Boldog új évet!!!!!❤
- Akarsz egy Louis-ölelést? -vigyorodik el, mire felvonom a szemöldököm - Nehogy elhidd, nem kapsz! -röhög ki, aztán megkomolyodik -Nyugi van, úgyis kapsz, tudom, hogy szereted.
- Mintha valami kajáról beszélnél -fogom a fejem -Olyan hülye vagy!
- Jól gondold át, mit mondasz, itt Louis-ölelés a tét -fenyeget, majd a háta mögé nyúl, a hátsó ülésre és elővesz egy bordó pulcsit, majd magára rángatja.
- Azt mondtad, szeretnél úgy vezetni -motyogom, igyekszem elrejteni a szavaim mögött lévő csalódottságot, amiért felöltözött.
- Majd máskor. Elég egy elkápráztató szépség a kocsiba -néz felém, mire a szívem kicsit túlbuzgón kezdi pumpálni a vérem, miközben rá mosolygok -Ez az Harry, menni fog, csak gyakorold. Tudsz te mosolyogni -büszkén néz felém, majd áthajol a sebesség váltón, mindketten jobbra hajolunk és szinte összeér az arcunk, de ő gyorsabb és időm sincs, hogy kényelmetlenül érezzem magam, már magához is szorít. A legfurább, hogy még így, a kocsimban oldalra fordulva is, ez a legkényemlesebb és legkellemesebb érzés.
Meztelen felsőtestem az ő puha pulcsijához préselődik, és érzem a teste melegét. Nem akarom, hogy elengedjen, mert széttörök. Nem csak átvitt értelemben, hanem szó szerint darabokra hullnék a kocsija padlóján. Biztosra tudom, hogy csak is az ő karjai tartanak. Jelenleg ez az egyetlen biztos pont. Lecsöppen egy könnycsepp a sötétvörös anyagra, feketére színezve egy foltot. A nyaka és a válla közé temetem az arcom, ahogy mindig, azt akarom, higy minden amit érzek ő legyen.
- Asszem ez nem lesz elég -tol el egy kicsit -Elvigyelek inni?
- Csak ne menjünk haza -motyogom.
- Oké -fordul a kormány felé, elengedve engem, most hogy már nem ér hozzám, az űr a mellkasomban még nagyobbra nő a hiányától. Elképesztő mit tesz velem.
- Köszönöm -tudom, nincs szükség arra, hogy kimondjam, mégis szükségét érzem.
- Hogy elviszlek piálni? Nos, Styles, bármikor -kacsint rám és beindítja a motort. Ahogy nézem az ujjait a kulcs, majd a kormány köré fonódni, egy pillanatra eláll a lélegzetem. Hogy lehet ennyi mozdulat, ilyen szinten gyönyörű? Baszki... olyan vagyok, mint egy szerelmes tinilány.
Nem nézem merre vezet, csak arra eszmélek fel, hogy beletapos a gázba, ergo kint vagyunk a városból.
- Hova megyünk?
- Elrabollak. Nem tanultad meg, hogy ne ülj be idegenek kocsijába? -pillant felém.
- Bocs, hirtelen azt hittem ismerlek rejtem a tenyeremre, arcom.
- Nem gond.
- És komolyan, hova megyünk?
- Teljesen komolyan, elrabollak -mosolyog -Azt mondtad, nem akarsz turnézni...
- Ezért elviszel inni? Ki a városból?-vágok közbe -De mié...
- Visszamegyünk -legyint türelmetlenül - Csak most száguldozunk kicsit, mert én ezt szeretem a viharokban, azán hazamegyünk, mert ott van pia.
- Én...
- Tudom, hogy nem akarsz haza menni, nem is oda megyünk -sejtelmes mosolyából nem tudom kivenni, mire gondoln
- Nem értelek - fürkészem az arcát. Őt sokkal nehezebb kiolvasni, mint engem, de nekem már sokszor sikerült, csak nagyon kell figyelnem, minden apró rezdülésére.
- Nem is kell -kuncog és ha lehet még erősebben nyomja a gáz pedált. Akárhányszor mond valamit, sosem néz rám, pedig könnyebb lenne, ha látnám a szemét.
Mikor kiélvezkedik a száguldozásban, fékez egy hatalmasat és úgy fordul meg, hogy visszafelé mehessünk. Sok értelme volt eljönni idáig, de néha kell tenni értelmetlen dolgokat.
- Ez jó volt valamire?
- Semmire, csak gondolkoztam.
Lou azt mondta, szereti ha olyan dolgokat mondok, vagy csinálok, amiknek magam se tudom a miértjét, mert az olyan "harrys". Szerintem ez simán csak azt jelenti, hogy hülye vagyok.
Negyed órába telik, hogy Louis végre egyáltalán lassítson, addigra a vihar is gyengébb lesz.
A holnapra gondolok, és arra, hogy beteg leszek, még nem érzem, de tudom. Elcseszem a turné elejét, csalódást okozok...
- Ne gondolj erre! -szakít félbe a rekedtes hang. Talán kimondtam volna hangosan?
Nem csak, hogy lelassított, hanem le is parkolt -jövök rá.
- Hol vagyunk? - a sötétben nem nagyon láttam csak a házak körvonalát. Ez biztosan a külváros, de nem az a rész, ahol mi lakunk.
- A házamnál, Harold -állítja le a motort -Szerintem még életemben nem aludtam itt, de az biztos, hogy van alkohol. Maradj a kocsiban, amíg kinyitom az ajtót -utasít és kiszáll. Még fel se fogom, hogy a házához hozott. Emlékszem, hogy csak poénból vette meg, és mintha Zayn említette volna, mire használják ezt... NEM, ilyenekre nem is gondolok. Nem hiszem, hogy láttam volna ezt a házat belülről, ő vizont látta az enyémet. Nekem is van saját londoni villám, ott laktam, mikor ugye... nos, nem nagyon voltunk jóban a fiúkkal. Louist egyszer odavittem, mikor úgy kiütötte magát, hogy járni se tudott, plusz át is jött hozzám ritkán, persze már akkor mikor jóban voltunk, de még ott éltem.
Gondolataimat ismét az ő hangja szakítja meg. A pulcsiját esőcseppek színezik sötétebre, szóval még esik.
Besietek a lakásba, míg ő elintézi a szerelmét... vagyis a kocsit.
Olyan anti-Louis a ház, minden szép, igényes és rendezett, látszik, higy nem itt lakik, fogadok, hogy már így vette, és semmit el se mozdított.
- Nos -köszörüli meg a torkát mögülem -Üdvözöllek szerény hajlékomban.
- Úgy érzem magam, mintha egy másik univerzumú történetben lennénk.
- Öhm, ebben a történetben, lehet, hogy nincs fűtés, ami probléma lehet főhőseink számára -néz végig rajtam és elhúzza a száját. Most először, tényleg kezdem érezni a betegséget, és hogy fázok.
- Lezuhanyozhatok? -kérdezem remegve.
- Azt teszel, amit akarsz -von vállat és a lépcső felé vezet -Addig fürödj, amíg csak van forró víz, én addig találok valamilyen ruhát neked.
Egész testem remeg, de valahogy képes vagyok eljutni a fürdőszobáig, ahol leveszem a szinte rámfagyott ruháimat. A bőrőm jéghideg, a víz pedig éget, de mégsem érzem elég melegnek. A szemeim le akarnak csukódni, a lábaim feladnj a szolgálatot, de küzdök ellenük.
Nem érzem az időt, de mikor úgy érzem elég ideig voltam benn, elzárom a vízet, a remegés pedig ismét úrrá lesz rajtam. Elkapok egy fehér törölözőt, amiből öt darab van, egy kis szekrényben szépen összehajtva, és a derekam köré csavarom. Átmegyek a hálóba, ahonnan nyílt a fürdő. Louis nincs a szobában és így olyan idegen ez a hely. A helyiség tágas és világos színek uralodnak benne, egyáltalán nem Louis. Egy óriási franciaágy van közvetlenül a nagy ablakok alatt, azon pedig össze-vissza dobált ruhák. Na ez már Louis. Mikor felveszem a ruhadarabok nagy részét, a remegés még mindig nem szűnik meg, úgy érzem sosem lesz meleg. Vizes hajamra is rákötök egy amerika zászlós kendőt, úgy mint a koncerteken, csak tudnám ilyenek miért vannak neki!?
Az óriási, gigantikus méretű földszinti hallból nyílik a konyha, ahol végre megtalálom Lout. Ő is más ruhákban van, tehát megfürdött, következtetek, mondjuk vizes hajából is rá lehet jönni.
- Csináltam Louis-féle extra finom teát, aminek nem csak a neve tökéletes, hanem az íze is -tart felém egy H feliratos bögrét, én pedig biccentek.
- Fura dolgok vannak ebben a házban... -motyogom belekortyolva az ujjaim közt forgatott a forró bögrébe.
- A rózsaszín plüss bilincsre gondolsz? -kérdezi rezzenéstelen arccal, én pedig, majdnem visszaköpöm a teát, dd helyette félrenyelem.
- Azért ne fulladj meg!
- Úgy látszik -köhögöm -nem néztem körül alaposan.
- Nyugi, nincsenek itt olyanok -kacsint -Bár ki tudja -teszi hozzá alig hallhatóan - Nem gondolod, hogy be kéne venned valamiféle gyógyszert? -vált témát, de nem vár választ, már a kezembe is nyomja a kis fehér tablettát. Nem kérdezem mi az, megbízok benne.
- Amúgy az a tied az a kendő -biccent felém -Egyszer asszem nálam maradt, múlt turnén valahogyan... -köhint kissé zavartam -Szóval mit csináljunk? -csapja össze a tenyereit és elfordul tőlem.
- Fáradt vagyok, de nem tudom... nézhetnénk filmet, vagy ilyesmi?
- Tökéletes.
Még mindig remeg a testem, ahogy leülünk a nem kimondottan kicsi TV elé, ami már kisebb mozi vászonnak minősül. Rengeteg takarót és plédet látok, amit bizonyára ő hozott le és dobott a kanapéra, szóval elveszek párat, hogy ne fázzak annyira. Lou alánk is tesz, mivel kik vagyunk mi, hogy az ülőalkalmatosságon helyezkedjünk el, sokkal jobb a puha szőnyeg a kanapé tövénél.
- Hogy érzed magad? -kérdezem, mivel oké, hogy én feküdtem egy kisebb tóban, de ő is állt a zuhogó esőben.
- Rendben vagyok -biccent -Te viszont remegsz. Lázas vagy? Izé... nincs lázmérőm -tenyerével a homlokomhoz ér - A kezem pedig hideg -végül egy másodpercnyi gondolkozás után áthajol a takarókupacon és ajkait helyezi keze helyére. Baszki. Miért teszi ezt velem? Igazából, anya is mindig ezt szokta, szóval Harold hagyd figyelmen kívül a bizsergető érzést a gyomrodban.
- Mivel ez az utolsó napod az életben, választhatsz filmet -jelenti ki, miután "megvizsgált".
- Ennyire súlyos?
- Igen. Úgy hívják: Alanletépiafejedmertturnéelőttfelelőtlenülrandiztálegykisebbtóvalemiattmegfáztáléslázaslettél. Elég súlyos. Halálos.
- Már a neve is ijesztő. De -csillan fel a szemem -legalább választhatok filmet. Bármit.
- Ezt nem mondtam, ne éld bele magad. Egyébként sincsenek nyálas filmjeim, de valahogy érzem, te még itt is találnál, ezért választok ötöt és te azok közül kiválaszthatod mit nézzünk. Szerintem ez fair.
- Na ez az ok, amiért ennyire bírlak -mutatok rá -Olyan igazságos vagy.
- Örülök, higy egyet értünk -mosolyodik el angyalian és a TV alatti szekrényből előpakol néhány lemezt. Nehéz éjszakának nézünk elébe. Pár perc alatt dönt és az ölembe dob öt dobozt, aztán szó nélkül elmegy. Az egyik DVD-t már a borító és cím alapján kizárom, a másikat a tartalom miatt, de a maradék három közül képtelen vagyok választani. Bizonyára az összes horror film és direkt választotta ezeket. Megpróbálom megtalálni a legnemijesztőbbet, mert egyedül vagyunk ebben a házban, és nem akarom, hogy egész éjjel rajtam röhögjön. Kicsivel később visszatér egy tál popcornnap... és egy üveg whiskey-vel.
- Tudod, ez a legfinomabb fajta -pillant a kezében tartott üvegre -Nagyon szeretem, szóval érezd magad kitüntetve.
- Ha berúgunk, tiszta horrorfilm feeling lesz, a részeg fiatalok a nagy üres házban, szellemet idéznek.
- Vicces vagy Styles, de én nem idéznék szellemet részegen se, nem tudom te hogy vagy vele -rakja le a hozott cuccokat mellém és elvigyorodik mikor látja mit választottam.
- Még mindig remegsz -állapítja meg felém nézve.
- Igen, szóval... uhm... mondjuk idejöhetnél közelebb. Te nem fázol?
- Kicsit, de mindegy -von vállat. Berakja a filmet, leoltja a lámpát és leül mellém. Közel, de messzebb mint szeretném, nem érzem a testét, nem vagyunk közvetlen kapcsolatban. A rajtam lévő takarórétegnek köszönhetően nem is tudok hozzáérni, ezért inkább a képernyőre koncentrálok, ami elég normálisan kezdődik, de egyszerűen nem tudok odafigyelni, fel kell oldódnom. Fel kell oldódnom...
Hirtelen ötlettől vezérelve áthajolok rajta az üvegért, hogy kibontsam. Nem akarok részeg lenni, mert olyankor extrahülye leszek és nem vagyok ura a testemnek, de muszáj feloldódnom. Remegő kezeimmel nem érek sokat, ezért Lou röhögve elveszi és kibontja nekem. Az ital égeti a torkomat, de jól eső bizsergés megy végig a gerincemen. Nem tudom abbahagyni.
- Jól kezded -biccent elismerően, majd elveszi tőlem, hogy ő is meghúzza. Szemeim a nyakán ragadnak, ahogy az ádámcsutkája mozog fel-le, miközben iszik.
- Tudom, hogy érdekesebb vagyok, mint a film -mosolyog, észre se vettem, hogy elbambultam, csak megforgatom a szemem és meglököm a karját, de mielőtt célba érne elkapja mindkét csuklóm.
- Te jó ég Harold! Tudsz róla, hogy megfagyott a kezed?! -neki viszont forró, ahogy átfogja az enyémeit. Sokkal kisebb és melegebb. Igazából fantasztikus érzés. Múltkor még hideg volt a tenyere, de gondolom ivott teát és az felmelegítette, vagy csak az enyémhez képest az.
- Közelebb mehetek? -kérdezi halkan, nem néz a szemembe.
- Mi? Miért kell megkérdezned? -nyitom szét a takaróim.
- Próbáltam kedves lenni... -dünnyög és bebújik mellém.
- Nos, nem kell szükségét érezned, higy megkérdezd. Csak lépjük át a gátlásokon -bugyolálom be magunkat. Ezt az ital teszi. Miért mondok neki ilyeneket? Ezeket ő szokta.
- Ja, tudom, mi bármit megtehetünk -van valami különös abban, ahogy mondja ezt. Valóban bármit megtehetünk? Nem. A gátlások nem tűnnek el, akkor se, ha mindketten harcolunk ellene. Mindkettőnknek vannak sebei és ha engedjük ezt a bármit, akkor talán újra vérezni fognak. Azt se tudom, hogy ennek egyáltalán van-e értelme. Ma este kizárok mindent, ma szabad leszek, elengedem magam. Mert ha jobban belegondolok ezen a világon semmi sem fontosabb annál, hogy a testünk összeér és fogja a kezem, még mindig fogja. Érzem a gyógyulást. Lehet, hogy már nincsenek is sebek... csak hegek. Ideje, hogy meggyógyuljunk.
- Louis, kérdezhetek valamit?
- Nem -válaszol nyugodtan a filmre meredve, az egyik kezemet elengedte.
- Te miért nem lettél beteg? -érdeklődök ártatlanul, és kortyolok még egyet a tüzes italból. Nehogy már a filmre figyeljen, helyettem.
- Ahj Styles, erős az immunrendszerem. De ne foglalkozz te ezzel, hanem nézd az izgalmakat a képernyőn -próbál figyelni, de én tovább szólongatom.
- De Louiiiiis... lehet, hogy beteg leszel. Nem aka...
- Tudom, hogy direkt csinálod és nem vicces -néz rám komolyan -Hagyd abba a beszédet, és figyelj -összefonja maga előtt a karját, ehhez viszont meg kell szakítania a kapcsolatot az enyémmel.
- Jó -duzzogok. Mostmár visszavonnék mindent amit mondtam és nézném azt a szart, csak fogja a kezemet újra.
- Olyan vagy, mint egy gyerek, mikor iszol -szólal meg.
- Te seggfej vagy olyankor -vágom rá.
- Mikor nem? -teszi fel a költői kérdést.
Több, mint fél óra eltelik a filmből, van pár akciódús jelenet, de semmi extra. Louis pedig nem fogja a kezem, inkább arra használja, hogy néha pattogatott kukoricával dobáljon. A whiskey is rohamosan fogy, többnyire az én jóvoltamból, mégis... félek teljesen részeg lenni előtte. Ki tudja mit teszek?
- Most kezdődik igazán, figyeld -dörzsöli össze a tenyereit vigyorogva. A filmben épp valami pszihopata sétál az utcán. "Sajnos" a gondolataim miatt, rohadtul nem tudom, miről van szó. Az elején meggyilkoltak egy rendőrt, ennyi maradt meg. De legalább nem horror film, csak kicsit beteg a látottak alapján. Egy nevet se tudnék elmondani a történetből, de úgy teszek mintha figyelnék. Elfogyott a popcorn, én pedig éhes lettem.
- Louh -nyögöm. Érzem, holnap beszélni se fogok tudni, már most úgy kapar a torkom -Van itt kaja?
- Nincs, mivel nem él itt senki. Mit ennél? Rendelhetünk -ajánlja, mire bólintok. Azt se tudom miről beszél -Pizza? -ismét sak bólintás. Elkéri a telómat, mert az övé valahol a nadrágjában van, amit levett. Miközben telefonál leállítja a filmet, de én amúgy se figyelnék mást rajta kívűl. Olyan gyönyörű. Zavartan néz a szemembe, mikor megérinti a pirosfelületet a képernyőn, de aztán elneveti magát.
Hülye film. Ki akar filmet nézni most? A keze a térdén pihen, én pedig mielőtt gondolhatnék rá, elfedem az enyémmel. Teljesen kiegészítik egymást. Olyan gyorsan kapja felém a fejét, hogy azonnal el akarom húzni, de visszatart, úgy hogy ő teszi tenyerét, kézfejemre. Istenem, az övé sokkal forróbb, kisebb és szebb. El kell neki mondanom. Mindent.
- Én... -kezdem és ennyi. Sosem voltam a szavak embere, igaz Louis mellett ömlenek a mondatok a számból, most más a helyzet. A tekintete rabul ejt -Louis... én...
- Ne mondj semmit -szól közbe határozottan nem megkönnyítve nekem a dolgot. A film háttérzajként szól, mintha bárkit is érdekelne, de én minden idegszálammal csak Loura figyelek.
- De én akarok -suttogom. El fogom rontani. Újra elrontom. Mint mindent. Egy pillanatig lehunyja a szemeit, majd bólint.
Nem érdemlem meg.
Muszáj elmondanom neki. Ha ezek után nem szól többet hozzám, akkor se baj, hisz nem érdemlem meg.
De kell nekem. Nélküle összetörök.
Én összetörtem az ő életét. Nem érdemlem meg. Önző vagyok.
- Louis.
Nem érdemlem meg.
- Olyan mintha...
Nem érdemlem meg.
- Emlékszel arra az érzésre... -nem. Nem. Nem. Nem érdemlem meg -Ami nekem volt -mi a fasz? Miről beszélek? Honnan tudná mit éreztem? - Még régen -ez a szó tabu köztünk. És én nem érd... NEM! Harry, ne gondolj erre.
- Tudom, ez hülyeség csak az ital -motyogom. Nem nézek rá. Túl szép. Louis... csak szeretlek, tudod? Szeretlek... -Szóval... volt az az érzésem, és olyan mintha újra lenne -Gratulálok Harry, igazán szépen elmondtad, hogy beleszerettél.
- Mi? -kérdez vissza. Igazából kicsit homályosan látok és szédülök.
- Február 1... emlékszel?
- Szerintem mindig fogok -más a hangja. Vékonyabb. De még fogja a kezem.
- Én... -nagyon szédülök. Nem érdemled meg Harry, ne is próbálkozz! De akkor ki érdemli meg?
- Harry, szerintem rosszul vagy. Mit hozzak neked? El sem tudod képzelni, hogy nézel ki. Mit akarsz mindani? -aggódik értem.
- Louis...
- Igen? Mond, mit szeretnél? Fáj valami? Mit érzel?
Összeszedem minden erőmet és ráfókuszálok.
- Szeretlek Louis.
- Oké, én is téged -összeráncolt szemöldökkel gondolkozik, könnyebb lenne, ha meg is akarná érteni, mit akarok.
- Nem, nem, nem érted.
- Magyarázd el, akkor, mert összevissza beszé... - a mondat végét nem hallom, mert ajkaimmal elhallgattatom.
2015. december 31., csütörtök
2015. december 28., hétfő
18. fejezet
*Harry*
Különös, nyomasztó félelemmel tölt el a turné, hosszú lesz és a második óta elég sok dolog változott. Összevesztem Louval, elkezdtünk járni Keillával, eltávolodtam a fiúktól, összevesztünk, Zouis ki akart lépni, én aláírtam a kilépésem, a srácok széttépték, szabályok, kibékültünk, Zouis egyre csak züllött, ki akarták rúgatni magukat, jóban lettünk Louisval, Louis depressziós volt, aztán meggyógyult és valahogy most itt vagyunk. Élünk és mind az öten jóban vagyunk, újra legjobb barátok. Mi ketten rontottuk el az egészet, ezért nem engedhetek a vágyaimnak, ez újra nem történhet meg. Olyan hülye vagyok, elveszítem, úgy tűnik végleg, de a sors olyan jó velem, hogy teljesíti a kívánságom, miszerint újra jóban legyünk, sőt(!!!) visszakapom, mint legeslegjobb barátomat... de én többet akarok. Szörnyű és önző vagyok. Még barátként sem érdemlem meg. Igazából kurvára elcsesztem mindent. Én. Erre nekem volt barátnőm, Louis nekem megbocsátott és elfelejti a múltat, ezalatt ő szenved, depressziós, drogozik, és csak egyre megy lejjebb. Nem érdemlem meg. Olyan kibaszottul önző vagyok. Ez olyan, mintha elveszíteném a látásom, de küzdenek értem mások, megmentenek a vakságtól, de csak úgy sikerül, hogy nem vagyok teljes és nem látok mindent... pont ilyen a barátságom vele és én tökéletes látást akarok, nemhogy hálás mennék, hogy nem teljes sötétségben kell leélnem az életem. Keillát is kihasználtam... őszintén, én nem érdemlek senkit.
A látóterembe egy arc kúszik.
- Harry? Jól vagy? -kérdezi egy félénk hang, az archoz hozzátartozó kék szemek tele vannak aggodalommal.
- Persze, Ni -mosolyodok el -Nincs semmi baj, csak ki kell mennem.
Felkelek a kanapéról és nem törődve a fiúk tekintetével és hogy elakadtak a beszélgetésben, ki vágom az ajtót és egyenesen a hátsó udvar felé veszem az irányt.
Az arcomhoz érek és már érten mi okozta a fiúk reakcióját. Könnyek. Az arcom nedves és friss könnyek folynak le az államig, ahol vagy lecseppennek, vagy a nyakamon folytatják útjukat.
A hátsó kert egy bokrokból kirakott labirintus. Épp hogy eltakar, ha bemegyek. Már sötétedik és fenn vannak a csillagok, ezért megkeresem a kör alakú kőtáblát az egyik zsákutcábam. Nem tudom mi célból rakták ide, de azon feküdve, bámulva az univerzum csodáját... azt hiszem az olyan megnyugtató. Nem sokszor van időnk, hogy ide kiüljünk, ha mégis, akkor csak a kanapéig jutunk el és az ottani kényelmes kanapékba süllyedve beszélgetünk semmiségekről, egyesek kockulnak, Twittereznek, vagy éppen csak szótlanul pihenünk.
Egyik alkalommal viszont felfedeztem ezt a helyet és amikor például nem voltam olyan jóban a fiúkkal, ide jártam próbák, énekórák, hangfelvételek után.
A kő most jéghideg és kicsit koszos, de felfekszem rá. A látókörömbe semmi nem zavar bele, csak az egyre sötétebb kék eget látom, a maga titokzatos végtelenségével. Az egyik oldalt még tengerszínű, a másikon pedig, mintha már éjszaka lenne. A hűvös szél csípi az arcomat. Ez a hely annyi ihletet ad, de se erőm, se kedvem, a gondolataimat sorokká formálni, hogy újabb művet adjak az amúgy is melankólikus dalaim listájához. Látom eltűnni a louárnyalatú eget, és ahogy felhők kúsznak át a tompán világító holdon. A könnyeim már a hidegtől folynak oldalra és szinte látom magamat, piros arccal és orral, egy szál pólóban feküdni itt. Megbabonáz, ahogy látom kigyulladni a csillagokat, de egyben elgondolkoztat, például hogy...
- Azt tervezed, hogy odafagysz? -kérdezi egy hang, amitől összeszorul a torkom. Ne jöjjön ide, mindennél jobban akarom, de ne tegye. Felül a kőre, terpeszben, és az egyik lábát felhúzza. Minden mozdulatát ismerem, anélkül meg tudom mondani, hogy oda néznék -Rágyújthatok? -kérdezi, szerintem csak azért, hogy ne legyen csend, mert rögtön hallom is az öngyújtó kattanását -Látom beszédes kedvedben vagy. Szóval mit csinálunk mi itt?
- Én csillagokat nézek -szólalok meg. Nem kerüli el a figyelmemet a többes szám, mintha kényszeríteném, hogy itt legyen.
- Király. Tudsz beszélni, kezdtem azt hinni, talán későn érkeztem, és megfagytál.
Oldalra fordítom a fejem, hogy rá tudjak nézni, de azonnal megbánom. A haja szanaszét áll, a szemei egy távoli pontra szegeződnek, de nem néz semmit, cigit tartó keze a térdén pihen, a szája kicsi elnyílt, aztán ajkai közé veszi a cigaretta szálat és beszívja, majd kis idő után a füstfelhőként távozik. Képtelen vagyok levenni a tekintetem vékony ajkairól, azt hiszem ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Lehunyja a szemét és kissé megrázza a fejét, majd mikor kinyitja, felém fordul, én pedig azzal a mozdulattal vissza az ég felé.
- Jaj Styles, nem vicces, ha ilyen búvalbaszott fejed van -észre se vettem, hogy felült. Még egy veszekedés vele és végleg elvesztem. Ez az amit érdemlek, de ezen nem csak a mi sorsunk múlik. A legjobb megoldás, ha minden barátságnál több érzést eldobok és próbálom kiérdemelni a szeretetét -Harold, hozzád beszélek -lengeti meg a tenyerét az arcom előtt. Épp válaszolnék neki, amikor egy óriási esőcsepp esik az orromra. Mindketten teljesen egyszerre nézünk fel. Pillanatokon belül már jóval gyorsabban hullanak a hideg cseppek.
- Faszom -üt rá a kőre, majd leszáll róla.
- Én nem megyek be -dünnyögöm. Az eső már zuhog. Vizes tincsei alól néz rám, amik a szemébe lógnak.
- Ne csináld már! Beteg leszel és én nem foglak ápolni, szóval gyere be.
- Szóval ha beteg lennék, nem ápolnál? -nyugodtan várom a válaszát, miközben neki összeszűkül a szeme.
- Tudod mit? Nem. Megtudod oldani egyedül -fonja össze a karjait a mellkasa előtt -Látom izmosodtál -szól egy kis idő után. Mi? A szemei a felső testemen ragadtak. Mivel a pólóm fehér és tiszta víz, az izmaim pedig a hidegtől megfeszültek, teljesen rám tapad. A tetoválásaim is szépen kirajzolódnak -Megnőtt a pillangó -motyogja, a tekintetét nem emeli fel és ez zavarba hoz.
- Ja, tudom -nyögöm ki, mire ijedten a szemembe néz.
- Jól van Styles, jössz vagy maradsz? -hadarja, én pedig nem fogom fel, miről beszél, csak bólintok -Igen, jössz, vagy igen, maradsz?
- Mondtam már, hogy maradok.
Arra gondoltam, majd elmegy, de csak áll ott, egyik lábáról áthelyezve a súlyát a másikra. Ha akar valamit, egyszer úgyis kinyögi, ezért úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom. A zuhogó eső miatt már csak az alakját látom. Sóhajtok és visszafekszem a mostanra tóvá változott kőre, szinte biztos, hogy ezek után beteg leszek.
Lehunyom a szemem és hagyom, hogy az eső verje az arcom, és összefolyjon a könnyeimmel, a különbség csak az, hogy az elöbbiek hideg cseppek, az utóbbiak pedig égetik a szemem, ahogy a halántékomon keresztül, csatlakoznak a többihez. Zárt szemhéjaimon át is érzékelem a hatalmas villanást.
- Harry, kérlek -a nagy zajban is hallom suttogását -Menjünk.
- Nem kértem, hogy maradj -nézek rá oldalra, ő pedig közelebb lépked.
- De én maradok -vágja rá -Hiába csinálod ezt, tudom, hogy baj van. És tudod ki vagyok? Louis kibaszott Tomlinson, a legjobb barátod...
- Tudom...
- Ne vágj közbe! És mint olyan, elvárom, hogy annak is tekints -Lou... én ezt nem tudom megígérni -Na már most, legjobb barátodként az a feladatom, sőt kötelességem szembesíteni azzal, hogy teljesen értelmetlen és korodat meghazudtoló dolog az esőben feküdni - Eddig bírom anélkül, hogy belékössek.
- Hű de választékos valaki.
- Volt kitől tanulnom -villant egy széles mosolyt -Ha nem jössz magadtól, vinnem kell téged.
- Kérlek, már épp mondani akartam, hogy vegyél a válladra -gúnyolódok.
- Te akartad -von vállat. Újabb villanás, közelebbről, majd dörgés, de közben valami mást is hallok -Liam azt írja itt hagynak minket, ha nem leszünk ott egy percen belül.
- Hagyjanak. Rakd el a telód, mert belecsap a villám -jegyzem meg.
- Megírtam nekik, de én akkor is hazaviszlek, ha rám szakad az ég.
- Ez elég valószínű, hogy megfog történni -továbbra is lehunyt szemekkel fekszem a vízben.
- Már megtörtént, tök mindegy.
- Akkor Louis, miért akarsz hazavinni? -suttogom, csoda, hogy meghallja -Ha beteg leszek, úgyis ápolsz.
- Hát ezt beszoptad, mivel ha te beteg leszel, én is -röhög - Ez olyan Titanicos feeling, tök romantikus. Ha beteg leszel, beteg leszek én is -változtatja el a hangját, mondjuk nem Jackesre, de biztos olyanra akarja.
- Mennyit ittál ma?
- Nem sokat, hidd el, nem sokat.
- Részegen még jobban nem tudsz felemelni -kuncogok és próbálok ránézni, hogy lássam az arcát, de képtelen vagyok ki venni.
- Nem vagyok az, ezért viszon elmegyek nélküled -hallom játékos sértettségét, viszont azt, hogy itt hagy bizonyára komolyan gondolja. Megtenné, lelkiismeretfurdalás nélkül el tudna sétálni.
- Komolyan itt hagysz? -kiáltom utána.
- Teljesen komolyan -ordítja vissza. Jobb is így. Legalább egyedül lehetek. Tök jó lesz. Magányosan a gondolataimmal. A hidegtől alig tudok mozogni, de felkelek a kőről. Nem tudom, hova megyek, de ott akarol maradni. Lou biztosan összekötözött magával, mert ez olyan, mintha valami külső erő lenne. Nincs uralmam a testem felett, én csak nem akarom, hogy... szóval, hogy nélkülem menjen el. Plusz fontosabb ok, hogy a fiúk elmentek, mi pedig Tommo kocsijával jöttünk, szóval nem tudnék hazajutni. Megerőltetem fagyott lábaim, hogy utána rohanjak.
- Mizu Styles, tán félsz egyedül? -szólal meg mikor mellé érek -Vagy fázol?
- Dehogy. Egyik se - didergek, a fogaim összekoccannak, mire felnevet, és meglöki a karom, én pedig erre a mozdulatára megcsúszok és majdnem a földön kötök, de gyors reflexének köszönhetően, megtart. Tényleg erős, mármint még mindig nem gondolom, hogy feltudna emelni, de határozottan izmosabb.
- Azért el ne ess -nevet ki -Még hogy én vagyok részeg -etre én lököm meg, de ő stabilabb nálam és csak tovább röhög.
- Ne nevess már! -megfogja a könyököm, hogy elvezessena kocsihoz, és figyelmen kívül hagyja kérésem. Szó szerint betuszkol az anyós ülésre. Pár másodperc alatt megkerüli az autót és ő is beül, felkapcsolja a fűtést és a belső világítást, majd felém fordul.
- Vedd le a pólód!
- M-mi..? -összezavarodva nézek rá.
- Mindenképp beteg leszel, mivel kurva okosan a vízben fetrengtél, de hátha nem halsz bele, szóval , hogy ne legyen rosszabb vedd le!
- Dr. Tomlinson -biccentek. Végülis nrm vagyok szégyenlős, tök mindegy. Egy mozdulattal lekapom az említett ruhadarabot. Épp látom, ahogy végigmér, de elkapja a tekintetét, szinte hallom akkorát nyel, ahogy ugyanezt a mozdulatot ő is megteszi. Elakad a lélegzetem. Uramisten. Miért vagyunk bezárva félmeztelenül egy kocsiba? Nem, nem, nem. Nincs menekülő út és magyon kellemetlen, ahogy a nadrágom egyre szűkösebb és a víztől csak mégjobban tapad rám. Louis a saját vízes pólóját az ölében hagyja, ami jó ötletnek tünik, hogy eltakarjam a merevedésem. Minek kellett nekem bevallanom bármilyen érzelmet? Még ha csak magamban is tettem.
- Mindig is akartam így vezetni -mosolyodim el, de tekintete az ablakon kívüli sötétségre szegeződik, mintha keresne valamit. A hangja természetellenes, talán most, hogy másképp nézek rá, bemagyarázom magamnak, hogy hirtelen vele is ez történt, de meg kell mondanom magamnak, hogy nem, Louis túl lépett rajtam.
- Ne menjünk még -kérem halkan, nem is akartam igazán kimondani, de ez a pillanat túl sokat ér és nem akarom, hogy vége legyen.
- Öh... nekem oké, miért is? -fordul felém fél pillanatra. Nem válaszolok, csak ki nézek az ablakon, hogy ne legyen feltűnő, ha bámulom, az üvegen keresztül, úgyis tisztán visszatükröződik a képünk. Amint ránézek, ő is rám. Kint pedig abban a másodpercben villámlik.
- Szólj, ha elég villámot láttál -dől hátra. A tekintetem a hasára villan. Ne, édes Istenem... ez már szinte fáj. Az eddigi pár hónapban, hogy tudtam figyelmen kívül hagyni? Gondolj másra, gondolj másra! A viharra... tudom, hogy tudja, nem a vihar érdekel, de azt is tudom, hogy azt akarja hinni; csak emiatt nem indulhatunk. De ha mindent tud rólam, és jobban ismer bárkinél, akkor nyitott könyv vagyok neki és a lapokra nagy betűkkel van írva: SZERETLEK LOUIS, csak észre kéne vennie, viszon az a helyzet, hogy nem akarom, hogy lássa, ezért össze kell firkálnom.
Ezektől a gondolatoktól jobb lesz a helyzet az alsómba, de Louis teste szonte vonza a tekintetem, míg ő nem néz rám, csak ki a francba.
- Ettől a vihartól fura a hangulatom -nyöszörgöm, és kissé előre dőlök.
- Inkább egész nap -javít ki. Igen, Lou, mert belédszerettem. Újra.
- Nem tudom Lou... muszáj hazamennünk?
- Hova mehetnénk? -vonja össze a szemöldökét.
- Nem tudom, de... Istenem, nagyom rosszul érzem magam -lelkileg, fizikailag, mintha a tüdőm és a szívem is ketrecben vergődnének.
- Mi? -már teljesen összezavartam. Nehéz erről beszélni, úgy, hogy nem mondhatom ki.
- Tudod... ez az érzés, mikor a világon semmihez sincs kedved és fáj belül, de nem tudod miért, a fejed szét akar szakadni, a szíved is, és csak sírni akarsz, de könnyeid sincsenek. A legrosszabb pedig, hogy nem tudod miért. És utálod magadat -kifújom a levegőt, mintha évek óta tartanám benn. Felé fordulok, muszáj, hogy lássam a szemét. Hazudtam neki egy dologban: tudom miért van, csak képtelen vagyok megoldani.
- Tudom -bólint. És tényleg tudja. Ő is átélte, csak neki rosszabb volt. Úgy hívják: depresszió -Öhm... tudok egy tök jó ellenszert -egy halvány mosoly játszik az ajkain.Ő akár egy szavával eloszlatja a felhőket, a baj az, hogy egyre csak gyűlnek -Akarsz egy Louis-ölelést?
Különös, nyomasztó félelemmel tölt el a turné, hosszú lesz és a második óta elég sok dolog változott. Összevesztem Louval, elkezdtünk járni Keillával, eltávolodtam a fiúktól, összevesztünk, Zouis ki akart lépni, én aláírtam a kilépésem, a srácok széttépték, szabályok, kibékültünk, Zouis egyre csak züllött, ki akarták rúgatni magukat, jóban lettünk Louisval, Louis depressziós volt, aztán meggyógyult és valahogy most itt vagyunk. Élünk és mind az öten jóban vagyunk, újra legjobb barátok. Mi ketten rontottuk el az egészet, ezért nem engedhetek a vágyaimnak, ez újra nem történhet meg. Olyan hülye vagyok, elveszítem, úgy tűnik végleg, de a sors olyan jó velem, hogy teljesíti a kívánságom, miszerint újra jóban legyünk, sőt(!!!) visszakapom, mint legeslegjobb barátomat... de én többet akarok. Szörnyű és önző vagyok. Még barátként sem érdemlem meg. Igazából kurvára elcsesztem mindent. Én. Erre nekem volt barátnőm, Louis nekem megbocsátott és elfelejti a múltat, ezalatt ő szenved, depressziós, drogozik, és csak egyre megy lejjebb. Nem érdemlem meg. Olyan kibaszottul önző vagyok. Ez olyan, mintha elveszíteném a látásom, de küzdenek értem mások, megmentenek a vakságtól, de csak úgy sikerül, hogy nem vagyok teljes és nem látok mindent... pont ilyen a barátságom vele és én tökéletes látást akarok, nemhogy hálás mennék, hogy nem teljes sötétségben kell leélnem az életem. Keillát is kihasználtam... őszintén, én nem érdemlek senkit.
A látóterembe egy arc kúszik.
- Harry? Jól vagy? -kérdezi egy félénk hang, az archoz hozzátartozó kék szemek tele vannak aggodalommal.
- Persze, Ni -mosolyodok el -Nincs semmi baj, csak ki kell mennem.
Felkelek a kanapéról és nem törődve a fiúk tekintetével és hogy elakadtak a beszélgetésben, ki vágom az ajtót és egyenesen a hátsó udvar felé veszem az irányt.
Az arcomhoz érek és már érten mi okozta a fiúk reakcióját. Könnyek. Az arcom nedves és friss könnyek folynak le az államig, ahol vagy lecseppennek, vagy a nyakamon folytatják útjukat.
A hátsó kert egy bokrokból kirakott labirintus. Épp hogy eltakar, ha bemegyek. Már sötétedik és fenn vannak a csillagok, ezért megkeresem a kör alakú kőtáblát az egyik zsákutcábam. Nem tudom mi célból rakták ide, de azon feküdve, bámulva az univerzum csodáját... azt hiszem az olyan megnyugtató. Nem sokszor van időnk, hogy ide kiüljünk, ha mégis, akkor csak a kanapéig jutunk el és az ottani kényelmes kanapékba süllyedve beszélgetünk semmiségekről, egyesek kockulnak, Twittereznek, vagy éppen csak szótlanul pihenünk.
Egyik alkalommal viszont felfedeztem ezt a helyet és amikor például nem voltam olyan jóban a fiúkkal, ide jártam próbák, énekórák, hangfelvételek után.
A kő most jéghideg és kicsit koszos, de felfekszem rá. A látókörömbe semmi nem zavar bele, csak az egyre sötétebb kék eget látom, a maga titokzatos végtelenségével. Az egyik oldalt még tengerszínű, a másikon pedig, mintha már éjszaka lenne. A hűvös szél csípi az arcomat. Ez a hely annyi ihletet ad, de se erőm, se kedvem, a gondolataimat sorokká formálni, hogy újabb művet adjak az amúgy is melankólikus dalaim listájához. Látom eltűnni a louárnyalatú eget, és ahogy felhők kúsznak át a tompán világító holdon. A könnyeim már a hidegtől folynak oldalra és szinte látom magamat, piros arccal és orral, egy szál pólóban feküdni itt. Megbabonáz, ahogy látom kigyulladni a csillagokat, de egyben elgondolkoztat, például hogy...
- Azt tervezed, hogy odafagysz? -kérdezi egy hang, amitől összeszorul a torkom. Ne jöjjön ide, mindennél jobban akarom, de ne tegye. Felül a kőre, terpeszben, és az egyik lábát felhúzza. Minden mozdulatát ismerem, anélkül meg tudom mondani, hogy oda néznék -Rágyújthatok? -kérdezi, szerintem csak azért, hogy ne legyen csend, mert rögtön hallom is az öngyújtó kattanását -Látom beszédes kedvedben vagy. Szóval mit csinálunk mi itt?
- Én csillagokat nézek -szólalok meg. Nem kerüli el a figyelmemet a többes szám, mintha kényszeríteném, hogy itt legyen.
- Király. Tudsz beszélni, kezdtem azt hinni, talán későn érkeztem, és megfagytál.
Oldalra fordítom a fejem, hogy rá tudjak nézni, de azonnal megbánom. A haja szanaszét áll, a szemei egy távoli pontra szegeződnek, de nem néz semmit, cigit tartó keze a térdén pihen, a szája kicsi elnyílt, aztán ajkai közé veszi a cigaretta szálat és beszívja, majd kis idő után a füstfelhőként távozik. Képtelen vagyok levenni a tekintetem vékony ajkairól, azt hiszem ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Lehunyja a szemét és kissé megrázza a fejét, majd mikor kinyitja, felém fordul, én pedig azzal a mozdulattal vissza az ég felé.
- Na, jó, mi a baj? –kérdezi meg komolyan. Félek azt válaszolni neki, hogy
semmi, mert egyszerűen, vannak szavak, amiket Louis nem fogad el válaszként, és
ez egy azok közül. Mit mondhatnék?! „Bocs,
épp rájöttem, hogy újra többet érzek irántad, mint barátságot, és olyan akarok
lenni veled, mint rég, de nem érdemlem meg, mert egy kurva önző seggfej vagyok,
aki kihasználja a barátnőjét, a testvérét, és beleszeret a volt szerelmébe, aki
fiú és a legjobb barátja. Amúgy Lou, semmi bajom.” Nem, ez az, amit nem
fogok mondani.
- Nem szeretnék elmenni, turnézni –nyögöm ki. Ez részben igaz. Ha elmegyünk, itt hagyom Keillát és állandóan vissza kell majd fognom magam, nehogy lesmároljam Louist a koncert alatt, vagy bármikor. Turnén össze leszünk zárva, hónapokig, és nekem mégis kerülnöm kell őt, mert már ha ránézek, bajok vannak, mi történne, ha hozzám érne!? Ő pedig azt fogja gondolni, haragszom rá vagy ilyesmi és ismét elcsesztem.
- Ezzel nem vagy egyedül –motyogja –De én a másik problémádat kérdeztem; mi a baj? –kérdezi megnyomva a szavakat. Tudja, ha nem mondok igazat, vagy elhallgatok valamit.
- Nem hiszem el, hogy ennyire ismersz –nyöszörgöm.
- Nem hiszem el, hogy nem akarod elmondani.
- Miért jöttél utánam? –váltok témát, hogy ne kelljen válaszolnom.
- Miért sírtál?
- Mi? Én… -elakadok. A francba… A kurva életbe, hogy figyel rám… mármint, ez máskor ez más helyzetben a világot jelentené számomra, de most… addig nem fog békén hagyni, amíg el nem mondom –Lou… lehetne… lehetne, hogy ezt máskor beszéljük meg? –kérem félve az eget kémlelve.
- Ja, igen, a csillagok sietnek –vágja rá gúnyosan, de hallom mosolyát. Felhúzza a másik lábát is és törökülésben ül mellettem, felém fordulva, észre se vettem, hogy már nála sincs a cigi.
Csend telepszik ránk, ő nem szól többet, csak némán figyel engem, én pedig túlságosan is zavarban vagyok ahhoz, hogy bármit is mondjak és őszintén, nem is akarok.
- Látom a szemeidben a csillagokat –suttogja. Ne, Louis ne! –Komolyan, tele van vele –nevet halkan.
- Valaki nagyon unatkozik –jegyzem meg halkan.
- Tudod, egy kis alak a fejemben, a te hangodon, azt mondja, hogy el kéne mennem, de nem szeretek hallgatni rá.
- Skizofrén vagy? –ülök fel és „komolyan” a szemébe nézek.
- Úgy látszik lebuktunk –húzza össze magát, mire felkuncogok. Olyan kicsi. Ha belenézel a szemébe, azt is gondolnád ártalmatlan, ő minden, csak az nem.
- Miért van harryhangja a másik énednek?
- Talán, mert te vagy!? –„rémül” meg –Nem nagyon beszélgetek vele, állandóan csak beszól. Igen szerintem, te vagy.
- Szerintem nem, tudnék arról, ha benned élnék. Amúgy is, én ismerem mindkét éned. Az egyik tök jófej és néha kedves, a másik meg bunkó, de őt jobban bírom.
- Tudtam én! –nevet fel –Mindenkivel gonosz vagyok, de mindenki szeret, ezért nem hagyom érvényesülni, vagy felszínre törni a harryhangút.
- Szerintem őt is szeretik.
- Ja, anyám –felpillant az égre. Sötétkék szemeiben ezernyi fénylő pont. Ez az amiről beszélt.
- Nekem van egy képzeletbeli barátom –mondom büszkén és bizalmasan közelebb hajolva –Ő a legjobb.
- Na kösz, eddig azt hittem, a létezésem valós…
- Nem-nem, te az én fejemből pattantál ki.
- Akkor, te egy kibaszott zseni vagy, ilyen tökéletes embert kitalálni… ahhoz kell tudás.
- Ki adott neked, ennyi önbizalmat? –vonom össze a szemöldököm.
- Te, azáltal, hogy mindennap elmondod –vigyorog.
- Dehogy mondom –„háborodom” fel.
- Persze-persze, én is letagadnám -nevet és hátradől a kövön, tovább röhögve. Annyira szeretem. Itt vagyunk, ketten a sötétben és ő fekve nevet rajtam. Őszintén nevet, a nevetés aminek hiánya szinte elviselhetetlen volt az elmúlt időben, amíg nem láttam és nem hallottam.. Őt
képtelenség nem szeretni, hogy képzeltem, hogy abba tudom hagyni szeretni őt?
Ha soha nem leszünk többé egymáséi, akkor is tudom, ez a legerősebb érzés, és
ennél jobban másba nem lehetnék szerelmes, csak belé, mert minden pillanatban jobban
érzem őt. Itt bennem, a szívemben, a lelkemben, az agyamban, az egész
testemben, érzem Louist. Olyan egyszerűnek tűnt egy határozott nemet mondani az
érzéseknek. Egy fal épült bennem és most omladozik, maga alá temet. Nem
érdemlem meg ezt a gyönyörűséget, hogy szerethetem, de senki másnak nincs joga
hozzá. Egyszer majd végig kell néznem, ahogy szerelmes lesz és mást ölel... és akkor majd kiegyenlítődnek a dolgok, én is ezt tettem vele. Esélyt sem adtam, hogy megbeszéljük, mert féltem szembe nézni vele... magammal. Nem szabad többé szeretnem.- Nem szeretnék elmenni, turnézni –nyögöm ki. Ez részben igaz. Ha elmegyünk, itt hagyom Keillát és állandóan vissza kell majd fognom magam, nehogy lesmároljam Louist a koncert alatt, vagy bármikor. Turnén össze leszünk zárva, hónapokig, és nekem mégis kerülnöm kell őt, mert már ha ránézek, bajok vannak, mi történne, ha hozzám érne!? Ő pedig azt fogja gondolni, haragszom rá vagy ilyesmi és ismét elcsesztem.
- Ezzel nem vagy egyedül –motyogja –De én a másik problémádat kérdeztem; mi a baj? –kérdezi megnyomva a szavakat. Tudja, ha nem mondok igazat, vagy elhallgatok valamit.
- Nem hiszem el, hogy ennyire ismersz –nyöszörgöm.
- Nem hiszem el, hogy nem akarod elmondani.
- Miért jöttél utánam? –váltok témát, hogy ne kelljen válaszolnom.
- Miért sírtál?
- Mi? Én… -elakadok. A francba… A kurva életbe, hogy figyel rám… mármint, ez máskor ez más helyzetben a világot jelentené számomra, de most… addig nem fog békén hagyni, amíg el nem mondom –Lou… lehetne… lehetne, hogy ezt máskor beszéljük meg? –kérem félve az eget kémlelve.
- Ja, igen, a csillagok sietnek –vágja rá gúnyosan, de hallom mosolyát. Felhúzza a másik lábát is és törökülésben ül mellettem, felém fordulva, észre se vettem, hogy már nála sincs a cigi.
Csend telepszik ránk, ő nem szól többet, csak némán figyel engem, én pedig túlságosan is zavarban vagyok ahhoz, hogy bármit is mondjak és őszintén, nem is akarok.
- Látom a szemeidben a csillagokat –suttogja. Ne, Louis ne! –Komolyan, tele van vele –nevet halkan.
- Valaki nagyon unatkozik –jegyzem meg halkan.
- Tudod, egy kis alak a fejemben, a te hangodon, azt mondja, hogy el kéne mennem, de nem szeretek hallgatni rá.
- Skizofrén vagy? –ülök fel és „komolyan” a szemébe nézek.
- Úgy látszik lebuktunk –húzza össze magát, mire felkuncogok. Olyan kicsi. Ha belenézel a szemébe, azt is gondolnád ártalmatlan, ő minden, csak az nem.
- Miért van harryhangja a másik énednek?
- Talán, mert te vagy!? –„rémül” meg –Nem nagyon beszélgetek vele, állandóan csak beszól. Igen szerintem, te vagy.
- Szerintem nem, tudnék arról, ha benned élnék. Amúgy is, én ismerem mindkét éned. Az egyik tök jófej és néha kedves, a másik meg bunkó, de őt jobban bírom.
- Tudtam én! –nevet fel –Mindenkivel gonosz vagyok, de mindenki szeret, ezért nem hagyom érvényesülni, vagy felszínre törni a harryhangút.
- Szerintem őt is szeretik.
- Ja, anyám –felpillant az égre. Sötétkék szemeiben ezernyi fénylő pont. Ez az amiről beszélt.
- Nekem van egy képzeletbeli barátom –mondom büszkén és bizalmasan közelebb hajolva –Ő a legjobb.
- Na kösz, eddig azt hittem, a létezésem valós…
- Nem-nem, te az én fejemből pattantál ki.
- Akkor, te egy kibaszott zseni vagy, ilyen tökéletes embert kitalálni… ahhoz kell tudás.
- Ki adott neked, ennyi önbizalmat? –vonom össze a szemöldököm.
- Te, azáltal, hogy mindennap elmondod –vigyorog.
- Dehogy mondom –„háborodom” fel.
- Jaj Styles, nem vicces, ha ilyen búvalbaszott fejed van -észre se vettem, hogy felült. Még egy veszekedés vele és végleg elvesztem. Ez az amit érdemlek, de ezen nem csak a mi sorsunk múlik. A legjobb megoldás, ha minden barátságnál több érzést eldobok és próbálom kiérdemelni a szeretetét -Harold, hozzád beszélek -lengeti meg a tenyerét az arcom előtt. Épp válaszolnék neki, amikor egy óriási esőcsepp esik az orromra. Mindketten teljesen egyszerre nézünk fel. Pillanatokon belül már jóval gyorsabban hullanak a hideg cseppek.
- Faszom -üt rá a kőre, majd leszáll róla.
- Én nem megyek be -dünnyögöm. Az eső már zuhog. Vizes tincsei alól néz rám, amik a szemébe lógnak.
- Ne csináld már! Beteg leszel és én nem foglak ápolni, szóval gyere be.
- Szóval ha beteg lennék, nem ápolnál? -nyugodtan várom a válaszát, miközben neki összeszűkül a szeme.
- Tudod mit? Nem. Megtudod oldani egyedül -fonja össze a karjait a mellkasa előtt -Látom izmosodtál -szól egy kis idő után. Mi? A szemei a felső testemen ragadtak. Mivel a pólóm fehér és tiszta víz, az izmaim pedig a hidegtől megfeszültek, teljesen rám tapad. A tetoválásaim is szépen kirajzolódnak -Megnőtt a pillangó -motyogja, a tekintetét nem emeli fel és ez zavarba hoz.
- Ja, tudom -nyögöm ki, mire ijedten a szemembe néz.
- Jól van Styles, jössz vagy maradsz? -hadarja, én pedig nem fogom fel, miről beszél, csak bólintok -Igen, jössz, vagy igen, maradsz?
- Mondtam már, hogy maradok.
Arra gondoltam, majd elmegy, de csak áll ott, egyik lábáról áthelyezve a súlyát a másikra. Ha akar valamit, egyszer úgyis kinyögi, ezért úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom. A zuhogó eső miatt már csak az alakját látom. Sóhajtok és visszafekszem a mostanra tóvá változott kőre, szinte biztos, hogy ezek után beteg leszek.
Lehunyom a szemem és hagyom, hogy az eső verje az arcom, és összefolyjon a könnyeimmel, a különbség csak az, hogy az elöbbiek hideg cseppek, az utóbbiak pedig égetik a szemem, ahogy a halántékomon keresztül, csatlakoznak a többihez. Zárt szemhéjaimon át is érzékelem a hatalmas villanást.
- Harry, kérlek -a nagy zajban is hallom suttogását -Menjünk.
- Nem kértem, hogy maradj -nézek rá oldalra, ő pedig közelebb lépked.
- De én maradok -vágja rá -Hiába csinálod ezt, tudom, hogy baj van. És tudod ki vagyok? Louis kibaszott Tomlinson, a legjobb barátod...
- Tudom...
- Ne vágj közbe! És mint olyan, elvárom, hogy annak is tekints -Lou... én ezt nem tudom megígérni -Na már most, legjobb barátodként az a feladatom, sőt kötelességem szembesíteni azzal, hogy teljesen értelmetlen és korodat meghazudtoló dolog az esőben feküdni - Eddig bírom anélkül, hogy belékössek.
- Hű de választékos valaki.
- Volt kitől tanulnom -villant egy széles mosolyt -Ha nem jössz magadtól, vinnem kell téged.
- Kérlek, már épp mondani akartam, hogy vegyél a válladra -gúnyolódok.
- Te akartad -von vállat. Újabb villanás, közelebbről, majd dörgés, de közben valami mást is hallok -Liam azt írja itt hagynak minket, ha nem leszünk ott egy percen belül.
- Hagyjanak. Rakd el a telód, mert belecsap a villám -jegyzem meg.
- Megírtam nekik, de én akkor is hazaviszlek, ha rám szakad az ég.
- Ez elég valószínű, hogy megfog történni -továbbra is lehunyt szemekkel fekszem a vízben.
- Már megtörtént, tök mindegy.
- Akkor Louis, miért akarsz hazavinni? -suttogom, csoda, hogy meghallja -Ha beteg leszek, úgyis ápolsz.
- Hát ezt beszoptad, mivel ha te beteg leszel, én is -röhög - Ez olyan Titanicos feeling, tök romantikus. Ha beteg leszel, beteg leszek én is -változtatja el a hangját, mondjuk nem Jackesre, de biztos olyanra akarja.
- Mennyit ittál ma?
- Nem sokat, hidd el, nem sokat.
- Részegen még jobban nem tudsz felemelni -kuncogok és próbálok ránézni, hogy lássam az arcát, de képtelen vagyok ki venni.
- Nem vagyok az, ezért viszon elmegyek nélküled -hallom játékos sértettségét, viszont azt, hogy itt hagy bizonyára komolyan gondolja. Megtenné, lelkiismeretfurdalás nélkül el tudna sétálni.
- Komolyan itt hagysz? -kiáltom utána.
- Teljesen komolyan -ordítja vissza. Jobb is így. Legalább egyedül lehetek. Tök jó lesz. Magányosan a gondolataimmal. A hidegtől alig tudok mozogni, de felkelek a kőről. Nem tudom, hova megyek, de ott akarol maradni. Lou biztosan összekötözött magával, mert ez olyan, mintha valami külső erő lenne. Nincs uralmam a testem felett, én csak nem akarom, hogy... szóval, hogy nélkülem menjen el. Plusz fontosabb ok, hogy a fiúk elmentek, mi pedig Tommo kocsijával jöttünk, szóval nem tudnék hazajutni. Megerőltetem fagyott lábaim, hogy utána rohanjak.
- Mizu Styles, tán félsz egyedül? -szólal meg mikor mellé érek -Vagy fázol?
- Dehogy. Egyik se - didergek, a fogaim összekoccannak, mire felnevet, és meglöki a karom, én pedig erre a mozdulatára megcsúszok és majdnem a földön kötök, de gyors reflexének köszönhetően, megtart. Tényleg erős, mármint még mindig nem gondolom, hogy feltudna emelni, de határozottan izmosabb.
- Azért el ne ess -nevet ki -Még hogy én vagyok részeg -etre én lököm meg, de ő stabilabb nálam és csak tovább röhög.
- Ne nevess már! -megfogja a könyököm, hogy elvezessena kocsihoz, és figyelmen kívül hagyja kérésem. Szó szerint betuszkol az anyós ülésre. Pár másodperc alatt megkerüli az autót és ő is beül, felkapcsolja a fűtést és a belső világítást, majd felém fordul.
- Vedd le a pólód!
- M-mi..? -összezavarodva nézek rá.
- Mindenképp beteg leszel, mivel kurva okosan a vízben fetrengtél, de hátha nem halsz bele, szóval , hogy ne legyen rosszabb vedd le!
- Dr. Tomlinson -biccentek. Végülis nrm vagyok szégyenlős, tök mindegy. Egy mozdulattal lekapom az említett ruhadarabot. Épp látom, ahogy végigmér, de elkapja a tekintetét, szinte hallom akkorát nyel, ahogy ugyanezt a mozdulatot ő is megteszi. Elakad a lélegzetem. Uramisten. Miért vagyunk bezárva félmeztelenül egy kocsiba? Nem, nem, nem. Nincs menekülő út és magyon kellemetlen, ahogy a nadrágom egyre szűkösebb és a víztől csak mégjobban tapad rám. Louis a saját vízes pólóját az ölében hagyja, ami jó ötletnek tünik, hogy eltakarjam a merevedésem. Minek kellett nekem bevallanom bármilyen érzelmet? Még ha csak magamban is tettem.
- Mindig is akartam így vezetni -mosolyodim el, de tekintete az ablakon kívüli sötétségre szegeződik, mintha keresne valamit. A hangja természetellenes, talán most, hogy másképp nézek rá, bemagyarázom magamnak, hogy hirtelen vele is ez történt, de meg kell mondanom magamnak, hogy nem, Louis túl lépett rajtam.
- Ne menjünk még -kérem halkan, nem is akartam igazán kimondani, de ez a pillanat túl sokat ér és nem akarom, hogy vége legyen.
- Öh... nekem oké, miért is? -fordul felém fél pillanatra. Nem válaszolok, csak ki nézek az ablakon, hogy ne legyen feltűnő, ha bámulom, az üvegen keresztül, úgyis tisztán visszatükröződik a képünk. Amint ránézek, ő is rám. Kint pedig abban a másodpercben villámlik.
- Szólj, ha elég villámot láttál -dől hátra. A tekintetem a hasára villan. Ne, édes Istenem... ez már szinte fáj. Az eddigi pár hónapban, hogy tudtam figyelmen kívül hagyni? Gondolj másra, gondolj másra! A viharra... tudom, hogy tudja, nem a vihar érdekel, de azt is tudom, hogy azt akarja hinni; csak emiatt nem indulhatunk. De ha mindent tud rólam, és jobban ismer bárkinél, akkor nyitott könyv vagyok neki és a lapokra nagy betűkkel van írva: SZERETLEK LOUIS, csak észre kéne vennie, viszon az a helyzet, hogy nem akarom, hogy lássa, ezért össze kell firkálnom.
Ezektől a gondolatoktól jobb lesz a helyzet az alsómba, de Louis teste szonte vonza a tekintetem, míg ő nem néz rám, csak ki a francba.
- Ettől a vihartól fura a hangulatom -nyöszörgöm, és kissé előre dőlök.
- Inkább egész nap -javít ki. Igen, Lou, mert belédszerettem. Újra.
- Nem tudom Lou... muszáj hazamennünk?
- Hova mehetnénk? -vonja össze a szemöldökét.
- Nem tudom, de... Istenem, nagyom rosszul érzem magam -lelkileg, fizikailag, mintha a tüdőm és a szívem is ketrecben vergődnének.
- Mi? -már teljesen összezavartam. Nehéz erről beszélni, úgy, hogy nem mondhatom ki.
- Tudod... ez az érzés, mikor a világon semmihez sincs kedved és fáj belül, de nem tudod miért, a fejed szét akar szakadni, a szíved is, és csak sírni akarsz, de könnyeid sincsenek. A legrosszabb pedig, hogy nem tudod miért. És utálod magadat -kifújom a levegőt, mintha évek óta tartanám benn. Felé fordulok, muszáj, hogy lássam a szemét. Hazudtam neki egy dologban: tudom miért van, csak képtelen vagyok megoldani.
- Tudom -bólint. És tényleg tudja. Ő is átélte, csak neki rosszabb volt. Úgy hívják: depresszió -Öhm... tudok egy tök jó ellenszert -egy halvány mosoly játszik az ajkain.Ő akár egy szavával eloszlatja a felhőket, a baj az, hogy egyre csak gyűlnek -Akarsz egy Louis-ölelést?
2015. december 23., szerda
17. fejezet
Innen kimaradt egy kis rész, de csak így tudtok most megoldani....nem maradtatok le semmiről
BOLDOG KARÁCSONYT!!!!❤❤❤❤ és BOLDOG 24. SZÜLINAPOT A MI EGYETLEN CSODÁLATOS LOUIS TOMLINSONUNKNAK!!!❤❤❤❤
Louis szemszöge *a hazafele úton*
- Louis William Tomlinson! Beszélek hozzád! –a hangja zökkent ki.
- Bocsi, gondolkozok.
- Akarod, hogy én vezessek? Elég fáradt vagy...
- Ahogy te is... vezetek én, nyugi, csak elgondolkoztam -villantok egy óriási, de hamis mosolyt, majd elfordítom a kulcsot a gyújtásban. Mindössze annyi a feladatom, hogy ugyanúgy viselkedjek, mint ezelőtt, szóval semmit ne vegyek komolyan, röhögjem ki stb. Könnyű lesz. Persze, Tomlinson, menni fog.
Az út első 5 percében Harry bealszik, én pedig szívem szerint leállítanám a kocsit, és csatlakoznék hozzá, de ki fogom bírni, ittam kávét, szóval nem lesz gond. Vezetés közben tekintetem, visszapillantó tükörből, folyton Harryre siklik, vagy felé fordítom a fejem. Olyan szép mikor alszik. Ha ébren van, szinte folyton ott az a ránc a szemöldöke közt, ami régen nem volt, és alvás közben sincs, ilyenkor a gondok eltűnnek. Szeretem mikor Harry alszik, igazából, azt is mikor ébren van. Nézni őt, amíg álmodik, olyan ajándék, amit egyáltalán nem érdemelnek meg a legtöbben, talán én se, de én Louis vagyok, és nekem vele kapcsolatban, bármit szabad... legalábbis így volt.
Tegnap követtem el az első hibát, hogy hagytom, hogy rajtam aludjon, mert ez olyan érzéseket váltott ki belőlem, olyan dolgokat hozott vissza, amit képtelenség kezelni. Mióta le szoktam a drogról és engedem magamat gondolkozni, a gondolataim visszatérnek Hozzá. Minek is tagadni? Három hónapja tagadok. Ha nem tenném, elveszíteném a barátságát, azt pedig újra nem élném túl. Fair lenne bevallanom magamnak, hogy sosem múltak el az érzések, csak elnyomtam, jó mélyre, mindenféle szer segítségével. Itt az ideje férfiként viselkedni, és szembe nézni ezekkel, aztán harcolni velük.
Újra odapillantok a göndör angyalra, akinek arcát most egy halvány mosoly díszíti. A gyomromban érzem a 3 hónapja hiányolt bizsergést. Kihoz belőlem dolgokat. Több értelemben is.
Szóval két hét volt nélküle, ami igazából pontosan 17 napot takar, de mindig így mondtuk a sötét két hét. Ebből egy hétig figyelmen kívül hagytam, aztán újabb egy hétig haragudtam rá, aztán bebeszéltem magamnak dolgokat. Beszéltünk, és semmi. Haragudtam rá, hetekig gyűlöltünk csak egy szobában lenni. Aztán valamikor "kibékültünk" és haverok lettünk. Haverok. Pff. Mi, akik ki tudja miket csináltunk egymással. Ezek előtt, közben, és utána is: drog, alkohol, cigi, csajok, Zayn. Lázadások. Zaynnel meguntuk az egész életet, pontosabban élni akartunk. Éltünk is, voltak lebaszások. Aztán Zaynt Perrie kicsit visszafogta, engem pedig a drog a karjaiba zárt. Az, az időszak nehéz volt. Na ezután lettünk Harryvel újra barátok, legjobb barátok, vagyis ő segített. Ő végig ott volt mellettem, csak ellöktem, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy nélküle nem fog menni. Nem próbált lebeszélni semmiről, sokkal többet tett. Persze Zayn is ott volt fizikailag, de Harry… Harry lelkileg is. És Harry tiszta. Ő fogta a fejem hányás közben és simogatott, nem velem hányt. Ő hazajött velem egy buli után, vagy értem jött, nem ment el egy csajhoz, nem hagyott ott. Ő nem velem szívott, nem is vette el a cigimet, ő csak szinte a szavaival eltüntette a gondolatát is. De amíg én depresszióban voltam, és aztán a gyógyulásban, nem igen gondoltam úgy rá. Vagyis persze, de. Emiatt lefeküdtem csajokkal… igen, kellettek, de a gondolataim mindig visszatértek Harryhez. És láttam… tudtam valamit, ami reményt adott, azóta elkezdtem foglalkozni az érzéseimmel, amik felé irányulnak. Tudtam, hogy nem szerelmes Keillába, és a szeretete testvéri. Ismerem Harryt. Látom a viselkedésén, hallom mikor róla beszél. Ha úgy szeretné, másokat csinálna, más szavakat használna, másokat mondana, basszus még a hangja is más lenne. Ennek ellenére még mindig vele jár, és fog is, mert úgy gondolja ez helyes. Tudom, hogy így gondolja. Igazából egy kérdésem maradt: mi van velem? Ha nekem nem múltak el… ha én állandóan ezen gondolkozok… ha igaz volt az a két és fél év… akkor ő most mit érez?
- Bocsi, gondolkozok.
- Akarod, hogy én vezessek? Elég fáradt vagy...
- Ahogy te is... vezetek én, nyugi, csak elgondolkoztam -villantok egy óriási, de hamis mosolyt, majd elfordítom a kulcsot a gyújtásban. Mindössze annyi a feladatom, hogy ugyanúgy viselkedjek, mint ezelőtt, szóval semmit ne vegyek komolyan, röhögjem ki stb. Könnyű lesz. Persze, Tomlinson, menni fog.
Az út első 5 percében Harry bealszik, én pedig szívem szerint leállítanám a kocsit, és csatlakoznék hozzá, de ki fogom bírni, ittam kávét, szóval nem lesz gond. Vezetés közben tekintetem, visszapillantó tükörből, folyton Harryre siklik, vagy felé fordítom a fejem. Olyan szép mikor alszik. Ha ébren van, szinte folyton ott az a ránc a szemöldöke közt, ami régen nem volt, és alvás közben sincs, ilyenkor a gondok eltűnnek. Szeretem mikor Harry alszik, igazából, azt is mikor ébren van. Nézni őt, amíg álmodik, olyan ajándék, amit egyáltalán nem érdemelnek meg a legtöbben, talán én se, de én Louis vagyok, és nekem vele kapcsolatban, bármit szabad... legalábbis így volt.
Tegnap követtem el az első hibát, hogy hagytom, hogy rajtam aludjon, mert ez olyan érzéseket váltott ki belőlem, olyan dolgokat hozott vissza, amit képtelenség kezelni. Mióta le szoktam a drogról és engedem magamat gondolkozni, a gondolataim visszatérnek Hozzá. Minek is tagadni? Három hónapja tagadok. Ha nem tenném, elveszíteném a barátságát, azt pedig újra nem élném túl. Fair lenne bevallanom magamnak, hogy sosem múltak el az érzések, csak elnyomtam, jó mélyre, mindenféle szer segítségével. Itt az ideje férfiként viselkedni, és szembe nézni ezekkel, aztán harcolni velük.
Újra odapillantok a göndör angyalra, akinek arcát most egy halvány mosoly díszíti. A gyomromban érzem a 3 hónapja hiányolt bizsergést. Kihoz belőlem dolgokat. Több értelemben is.
Szóval két hét volt nélküle, ami igazából pontosan 17 napot takar, de mindig így mondtuk a sötét két hét. Ebből egy hétig figyelmen kívül hagytam, aztán újabb egy hétig haragudtam rá, aztán bebeszéltem magamnak dolgokat. Beszéltünk, és semmi. Haragudtam rá, hetekig gyűlöltünk csak egy szobában lenni. Aztán valamikor "kibékültünk" és haverok lettünk. Haverok. Pff. Mi, akik ki tudja miket csináltunk egymással. Ezek előtt, közben, és utána is: drog, alkohol, cigi, csajok, Zayn. Lázadások. Zaynnel meguntuk az egész életet, pontosabban élni akartunk. Éltünk is, voltak lebaszások. Aztán Zaynt Perrie kicsit visszafogta, engem pedig a drog a karjaiba zárt. Az, az időszak nehéz volt. Na ezután lettünk Harryvel újra barátok, legjobb barátok, vagyis ő segített. Ő végig ott volt mellettem, csak ellöktem, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy nélküle nem fog menni. Nem próbált lebeszélni semmiről, sokkal többet tett. Persze Zayn is ott volt fizikailag, de Harry… Harry lelkileg is. És Harry tiszta. Ő fogta a fejem hányás közben és simogatott, nem velem hányt. Ő hazajött velem egy buli után, vagy értem jött, nem ment el egy csajhoz, nem hagyott ott. Ő nem velem szívott, nem is vette el a cigimet, ő csak szinte a szavaival eltüntette a gondolatát is. De amíg én depresszióban voltam, és aztán a gyógyulásban, nem igen gondoltam úgy rá. Vagyis persze, de. Emiatt lefeküdtem csajokkal… igen, kellettek, de a gondolataim mindig visszatértek Harryhez. És láttam… tudtam valamit, ami reményt adott, azóta elkezdtem foglalkozni az érzéseimmel, amik felé irányulnak. Tudtam, hogy nem szerelmes Keillába, és a szeretete testvéri. Ismerem Harryt. Látom a viselkedésén, hallom mikor róla beszél. Ha úgy szeretné, másokat csinálna, más szavakat használna, másokat mondana, basszus még a hangja is más lenne. Ennek ellenére még mindig vele jár, és fog is, mert úgy gondolja ez helyes. Tudom, hogy így gondolja. Igazából egy kérdésem maradt: mi van velem? Ha nekem nem múltak el… ha én állandóan ezen gondolkozok… ha igaz volt az a két és fél év… akkor ő most mit érez?
*órákkal később*
Alan hangjára ébredek, ami nem a legkellemesebb dolog, főleg mert szokás szerint ordibál, ráadásul a fülem mellett. Hirtelen azt se tudom hol vagyok, és mit csinálok én itt, aztán beugrik, hogy ma kéne behoznunk pár tegnap elmaradt cuccot. Eszembe jut a tegnapi nap, a ma hajnal, és hogy reggel jöttünk haza, így nem aludtam semmit. Hiába az Anne-nek tett "ígéret" nem hogy időben nem, de később se aludtunk, ha egyikünk elszundított a másik felébresztette, kölcsönösen ébren tartottuk a másikat, nehogy elvesztegessük az időt holmi alvással. Ezt nyilván mostmár bánom, mert amint haza értünk indulhattunk is.
A fotel kezd kényelmetlen lenni és megfájdult a nyakam, ezért muszáj lesz felkelni félig éber állapotomból. Mikor épp nyitnám fel fáradt szemhéjaim, a hangok az agyamig is eljutnak.
- Innentől nincs pihenő, kaptok egy kis időt, a turné előtti nap, hogy elbúcsúzzatok akiktől kell, most pedig irány Joséhoz! - komoly 3 nap van a tutnéig, vagyis holnap utáni után este már fellépünk Ausztráliában.
Feltápászkodunk a helyünkről, aztán elindulunk valamerre, én csak követem az ismerős alakokat, mert elég homályosan látok, és kicsit szédelgek. Valaki hirtelen elkapja a karom.
- Hol voltál tegnap? -sziszegi a fülembe Alan.
- Semmi közöd hozzá - rántom ki magam a szorításából. Ha nem lennék ennyire kimerült...
- Vigyázz a szádra! Még jó hogy van közöm és ha kiderül, hogy Harryvel voltál... bajban leszel.
- Ő a családjával volt, rémlik?
- Amikor a házatoknál jártam ma korán reggel, csak ti ketten hiányoztatok, a fiúk pedig nem tudták megmondani hol vagytok, csak ti késtetek. Csak figyelmeztetlek -komoly tekintettel mered rám, aztán sarkon fordul - Most is késésben vagy Tomlinson -veti oda, mielőtt eltűnik az egyik ajtó mögött a vén fasz.
Harry szemszöge *pár nappal később*
Leparkolok anyáék háza előtt, és próbálom rávenni magam, hogy kiszálljak. Ma egy jó időre el kell búcsúznom tőlük, amit már megszoktam, csak ... nem most.
Gemma már tegnap átjött hozzánk egyik esti szabad fél óránkban és egyesével ránk ugrott, majd közölte, hogy már vett VIP jegyet az egyik koncertünkre, szóval nem fog sírva búcsúzkodni. Ma nincs is a városban, szóval csak ezen kell túl esnem. De nem csak el kell búcsúznom, hanem véget kell vetnem a kapcsolatunknak Keillával, két fontos dolog miatt, egyik Louis, és a vele való múltam, ami az együtt töltött nap óta folyton előjön, a másik a turné.
Kiszállok és lezárom a kocsit.
Inkább a kulcsomat használom ezúttal, a ház csendes belülről. Egyenesen Keilla szobájához megyek, amely üres, de a fürdő ajtaja nyitva van résnyire. Ne, megint! A hangok miatt elszorul a torkom, és hangtalanul az ajtóhoz lépek.
- Keilla...
- H..Ha-rry? -megfordul, eddig a mosdó felé volt görnyedve. Annyira sápadt és vékony - Mi... -alig tud beszélni is, olyan gyengének tűnik.Ujjai görcsösen szorítják a mosdókagylót.
- Te csinálod magadnak, nem igaz? -kérdezem halkan. Mikor az utóbbi hetekben egyre rosszabbul volt, és semmi nem segített rajta, csak feküdt, és rosszul nézett ki, utána néztem a tüneteknek... anorexia, ilyesmik jöttek ki. Most, nem tudom mitől, világossá vált minden, hogy miért viselkedett úgy ahogy, és hogy utálja magát, nem hagyta, hogy orvoshoz vigyük, és állandóan hányt.
- É-én abba a...kartam ha-hagyni... -hunyta le könnyes szemeit.
- Miért nem szóltál nekem? Ezért vagyok... - lépek közelebb hozzá.
- Utáltál volna... -fordította el a fejét. Erre nem válaszolok, csak gyengéden magamhoz húzom a vállánál fogva. Ekkor kezd el sírni.
- Shh.. Keilla én sosem foglak utálni...a bátyád vagyok -észre se veszem, hogy kimondom, a testvére vagyok, akár mennyire is nem vér szerinti, de ő a húgom, és én azért vagyok, hogy megvédjem. Nem engedem, hogy elhúzódjon, csak azt akarom hogy tudja ezt. Megérzem, hogy el akar távolodni, de csak a nyakam köré fonja a karjait.
- Tudom, hogy az vagy Harry -suttogja a mellkasomba -Az vagy...
Ez a csendes mód, ahogy megbeszéltük, mit is jelent ez számunkra. Sosem voltunk többek, én nekem ő volt a menedékem az érzéseim elől, ő volt az a személy számomra, akivel bizonygathattam magamnak, amikor másképp néztem Louisra, hogy nem maradt semmilyen érzésem az exlegjobb barátom felé. "Keilla a barátnőd. Őt szereted." De nem jött össze, vagyis eddig jól ment, de mostanra már rég nem jó. Neki pedig én voltam a védelmező báty, semmi több. Itt az ideje, véget vetni ennek. Nem barátként van rám szüksége, hanem testvérként.
- Rendben vagyunk -nem tudom eldönteni, hogy kérdezi-e, vagy mondja, ezért csak bólintok és egy puszit adok a hajába.
- Rendben vagyunk. Szeretném, ha beszélnénk majd, akkor is mikor a turnén leszek, és szeretném ha felhívnál, ha baj van.
- Oké.
- És -toltam el egy kicsit, hogy a szemébe nézzek -azt is szeretném, ha meggyógyulnál. Ígérd meg, hogy megfogsz, vagy hogy próbálkozol. Kérlek.
- Próbálkozom.
- Köszönöm.
2015. november 17., kedd
16. fejezet
- Ezt még megfogom bánni, de igen -sóhajt mellettem, mire elvigyorodok.
- És ez az egész nap folyamán beváltható?- Ha most megmutatod a képet - húzza ki magát győztes mosollyal. De én állok nyerésre, hisz bármit kérhetek.
Nem akarom még, hogy lássa azt a képet ezért a külvilágot szemlélem tudva, hogy követi a tekintetem.
- Várj, állj meg -kiáltja, mikor egy játszótér mellett hajtanék el. A gondolatai máris elterelődnek. A kerítéssel körül vett játékoknál most alig vannak, a padon arrébb két szülő beszélget, a csúszdánál két kisfiú nevetgél, egy kislány pedig a körhintát tologatja, másik kezében pedig egy jégkrémet szorongat.
Leparkolok, hogy nézhesse, mivel tudom mennyire odavan a gyerekekért.
- Én mikor kicsi voltam, mindig csak Gemmával játszottam, és ha ő nem akart, akkor egyedül voltam, nem akartak velem játszani -már sok mindent mesélt a gyerekkoráról, volt hogy összevissza, ugrálva az időpontok közt, de sosem unom meg. Nem is azért amit mond, vagyis azért is, hanem ahogy mondja. A szemeiben a csillogás, vagy néha a fájdalom.
És én is szeretek neki mesélni, csak neki, mert tudom, hogy érdekli, másnak nem nagyon írtam le édes gyermekkorom.
- Emlékszem, hogy gyakran jártunk ki a játszótérre és mivel közel volt, mehettünk később egyedül. Gemma mindig fogta a kezem és nagyon vigyázott rám, de csak az úton volt kedves, előtte és utána mindig veszekedett velem, de azért együtt építettünk homokvárat, mert egyedül nem tudtam -nézem a zöld szemeit ahogy a játszadozó gyerekekre néz, és elképzelem a kicsi szöszi Harryt, ahogy egyedül ül egy homokozóban. Elszorul a torkom. Miért nem játszott vele senki? Én játszottam volna.
- Én a homokozót mindig teleöntöttem vízzel és aztán abban fetrengem -jegyzem meg, mire felkuncog és felém néz -És mikor már 8 éves voltam, és érettebb, akkor Lottie hajába kentem a sarat.
- Én jó kisfiú voltam...
-Tudom, én rontottalak el -nevetek fel.
- Ez igaz -ért egyet -De nem rontottál el, sokkal jobban szeretem a Louis-utáni énemet.
-Nem inkább One Direction-utáni Harry?
- Nem-nem, miattad vagyok az aki.
- Ahj azt hittem jobb munkát végeztem -csapok a kormányra -Szóval szerinted miattam vagy ilyen? Mert én másképp akartam...
Egyszerre nevetünk fel.
- Nem megyünk be? -kérdezem.
- A játszótérre? Miért?
- Nem tudom, de szerinted lesz bármikor az életünkben mégegy alkalom. Úgy értem, alig mozdulunk ki, ezzel nem azt mondom, hogy évek óta arra várok, hogy hintázzak, de ráérünk, nem? Hintázhatnánk.
- Te Louis vagy? Az én Louim? -húzza össze a szemeit.
- Ha van, te Louid... -húzom fel a vállaim.
- Van...? -inkább kérdésnek hangzik.
- Bemegyünk? -kérdezem újra
- Aha -még mindig döbbent a hangja.
Kiszállunk az autóból és a kerítés mentén elmegyünk a bejáratig.
- Nem félsz, hogy meglátnak? -kérdezi.
- Egy, nem szoktam ilyenektől félni. Kettő, külvárosban vagyunk, kevesen járnak erre. Három, igazából nem érdekel.
- Oké..
- Te félsz? -zárom be mögötte a kaput.
- Kicsit, csak nem akarom, hogy bármi elrontsa ezt a napot.
- Inkább amiatt aggódj, hogy milyen hülyén nézhet ki, hogy két pasi játszóterezik -igazából a szülők messzebb ülnek és nem is figyelnek ide.
Csak nevet és a hintához megy.
- Csak óvatosan kicsi Styles.
- Miért hívsz így? -néz fel rám zavartan, mikor leül. A tekintetéből látom hogy nem a "kicsi" a baja.
- Mi?
- Stylesnak.
- Miért most jutott eszedbe? Hónapok óta így hívlak.
- Tudom, csak... Nem zavar vagy ilyesmi, csak akkor hívtál így amikor mérges voltál rám -motyogja.
- Nemár nekem tetszik. Tudom, hogy azért hívtalak így régen, de már megszoktam. Abbahagyhatom -huppanok le a mellette lévő hintára.
- Dehogy! Nem azért mondtam. Úgy hívsz, ahogy csak akarsz...
- Ilyeneket ne mondj -vigyorodok el.
- Ha én meg hívhatlak Loulunak -fejezi be a mondatot.
- Anyád hogy van?
- Előbb találkoztunk vele. Szerintem jól.
- Olyan hülye vagy -nevetek és meglököm a karját.
Harry ezután ismét elmereng a fogócskázó kisfiúkat figyelve, majd a kislányt.
- Mesélsz még? -suttogja, még mindig arra nézve.
- A kicsi Louisról?
- Ühüm -nem mintha nem meséltünk volna egymásnak millió dolgot, de gondolom most felidézzük gyermekkorunk szép emlékét, egyszer azt mondta: minél többször mondjuk el és minél többet, annál inkább úgy tűnik, mintha akkor is ismertük volna egymást, és mintha együtt éltük volna át.
- Amikor 5 éves voltam, úgy döntöttem világgá megyek, ezt megmondtam anyukámnak, el is indultam, de aztán éhes lettem, így muszáj volt vissza mennem. Te jössz.
- Volt egy néni az oviban, és állandóan csipkedte az arcomat, ezért féltem tőle és mindig elbújtam a lányokhoz, mert ott nem keresett.
- Tudtam én, hogy a lányokkal játszottál -nevetek.
- Csak csajoztam. Már akkor is szívtipró voltam. Most te mondasz.
- 4 évesen megtanultam fára mászni, annyira örültem, hogy nem kapaszkodtam és leestem. Az egész karom kábé a vállamig gipszben volz több mint egy hónapig.
- Béna. Amikor G suliba kezdett járni nem értettem én miért nem mehetek és egyszer mikor beteg volt bementem helyette.
- Stréber.
- Nem már. Anya tökre ki volt, hogy eltűntem, az iskolából hívták fel.
- Suli előtt összegyűjtöttem bogarakat meg csúszómászókat és a lányok hajába, táskájába tettem őket. Vagy ártatlanul megmutattam a biológia tanáromnak, azt hiszem nem nagyon bírt.
- Tipikus Louis. Én a pillangókat gyűjtőttem, de csak amik már nem éltek, a többit elegedtem.
- Tipikus Harry. Édes. Amikor anyám terhes volt, édességet akart, de nem tudott felkelni, ezért én csináltam neki pudingot. Az egész konyha úszott a tejben és a csoki pudingban. Bevittem neki egy pohárban, de nem mondtam el neki, hogy mi van kinn, este pedig amikor Mark hazajött elcsúszott rajta, vicces volt.
- Egyszer nagyon szerettem volna segíteni anyumnak, ezért kiszedtem helyette a mosógépből a ruhákat... a WC-be.
- Ez biztos trauma volt, azóta mindig normálisan kiszeded a ruhát -nevetek, majd bal lábamat átvetem a hintán, hogy feléfordulva lovaglóülésbe helyezkedjek.
- Pontosan. Annyira büszke voltam magamra -hajtja le a fejét. Imádnivaló. Mi? Inkább ennivaló...Mi? Csak simán édes. Mi?
- Öh... mikor Lottie négy éves volt és összevesztünk, levágtam a gyönyörű szőke copfját, napokig bőgött és hetekig nem szólt hozzám.
- Amúgy van egy olyan emléked is, amitől nem sírt valaki? És mondjuk aranyos. Ja, nincs, tudom, én jövök -néz felém nevető szemeivel -Amikot Gem tanított görkorizni, állandóan a fenekemre estem, ezért oda raktuk a bukósisakot.
Elképzeltem a kicsi Harryt, bukósisakkal a fenekén, és nem tudom elrejteni vigyorom. Miért nem ismerhettem meg őt kábé mondjuk amikor született. Sokkal boldogabb gyerekkorom lett volna és talán neki is. De már nem változtatnék meg semmit, hisz így járhattam vele...illetve nem. Sosem jártunk...mi BARÁTOK voltunk, vagyunk. Ne, nem gondolhatok ilyenekre. Már megbeszéltem magammal, hogy mindent kitörlök, és azt hittem sikerül. De pár napja össze vagyok kavarodva. Mióta lefeküdtem Evelynnel, vagyis nem, nem feküdtem le vele, emlékszem , hogy nem, ami nagy megkönnyebbülés... bár megtehettem volna, semmi akadálya nem volt. A sok szar ellenére mégis volt valami, ami jó volt az utóbbi pár hónapban: hogy nem gondoltam arra mink volt Harryvel, csak azt tudtam, hogy már nincs. És még mindig nincs. Nekem pedig hiányzik. A szabadságunk. Az a bármi, ami nekünk volt, és senki más nem érthette, csak a miénk volt, mélyebb bármilyen barátságnál, bármilyen... szerelemnél. A legmélyebb kapocs, valami amire azt gondoltuk, nem törhet meg. Elvették tőlünk, azt amihez semmi közük nem volt. Tudom, hogy végül is az én hibámból lett vége, meg talán Harryéből, de azt is tudom, ha rajtunk múlt volna, örökké tartott volna. Próbálok hinni abban, hogy minden fájdalom, minden sötét nap, minden hideg pillantás, minden egyedül tötött éjszaka meg fogja érni, mert minden ami történt, egy nagyobb jóért szolgált, és remélem ez minél előbb itt lesz. Az a február elseje, Harry tizenkilencedik szülinapja, volt az egyik legrosszabb napom, de nem csinálnám vissza, mert ha akkor folytatjuk, és többet fektetünk bele, jobban fájna, azt hiszem. Nem csinálnám vissza, de vissza akarom kapni. Legalább annyira jó barátként, ahogy voltunk, hogy ha épp olyan kedvünk lenne megfogjuk egymás kezét, vagy bármikor kellemetlen kérdések nélkül megölelhetném. Azt akarom, hogy újra én legyek az egyetlen ember, akit mindennél jobba szeret, akiben a legjobban megbízik. De ez a lehetőség elúszott. Sosem lehetek az első helyen és fasz vagyok, ha ezt akarom. De ezt akarom. Szóval fasz vagyok.
Harry meglengeti a kezét az arcom előtt, ijedten nézek a szemébe, de azok barátságosok és csillognak, nincsenek többé összeszűkült haraggal, vagy kétségbeesett fájdalommal teli zöld szemek. Az már nincs többé.
Emlékeztetem magam, hogy még mindig Louis vagyok, és mindezt lazán kell felfognom. Gyorsan kerítek egy emléket, amit mondhatok, mielőtt kínos lenne a csend, bár nálunk olyan nincs.
- Sosem tudtam veszíteni és egyszer mikor anyám nyert, bosszúból beraktam a kicsi Fizzyt a mosógépbe, de nyitva hagytam az ajtót, azért olyan rossz nem voltam. Vagy volt, hogy nem szóltam senkihez egy hétig.
- Nem mintha most tudnál veszíteni -nevet ki.
- Mivel amúgy is mindig nyerek.
- Csak, mert hagyom. Különben nem szólnál hozzám egy napig.
- Egy hétig -javítom ki.
- Annyit nem bírsz ki.
- Ne legyél annyira biztos magadban Sty...Harold.
Kinyitja a száját, gondolom, hogy azt mondja: hívhatsz Stylesnak, de nem mond semmit, csak mosolyogva ingatja a fejét.
Ő engem néz és én is nézném őt, de egy apró mozgás elvonja a figyelmem. Egy maszatos arcú kislány állt meg Harry hintája mellett. Természetesen azonnal megérzi a jelenlétét és arra kapja fejét.
- Hintázhatok? -kérdezi a kislány mutatóujját a szájába véve.
- Persze -áll fel rögtön Styles. Igazi úriember. Azt hiszem beleszeretett ebbe a kislányba is, akár Luxba, és az összes gyerekbe akivel találkozott. Ez is egy dolog, ami csak gyönyörűbbé teszi őt. Ilyenekre pedig nem gondolok.
A kislány próbál felmászni a hintára, de túl magas neki.
- Segítsek? -kérdezi. Persze, hogy megkérdezi. A kistündér bólint, majd mikor Harry felrakja a hintára, mosolyogva megkapaszkodik és felnéz.
- Izabell vagyok -mutatkozott be. Úgy érzem ő is beleszeretett Harrybe, de ez szinte mindenkivel megesik.
- Én Harry -biccent, és magához húzza a hintát, hogy meglökje.
- És te? -néz felém Izabell.
- Jennifer -vágom rá, mire Hazz megforgatja a szemeit, de nem javít ki.
- Nem is vagy lány -mutat rám a kislány.
- Nem, de ez a becenevem -mosolyodok el angyalian, a kislány pedig felnevet.
- Képzeld el, én már 4 éves vagyok -fordul vissza Harryhez, és ujjain mutatja.
- Én már 19.
- De büszke valaki -motyogom, Harry csak legyint egyet.
- Sokat játszottál ma?
- Nem, a fiúk nem játszanak velem, Robbie meghúzta a hajam és azt mondta, hogy lány vagyok ezért nem játszhatok velük -bizonygatja Bella. Harry lelkitársa, szerintem egymásra találtak.
- Robbie a testvéred? -néz Harry a csúszdázó kisfiúk felé.
- Adam a testvérem, Robbie az ovistársa, Amynek se engedik, hogy velük játszon.
- Mert Amy is lány? -vonja össze a szemöldökét Harry. Nagyon megértik egymást.
- Igen, Amy, Robbie testvére, és Amy már 7 éves -mondja Izabell, mintha ez elképzelhetetlen tény lenne.
Ezután elbeszélgetnek az ovis homokozótól kezdve, a délutáni alváson keresztül, az óvónéniig, aki leszidta őt, mert elvett egy almát az asztalról, ahonnan nem szabadott volna. Néha engem is bevesznek, de olykor Izabella annyira nevet, hogy majdnem leesik a hintáról, ezért csak figyelem őket. Teljesen úgy társalognak, mintha ismerősök lennének, Harry pedig minden figyelmét neki szenteli. Elképesztő, ahogy a gyerekekkel bánik, vonza őket magához, és nem tudnak elválni tőle, amnyit kérdez, minden kis dologról, hogy a kislány érezze, Harry tényleg figyel és érdekli is amit mond. Harryből a világ legjobb apja lesz.
- Örökbe is fogadod? -kérdezem Harrytől mikor kis ideig csendben vannak.
- Bárcsak -mosolyodik el.
- Lehetsz az apukám -mondja a kislány -Te meg az anyukám -fordítja felém csokis kis arcát.
- Én fiú vagyok, inkább Harry lesz az anyukád, jó?
- De te vagy Jennifer -kucog fel.
- Oké, Harry, örökbe fogadjuk -nézek komolyan a göndörre, aki egy óriási szeretetteljes mosolyt villant felém. Meg tudom mondani, mennyire a szívéhez nőtt ez a kis angyalka és azt is, hogy nem akarja itt hagyni, de mennünk kell.
- Szerintem Izabell -guggol le elé Harry, ahogy megállítja a hintát - Menj oda a fiúkhoz, és mond meg nekik, hogy attól, hogy lány vagy még játszhatnak veled és ha nem akarnak, mond hogy te amúgy is sokkal jobb dolgokat tudsz játszani egyedül, mint ők.
- De én nem tudok...
- De, mert ha nem akarnak játszani veled, nem is érdemlik meg. Építs homokvárat, ők biztosan nem tudnak.
- Jó -mosolyodik el Izabell és lecsússzan a hintáról, pont Harry elé -Te vagy a kedvenc barátom -öleli át apró karjaival a széles vállat -Te meg a második -lép felém és megismétli a mozdulatot a karommal, mivel így féloldalasan nem tudom másképp megölelni, csak ő szorítja magához a kezem.
Elköszön tőlük és elfut a fiúkhoz. Harry arckifejezését látva, Bella után akarok menni, és visszahozni neki.
- Azért ne sírj -fogom meg a vállát, mikor felkelek, és elhúzom.
- Én... -kezdi.
- Tudom. Gyere, menjünk -beletörődve bólint. Olyan jó, hogy van Lux akivel babázhat, ha olyan kedve van, igaz Lux már nem baba, de ő pótolja Harry gyerekhiányát.
Az út csendes, de nem kellemetlen. Én a vezetésre koncentrálok, ő pedig az ablaknak döntött fejjel merül el a gondolataiban.
A megengedettnél gyorsabban száguldunk, hogy minél hamarabb ott legyünk. El sem hiszem igazán, hogy ez a nap rohadtul a miénk. Nem tudom Anglia mely részénél járunk, de a GPS szerint jó helyen és pár perc múlva megérkezünk. Olyan, mintha a világvégén lennénk szó szerint semmi és senki nincs erre csak a természet.
- Már most nem akarok hazamenni -suttogja.
- Jó lesz itt? -állítom le a kocsit, miután lehúzódok.
- Ühüm -rögtön ki is pattan az autóból. A hely teljes nyugalommal áraszt el, csend van, ami a mi életünkben aztán rohadt ritka, ez az a fajta csend, mikor csak a szelet hallod, a madarak csiripelését és a fákat, szóval csak a természetet. Harry ezt jobban tudná jellemezni, oldalakon keresztül, ő ért ehhez.
- Hagyjuk itt a kocsit és menjünk el szétnézni -kéri, de nem kell, ez pontosan az, amit én is tenni akarok, senki nem jár erre és jó esetben visszatalálunk ide, nincs miért aggódnunk. Összeszed néhány cuccot, amire szükségünk lehet, én pedig aztán lezárom a kocsit.
Ez a hely az egyik legszebb, ahol valaha voltam. Az a baj, ezzel az élettel, amit élünk, hogy rengeteg helyen járunk, de nem, vagy csak alig látunk belőle valamit.
- Mit gondolsz Louis, hagyod, hogy fényképezzelek? -dönti oldalra a fejét kicsit.
-Engem, miért? Itt ez a hely, ami valószínűleg ezerszer szebb és lehet, hogy sokáig nem láthatsz majd hasonlót.
- Ez nem igaz - motyogja, nem tudom melyik részére a mondatomnak - Szeretnélek lefotózni. Téged ÉS a természetet. Megengeded?
- Nem hiszem, hogy... -a szeme úgy csillog, és megtennék bármit, hogy egész nap így maradjon.
- Kérleeeeek! Nem is fogod észrevenni -néz rám óriási pupillákkal, mintha be lenne szívva. A szememet forgatom, de nem válaszolok, kikerülöm és tovább sétálok a felfele vezető úton.
- Ezt egy okénak veszem -kiált utána, mire felnevetek -Képről jut eszembe, mit is akartál mutatni nekem?
- Nem akartam -válaszolok, mikor mellém ér.
- Kérhetsz bármit -emlékeztet, én pedig előszedem a telómat.
- Tessék -adom a kezébe, de nem nézek rá, egy másodperc után érzékelem, hogy nem követ.
- Ez... én... mi... miért... miért csináltad? -dadogja.
- Gondolkoztam, hogy milyen képet rakjak ki profilnak... aztán gondoltam csinálok, csak utólag nem tűnt puplikálhatónak. Nem tetszik? Szerintem életünk képe lett -nevetek fel, Harry pedig csatlakozik, de látom a zavart a szemeiben, inkább mert rajtam feküdt, és még kép is van róla, mint hogy azért mert lefényképeztem.
- Mi lenne, ha csinálnánk egy normálisat? -billenti oldalra a fejét, ezt mindig akkor csinálja, mikor fél megkérdezni valamit. Ez is! Régen kurvára bármit mondhattunk egymásnak, semmi sem volt kínos.
- Persze, csinálhatunk -vonom meg a vállam -Majd elvisszük Alan temetésére "sosem tudtad meg mit tettünk aznap, sajnálom".
- Beteg vagy. Alan meg se hívna a temetésére.
- Én azért elmennék. Biztos miattunk halna meg.
- Louis ő is ember, mint mi -próbál leszidni, de alig tudja visszatartani a nevetését.
- Ez nem igaz. Ezzel, hogy ezt mondtad, bizonyítottad, hogy hármunk közül, te biztosan nem vagy az. Harry, az emberek elbaszottak.
- És én nem vagyok? -rázza a fejét értetlenül, majd tovább indulunk.
- A tény, hogy nem tudod azt, hogy nem, is ezt bizonyítja. Én rájöttem. Egy kibaszott angyal vagy.
- Kibaszott?
- Az csak egy jelző Harold, ne köss bele mindenbe állandóan.
- Látod, nem vagyok angyal.
- Kicsit hibás angyal? -alkudozom, mire szélesen mosolyogva megrázza a fejét. Valójában ő tényleg az, teljes értékű angyal, csak véletlenül tévedt a földre, biztos valami dolga van, mondjuk, hogy összetörje a szívem, vagy megjavítsa, összecelluxozza, tök mindegy. Ma valami nincs rendben velem, Harry tuti kevert valamit reggel a csokiszirupba.
- Ugye tudod, hogy ettől függetlenül még kell csinálnunk képet -állít meg, előhalászva a telefonját a zsebéből -Ha én angyal vagyok te is csak, hogy tudd -suttogja a fülembe és amint elmosolyodok kijelentésén megcsinálja a képet.
- Ez az eddigi legjobb képünk -mosolygok büszkén -De nem csinálunk többet -emelem fel az ujjam szigorúan.
- Csak én rólad... -motyogja halkan, úgy döntök figyelmen kívül hagyom.
2015. november 6., péntek
15. fejezet
Leparkolok Anne-ék előtt. Kiszáll, de mintha valamire várna. Aztán visszahajol, úgy hogy a haja néhány hulláma kicsit az arcába lóg.
- Miért nem jössz? Gemma már hiányol.
Gemma... Oké, megyek.
Mindig kopog a házuk ajtaján, hiába van még nekem is kulcsom hozzá. Jól esik neki elkopogni a titkos családi ritmust, a szinkópát. Anne-nek meg jól esik ajtót nyitni a fiának.
- Kisfiam! -tárja maximumra a bejáratot. A szokásos reggeli Anne áll előttünk -Mackó! -üdvözöl engem is. Nem lepődöm meg, voltam már tigris, madárka, mókus, bogárka, amiken Harold különösen jól szórakozik. Csak remélni tudom, hogy ezeknek a megnevezéseknek semmi közük az aktuális kinézetemhez.
Anne kitárja mindkét karját egyszerre magához von kettőnket, elborítva bennünket az ismert vaníliaillattal.
- Gyertek, van rántotta, mert Keilla nem kérte -terel be minket a házba.
- Már elment? -kérdezi rögtön Harry.
- Nem nézett ki valami jól, ma reggel, mikor leandalgott úgyhogy itthon fogtam.
Styles arca aggódó kifejezést ölt, nekem pedig eszembe jut a pár nappal ezelőtti beszélgetés.
- Felnézek hozzá -hadarja magához képest és el is tűnik a lépcsőfordulóban.
- Remélem rád, azért számíthatok a tojásrántottánál -indul meg Anne a konyha felé.
- Az igazság az, hogy Hazz gofrit csinált reggelire... -magyarázkodom a helységbe lépve.
- Miii??? -hördül fel szinkronban nem csak az anya, de a konyhaasztalnál laptopozó lánya is.
- És nem hoztatok? -von kérdőre Gemma, de szemrehányó tekintetében már Anne is osztozik.
- Attól tartok nem -húzom el a szám és védekezően felemelem két kezem.
- Akkor nincs tojásrántotta -teszi Anne karba a kezeit.
- Nem baj, ettem gofrit. Csokisat -nem bírom megállni a szemtelen mosolyt. Szerencsére Anne-t inkább érzem velem egy idősnek, mint anyám korúnak és ezzel ő is így van.
- Pukkadj meg -fintorog Gem -Amúgy üdv, maculi -mosolyog kárörvendően. Ennyire egyértelmű lenne, hogy ma mackó nap van? Vagy hallotta, amikor az anyja köszöntött? Nem értem.
- Helló csincsilla -lépek mögé megborzolva a haját -mit csinálsz?
- Statisztika, közvélemény kutatás -sóhajt és úgy fordítja a képernyőt, hogy jobban lássam. A széktámláján könyökölve nézek át a válla fölött, de túl sok a szöveg.
- Ennyire nem jön be? -érdeklődöm sóhajára utalva -Azt hittem érdekes random emberek véleményét kikérni.
- Én is azt hittem, mígnem így az egyetem utolsó éveiben olyan témákat nem adnak, hogy az emberek télen hány fokon fűtenek.
- 20-22 -tippelek.
- Gondolom, -nevet -de ez csak példa volt.
- Akkor most mi a téma?
- Az átlagember véleménye a One Directionről.
- Gem, most komolyan -hát persze, hogy nem veszem be.
- Komolyan -kuncog fel Anne -az én véleményem is benne van, nagyban hozzájárultam a pocsék eredményhez.
- Áruló -ingatom a fejem. Így már sokkal hihetőbb.
- Vicces professzorom van, pont nekem osztotta ezt -fintorog Gem.
- Biztos nem olyan pocsék. Muti! -rábök egy bekezdésre, úgyhogy onnan olvasom. Két mondatig olvasom és máris egyetértek, hogy a vélemény pocsék. Olyan szavakat tartalmaz, az a két mondat, mint: felháborító, értelmetlen, fölösleges, és megterhelő.
- Hű -egyenesedek fel zavartan -erre nem számítottam -Felháborító és értelmetlen az oké, ilyet már hallottam, de hogy megterhelő? -tárom szét a karjaim értetlenül. A két nőből egyszerre robban ki a nevetés.
- Hé! Ti tudjátok, ezt mire értik?
- Biztos a nyomasztó dalszövegekre -válaszolja Gem a nevetéstől szaggatottan.
- Aha! -kiáltok fel -Direkt Anne véleményét mutattad.
- Nem talált -kuncog diadalmasan az említett.
Harry tűnik fel értetlenül a konyhaajtóban.
- Öt percre hagyom magára Louist a családommal, máris a földön fetrengenek -motyogja maga elé. Látja, hogy családtagjai nem beszámíthatóak, ezért hozzám lép kérdőn:
- Mi vicceset mondtál nekik már megint?
- Esküszöm most semmit. Fogalmam sincs minek örülnek ennyire, de nézd Gemma rólunk ír közvélemény kutatást -fordítom felé a laptopot. Fél kézzel az asztalra támaszkodva, fél kézzel két arcába hulló tincset visszatartva futja át a sorokat.
A lányok már nagyjából lecsillapodtak, most kíváncsi mosollyal figyelik Styles reakcióját.
- Ja, Louis ez az adóemelésről szól -néz fel rám, száján mosoly bújkál, de szeme egyértelműen kinevet. Csak ennyi kellett, azok ketten újra kuncognak. Mozdulatlanul állok, lefagyva sűrűn pislogok és az adóemeléshez próbálom illeszteni a bandára vonatkozónak hitt mellékneveket. Harold röhögve megragadja a karom és maga mellé húz, hogy megmutassa abb9l a bekezdésből, amit én is olvastam, a harmadik mondatot, amiből már sejteni lehet az adó szóból a dolgot, aztán pedig felteker a címéhez ami: ...de mit szólnak az angol polgárok az adóemeléshez?
- Összefogtak ellenem -ismerem be saját hülyeségem tenyerembe temetett arccal. Anne és Gemma lepacsiznak.
- Én már nem dőlök be nekik. Egy ideje folyton ezt játszák, hogy kinek tudnak minél nagyobb hülyeséget beadni -ingatja a fejét - Gyakrabban kéne magammal hoznom és akkor be lennél oltva már ellenük.
- Louis! -komolyodik el Anne.
- Igen? -fordulok felé mosolyogva.
- Ugye tudod, hogy ide bármikor jöhetsz? -mondja és mire gondol. Hogy ők lesznek a pót családom, ha arra van szükségem. Nem mintha nem lenne sajátom, csak mostanában anyával van pár nagyobb nézeteltérésünk.
Hálásan bólogatok.
- Azért nem bármikor -kéri ki magának Gem -előbb időpontot kell kérned.
- Nem örülnél hajnalok hajnalán egy meglepetésnek?
- Na jó, ha hajnalban itt állnál egy tábla csokival, bűntetlenül maradnál 5 percet. De aztán elfogyna a csoki. Sőt! Kettő is.
- Az lehetetlen, mert az előbb mondtad, hogy egy táblával jönnék -kötök belé.
Harry szemforgatva inkább Anne-hez fordul:
- Aggódom Kei miatt.
- Én is egyfolytában -felel, de úgy mint aki nem mond újdonságot, inkább magyarázatot vár a hirtelen kijelentésre.
- Ez most más egy kicsit. Most beteg.
- Tudom, én mondtam neked -ráncolja homlokát fiára nézve - Ez gyakori, gyenge az immunrendszere.
- Akkor erősíteni kéne -vágja rá -Csak el kéne mennie dokihoz és írna neki gyógyszereket.
- Már van neki, épp elég -morogja Gemma fél figyelmét újra egyetemi kötelességének szentelve.
- És? Használnak? -emeli fel a hangját. Ritkán dühös, de most látom rajta a feszültséget. Sosem az emberekre dühös, nem Gemmára vagy Annere vagy az orvosra. Ilyenkor valami nagyobbra, hatalmasabbra irányul haragja, de ő se tudja megfogalmazni, hogy mi, vagy ki az.
Ösztönösen közelebb lépek hozzá.
- Valószínűleg segítenek, de én személy szerint nem akarom kipróbálni, hogy mi lenne nélkülük - válaszol Anne csendesen.
- Persze -bólogat sóhajtva -Azért szerintem megpróbálhatnánk rávenni, hogy elmenjen egy vizsgálatra. Semmi komoly, csak egy általános ellenőrzés. Ugysem volt még, amióta Londonban vagytok.
- Beszélek vele -ígéri az anyja, és szeretettel mosolyog fiára.
Még fél órát maradunk. Mi Gemmával hevesen politizálunk, a többiek is néha bekapcsolódnak a zöldség darabolás mellett. Az alatt a fél óra alatt Haribo ötpercenként felszalad Keillát csekkolni.
- Mielőtt összeverekedtek Louis patchwork politikai nézetei miatt G, ha megbocsátasz még egy napot vele szeretnék tölteni épségben -vágja el félhangosan eszmecserénket Styles a konyhaasztaltól. Gemma fúj egyet, én pedig felállok az asztaltól, búcsúzóul megpuszilom a fejebúbját.
- Úgyis nekem van igazam -súgom gonoszul a fülébe, mire nevetve eltaszít. Harold leveszi a kötényt, anyja kezébe nyomja őt magát arcon csókolja, nővérét lehajolva átöleli. Még ugyanezzel a lendülettel karon ragad, magávalhúz a kijárat felé.
- Sátor a pincében -kiált utánunk Anne. Most én kezdem el húzni Harryt, de visszafelé.
- Jellemző, amiért jöttetek itthagynátok -csóválja fejét az anya a konyhaajtóból.
- Csaknem vihetünk el titeket Gemmával -vágom rá.
- Nemár Louis, ezt én akartam mondani -dünnyögi nekem csalódottan H a pincelejáróban.
- Lassú vagy.
Anne egészen a kocsiig kikísér:
- Érezzétek jól magatokat, ne csináljatok semmi hülyeséget -ennél a résznél jelentőségteljesen rám néz, én meg Harryre mintegy automatikusan lepasszolva a burkolt célzást -Takarózzatok be éjjel, mert ha nappal nem is annyira, éjszaka még hideg az idő. Van elég pokróc nálatok, mert nekünk sok van, adhatok még hatot.
- Oké, Anya, mostmár leállhatsz -simítja meg karját a fia -Fogat mosunk lefekvés előtt, nyolckor ágyba bújunk, lekapcsoljuk a villanyt és elmondjuk az esti imát -gúnyolodik, de csak kedvesen, olyan Harrysen, amin nem lehet megsértődni.
- Akkor már csak egy dolog van -néz ránk bocsánatkérően az anyja. A nem-dobozt-tartó keze mutatóujjával a levegőt bökdösi, mint aki valami nagyon fontosat akar -Kistigris -intézi hozzám szavait -vigyázz a fiamra.
- Megteszek minden tőlem telhetőt, asszonyom -hajlok meg előtte elengánsnak szánt mozdulattal.
- Egy kis muníció -nyomja kezembe a dobozt és egy utolsó csoportölelésbe von bennünket, keretet adva a találkozásnak.
- Köszi, édesanya mindent -dobja be Styles a sátrat a csomagtartóba -Szeretlek -küld anyja felé egy utolsó puszit, aztán bemászunk a kocsiba.
- Most merre? -kérdezem, a kormányon ujjaimmal dobolva.
- Boltba, a cuccokért.
- Cuccok?
- Nyársaláshoz.
- Nekem már van cuccom a nyársaláshoz.
- Nincs -jelenti ki Styles -tudnék róla. Ha mégis van, nem hoztuk el.
- Dehogynem. Én téged nyársallak fel.
- Ha jobban belegondolsz tudtam, hogy ez következik -forgatja meg szemét sóhajtva -Egyébként, még akkor is kell valami, amire nyársra húzhatsz.
- Nem kell. Majd felnyársallak a... szemeimmel.
- Értem, -válaszolja Styles nyugalommal -gyújtós sem kell, mert a tekinteted éget.
- Pontosan -bólintok elismerően.
A legközelebbi nagy szupermarkethez megyünk. Természetesen nem szállhatunk ki mind a ketten, nem mutatkozhatunk együtt. Pedig mennyire vágyom a régi közös vásárládok után, holott normál esetben utálok, és mindent online intézek.
Leállítom a motort, hátranyúlok és fejébe nyomom a fekete kalapját. A kesztyűtartóból kiválasztja a legnagyobb napszemüveget, azután zsebrevágja pénztárcáját. Kinyitom neki a csomagtartót, hogy hozzájuthasson a bevásárlószatyraihoz, amiket csak azért tart, nehogy egy újabb nejlonzacskóval szennyezze a környezetét.
- Szükséged van valamire?
Hiába gondolkozom, semmi nem jut eszembe.
- Csak nyársalós cuccokra -mondom végül.
- Örülök, hogy végül így döntöttél -biccent mosolyogva. Örül, hogy végül nem őt... sütöm meg.
Hosszasan nézem távolodó alakját, egészen addig, amíg el nem nyeli a fotocellás ajtó. Utána már csak azt nézem.
Az álmosságom most valahogy cserben hagy, pedig biztos vagyok benne, hogy legalább fél óráig el fog tartani a bevásárlás. Egy ideig el vagyok azzal, hogy visszaírogatok mindenkinek, de senkit sem találok aki huzamosabb ideig elszórakoztathatna, főleg, hogy a srácok mind a szabadnapjukat élvezik számukra fontos személyekkel.
Aztán játszom a telefonomon az egyik kis primitív baromsággal, de hamat megunom a próbálkozást, mivel Payno olyan rekordot állított be, amit már két hete nem tudok meglépni.
Most hogy egyedül vagyok, zavar a csend. Egy ideje félek tőle, mert ha elér, tudom, magányos vagyok. Hiába fordult jobbra a helyzet, pár dolog rám ragadt a "sötét időkből".
Bekapcsolom a rádiót, de aztán szemeim meg akadnak a CD tartón. Harold nevetséges zenéi. Persze, átnézem őket, mert az ő idióta ízléséből rám is ragadt. Minden van itt: komolyzenézől, jazzen át a rockig. Berakom a Blues Brothers CDt, közben tovább nézegetem a többit: Pink Floyd, AC/DC, Nirvana, Fleetwood Mac stb. A legszélső rekeszben valami egész mást találok. Hirtelen, egyszerre nagyon sokmindent érzek az ismerős borító láttán. Fényképek borítják a műanyag tokot, most már réginek számító, legalább 3 éves képek. Harryről és rólam még az xfaktoros időkből. Harryròl sűrű göndör hajjal, rólam gombafrizurával. Ott az első közös fotón, amit Anne csinált valamikor nagyon az elején. Semmi különös csak épp valamin röhögünk. Egy másikat a szülinapi tortájával az arcunkon kapák le, miután én a szokáshoz híven belenyomtam a fejét, ő meg a maszatos arcát az én arcomban "törölte" meg. Fotó róla, mikor az egyik bulin nagyon kiütötte magát és elkérte a telefonomat selfiezni. Másnap több száz képet kellett kitörölnöm róla és mindenféle idegen emberről akikkel fotózkodott. Egyet meghagytam, amit velem készített miközben épp valakihez dumáltam a háttérben, ő pedig a telefont tartva kótyagosan vigyorog.
Van egy negyedik is. Hotelszoba, a reggeli napfény élesen besüt, mindketten egy szál alsóban az ágyban. Az én fejem a lábrésznél, pont fordítva fekszem, talpammal az összegyűrt párnát taposom. Hazz belémgabalyodva terül el átlósan, fürtjei combomon, karja vádlim körül, lábai fejemmel egy vonalban; lelógnak az ágyról. Az egyik fehér paplan gombócba gyűrve félig az arcomon, a másik H dereka köré kígyóként csavarodva. Ha lenne kedvenc képem... de nincs.
Mielőtt kinyitnám, próbálom felsorolni a zenéket, amik rajta vannak. A kedvenc zenéink. Na meg pár olyan dal, amit neki írtam, persze nem mindegyik teljes, például az egyik fél perc arról, hogy ketten próbálkozunk az egyik dallal, közben aláhallatszik a másik három suttogása és röhögése. Emlékszem titokban elkértem a studióból a fölösleges hanganyagokat.
Kíváncsian kicserélem a CDt. Hátradőlök az ülésben a tokot forgatva kezeim közt. Vajon mikor hallgatta legutoljára? Nem tudom letörölni a vigyort az arcomról, amikor megszólalnak az első akkordok a Beach Boystól, ugyanakkor a hasamban nosztalgikus görcs keletkezik és valami nagyon hiányozni kezd. A tokot bámulom. Belül a dalokról macskakaparásommal összeírt lista terpeszkedik. Vajon még szereti ezeket? És emlékszik a hozzájuk kapcsolódó dolgokra? Összeszorítom a szemem. "Tudod minél többet beszélünk róla, csak annál rosszabb lesz nélküle élni." Az álmaink. Az enyémek nem változtak. És az övéi? "De beszéljünk róla! Hát nem lenne csodálatos?"
Aztán jöttek sorba a számok, az I'll be there for you, a dal ami a Jóbarátok korszakunkból megmaradt. "Valaki akivel szembe tudok nézni azzal, ami rám vár ma, valaki akivel végigcsinálhatom." "Még a legrosszabb helyzetben is kihozod a legjobbat belőlem" "Itt leszek mikor szükséged tartja, mert te itt vagy nekem." Eszembe jut az ígéretünk. Persze volt már, kismillió, de én most a legnagyobbra gondolok, arra amit a színfalak mögött a vaksötétben fogadtam meg a 16 éves Harrynek, mielőtt kiléptünk volna a vakító reflektorfénybe. Fáj, hogy már megszegtük egyszer. Bántottam, elment, lecsúsztam, nem volt ott, hogy felhúzzon. Viszont az is igaz, hogy visszajött később és ő húzott fel. Nem szegtük meg, itt vagyunk.
Fogalmam sincs mi alapján raktam sorrendbe a zenéket valószínűleg a legrandomabbuk, mert most az jött, amit 17. szülinapjára írtam és megkértem Zaynt, hogy énekelje/rappelje fel. Nem feltétlenül érzelmes, a lényege ugyanis a viccek és a rímek összegyúrva, Harryre értelmezve. Amint feldobban a ritmus (ugyanis az össz alapot egy afrikai dob szolgálta) már fogom a fejem. Azt hiszem a negyedéig bírom, kb addig, hogy "ha szín lennél, valószínűleg fehér/ mert az összes létező színnel felér/ ha felhő lennél, mindenképp bárány/ ha esnél is még Londonban is ritkán", itt a rapp monológ közepén elhallgattatom Zaynt és a következő dal alatt azon töröm a fejem, hogy hogyan semmisítsem meg a CD-t Styles tudta nélkül.
Pár számon túl voltam, mikor végre feltűnik táskákkal egyensúlyozva. Jó jel, hogy ndm kergeti senki. Hajszálon múlik, de sikerül visszatartanom magam a kocsiban, nem ugrom ki átvenni a csomagokat tőle. Nem tehetem, ha csak nem minden vágyam, hogy Alan az újságokból tudja meg hogy becsaptuk.
Itt a tragacsban jó helyen vagyok, még a szélvédő is extrasötétített. Nem segíthetek neki, de van más amit tehetek, lezárom a kocsit az orra előtt. Ilyen ez a sztár élet, csak szemétkedni lehet. Odaér a csomagtartóhoz, de nem tudja kinyitni. Bosszúsan előre jön, úgyhogy gyorsan lebukom, azaz átfekszem a váltón. Ez az ajtó sem nyílik, ezért orrát az ablaknak nyomja hátha lát valamit.
- Tom, tudom, hogy ott vagy, hallom a zenét -baszki, de hülye vagyok, eskü kidobom ezt a CD-t. Kelletlenül megadom magam.
- Pedig vettem neked valamit, de mostmár ne is álmodj róla -vágodik be mellém, miuán bepakolt. Fölösleges reagálnom, had higyje el magának egy pillanatig, hogy nem fogja odaadni.
- Wow, nem is tudtam, hogy ezt játszák a rádióban -dúdolja a Home-ot Edward Sharptól, miközben becsatolja magát.
- Én sem -motyogom az ölembe maradt tokra sandítva.
- Hova tovább? - kérdezi a zene ritmusára dülöngélve
- Nekem kéne tudnom? -passzolom vissza a labdát.
- Én mondtam, hogy először bevásárolumk, most te jössz.
- Hát itt a városban kizárt, hogy mutatkozhatunk, úgyhogy mehetünk a búzatáblákra aratni.
- Éppen azt is csinálhatnánk, de vettem cuccokat -mondja sejtelmes mosollyal.
- Vettél kenyeret, így nem kell aratnunk, vagy mire gondolsz?
- Vettem kenyeret, nem kell aratnunk, de én a jelmezekre gondoltam -mondjs ki büszkén, úgy mintha világot mentene meg vele. Fogadok, hogy mielőtt kimondta, magában még kis dobpergést is odaképzelt.
- Ha a cél az, hogy mégjobbsn felhívjuk magunkra a figyelmet -hagyom rá kételkedve, miközben a Homenak vége, indul a Take That.
- Várj, milyen rádió ez? -tartja fel mutatóujját suttogva és kissé előre dőlanagy fülelésben.
- Egy olyan rádió, amiben a kedvenc számaimat játszák-suttogok én is. Nem mondom, hogy kedvenc számainkat, mert nem vagyok benne biztos.
- Hé, ezek az én kedvenc számaim -háborodik fel még mindig ugyanolyan szinten tartva hangját.
- Micsoda egybeesés -mondom gúnyosan, vagy inkább rekedten, mert a szar hangom ennyi suttogástól is nyaralni megy.
-A himnuszunk, a Never forget, a 1D himnusz! -csillan fel a szeme
- Nem gondolod, hogy valami nem stimmel ezzel a rádióval?
- A-a -rázza meg a fejét mosolyogva. Tudja, persze, hogy tudja, mit hallgatunk. Elveszi a tokot az ölemből.
- Ma csinálunk képeket -jelenti ki a fotókat nézve -Már nem is emlékszem mikor csináltuk a legutóbbi közös képünket.
- Én igen -nem bírom magamban tartani.
- Ja, hát körübelül én is tudom...
- Én pontosan.
- Na mikor?
- Ma.
- Én egy fotót sem láttam -ráncolja kicsit ijedten szemöldökét.
- Nyugi, még az éjjel készült.
- Most megnyugtattál -nevet fel cinikusan.
- Az segítene, ha megmutatnám?
- Akarom én azt látni?
- Hs akarnád se mutatnám meg -hát persze, hogy ezzel csak az érdeklődését akarom kelteni.
- De Lou, cserébe kérhetsz valamit -elégedetten bólintok. Tudja jól, hogy működik egy kis megvesztegetés mindig jöhet. Valamit valamiért.
Nem is tudom mit kérhetnék, s míg ezen gondolkozok elindítom a kocsit és kifelé bámulok.
- Bármit? -kérdezem.
2015. október 11., vasárnap
14. fejezet
Csöndes Dének<333
Jó olvasást!:')❤R&L
*Louis szemszöge*
Épp miután sikerült leelőznöm Hamiltont, a motorzúgáshoz Harry hangja vegyül.
- Ébresztő, föl! -kiáltja katonásan.
A fejétől már nem látom a pályát, sőt mintha a pálya el is tűnt volna, semmi motorzúgás.
- 'Reggelt, ki az ágyból! -játsza tovább az őrmestert.
- Francba Harold, épp nyerésre álltam és már csak egy kör volt hátra -morgom magamra húzva a takarót -miattad sosem fogom megtudni, hogy legyőztem-e Hamiltont vagy sem.
- Biztosan legyőzte katona! De most a fáradságot is le kéne gyűrnie, mert nagy nap ez a mai -a mondat utolsó felét már a besózott-Harry hangon mondta.
-Előléptetnek zászlóssá? -motyogom félálomban - Vagy hadisarc emelést kapunk?
- Egyik sem talált.
Egy mozdulattal lerántja rólam a takarót.
- Mmm -morgom és összehúzom magam.
- Egy katona, ha éjszaka legény, legyen nappal is.
Ja igen, miután Hazz bealudt, én buksijával a mellkasomon próbáltam (magunknak) csajt keresni. Beszélgettem párral, köztük valami kínai csajjal. Mondjuk az nem tudom hogy került brit oldalra, merthogy angolul nem tudott az biztos. Először hieroglifákat küldözgetett nekem, én meg írtam angolul, hogy szépek ezek a micsodák, csak én annak látom őket, amik, és nem látok beléjük szavakat. Ő nem zavartatta magát, továbbra is küldözgette azokat az enigmákat. Gondoltam legooglefordítózom, ha már kettőnk közül én vagyok a kreatívabb. A fordító szerint köszönt nekem aztán a profilképet hiányolta az oldalunkról, ha jól következtettem. "Google fordító!" írtam neki, hogy kiadja a fura jeleket, amelyeket bemásolok a lánynak. Aztán megírom neki, hogy csúnya vagyok ezért nincs kép, meg hogy szeretném ha a belsőmért akarnának megismerni és nem ítélnének el a külsőm alapján és hogy err a legjobb hely a net. Tök jól kitaláltam. Legalább illett ez a szégyenlősködés 'speares érzékeny imázsához. Na hát el lehet képzelni ezek után mennyire tapadt a csaj, nagyon bejött neki, hogy pátyolgathat. Olyan üzeneteket kaptam mint: "úgy gondolom, hogy bárki aki annyira szép belül, kifelé nem más". Gondolom ez azt jelenti, hogy aki belül szép kívül is, bár azért van mit fejleszteni a googlefordítón. Tovább szerénykedtem, hogy honnan gondolja, hogy belül szép vagyok, amikor nem is ismer(mondjuk ez igaz). Erre jött hogy "ki olvasta Shakespearet az emberek nem tévedhet." Ok. Próbáltam elvonatkoztatni a fordítót a csajtól és nem azt gondolni, hogy ő írta ezt. Végül addig nyúzott egy képért, hogy rákerestem egy random névre googlen és kiraktam profilképnek a legszimpatikusabbat. Persze gondoltam rá, hogy csinálok egy szelfit a szívemen alvó Styles-szal és azt állítom be, de ezt elvetettem, mielőtt megfogalmazhatódott volna, kicsit nagy port kavarna, ha valaki ráakad. Amúgy csináltam képet rólunk, de magamnak, senkire se tartozik. Majd talán megmutatom Harrynek egyszer.
Szóval így telt az éjszakám nagy része, aztán mikor már sokadjára aludtam be és ébredtem fel a hasamon rezgő telefonra, végül hagytam a francba a kínait, meg egy nénit és lejátszottam Haroldnak a Für Eliset. Ez az amire félig felébred, annyira, hogy engedelmeskedik nekem, aztán alszik tovább. Persze nem arról van szó, hogy én nem tudnám át dobni az ágyba, csak arra úgyis teljesen felébredt volna. Akkor már egyszerűbb, ha magától megy fel az ágyra. Fel is ment, zavartalanul aludt is tovább elfoglalva az oldalamat. Mindegy. Lenémítottam a telóm és bemásztam mellé. Nem is emlékeztem mikor zuhanyoztam utoljára. Majd holnap -gondoltam.
- Zuhanyoznom kéne -morgom a párnába.
- Akkor mire vársz? Ma nem szabad vesztegetnünk az időt - mi az ördög bújhatott belé, hogy ilyen korán nyughatatlan?
- Feküdj már vissza -nyöszörgöm.
- Most nem lehet Louis, ma van a szabadnapunk -fél szemmel kilesek a karom mögül. Fel-alá járkál és a szobámban szétszórt cuccokat próbálja átláthatóvá tenni.
- Milyen szabadnap az, amin nem lehet visszaaludni? -húzom az agyát, továbbra sem mozdulva, pedig már leesett miről beszél -Á, szóval azt nem álmodtam -mondom ki hangosan. Nem álmodtam, tényleg együtt töltünk egy egész napot. Velem lesz, csak velem, én meg vele.
Épp hajolt volna az egyik eldobott ruhadarabomért, félúton megállt, felkapta a fejét és rám vigyorgott -Nem álmodtuk, szóval húzzál zuhanyozni.
- Oké, segíts -kérem, mert nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy felüljek. Még felvesz egy zoknit és a szőnyeg közepén gyülekező ruha kupacra hajítja(nem is tudtam, hogy hordok zoknit) aztán meggondolja magát elveszi onnan és gombócba gyűrve hozzám vágja. Természetesen felülök ahhoz, hogy visszadobjam, sikerült behúznia a csőbe. Grimaszolva nyújtom a kezem, hogy felhúzzam, de meg nem mozdulna. Inkább csípőre tett kézzel fenyegető(nek szánt) arckifejezéssel elvárja, hogy önállóan eljussak a fürdőig. Csalódottan eresztem le a karomat és lassan oldalra dőlök, mígnem a parkettát beterítő díszpárnákra puffanok. Nem is emlékszem, hogy azok a párnák jártak-e valaha az eredeti helyükön, az ágyon. Szerintem így sokkal praktikusabb, mert legalább van hasznuk: minden reggel felfogják a napom kezdőesését.
- Ez nevezem haladásnak -jegyzi meg Styles cinikusan, valahonnan közelebbről, célozva arra hogy arccal a párnába megint kiterültem. Pedig csak megpihentem, mielőtt elgurulok a zuhanyzóig, de úgy látszik ma még ezt se tehetem, mert két erős marok megragadja a bokámat.
- De zuhanyozni már nem zuhanyozlak le -nyögi, miközben bevonszol a fürdőbe.
- Kár -nyöszörgöm a hideg csempén hasalva - És ha fizetek? -szólok utána.
- Hogyne, akkor még a szappanozást is vállalom -fordul vissza az ajtóból szemforgatva -Na, de Tökmag iparkodj, mert a végén még eltalálok indulni egyedül -fenyegetőzik, de tudom, hogy nem hagyna itt. Viszont a Tökmag kifejezés már azt jelzi, hogy kezdem kihozni a sodrából. Mint máskor, most sem csodálkozom ezen, sőt ezúttal még megjegyzés nélkül hagyom a Tökmag megnevezést. Miután becsukja maga mögött az ajtót seperc alatt a zuhanykabinban vagyok.
A fürdőből kilépve forró párafelhő úszik utánam, Harry sehol. Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy talán még se ez az én szobám, mégha valahol mélyen hasonlít is rá. Az ágyamon, ágytakaró fedi az összehajtott ágyneműt. Nem is emlékszem, hogy van nekem olyanom. Mármint ágytakaróm. Épp fordultam volna sarkon, hogy megkeressen az igazi szobám, aminek az ajtaján kifolyik a kupi, amikor észrevettem, hogy a takaró nem szimplán sárga és kék, hanem minionok lepik el. Jé, ezt még Liamtől kaptam egyik szülinapomra, amikor kiderült rólam, hogy mindenkivel ellentétben én nem voltam oda a minionokért, hanem idegesítő kis baromságoknak tartottam őket. Hát igen, régebben ilyen poénosok voltunk karácsonykor is, és azon ment a verseny, ki tud nagyobb hülyeséget beszerezni a többieknek. Mondjuk be kell valljam abban az évben még ötlet hiányosak voltunk, így elég alacsonyszintűre sikeredtek a poénjaink. Liammel aznap délelőtt, hogy a fiúkkal megbeszéltük, összeülünk este karácsonyozni, mielőtt mindenki hazautazik, még mindig meg voltunk lőve, pedig már egy országnyi üzleten végigballagtunk, természetesen próbálva a legkisebb feltűnést kelteni: mikulássapkában, nagykabátban és napszemüvegben nyomultunk a kinti karácsonyi vásáron egyaránt, mint benn a plázában. Azon kívül, hogy rohadtul izzadtunk, semmi eredménye nem volt szenvedéseinknek, talán az, hogy senki nem támadott le minket, inkább csak idiótának néztek páran a napszemüveg miatt. Pedig Liammel naprakész okunk volt rá, hogy miért van rajtunk: mert a hó vakít, de senki nem kérdezte. Amúgy szerencse mert kinn sem volt hó, nemhogy a plázán belül. Álltunk a fahéjillatú forgatagban, mint két meglőtt szarbés olyan szitkozódásokkal dobálóztunk, hogy: a mézeskalács egye meg a karácsonyt, a karácsonyfát törje ki a nyavaja, meg, a büdös 'stocking vinné el. Rendesen kivoltunk. Dühöngtünk, és megbeszéltük, hogy mennyire utáljuk a karácsonyt. Liam tiszta stressz volt, mert ő lelkiismeretes ajándékozó és még az akkori barátnőjének se vett semmit és fogalma se volt róla, hogy minek örülne, mert eddig bármit adott, a csaj oké megköszönte, mosolygott, de Liam azt várta, hogy örömkönnyeket hullajtson. Rájött a város közepén, a szar barát vagyok emós dilije. Én pedig a szokásos, karácsonykor van a szülinapom mekkora kibaszás dumámat hajtogattam. Úgyhogy végül forraltborba folytottuk elkeseredettségünket. Hazafelé, mikor már a forraltbor és az autóklíma hatására túltettük magunkat a karácsonyi megrázkódtatáson újra a régi Liam és Louis voltunk. Megláttunk egy Ikeát kifele a városközpontból, miért ne mennénk be? Ajándékra már nem is gondoltunk, egyszerűen az IKEA olyan hely ahová az ember csak úgy szívesen bemegy, minden cél nélkül, vagy mert kényelmesek a fotelek. Aztán ez a kis kitérő, olyan jól sült el, hogy mindenkinek vettünk valamit. Így kapott Liam tőlem olyan ágyneműt amin egy pasi meg egy csaj vannak fehérneműben és ha jó helyre fekszel be alá, úgy tűnik mintha az lenne a tested. Niall zuhanyfüggönyt, amit még aznap este összefirkaltunk a srácokkal (nem véletlenül vettem sima fehéret). Azóta is azt használja. Zaynnek valami Disney hercegnős falmatricát, amiket lepasszolt a húgainak, megköszönte legalább a húgai ajándékán nem kellett törnie a fejét. Haroldnak felvásároltam a gyertyaosztályt, minden létező illatból vettem egy kartonnal. Lime meglepődött mikor Hazz a nyakamba ugrott a gyertyák láttán és ezerszer megkérdezte hogy azt a sokat mind neki vettem-e. Úgy látszik egyedül én sejtettem a gyertyaszenvedélyét, mert Liamet eléggé feldobta a tény, hogy H gyertyákat kap és ez mekkora poén, majd ő is jót röhög és odadja anyukájának, ossza szét a barátnői között. Bevallom akkor ezzel kicsit elbizonytalanított. Ha nem látom azelőtt náluk otthon, hogy anyukája az ő fogadására kirakott gyertyaösvényért mennyire oda tud lenni még hiszek is Liamnek, de így csak bólogatva ráhagytam a dolgokat. Az más kérdés, hogy karácsony után, mikor újra együtt voltunk kiderült, hogy csak egy kartont vitt haza és a többi 13 még hiánytalanul meg van, pedig egész végig az egymástól távol töltött napokon a gyertyáiról küldözgetett képeket: gyertyák a fán, az udvaron, a vacsoránál, az ablakban. Gyertyák szív alakban, gyertyák smileyt alkotva stb. Szóval utána hetekig nem tudtunk esténként úgy elmenni valahova házon belül hogy ne találkozzunk minden sarkon egy gyertyával. Kábé sötétben kellett élnünk, mert a villany nem hagyná érvényesülni őket. A srácokkal már pár nap után melankólikába süllyedtünk a folytonos hangulatvilágítástól, kivéve Haroldot, aki minden este el volt bűvölve, mintha csak újra kisfiú lenne, aki most fedezi fel a világot. Erre mondják, hogy megérte az összes vakoskodás étkezések, vacsorakészítés és minden olyan dolog közben amit a saját territóriumomon kívűl műveltem. Habár Styles természetesen bepróbálkozott a gyertyáival a szobámba is és persze dehogy mondtam neki nemet, de legalább ott villanyt akkor kapcsolok amikor akarok, na meg ő se jött be mindig meggyújtani. A skacok viszont már nem mindig gondolták így, főleg nem akkor, mikor Harry fölfedezte hogy keverheti az illatokat és a folyosón fölsorakoztatott 26 gyertyát párosával mind más-más aromával. Aznap este sorban megjelentek nálam, hogy csináljak már valamit és ígérjem meg, hogy soha többé nem veszek neki gyertyát. Az utóbbit természetesen egyből megtagadtam, aztán megbeszéltük, hogy szabályoznunk kell: helységenként csak 3 féle gyertya. Ők persze az elejém egyet engedélyeztek volna csak, de leszavaztam őket, mert nem halnak bele.
Hű ez az ágytakaró beíndította az emlékképeimet. Odamegyek az ágyhoz és kezembe veszem az egyik sarkát. Harry illatú. Gondoltam, hogy ő burta be még annak idején, de örültem, hogy megszabadultam tőle. Nekem viszont most még a Bosszúállós pokrócom se tiszta, rá meg ha rájön a rendetrakhatnék akkor az ágytakaró sem hiányozhat. Engedelmesen magamra kapom a kikészített ruhadarabokat. A telefonom nincs az éjjeliszekrényemen. Harrynél lesz -indulok lefelé a konyhába.
A pultot támasztja az iPhone-omat bújva. Föl se néz mikor belépek, csak vakon maga mellé nyúl és felém nyújtja a gofrikkal megpakolt tányért.
- Mi olyan érdekes? -fogadom el tőle a tányért és felülök a pultra.
- Nem is említetted, hogy tudsz kínaiul -pörgeti végig az üzeneteimet.
- Hé, a személyes szférám -háborodom fel, de nem nyúlok a készülékért. A Styles féle gofri jelenleg mindennél jobban foglalkoztat.
- Személyes szféránk, bocsi Lou, de az arry és a Sty még mindig én vagyok. Benne van a nevem a dologban.
- Gofrit? -ajánlom teli szájjal.
- Jöhet. Sok cso...
- Igen, tudom tocsogjon a csokiszirupban -nyúlok a tubusért szemforgatva és hosszan megnyomom.
- Amúgy egy szavad sem lehet, sőt köszönettel tartozol.
- Tessék -nyújtom felé a gofris csokiját.
- Még -mondja anélkül, hogy egy pillantást vetne a tányérra.
- Hazz...
- Attól még, mert nem néze oda, hallom mennyit nyomsz -válaszolja gúnyosan, de kihallani mosolyát. Ez az amit é mindig válaszolok neki ilyen esetekben. Ő pedig megbosszúlja, hát én miért ne tenném? Lecsavarom a kupakot és késsel egy jókora csokibumszlit a tetejére biggyesztek a csoki beszippantotta elsüllyedt gofrira.
- Mit is köszönjek meg? -veszem fel a beszélgetés fonalát, miközben újra nyújtom a kaját, ha az még kajának számít egyáltalán. Harry pókerarccal veszi el.
- Azt, hogy feljavítom az imidzsünket -a telót az ölembe teszi. Elővesz a mosogatógépből egy villát és kést, hogy meg tudja enni a "reggelijét", két kéz szükséges.
Kíváncsian nézem az adatlapunkat, de nem változtatott rajta semmit, még egy John Smithet ábrázoló előnyös ikonunkat se cserélte le. Remélem legalább nem egy híres John Smithet ábrázol.
Kérdőn nézek fel rá, de ezredmásodpercek alatt a kérdőből nevető lesz. Tányérja a pulton, föléje hajolva próbálja eltűntetni a csokiszirup villával ehetetlen részét.
- Mikor fürödtél a telefonod egyfolytába villogott, gondoltam megnézem ki az, hátha olyan akinek én os visszaírhatok helyetted. És tudod ki volt?
- Na ki? -nem is nagyon figyelem, hogy miről magyaráz, elvonja a figyelmemet az orra hegyét díszítő csokisfolt.
- Én sem tudom pontosam -ráncolja a szemöldökét -de elvileg az éjszaka közepén a beszélgetésetek fénypontján bunkón faképnél hagytad.
- Az meglehet -vonok vállat és lecsúszok a pultról. Odalépek hozzá és egy letépett gofridarabbal letörlöm az orra hegyét. Nem mozdul, csak kérdőn követi szemével a mozdulatsort -Vígasztalja, hogy nem ő az egyedüli -kapom be a falatot. Kézfejével az orrához kap és megdörzsöli.
- Vígasztalja... -ismétli hitetlenül -hogy te mennyire nem tudsz bánni a nőkkel -mosolyog féloldalasan, látszik, hogy jól szórakozik rajtam.
- Mitől vagy te benne olyan biztos, hogy nők? -vágok vissza az első dologgal ami eszembe jut -Ki tudja manapság? Ahogy mi nem John Smithek vagyunk, ki mondta, hogy ők nem robotok?
- A robotoknak nagyon is érző szívűk van. Na és te mitől vagy abban olyan biztos, hogy a robotoknak nincs neme? -száll harcba -Ja és milyen John Smith? Ez valami újabb kombinációja a nevünknek?
- Nem. John Smith az ikonunk.
- Én azt hittem valami random csávó.
- Hát az is. Egy random John Smith a Googleről -javítom ki. Styles szórakozott fejingatással újfent megpróbálja eltűntetni tányérja tartalmát.
- És hogy sikerült kijavítanod szörnyű ballépésem? -kérdezem két falat gofri között.
- Az a lány egész hajnalban írogatott, mindenfélét és te rá se bagóztál.
- Mert mondjuk aludtam? -kérdeztem értetlenül.
- Ja, tudom -bólogat és villájáról eltűntet egy fekete falatot -Valószínű neki ez a lehetőség nem ugrott be -húzza el a száját kuncogva -Na de mikor reggel, az előbb írt elég sértett hangvételbem, kb annyit hogy végzett veled.
- Na neeee... -"akadok" ki -öt órán keresztül bátorkodtam aludni és rögtön ez van. Nehéz ez a társkereső életmód, azt hiszem többé le sem fekszem.
Harry nevet keze a szája előtt, nehogy a gofrik megszökjenek.
-Addig megengedheted magadnak, hogy ledőlj, míg én írogatok nekik. Így váltott műszakban megoldható -mondja kis idő után, mikor a gofrik már biztonságban vannak -Te bunkó vagy velük én meg bocsánatot kérek és lelkigondozom őket.
- Nem voltam bunkó...
- Csak kötekedő -mosolyog -Tudod, ők még nem szokták meg.
- De előbb-utóbb arra is rá kell majd ébredniük, hogy te meg... -francba, miért nem jut eszembe róla semmi rossz? Biztosan van, csak én még azt is bírom benne, ezért fel sem tűnik -...hogy néha nagyon fárasztó tudsz lenni -bököm ki végül a felvont szemöldökkel várakozó Haroldnak.
- Tudod mi a vicces? -kérdezi elgondolkova.
- Jaj ne Styles, attól mert megemlítettem nem kell rögtön szemléltetni! -vágok gyorsan a szavába mielőtt kifejtené valószínűleg a valamelyik újonnan szerzett fárasztó csodát.
- Nem, csak arra gondoltam, hogy azt fogják hinni skizofrén emberrel van dolguk. A csaj akinek írtam már most gyanakszik, mert rögtön azzal jött, hogy olyan más vagyok, miután jóreggelt kívántam, bocsánatot kértem, megkérdeztem hogy van és elküldtem neki a gofrireceptet. Azzal magyaráztam ki, hogy tegnap fáradt voltam, majd újra bocsánatot kértem.
- Jó ég Harold, ne csodálkozz, ha skizofrénnek tűnünk! Azt írtam nem tudok főzni -fogom a fejem nevetve.
- Az jó, mert a gofrit sütni kell -nyeli le lassan az utolsó falatokat. Ujjával kitörli a tányért, míg én berakom a maradékot a hűtőnkbe. Tányérok mosogatóba, néhány fontosabb cucc a hátizsákba.
- Sátorért beugrunk anyáékhoz, csak hálózsákok kellenek, azokat lehoztam -informál Harry.
- Pénz, fényképező, kocsikulcs? -ellenőrzöm.
- Megvan. Bicska, sörnyitó, telefon?
- Stimmt -bólintok -Athos, Portos és Aramis már tegnap este leléptek?
- Ja, kivéve az írt. Neki csak hajnalban indult a gépe Mullingarba.
- Bezársz? -kapom fel a két hátizsákot, félkézzel elkapom a kocsikulcsot és a garázs felé indulok. A hátsó ülésekre hajítom a táskákat, nem bajlódom a csomagtartóval. Kitolatok a garázsból, az utcán várom Harryt, aki a bejárati ajtóval szerencsétlenkedik. Pár pillanatig mosolyogva nézem, aztán kipattanok, hogy segítsek. Még mindig nem szokott hozzá, hogy szorul az ajtó és jól meg kell rántani, hogy átforduljon a kulcs, pedig már tél óta, azóta amióta elment. Soha nem fogom neki elmondani az igazi okát, azt, hogy mikor összeverekedtünk annyira fájtam belül, hogy azt kívántam, bárcsak jobban megütött volna és az fájna. De nem éreztem, hiába ütött meg én belül lettem beteg. Undorodva eltartottam magamtól a jobb kezem, amivel én is megütöttem. Miért nem fáj? Miért nem tört el abban a pillanatban? Hazaértem, kiugrottam a kocsiból, felnéztem a házra. Titkon reméltem, hogy Hazz ablaka világítani fog, de az épp oly sötét volt és lakatlan, mint én. Aztán észrevettem, hogy sehol sincs fény, ettől megkönnyebbültem, nem mintha számított volna bármi is. Nem tudtam levenni szemem az öklömről, mintha az tehetne mindenről. A bejárat felé siettem az ösvényen, pont mint most. Viszont akkor semmi másra nem tudtam gondolni, csak, hogy nem vár otthon, mert elűztem. Bántottam azt, akit ebben a kibaszott univerzumban a legjobban szeretek. Bántottam azt, aki végre normálisan ott volt, valahányszor szükségem volt rá. Aki végre normálisan szeretett és aki miatt már nem bánkódtam a múlton. Megütöttem azt, aki velem volt a jelenben úgy, hogy közben a múltat is kitörölte. Az undor önmagammal szemben, a keserűség többé már nem fért meg bennem mire felmentem a lépcsőn és elértem az ajtót. Ütöttem, rúgtam a faborítást, ahol értem, de mivel tömör fából készült, belülről pedig vaslemez tartotta, nem látszott meg rajta semmi, a véremen kivűl, amit a pulcsim ujjával dühödten le is töröltem. Végre éreztem a fájdalmat az öklömben, úgyhogy a dühöm alább is hagyott a helyét is átvette az elkeseredettség. Nagy nehezen kinyitottam az ajtót, s végső megtorlásként úgy bevágtam magam mögött, hogy az egész ház beleremegett és mint később kiderült a zár nyele elferdült. A csapódás visszhangja utáni csöndet hallva, már csak a mély szomorúság maradt nekem.
- Loue? -kiált Harold a kocsitól. Elszakítom tekintetem az ajtótól, kihúzom a kulcsot a zárból és Styles után sietek. Ma nem gondolhatok ilyenekre, nem hagyhatok erre időt, mikor már elmúlt. Újra együtt töltjük az időnket.
- Történt valami? -kérdezi homlokráncolva, mikor beérem.
- Igen, mármint azt hiszem. Mintha mondani akart volna valamit az ajtó, de hiába füleltem, végül nem szólt -közlöm rezzenéstelenül. A ráncok azonnal szét szaladnak homlokán és újra sima, ahogy rám vigyorog. Minden rendben, az már a múlt. Most a jelen van, márpedig én a jelenben boldog vagyok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)