18. fejezet

*Harry*

Különös, nyomasztó félelemmel tölt el a turné, hosszú lesz és a második óta elég sok dolog változott. Összevesztem Louval, elkezdtünk járni Keillával, eltávolodtam a fiúktól, összevesztünk, Zouis ki akart lépni, én aláírtam a kilépésem, a srácok széttépték, szabályok, kibékültünk, Zouis egyre csak züllött, ki akarták rúgatni magukat, jóban lettünk Louisval, Louis depressziós volt, aztán meggyógyult és valahogy most itt vagyunk. Élünk és mind az öten jóban vagyunk, újra legjobb barátok. Mi ketten rontottuk el az egészet, ezért nem engedhetek a vágyaimnak, ez újra nem történhet meg. Olyan hülye vagyok, elveszítem, úgy tűnik végleg, de a sors olyan jó velem, hogy  teljesíti a kívánságom, miszerint újra jóban legyünk, sőt(!!!) visszakapom, mint legeslegjobb barátomat... de én többet akarok. Szörnyű és önző vagyok. Még barátként sem érdemlem meg. Igazából kurvára elcsesztem mindent. Én. Erre nekem volt barátnőm, Louis nekem megbocsátott és elfelejti a múltat, ezalatt ő szenved, depressziós, drogozik, és csak egyre megy lejjebb. Nem érdemlem meg. Olyan kibaszottul önző vagyok. Ez olyan, mintha elveszíteném a látásom, de küzdenek értem mások, megmentenek a vakságtól, de csak úgy sikerül, hogy nem vagyok teljes és nem látok mindent... pont ilyen a barátságom vele és én tökéletes látást akarok, nemhogy hálás mennék, hogy nem teljes sötétségben kell leélnem az életem. Keillát is kihasználtam... őszintén, én nem érdemlek senkit.
A látóterembe egy arc kúszik.
- Harry? Jól vagy? -kérdezi egy félénk hang, az archoz hozzátartozó kék szemek tele vannak aggodalommal.
- Persze, Ni -mosolyodok el -Nincs semmi baj, csak ki kell mennem.
Felkelek a kanapéról és nem törődve a fiúk tekintetével és hogy elakadtak a beszélgetésben, ki vágom az ajtót és egyenesen a hátsó udvar felé veszem az irányt.
Az arcomhoz érek és már érten mi okozta a fiúk reakcióját. Könnyek. Az arcom nedves és friss könnyek folynak le az államig, ahol vagy lecseppennek, vagy a nyakamon folytatják útjukat.
A hátsó kert egy bokrokból kirakott labirintus. Épp hogy eltakar, ha bemegyek. Már sötétedik és fenn vannak a csillagok, ezért megkeresem a kör alakú kőtáblát az egyik zsákutcábam. Nem tudom mi célból rakták ide, de azon feküdve, bámulva az univerzum csodáját... azt hiszem az olyan megnyugtató. Nem sokszor van időnk, hogy ide kiüljünk, ha mégis, akkor csak a kanapéig jutunk el és az ottani kényelmes kanapékba süllyedve beszélgetünk semmiségekről, egyesek kockulnak, Twittereznek, vagy éppen csak szótlanul pihenünk.
Egyik alkalommal viszont felfedeztem ezt a helyet és amikor például nem voltam olyan jóban a fiúkkal, ide jártam próbák, énekórák, hangfelvételek után.
A kő most jéghideg és kicsit koszos, de felfekszem rá. A látókörömbe semmi nem zavar bele, csak az egyre sötétebb kék eget látom, a maga titokzatos végtelenségével. Az egyik oldalt még tengerszínű, a másikon pedig, mintha már éjszaka lenne. A hűvös szél csípi az arcomat. Ez a hely annyi ihletet ad, de se erőm, se kedvem, a gondolataimat sorokká formálni, hogy újabb művet adjak az amúgy is melankólikus dalaim listájához. Látom eltűnni a louárnyalatú eget, és ahogy felhők kúsznak át a tompán világító holdon. A könnyeim már a hidegtől folynak oldalra és szinte látom magamat, piros arccal és orral, egy szál pólóban feküdni itt. Megbabonáz, ahogy látom kigyulladni a csillagokat, de egyben elgondolkoztat, például hogy...
- Azt tervezed, hogy odafagysz? -kérdezi egy hang, amitől összeszorul a torkom. Ne jöjjön ide, mindennél jobban akarom, de ne tegye. Felül a kőre, terpeszben, és az egyik lábát felhúzza. Minden mozdulatát ismerem, anélkül meg tudom mondani, hogy oda néznék -Rágyújthatok? -kérdezi, szerintem csak azért, hogy ne legyen csend, mert rögtön hallom is az öngyújtó kattanását -Látom beszédes kedvedben vagy. Szóval mit csinálunk mi itt?
- Én csillagokat nézek -szólalok meg. Nem kerüli el a figyelmemet a többes szám, mintha kényszeríteném, hogy itt legyen.
- Király. Tudsz beszélni, kezdtem azt hinni, talán későn érkeztem, és megfagytál.
Oldalra fordítom a fejem, hogy rá tudjak nézni, de azonnal megbánom. A haja szanaszét áll, a szemei egy távoli pontra szegeződnek, de nem néz semmit, cigit tartó keze a térdén pihen, a szája kicsi elnyílt, aztán ajkai közé veszi a cigaretta szálat és beszívja, majd kis idő után a füstfelhőként távozik. Képtelen vagyok levenni a tekintetem vékony ajkairól, azt hiszem ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Lehunyja a szemét és kissé megrázza a fejét, majd mikor kinyitja, felém fordul, én pedig azzal a mozdulattal vissza az ég felé.

- Na, jó, mi a baj? –kérdezi meg komolyan. Félek azt válaszolni neki, hogy semmi, mert egyszerűen, vannak szavak, amiket Louis nem fogad el válaszként, és ez egy azok közül. Mit mondhatnék?! „Bocs, épp rájöttem, hogy újra többet érzek irántad, mint barátságot, és olyan akarok lenni veled, mint rég, de nem érdemlem meg, mert egy kurva önző seggfej vagyok, aki kihasználja a barátnőjét, a testvérét, és beleszeret a volt szerelmébe, aki fiú és a legjobb barátja. Amúgy Lou, semmi bajom.” Nem, ez az, amit nem fogok mondani.
- Nem szeretnék elmenni, turnézni –nyögöm ki. Ez részben igaz. Ha elmegyünk, itt hagyom Keillát és állandóan vissza kell majd fognom magam, nehogy lesmároljam Louist a koncert alatt, vagy bármikor. Turnén össze leszünk zárva, hónapokig, és nekem mégis kerülnöm kell őt, mert már ha ránézek, bajok vannak, mi történne, ha hozzám érne!? Ő pedig azt fogja gondolni, haragszom rá vagy ilyesmi és ismét elcsesztem.
- Ezzel nem vagy egyedül –motyogja –De én a másik problémádat kérdeztem; mi a baj? –kérdezi megnyomva a szavakat. Tudja, ha nem mondok igazat, vagy elhallgatok valamit.
- Nem hiszem el, hogy ennyire ismersz –nyöszörgöm.
- Nem hiszem el, hogy nem akarod elmondani.
- Miért jöttél utánam? –váltok témát, hogy ne kelljen válaszolnom.
- Miért sírtál?
- Mi? Én… -elakadok. A francba… A kurva életbe, hogy figyel rám… mármint, ez máskor ez más helyzetben a világot jelentené számomra, de most… addig nem fog békén hagyni, amíg el nem mondom –Lou… lehetne… lehetne, hogy ezt máskor beszéljük meg? –kérem félve az eget kémlelve.
- Ja, igen, a csillagok sietnek –vágja rá gúnyosan, de hallom mosolyát. Felhúzza a másik lábát is és törökülésben ül mellettem, felém fordulva, észre se vettem, hogy már nála sincs a cigi.
Csend telepszik ránk, ő nem szól többet, csak némán figyel engem, én pedig túlságosan is zavarban vagyok ahhoz, hogy bármit is mondjak és őszintén, nem is akarok.
- Látom a szemeidben a csillagokat –suttogja. Ne, Louis ne! –Komolyan, tele van vele –nevet halkan.
- Valaki nagyon unatkozik –jegyzem meg halkan.
- Tudod, egy kis alak a fejemben, a te hangodon, azt mondja, hogy el kéne mennem, de nem szeretek hallgatni rá.
- Skizofrén vagy? –ülök fel és „komolyan” a szemébe nézek.
- Úgy látszik lebuktunk –húzza össze magát, mire felkuncogok. Olyan kicsi. Ha belenézel a szemébe, azt is gondolnád ártalmatlan, ő minden, csak az nem.
- Miért van harryhangja a másik énednek?
- Talán, mert te vagy!? –„rémül” meg –Nem nagyon beszélgetek vele, állandóan csak beszól. Igen szerintem, te vagy.
- Szerintem nem, tudnék arról, ha benned élnék. Amúgy is, én ismerem mindkét éned. Az egyik tök jófej és néha kedves, a másik meg bunkó, de őt jobban bírom.
- Tudtam én! –nevet fel –Mindenkivel gonosz vagyok, de mindenki szeret, ezért nem hagyom érvényesülni, vagy felszínre törni a harryhangút.
- Szerintem őt is szeretik.
- Ja, anyám –felpillant az égre. Sötétkék szemeiben ezernyi fénylő pont. Ez az amiről beszélt.
- Nekem van egy képzeletbeli barátom –mondom büszkén és bizalmasan közelebb hajolva –Ő a legjobb.
- Na kösz, eddig azt hittem, a létezésem valós…
- Nem-nem, te az én fejemből pattantál ki.
- Akkor, te egy kibaszott zseni vagy, ilyen tökéletes embert kitalálni… ahhoz kell tudás.
- Ki adott neked, ennyi önbizalmat? –vonom össze a szemöldököm.
- Te, azáltal, hogy mindennap elmondod –vigyorog.
- Dehogy mondom –„háborodom” fel.

- Persze-persze, én is letagadnám -nevet és hátradől a kövön, tovább röhögve. Annyira szeretem. Itt vagyunk, ketten a sötétben és ő fekve nevet rajtam. Őszintén nevet, a nevetés aminek hiánya szinte elviselhetetlen volt az elmúlt időben, amíg nem láttam és nem hallottam.. Őt képtelenség nem szeretni, hogy képzeltem, hogy abba tudom hagyni szeretni őt? Ha soha nem leszünk többé egymáséi, akkor is tudom, ez a legerősebb érzés, és ennél jobban másba nem lehetnék szerelmes, csak belé, mert minden pillanatban jobban érzem őt. Itt bennem, a szívemben, a lelkemben, az agyamban, az egész testemben, érzem Louist. Olyan egyszerűnek tűnt egy határozott nemet mondani az érzéseknek. Egy fal épült bennem és most omladozik, maga alá temet. Nem érdemlem meg ezt a gyönyörűséget, hogy szerethetem, de senki másnak nincs joga hozzá. Egyszer majd végig kell néznem, ahogy szerelmes lesz és mást ölel... és akkor majd kiegyenlítődnek a dolgok, én is ezt tettem vele. Esélyt sem adtam, hogy megbeszéljük, mert féltem szembe nézni vele... magammal. Nem szabad többé szeretnem.
- Jaj Styles, nem vicces, ha ilyen búvalbaszott fejed van -észre se vettem, hogy felült. Még egy veszekedés vele és végleg elvesztem. Ez az amit érdemlek, de ezen nem csak a mi sorsunk múlik. A legjobb megoldás, ha minden barátságnál több érzést eldobok és próbálom kiérdemelni a szeretetét -Harold, hozzád beszélek -lengeti meg a tenyerét az arcom előtt. Épp válaszolnék neki, amikor egy óriási esőcsepp esik az orromra. Mindketten teljesen egyszerre nézünk fel. Pillanatokon belül már jóval gyorsabban hullanak a hideg cseppek.
- Faszom -üt rá a kőre, majd leszáll róla.
- Én nem megyek be -dünnyögöm. Az eső már zuhog. Vizes tincsei alól néz rám, amik a szemébe lógnak.
- Ne csináld már! Beteg leszel és én nem foglak ápolni, szóval gyere be.
- Szóval ha beteg lennék, nem ápolnál? -nyugodtan várom a válaszát, miközben neki összeszűkül a szeme.
- Tudod mit? Nem. Megtudod oldani egyedül -fonja össze a karjait a mellkasa előtt -Látom izmosodtál -szól egy kis idő után. Mi? A szemei a felső testemen ragadtak. Mivel a pólóm fehér és tiszta víz, az izmaim pedig a hidegtől megfeszültek, teljesen rám tapad. A tetoválásaim is szépen kirajzolódnak -Megnőtt a pillangó -motyogja, a tekintetét nem emeli fel és ez zavarba hoz.
- Ja, tudom -nyögöm ki, mire ijedten a szemembe néz.
- Jól van Styles, jössz vagy maradsz? -hadarja, én pedig nem fogom fel, miről beszél, csak bólintok -Igen, jössz, vagy igen, maradsz?
- Mondtam már, hogy maradok.
Arra gondoltam, majd elmegy, de csak áll ott, egyik lábáról áthelyezve a súlyát a másikra. Ha akar valamit, egyszer úgyis kinyögi, ezért úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom. A zuhogó eső miatt már csak az alakját látom. Sóhajtok és visszafekszem a mostanra tóvá változott kőre, szinte biztos, hogy ezek után beteg leszek.
Lehunyom a szemem és hagyom, hogy az eső verje az arcom, és összefolyjon a könnyeimmel, a különbség csak az, hogy az elöbbiek hideg cseppek, az utóbbiak pedig égetik a szemem, ahogy a halántékomon keresztül, csatlakoznak a többihez. Zárt szemhéjaimon át is érzékelem a hatalmas villanást.
- Harry, kérlek -a nagy zajban is hallom suttogását -Menjünk.
- Nem kértem, hogy maradj -nézek rá oldalra, ő pedig közelebb lépked.
- De én maradok -vágja rá -Hiába csinálod ezt, tudom, hogy baj van. És tudod ki vagyok? Louis kibaszott Tomlinson, a legjobb barátod...
- Tudom...
- Ne vágj közbe! És mint olyan, elvárom, hogy annak is tekints -Lou... én ezt nem tudom megígérni -Na már most, legjobb barátodként az a feladatom, sőt kötelességem szembesíteni azzal, hogy teljesen értelmetlen és korodat meghazudtoló dolog az esőben feküdni - Eddig bírom anélkül, hogy belékössek.
- Hű de választékos valaki.
- Volt kitől tanulnom -villant egy széles mosolyt -Ha nem jössz magadtól, vinnem kell téged.
- Kérlek, már épp mondani akartam, hogy vegyél a válladra -gúnyolódok.
- Te akartad -von vállat. Újabb villanás, közelebbről, majd dörgés, de közben valami mást is hallok -Liam azt írja itt hagynak minket, ha  nem leszünk ott egy percen belül.
- Hagyjanak. Rakd el a telód, mert belecsap a villám -jegyzem meg.
- Megírtam nekik, de én akkor is hazaviszlek, ha rám szakad az ég.
- Ez elég valószínű, hogy megfog történni -továbbra is lehunyt szemekkel fekszem a vízben.
- Már megtörtént, tök mindegy.
- Akkor Louis, miért akarsz hazavinni? -suttogom, csoda, hogy meghallja -Ha beteg leszek, úgyis ápolsz.
- Hát ezt beszoptad, mivel ha te beteg leszel, én is -röhög - Ez olyan Titanicos feeling, tök romantikus. Ha beteg leszel, beteg leszek én is -változtatja el a hangját, mondjuk nem Jackesre, de biztos olyanra akarja.
- Mennyit ittál ma?
- Nem sokat, hidd el, nem sokat.
- Részegen még jobban nem tudsz felemelni -kuncogok és próbálok ránézni, hogy lássam az arcát, de képtelen vagyok ki venni.
- Nem vagyok az, ezért viszon elmegyek nélküled -hallom játékos sértettségét, viszont azt, hogy itt hagy bizonyára komolyan gondolja. Megtenné, lelkiismeretfurdalás nélkül el tudna sétálni.
- Komolyan itt hagysz? -kiáltom utána.
- Teljesen komolyan -ordítja vissza. Jobb is így. Legalább egyedül lehetek. Tök jó lesz. Magányosan a gondolataimmal. A hidegtől alig tudok mozogni, de felkelek a kőről. Nem tudom, hova megyek, de ott akarol maradni. Lou biztosan összekötözött magával, mert ez olyan, mintha valami külső erő lenne. Nincs uralmam a testem felett, én csak nem akarom, hogy... szóval, hogy nélkülem menjen el. Plusz fontosabb ok, hogy a fiúk elmentek, mi pedig Tommo kocsijával jöttünk, szóval nem tudnék hazajutni. Megerőltetem fagyott lábaim, hogy utána rohanjak.
- Mizu Styles, tán félsz egyedül? -szólal meg mikor mellé érek -Vagy fázol?
- Dehogy. Egyik se - didergek, a fogaim összekoccannak, mire felnevet, és meglöki a karom, én pedig erre a mozdulatára megcsúszok és majdnem a földön kötök, de gyors reflexének köszönhetően, megtart. Tényleg erős, mármint még mindig nem gondolom, hogy feltudna emelni, de határozottan izmosabb.
- Azért el ne ess -nevet ki -Még hogy én vagyok részeg -etre én lököm meg, de ő stabilabb nálam és csak tovább röhög.
- Ne nevess már! -megfogja a könyököm, hogy elvezessena kocsihoz, és figyelmen kívül hagyja kérésem. Szó szerint betuszkol az anyós ülésre. Pár másodperc alatt megkerüli az autót és ő is beül, felkapcsolja a fűtést és a belső világítást, majd felém fordul.
- Vedd le a pólód!
- M-mi..? -összezavarodva nézek rá.
- Mindenképp beteg leszel, mivel kurva okosan a vízben fetrengtél, de hátha nem halsz bele, szóval , hogy ne legyen rosszabb vedd le!
- Dr. Tomlinson -biccentek. Végülis nrm vagyok szégyenlős, tök mindegy. Egy mozdulattal lekapom az említett ruhadarabot. Épp látom, ahogy végigmér, de elkapja a tekintetét, szinte hallom akkorát nyel, ahogy ugyanezt a mozdulatot ő is megteszi. Elakad a lélegzetem. Uramisten. Miért vagyunk bezárva félmeztelenül egy kocsiba? Nem, nem, nem. Nincs menekülő út és magyon kellemetlen, ahogy a nadrágom egyre szűkösebb és a víztől csak mégjobban tapad rám. Louis a saját vízes pólóját az ölében hagyja, ami jó ötletnek tünik, hogy eltakarjam a merevedésem. Minek kellett nekem bevallanom bármilyen érzelmet? Még ha csak magamban is tettem.
- Mindig is akartam így vezetni -mosolyodim el, de tekintete az ablakon kívüli sötétségre szegeződik, mintha keresne valamit. A hangja természetellenes, talán most, hogy másképp nézek rá, bemagyarázom magamnak, hogy hirtelen vele is ez történt, de meg kell mondanom magamnak, hogy nem, Louis túl lépett rajtam.
- Ne menjünk még -kérem halkan, nem is akartam igazán kimondani, de ez a pillanat túl sokat ér és nem akarom, hogy vége legyen.
- Öh... nekem oké, miért is? -fordul felém fél pillanatra. Nem válaszolok, csak ki nézek az ablakon, hogy ne legyen feltűnő, ha bámulom, az üvegen keresztül, úgyis tisztán visszatükröződik a képünk. Amint ránézek, ő is rám. Kint pedig abban a másodpercben villámlik.
- Szólj, ha elég villámot láttál -dől hátra. A tekintetem a hasára villan. Ne, édes Istenem... ez már szinte fáj. Az eddigi pár hónapban, hogy tudtam figyelmen kívül hagyni? Gondolj másra, gondolj másra! A viharra... tudom, hogy tudja, nem a vihar érdekel, de azt is tudom, hogy azt akarja hinni; csak emiatt nem indulhatunk. De ha mindent tud rólam, és jobban ismer bárkinél, akkor nyitott könyv vagyok neki és a lapokra nagy betűkkel van írva: SZERETLEK LOUIS, csak észre kéne vennie, viszon az a helyzet, hogy nem akarom, hogy lássa, ezért össze kell firkálnom.
Ezektől a gondolatoktól jobb lesz a helyzet az alsómba, de Louis teste szonte vonza a tekintetem, míg ő nem néz rám, csak ki a francba.
- Ettől a vihartól fura a hangulatom -nyöszörgöm, és kissé előre dőlök.
- Inkább egész nap -javít ki. Igen, Lou, mert belédszerettem. Újra.
- Nem tudom Lou... muszáj hazamennünk?
- Hova mehetnénk? -vonja össze a szemöldökét.
- Nem tudom, de... Istenem, nagyom rosszul érzem magam -lelkileg, fizikailag, mintha a tüdőm és a szívem is ketrecben vergődnének.
- Mi? -már teljesen összezavartam. Nehéz erről beszélni, úgy, hogy nem mondhatom ki.
- Tudod... ez az érzés, mikor a világon semmihez sincs kedved és fáj belül, de nem tudod miért, a fejed szét akar szakadni, a szíved is, és csak sírni akarsz, de könnyeid sincsenek. A legrosszabb pedig, hogy nem tudod miért. És utálod magadat -kifújom a levegőt, mintha évek óta tartanám benn. Felé fordulok, muszáj, hogy lássam a szemét. Hazudtam neki egy dologban: tudom miért van, csak képtelen vagyok megoldani.
- Tudom -bólint. És tényleg tudja. Ő is átélte, csak neki rosszabb volt. Úgy hívják: depresszió -Öhm... tudok egy tök jó ellenszert -egy halvány mosoly játszik az ajkain.Ő akár egy szavával eloszlatja a felhőket, a baj az, hogy egyre csak gyűlnek -Akarsz egy Louis-ölelést?