2016. június 29., szerda

31. fejezet

*Louis szemszöge*

"Itt az ideje, hogy TE bocsáss meg magadnak."
Hogy lehet ő ennyire... tiszta? Ennyire túl jó erre a kibaszott világra? Se a világ, se az emberek, de legfőképp én nem érdemlem a túláradó kedvességét.
A remény, az alkoholtól csillogó zöld szemeiben, fájdalmas feszítést okoz, a már így is bűntudat miatt égő mellkasomba.
Miért kell neki ennyire belém képzelni azt a fényt, ami már az idő múlásával teljesen kihunyt? Miért kell neki ennyire hinnie bennem? Bizakodnia, hogy minden rendben lesz, olyan lesz mint "rég", hogy én képes vagyok megadni neki, amit akar és amire szüksége van.
Miért nem tud, csak haragudni rám? Ő talán képtelen az utálatra, de lehetne... hogy mondjuk nem szeret, a történtek után.
Azzal, hogy megbocsátott, nekem csak több bűntudatot okoz, hisz aki ennyire jó, nem érdemelte, hogy hátbadöfjem, szinte érzelemmentesen, majd átnézzek rajta, hagyva, hogy szenvedjen miattam. Aztán még nekem állt feljebb, hogy talált magának valaki mást.
Annyival egyszerűbb lenne, sajnálni magamat, miközben ő lenézően pillant rám. (Úgy ahogy tette valamikor február vége és március eleje körül, amikor eltávolodott tőlünk.) Úgy érezném megérdemlem a viselkedését és a vele járó a fájdalmat. Jelen helyzetben viszont, csak a másodikról gondolom ezt.
El kell fogadnom, hogy megbocsátott, de hogyan tudnék ÉN megbocsátani magamnak?
Azzal, olyan ajándékot kapnék, amire nem hogy méltó nem vagyok, de kezelni se tudnék.
Szükségem van valakire, aki képes segíteni, megmondani őszintén a véleményét... Zayn, Liam vagy Niall?
Zayn már kifejtette nekem a repülőúton turné előtt, hogy mennyire nem tetszik neki ez az egész és, hogy Harry hibájából maradtak belőlem csupán roncsok.
Niall... vele még sosem beszéltem Harryről, azt se tudom mit tud, csak, hogy ő nagyon szeret minket együtt.
Liam, ő tűnik a legesélyesebbnek tekintve, hogy anno is neki öntöttem ki a szívem. Mellette lehet beszélni, nem szól közbe, de utána kérdez, mindig ugyanazzal az arckifejezéssel és szemöldökráncolással figyel. Plusz megbízom benne, ő egy feneketlen kút, ahová mind a négyen dobáljuk a titkainkat, fájdalmainkat, sérelmeinket. Ahogy ő nevezné: a lelki szemetesládánk.
Mielőtt meggondolnám magam, kilépek a folyosóra, ahol természetesen egy őr áll, nem szól semmit, csak elém lép. Kezdem azt hinni, hogy mikor biztonságikat vesznek fel, elsőszámú elvárás, hogy némák legyenek, csak aztán jön a testméret és az izmok.
- Csak Liamhez akarok menni.
Válasz egy fejrázás.
- Tudom, hogy megtiltották, hogy elmenjek HARRYHEZ, de ő Liam, tudod, az egy másik -erősködöm. Újabb fejrázás.
- Süket vagy baszki? -túrok a hajamba idegesen. Eszembe jut egy lehetőség, amire nem mondhat nemet, kelletlenül bár, de kimondom -Akkor vigyél Alanhoz.
A nagydarab, egyébként ismeretlen, bizonyára kirendelt alak pár pillanat múlva bólint és int a fejével, hogy kövessem.
- Mi a faszt akarsz Tomlinson? -ordít fel dühében Alan, mikor megérkezünk, és mérgéből ítélve fel is ébresztjük.
- Nos kérlek, ez az úriember -biccentek a testes férfi felé -Nem akar átengedni LIAMhez. Úgy tudtam csak Harryhez nem mehetek.
- Zaynhez sem -javít ki.
- Oké? Még mindig nem hallottam Liam nevét a tiltólistán, szóval megmondanád mi a jó büdös kiba...
- Mit akarsz Paynetől? -vág bele összehúzott szemekkel, a szép hosszúra tervezett cifra káromkodásomba.
- Esetleg akarod tudni mikor megyek vécére?
- Igen, pont kérni akartam, hogy számolj be erről is -mondja gúnyosan - Figyelj, fáradt vagyok most, ahhoz, hogy kibírjalak, szóval csak menj vissza aludni.
- Mindenki süket itt? Mondom, kibaszott Liamhez akarok menni.
- Jó leszarom, menj -legyint fáradtan és ránk csapja az ajtót.
- Hallottad? -fordulok meg. Válasz: bólintás.
- Király, ügyes vagy -erőltetett szarkasztikus mosoly, majd ott hagyom.
Előrelátóan mindenkinek a szobaszámát megjegyeztem, pedig számok, amikkel nem vagyok jóban.
Remelém Liam nem alszik, vagy nincs nagyon  kiütve. Kopogás nélkül benyitok,  pont ahogy reméltem, az ajtaja nyitva, sosem zárja kulcsra, kitudja ki akar vele lelkizni talán az éjszaka közepén.
- Liam?
Elnyújtott nyöszörgés a válasz.
A villanykapcsolóra csapok, és az ágya felé sétálok.
- Lewis? - a hirtelen fénytől hunyorogva néz felém.
- Louis -javítom ki unottan.
- Mit akarsz?
Szótlanul kémlelem, majd nagyot sóhajtva állapítom meg, hogy nem keveset ivott a buliban.
- Aki nem bírja a piát, ne igyon - dünnyögöm.
- Most hova mész? -kiálltja utánam.
Körül tekintek a fürdőjében keresve valamit... egy üvegvázában virágok teszik a helységet élettel telibbé. A rózsákat a mosdókagylóba dobom, a díszes edényt pedig teletöltöm jéghideg tiszta vízzel.
- Mit akarsz azzal? -kérdezi rémülten, mikor csatlakozok hozzá szerzeményemmel -Louis -hangja elmosódott, de figyelmeztető.
- Nyugi -azzal az arcába öntöm a folyadékot.
- Baszd meg. A kurva... -kiáltja, szinte sikitva. A víz hőmérséklete miatt kirázza a hideg, de legalább már ül és józanabb az előző állapotánál.
- Liam, ne káromkodj! -szidom le szórakozottan.
Dühösen próbálja eltűntetni magáról a felesleges vizet.
- Remélem fontos dolgot akarsz -morogja.
- Gondoltam... beszélgethetnénk -szólok óvatosan.
- Jól kezdeményezel mit ne mondjak.
- Bocs, hogy kijózanítottalak -vonogatom a vállam.
- Lehetett volna kellemesebb módszerrel is.
- De most mond, hogy nem vált be -vigyorodok el büszkén.
- Rendben Louis, tudsz kicsit várni, hogy lenyugodjak és úgy tegyek, mintha nem fagyasztottad volna le a tököm is ezzel az akcióddal?
- Érted bármit.
Pár hosszú unalmas percig mered maga elé, én pedig megszámolom, hogy hány csavar tartja fenn a csillárt, aztán, hogy hány sorminta váltakozik a tapéta egy csíkjában, majd a padló deszkáinak leltározásába kezdek, mikor végre megszólal.
- Beszéltél vele?
- Ő beszélt velem. Én csak mondtam a magamét.
- Elakarod mesélni mi volt?
- Nem hiszem. Vagy mégis - a padlóra szegezett tekintettel beszélek, bár a számolást már rég abbahagytam, egy elferdült darab ragadja meg a figyelmem és annak fixszirozásával kötöm le magam, hogy ne kelljen ránéznem -Azt akarja, hogy bocsássak meg magamnak -jelentem ki, mint aki nem hiszi el, amit mond.
- Hát persze, hogy azt akarja. Ő Harry.
- Tudom. De ő tényleg ezt szeretné, azt mondta megbocsátott, szóval nekem is ezt kéne tennem. De Liam te tudod mi történt... -hagyom lógni a levegőben a mondatot befejezetlenül - Mit kéne tennem?
- Megbocsátanod magadnak. Elfogadnod, hogy még a legjobbak is követnek el hibákat. Néha ennél nagyobb hibákat is. Sokszor azokat bántjuk, akiket legjobban szeretünk.
- El nem tudom mondani neked, mennyire klisének hangzik ez a mondat.
- Mert ez az -kuncog - Attól még nem jelenti, hogy nem igaz. Louis, ha nem tudsz, nem haragudni magadra, sosem jutsz előrébb. Márpedig mindkettőtök érdeke, hogy ez ne így legyen.
- Gondolod?
- Igen , figyelj ez nem egyszerű és nem felkelsz holnap és minden rendben lesz, ez egy folyamat, amiben szükségsed lesz Harry segítségére, hagynod kell neki hogy segítsen.
- Nem akarom, hogy segítsenek nekem. Főleg nem ő.
- Ez a makacs hozzáállás SEMMIT nem visz előre, túl kell lépned magadon.
- Mi a fasz? Én mondtam, hogy nem tudok megváltozni, és nem is fogok -emelem fel a hangom.
- Nem kell Louis, csak vedd észre, hogy ez nem csak rólad szól. Ő megbocsátott, most te jössz -ő is hangosabban beszél.
- Pontosan, hogy ez Harryről is szól, és én nem leszek teher neki - már kiabálok.
- Fogadd már el, hogy ő is tud dönteni, nem gyerek, akinek szüksége van, hogy mások mondják meg mi jó. EL TUDJA DÖNTENI MEGBOCSÁT-E ÉS HOGY TEHER VAGY-E A SZÁMÁRA.
- ÉN TEHER VAGYOK SAJÁT MAGAM SZÁMÁRA.
Csend.
- Louis...
- És még valami. ÉN tudom, hogy tönkre fogom tenni, annyira tiszta, annyira ártatlan, nem vagyok jó neki. És igenis tudom ezt, nem ő dönti el. Ja lehet, hogy épp a rózsaszín köd retusálja a hibáimat, de ez nem egyenlő azok nem létezésével.
- Szóval elfogadod, hogy szerelmes beléd?
- Én... ez... ő nem tudja... ez csak baromság...
- Szereted őt?
- Én...
- Szereted Louis?
- Honnan tudjam? -temetem az arcomat a tenyerembe, mintha ez bármit is segítene. Persze, hogy kibaszottul szeretem.
- Először ezt döntsd el. Ez olyan mint egy társasjáték és most te jössz.
- Kösz Liam, asszem megyek -a hangom csalódott. Mit vártam? Hogy majd valaki eldönt helyettem mindent?
Igen, azt hiszem pont ezt vártam.

2016. június 21., kedd

30. fejezet

Utálja, ha sírok.
Nem enged el míg ki nem érünk oda, ahol az előbb még Zaynék voltak, addigra már híre-hamva sincs egy léleknek sem. Csak mi és a kukák. Szembefordul velem:
-Neked meg mi a franc bajod van?- a hangsúly, az ér a nyakán...Ideges. Vajon miattam? Hülye kérdés Harry, ki más idegesíthette föl az elmúlt tíz perceben?
-Ittam pár pohárral meg dobozzal- dörzsölöm meg a szemeim.
-Jó akkor így kérdezem: mi a francról beszéltél odabenn?
-Rólunk- válaszolom felettébb értelmesen.
-Igen, ezt már egy ideje hangoztatod, de nem lehetne konkrétabban? Nem vagyok egy kibaszott gondolatolvasó- gesztikulál elnagyolt, túlzó mozdulatokkal.
-Arról beszélek,- mély levegő, mert ha itt elkezdem nincs visszaút- hogy te és én...-nehéz úgy kipakolni, hogy közben pislogás nélkül vizslatja az arcom- a semmiből végre újra valamik vagyunk. És én ennek örülök...
-Akkor mi itt a baj?- nem bírja ki, hogy ezt ne szúrja bele a csendbe, amíg összeszedem a gondolataim.
- Hogy nem hagyod, hogy örüljek, mert úgy, mint ma, néha kedved támad keresztülnézni rajtam.- látom, hogy közbeszólna, de ezúttal nem hagyom, inkább feljeb emelem a hangom- Vágod ez rohadt szar és az is, hogy te nem veszed észre. Egyik nap majdhogynem olyan mint "rég" aztán a másik olyan mint "azután". A francba is, de néha úgy érzem ez rosszabb így, mint akkor volt, nélküled.
-Ha jobb volt akkor tessék, csináld vissza- ő nem beszél hangosan, se hevesen, a falnak dőlve kémleli az eget.
-Ennyi?
-Nem Harry, nem ennyi.
-Akkor mennyi Louis?- közelebb lépek hozzá, mintha ezzel fel tudnám rázni a közönyből.- Mennyit ér neked ez az egész?
Hatásszünet.
-Én csak azt tudom, hogy nem akarom újra nélküled, mégha sokszor gondolok is arra, hogy az jobb lenne. Tudom, hogy nyíltan beszélnünk kéne a múltról, mert amíg nem tesszük, nem lesz lezárva.
-Jobb lenne neked nélkülem, hidd el- nevet fel.
-Te így gondolod? Mert nincs igazad, basszus. Hogy gondolhatod ezt azok után, hogy te voltál a mindenem?- folynak a szavak, felszabadult buborékként repülnek kis a számból- Jól tudod, hogy te voltál az egyetlen, aki ismert, aki meghallgatott, aki erőt adott. Ott voltál minden egyes másodpercében szükségeimnek. Tényleg nem világos, hogy mindent neked adtam magamból? És még mindig nálad van, örökre nálad is marad, bárhogy alakulnak majd a dolgok- tudom, hogy elkeseredetten hangzom, de Louis az akivel őszinte vagyok, tehát elkeseredett.
-Harry...ezek mind múlt idők. Arra gondolj, hogy most mi van. Mert hogy most semmit sem tudok neked adni, az több mint biztos- tárja szét karjait tehetetlenül. Nem érti, nem értem...
-Igen, múlt idők, amikre építhetünk, amire építhetnénk a jelent. A másik pedig, hogy miért kéne nekem adnod bármit is? Szerinted nem elég a halló füled, látó szemed, beszélő szád és a dobogó szíved? Azonkívül igazad van, éppen itt az ideje, hogy én adjak neked.
-A múlt amire építhetünk??? Te ezt most komolyan gondolod? Félek , hogy különböző múltakra emlékszünk.- csóválja a fejét- Nekem a múltunk annyi, hogy végre elégedett voltam, lenyugodtam és meletted nem akartam mindig többet és többet. De elbasztam. Harry nem hunyhatsz ilyen könnyelműen szemet a hibáim felett, mert egyszer tönkre foglak tenni. Elbasztam akkor, fölösleges próbálkoznunk az újrakezdéssel, a múlt nem változik tőle és főleg én nem változom. Ha most úgy tennénk, mintha nem történt volna meg, akkor max két hétig talán minden rózsaszín lenne megint. De lehetetlen úgy tenni és nem is akarom, hogy elfelejtsd, mert amikor két hét után újra elbaszom, neked ugyanúgy fog fájni, mint az első.
-Lou...-suttogom, magamban könyörögve valamiért, ami enyhülést hoz arra, ami belülről éget.
-Kérlek ne mond így a nevem,- sóhajtja leszegett fejjel- nem érdemlem meg.
-Lou- úgy mondom ki újra, mintha ez lenne az egyetlen szó amibe még kapaszkodhatok- Azt mondtad nem kellett több, hogy elég voltam- ha tudná milyen érzés ezt viszonthallani tőle, mennyi ideig vártam, hogy elmondja mennyit jelentek neki... Soha nem voltam képes átérezni a keserédes szót, de most már tudom, hogy pokolian éget.- Akkor Lou, miért mentél el vele mégis?
Szeretném, ha végre hozzám beszélne, nem a földnek vagy az égnek. Akarom, hogy a szemembe mondja a teljes igazságot.
-Azért Harry,- az álla alá nyúlok és felemelem a fejét. A bőre tűzforró, a kezem jéghideg. Nézünk és most tudom, látjuk is egymást. Beszélünk a dolgokról, kimondjuk őket úgy, ahogy vannak.- mert ez vagyok. A jó nekem nem való, nem tudok megfelelően bánni vele. Nekem az elég nem elég, nem tudom értékelni. Engem az elég annyira megijeszt, hogy kevesebbé teszem, összetöröm az egészet.
Végig látom őt és a szomorúságot. Bőgök miatta, mert nem tudtam mivel harcol, mert nem tudtam megelőzni, mert nem tudta velem leküzdeni. Bőgök a kudarc miatt, életem legnagyobb kudarca miatt, mert tudom, hogy mi veszett el vele és mert nem tudom elképzelni most először azt, hogy mi lett volna ha... Tudom, hogy nincsen olyan, hogy "ha", előbb utóbb összeomlik a kártyavárunk. Bőgök, mert érzem az elvesztegetett idő súlya nehezedik rám, az időé, amíg hallgattunk abban a hiszemben, hogy mi az igazság kimondása nélkül is meg tudjuk oldani.
-Harry megijesztettél. Főleg azzal, hogy megijesztettél, mert én semmitől sem félek- nevetve megrázza a fejét, mint aki nem hiszi el  saját lehetetlenségét. A szája nevetett, de minden másnak olyan súlya volt, hogy hangjától a dolgok egy árnyalattal sötétebbnek tetszettek.- Tudod jól, hogy nekem soha senki sem volt, aki vigyázzon rám. Amióta az eszemet tudom én  vagyok otthon a "férfi", én vigyázok a lányokra, rám hárult az apa szerep, de úgy, hogy nekem magamnak nem volt.- tudom jól.
Tudom, hogy az első osztályos Louis iskola után bevásárolni járt, aztán rohant haza, mert Jay nem tudott felkelni a szülés után majdnem egy egész hónapig. Tudom, hogy az újdonsült férj éppen Amerikában hajszolta a pénzt és először három hónapos korában látta a kis Lottiet.- Eljöttem ide, hogy kiszakadjak otthonról, hogy kicsit a magam útját járjam. Anya rátalált Danre, aki helyben dolgozott, szerette a gyerekeket és hajlandó volt feleségül venni a többszörösen elhagyott anyámat. Kihasználtam a pillanatot és gondolkodás nélkül ragadtam meg a kitörési lehetőséget. -mennyiszer hallottam ennek a történetnek a részleteit, mégis sosem volt ennyire tiszta és egyértelmű -Lehet, hogy úgy tűnik nem vettem/nem veszem ezt az egészet komolyan. Annyi igaz, hogy igyekszem nem komolyan venni a dolgokat, de az is igaz, hogy pillanatnyilag ez látszott az én egyetlen nagy lehetőségemnek arra, hogy végre elkezdjem élni az életem, a gyereksírás, játszóterek és bugyuta gyerekmesék nélkül, távol ezektől.- kis szünetet tart. Ellöki magát a faltól, hogy felnyúljon és letörölje hüvelykujjával csordogáló könnyeimet, amik a mozdulattól csak még jobban megerednek.
-Minden olyan gyorsan történt, tudom ebben mind az öten egyet értünk. Csak sodródtam az árral és végre azt tehettem, amihez igazán értek: a pillanatnak éltem. De jöttél te, aki az áradatban sziklaszilárdan álltál és mosolyogtál. Az első pillanatban tudtam, hogy nekem rád van szükségem.- szavak, amiket majd három év elteltével most hallok először. Szavak, amik belül égő sebeimet hűsítően, lágyan simogatják.- Naiv voltál, a szemed tisztaságtól csillogó. Azt hittem csak még egy futó, elérhetetlen álomkép vagy.- újra érzem, hogy szavaival megkötöz, pontosabban magához láncol és be kell valljam, élek-halok ezért az érzésért.
-Amikor egy bandába kerültünk, komolyan másra sem tudtam gondolni mint, hogy a szerencse mániákusan üldöz engem.- túr a hajába úgy, mint aki még mindig alig hiszi el a tehetségkutatóban történteket.- És onnantól kezdve ott voltál nekem. Az első olyan ember az életemben, aki nem várt el tőlem semmit. Nem vártad el, hogy játszam a férfit, az apát, vagy éppen a vakmerő havert és gátlástalan falkavezért, ami a gimiben Stanéknek voltam. Csak lehettem úgy, ahogy vagyok. Engedted, hogy érezzek. Hat éves korom óta először lehettem szomorú, fáradt, mérges, szenvedélyes, naiv, boldog, szabad, bátor vagy éppen gyenge.- elkapja tekintetét az enyém fogságából és újra leszegi a fejét. Megérinteném, de a mélységes tisztelet az eddigieknél még nagyobb, soha senki iránt nem tapasztalt erővel önt el, és lebénítja az egész testem.
-Emlékszem, amikor először megöleltél. Nem akartalak elengedni, mert olyan új érzés volt, és hű, de még milyen jó érzés!- rövid időre felpillant rám, hogy eleresszen egy félmosolyt- Biztonságot éreztem, életemben először éreztem azt, hogy haza érkeztem. Végre valahára, 18 évesen valaki nekem is otthont nyújtott. A fejedet a vállamba fúrtad, a fürtjeid csiklandozták az arcomat, én pedig egyre csak éreztem és éreztem.- újra engem néz, szemeivel hálásan mosolyogva.
-Megtanítottál érezni, érzéseket váltottál ki belőlem és ráébresztettél, hogy így érdemes csak élni, átéléssel.- még egy hosszú pillanatig tekintetünk ölelkezik, majd ő kibontakozik a szemkontaktusból és ismét a földet választja.- De én hosszú távon nem tudtam elfogadni, hogy gyenge vagyok, nem akartam kimutatni az érzéseimet, utálni kezdtem, hogy egyre érzékenyebbé váltam és többé már nem tudtam átsiklani mindenen olyan könnyedén, mint azelőtt. Emberré tettél Harry, de én sokszor hittem, hogy egyszerűbb volt az, mikor csak úgy végigtrappoltam az életen. Idegesített a fájdalom, a féltékenység, a bűntudat, a megbánás és minden ilyen apró érzelem, amivel nem tudtam mit kezdeni, csak nyűgöt okoztak és sokkal jobb volt nélkülük. Újra férfi akartam lenni, azaz a "férfi" amiről azt hittem olyannak kell lenni ahhoz, hogy annak mondhassam magam.
Csend. Kicsit beszivárog a külvilág, az épületben elfolytottan dübörgő zene, a fejünk felett elhaladó repülő távoli berregése, a kukákból áradó bűz és az éjszakai levegő.
Mennyire nem voltam tisztában azzal mi megy végbe benne. Persze sosem beszélt komolyabban az érzéseiről, én pedig meg voltam nyugodva azzal, hogy a lényegesebbekről úgyis tudok. Mennyire elhittem magamról, hogy ismerem őt szóról szóra. Abban a hitben ringattam magam, hogy elég, ha mindent együtt csinálunk, ha mindenből gúnyt űzünk és ha mindennél jobban szeretem őt. Azt hittem ennyi elég ahhoz, hogy a lelkébe lássak. Tévedtem.
-De még mindig nem mondtam el azt, ami a legjobban megijesztett.- végre beszél, három év alatt először hosszan szavakba önti a benne zajló tényeket.- Nos az az volt, amit a legeslegintenzívebben éreztem.- zavarba jön, és egyszerre látom rajta az idegességének eddig megszokott, összes jelét: fél kézzel a haját birizgálja, a másikkal a bőrdzsekije zipzárját matatja. Egyik lábáról a másikra helyezi át testsúlyát, a szemeit nyugtalanul járatja a kihalt égbolton, így jó rálátást biztosítva a nyakán kidagadó érre. A szavakat keresi, nekem pedig fogalmam sincs hogyan lehetnék a segítségére, úgyhogy szimplán csak várok, közben a bőgéstől bedugult orrom fújásával lefoglalva magam, amit gyorsan be is rekesztek, mihelyts zavartan megköszörüli a torkát. Ez azt jelzi felkészült, úgyhogy elfogom a tekintetét és biztatóan rámosolygok.
-Szóval ez az az érzés amit a legintenzívebben éreztem és nos...-újabb hajigazítás illetve mindenhova nézés csak Harryre nem- hát... ez egyben ugyanaz, amit a legintenzívebben kiváltottál belőlem.
A szívem reflekszből félreüt, mert elérkeztünk a tárgyhoz, a csomóponthoz, ami a múltat és a jelent összeköti, minket pedig szétválaszt.
-Jesszusom Louis, hiszen te remegsz- hadarom remegő hangon és gondolkodás nélkül megragadom mindkét kezét.
-Ne, így rosszabb- nyüszít fel nevetve és kirántja mancsait szorításomból.
-Akkor, hogy lenne jobb?- tárom szét karjaim tehetetlenül, miközben már az ájulás határán vagyok, amit igen, foghatnék az alkoholra, de a szívem biztosan nem attól veri félre a ritmust és szorítja ki tüdőmből az összes levegőt.
-Ha tudnád, ha kitalálnád, valami... ajj, hát nem egyértelmű?- járkál fel- alá idegesen.
-Ne Louis, ne most add fel, amikor már ilyen közel vagyunk ahhoz, hogy tisztázzuk a dolgokat!- fogom könyörgőre.
-Oké -torpan meg kényszerítve magát, hogy mindene egyhelyben maradjon. -Szóval - szorítja össze szemhéját, majd kifújja a levegőt hosszan, s végül nyitott szemei a sötétben rajtam állapodnak meg.
-Egy idő után észrevettem, hogy nem csak a hülyülést akarom veled, meg az éjszakába nyúló beszélgetéseket, meg az országról országra való utazgatást... Észrevettem, hogy az összes kedvenc dolgom veled kapcsolatos: a reggelik amiket készítesz, a berögzült hülyeségeid, hogy mindent elnevezel a kávéfőzőtől elkezdve a fogkeféden át a növényekig. A bőröd...amikor az enyémhez ér, a hangod minden mennyiségben: hajnalban, náthásan, fáradtan, futás után, dúlolva, rekedten, énekelve, kiabálva, nevetve, vagy csak szimplán, amikor beszélsz. A szemed közelről, a füleid, amiket utálsz, nekem valahogy mégis hihetelenül teszenek. Az összes porcikád, tulajdonságod és szokásod, mind szépen lassan belopta magát a szívembe és a legkedvesebb dolgokká váltak számomra. 
Ezután már az esti jóéjszakátokat is nehezen viseltem, hogy egy másik szobában vagy reggelig. Ezért mesterkedtem hát azon, hogy valahogy mindig egyikőnk a másik ágyában aludjon el. Így átölelhettelek akkor is, amikor két külön világba vittek az álmaink.
Soha nem tapasztalt élvezetemet leltem a neked való örömszerzésben. Ahányszor megláttam valamit, aminek tudtam, hogy örülnél, muszáj volt megvennem. Gyűjtöttem a szar poénokat, mert imádtam, ahogy hátravetett fejjel kacagsz rajtuk, sőt többször is próbáltam rendbeszedni a lakást, mikor elmentél valahová és csak négyen maradtunk otthon. Igaz, hogy ezekből a próbálkozásaimból nem látszott meg sokminden, még azután sem adtam fel a takarítást, hogy egyszer sem vetted észre a változást.
Görcsbe rándult a gyomrom és elkedvtelenedtem, ha más csalt mosolyt az arcodra, ha más ölelt át.
Fizikai fájdalmat okozott, ahányszor eltűnt a derű az arcodról, ahányszor az ölemben ülve ringattalak, ha bánat ért, ahányszor elkaptál valami betegséget, ahányszor tudomást szereztem róla, hogy valaki, valahol rosszat mondott vagy írt rólad.
Többé már nem volt elég, hogy te vagy az én otthonom, hanem én is a tiéd akartam lenni.
Ugyanakkor néha, mikor ezen érzések valamelyikét éreztetted velem, megijedtem, annyira erősek voltak, élénkek és egyértelműek.
Világossá vált számomra hogy akarlak téged testestül-lelkestül, életreszólóan.

Lélegzetvisszafolytva hallgatom végig, mohón iszom a vallomást amikre éveket vártam. Igyekszem memorizálni minden egyes szót, az összes lélegzetvételt, hangbicsaklást és szemlesütést, mert tudom, hogy szükségem lesz rájuk. Hogy újra és újra le tudjam játszani a fejemben, hogy újra és újra érezhessem a forróságot, azt az euforikus mámort, amit Louis keltett bennem.
Ezután nem a csók jön, nem a nagy egymásra találás, mert Louis a múltról beszél és a félelemről, amit végső soron én keltettem benne.
Ezután némaság következik, a szavak ízlelgetése, utóhatása. Aztán az én rekedtes hangom:
-Köszönöm, hogy elmondtad.
Aztán Louis biccentése.
-Érted már?- néz fel rám reménykedve.
-Hogy miért mentél el Eleanorral miközben engem akartál életreszólóan?- kérdezem keserűen. Csak egy szemlesütés a válasz.- Nem Lou, én azt hiszem egyre kevésbé értem.
-Jó nem kell megértened- von vállat- Én sem értem magam. Elég, ha azt megérted, hogy megcsaltalak.- kimondja, egyenesen a szemembe mondja, könyörtelenül. El akarja érni, hogy utáljam. Lehet, hogy röhejes, de eddig mindig mentegettem őt magamban, hogy nem is voltunk együtt, akkor az nem számít megcsalásnak. Azaz ha nem mondjuk ki, hogy együtt elköteleződünk, csak úgy viselkedünk mintha, akkor az nem számít. Sőt röhögtem magamon, amiért elhittem, hogy Louisnak is az a vágya, ami nekem. Sírtam, mert azok után, hogy csókolóztunk és aznap este egymás kezét szorongatva sétáltunk órákig kinn a sötét bicikliúton, a mellkasán aludtam el, miközben a hajamat puszilgatta, azok után ő mégis elhagyott. Sírtam, mert olyan sokáig vártam a pillanatot, ami a múlt télen végre elérkezett, de két röpke napig tartott. Sírtam, mert ő a szülinapomon elment Eleanorral. Sírtam, mert miután visszajött és én tárt karokkal vártam, ellökött magától. A fejemhez vágta, hogy buzi vagyok és hogy ő nem az.
-Hozzám ne érj, kis buzi- fenyegetett. Én nem értettem, hogy mi a franc van és vissza akartam kapni a régi Louist, azt aki éjszaka átölelt és aki soha nem kiabált még velem. Úgyhogy bőgve, a könnyeimtől alig látva estem neki, ütöttem, ahol értem. Azt akartam, hogy észhez térjen és jó erősen magához szorítson. Hogy bocsánatot kérjen, hogy mindent folytassunk ott, ahol előző este abbahagytunk, elfelejtve a szavakat, amik úgy megsebeztek, mint még soha, senki. Vicces, hogy az az ember bánthat a legjobban, akitől a legtöbb szeretet várod.
Nem szorított magához, hanem viszzaütött, a meglepetéstől hátraestem. Azt hiszem így ért véget a hosszantartó kapcsolatunk.  Berohantam a házba, ő pedig elhajtott. Mielőtt hazaért volna leléptem, anyáékhoz utaztam és ott töltöttem egy kis időt. A mostohatestvérem, Keilla szeretetébe menekülve éltem túl azt az időszakot. Hazaérve nem volt harag bennem, sem csalódottság, csak vágy és hiány Louis iránt. Aztán csak sajnálat, amikor rátaláltam romokban heverve a szobájában. Zayn volt az új Harryje, csakhogy egészen másképp: buliról bulira, vedeléstől hányásig, a drog okozta műmámortól a depresszióig. Én kívülről néztem végig, dührohamokkal küzdve, éjjeleket átimádkozva. Aztán megtörtént a csoda, váltottunk pár szót, aztán mondatot, aztán beszélgettünk, próbáltam kihúzni a gödörből. Újra együtt lógtunk, de a múltat elnyomtuk. Egészen a mai napig.
-Megcsaltál- ismétlem sóhajtava- és azt kiabáltad, hogy buzi vagyok és ne merjek hozzád érni még egyszer.
-Tudom, Harry- szorongva néz rám- légyszíves ölj meg, ha legközelebb ilyet mondok, vagy legalábbis tépd ki a nyelvem.
-Ezt vegyem bocsánatkérésnek?- teszem karba kezeim szigorúan.
-Nem szeretném ha valaha is megbocsátanál- ölti fel a legszigorúbb arckifejezését, amire képes.
-Már késő- mosolygok akaratlanul is önmarcangoló próbálkozásain.
-Miért nem tudsz utálni csak egy kicsit is?
-Mert bírlak- rántom meg a vállam lazán.
-Azt nem szokás bírni, aki megcsal, ocsmányságokat ordibál rád, egyszóval hátba döf majd' három év barátság után.
-De nem szokás utálni az alacsony törpeembereket, akik mégis megengedik, hogy az ölükbe ülj, hiába vagy kétszer akkora. Nem szokás utálni azokat, akiktől a fél kincsestárad való. Nem szokás utálni azokat, akik viccesek, spontánok és puha a hajuk, különleges a hangjuk és egy egész Földgömb lapul az íriszeikben. Nem szokás utálni azt, aki felnevelte a négy kishúgát és akihez most életed összes élménye fűződik. Meg  kell bocsátani neki azt az egy hibát, amit vétett, emlékezve a többi milliárd csodálatos dologra, amivel előtte és utána egyfolytában bearanyozza a legszürkébb napjaidat is.
-De ha ez az ember egy részeges, nikorintfüggő roncs, aki...- és keresné, sorolná a kifogásait, amik miatt nem kéne vele szóba állnom, ám az ajtó kipattan mellettünk és egy zilált Niall jelenik meg a nyílásban.
-Skacok! Indulunk.- siet oda hozzánk és átkarolva mindkettőnk vállát befele húz.
Mielőtt még beszállnánk két különböző furgonba, (felsőbb utasításra természetesen) mégis sikerül lezárnom a Louis és köztem történteket, legalábbis ma estére. Ne legyünk telhetetlenek, ez tökéletes volt egy megfogalmazhatatlan kapcsolat gyógyulási folyamatának igen nagy mérföldköveként. Legalábbis sokkal több volt, mint arról én valaha álmodni mertem volna.
Ennyit súgok végül még a fülébe aznap hajnalban, a bulit elhagyva:
-Itt az ideje, hogy TE bocsáss meg magadnak.

2016. június 15., szerda

29. fejezet

Újra vele fekszem, vele ébredek. Igaz, hogy ébredés után, ahogy az lenni szokott az álom szertefoszlik.
Kezdődik a szokásos rohanás: interjú interjú hátán, ausztrál rádiók, újságok, tvk teszik fel az untig ismételt kérdéseiket, amikre már kívülről fújjuk a helyes választ. Mivel a fiúkkal még turnékkal ezelőtt úgy döntöttünk, hogy jobb egy teljesen szabad nap és egy teljesen munkanap párosítás, mint a két munkanap, így jól is példázza ezt a tegnapi és a mai nap. Tehát mivel Louis és én tegnap egész nap csak az ágyban fetrengtünk, a többiek meg a városban kószáltak, ma egy fél óra szünetünk sincs. Az ebédet is az interjúk közti sminkigazítás alatt kell falatonként magunkba adagolnunk. Nekem pl majdnem egy óráig tartott elfogyasztani a subwayből hozatott szendvicsemet. Az más kérdés, hogy Niall akkor már a negyediknél tartott...
A sajtóroham után mehettünk is át a koncerthelyszínre, ami ugyebár nem volt új, három showt nyomunk itt le egyhuzamban.
Beéneklés, hangcsekk, megbeszélés, meet&greet, jópofizás hírességek protekciós gyerekeinek... egyszóval semmi Louis. Illetve persze, végig ott volt, de egyszer sem ülhetett mellettem, sőt, amikor Alan ezt a szabályt reggel köszönés nélkül lefektette, ő nem hadakozott, csak elment mellette és nyikkanás nélkül beszállt a furgonba. Egész nap ugyanabban a szobába voltunk, ugyanazon a színpadon énekeltünk, de összesen, ha két mondatot váltottunk, beleszámítva a reggelt, amikor próbáltam kiszedni az ágyból. Egy levegőt szívtunk, hallgattam a hangját, nevettem az élcelődésein, ahogy húzta a műsorvezetők agyát. Néha, mikor elment mellettem éreztem az illatát. Olyan közel volt. Ez mégis más volt mint a többi, mint a múltkori turné, amikor megkértek minket, hogy kicsit vegyünk vissza a nagy barátságból a nyilvánosság előtt. Az más volt, akkor a csönd nem volt ilyen mély és nehéz. Akkor inkább tartottam izgalmasnak, hogy Louisval van egy titkunk, egy feladatunk, amit ki kell bírnunk, egy közös megpróbáltatás, egy színjáték, egy hazugság. Izgalmasnak tartottam, mert jókat szórakoztunk az egészen, gyakran versengtünk, hogy melyikőnk csinálja hitelesebben a közömbös haverkodást. Élveztem, mert ő közben végig tartotta velem a kapcsolatot, vagy tizedmásodpercnyi szemkontaktusokban, vagy a jelbeszédünkben, vagy gesztusokban, vagy halvány érintésekkel. Milyen naiv voltam. Azt hittem ez ideiglenes, játéknak vettem, és lám, itt vagyunk. Kicsivel nagyobb a kihívás: teljesen ignorálnunk kell a másikat. Kibírnám? Nevetve. Ha közben érezném őt. De ma valahogy minden néma és kietlen volt a közös világunkban, ahová régebben ilyenkor elbújtunk. Most csak én voltam ott, hiába vártam, ő nem jött el.
Persze próbálkoztam, elkapni a tekintetét, akkor menni mosdóba, mikor ő, egy kocsiba ülni... de azonkívül, hogy mindahányszor megkérdeztem, jól van-e, ő pedig egy pillanatra teljesen rám fókuszálva, mint akinek előbb kicsit gondolkodnia kell, hogy ki is vagyok, mindannyiszor udvariasan nyugtázta, hogy remekül van. Aztán visszafordult Zaynhez és tovább röhögött vele valamin.
Az egész testemben feszültség volt a felgyülemlett kellemetlen érzésektől: a hiányától, és régi barátomtól az elkeseredettségtől, amit aztán a nap végén a koncerten kitomboltam, de úgy, mint még soha: kontrolálhatatlan voltam, pörögtem ezerrel. Ráztam magam, locsoltam, ugráltam, futottam, kiabáltam, parancsolgattam a tömegnek. A színpadról lejövet majdnem összecsuklottak alattam a lábaim. Hihetetlenül erőtlen voltam, Niallre támaszkodva hagytam el a helyszínt. Addig mégsem nyugodtam, míg ki nem harcoltam, hogy a protokoll helyett ezúttal mindannyian menjünk oda, ahova Louisék szándékoznak. Tudtam, hogy valószínűleg félálomban fogok bóbiskolni majd valami random ember vállán, de a tudat, hogy ezt a közelében teszem, kárpótol a bevetett ágyért. Hogy mekkorát tévedtem!
Egy elég privát helyre megyünk, ahol senki sem bámul meg minket, toleráns, egyedül csak egy jó partira vágyó felsőosztályúak közé.
Liam nem hagyja, hogy elaludjak. Unatkozik így most, hogy "meg van" kötve Sophia miatt, nem csajozhat. Zayn szivatásainak ellenére ("pórázon tart az asszony?" vagy "ha ránézel egy csajra, a fakanál vár haza?") konokul tartja magát a "Sophia- nélkül-nem-bulizom" elvéhez. Sőt, ma este megkísérelte meggyőzni Zaynt, hogy jobban tenné, ha inkább ő is követné a példáját. Mivel ez már nem tetszett annyira Znek, mint a saját gúnyolódása, s szemmel láthatóan már a második szónál unta Li prédikációját, legyintve felállt az asztalunktól és eltűnt a tömegben.
Próbálom ráébreszteni Liamet, hogy Sophia biztosan nem várja el tőle, hogy ha nincs jelen a barátnője, egész nap csak üljön. Annyira azért ismerem Sophot, hogy tudjam nem ilyen, éppen ezért rá akarom venni Lit, hogy mulasson egy kicsit. Végül Niall is feltűnik az asztalnál és kitalálja, hogy ha már táncolni nem hajlandó Liam, akkor legalább igyon. Ebbe viszont gondolkodás nélkül megy bele. Úgyhogy mindhárman iszunk, de nem ám csak úgy a vakvilágba, korlátok nélkül. Vannak szabályaink, amiket lefektetünk: csak akkor ihatsz, ha előtte megteszed azt, amire a többiek kérnek. Így történik, hogy Niall szteppel egy tuc-tuc számra, szteppel egy népes társaság asztalán (amit meglepően elnézően fogadnak az ott ülők, sőt még partnere is akad), szteppel a bejáratnál álldogáló faarcú biztonságinak, aki kivételesen nem hozzánk tartozik. Mindezt természetesen három pohárka felesért teszi. Liam bemászik egy egymással elmélyülten foglalkozó párocska asztala alá és megcsikizi a lábukat (szétrebbennek, a csaj sikoltozva szívrohamot kap, ennek következtében a lovagias csávója szitkok áradatát szerencsétlen barátunkra zúdítva fenyegetőzik, de természetesen túl részeg ahhoz, hogy fel is emelje a seggét.) Ezek után azt hiszem érthető, hogy a terem túlsó végében folytatjuk önnön kis szórakoztatásunk. Rám például olyan feladatokat sóznak, mint pincérnek kiadni magam. A fogadtatás nem is rossz, megkapom a rendelést, amit hiteles eszköz híján a telefonomba írok fel. Itt abba kéne hagynom és többet fel sem tűnnöm az áldozat-asztalnál, mert a kettő szerint az úgy vicces, ha egész éjszaka az italukra várnak. Én máshogy gondolom, úgyhogy inkább befejezem pincéri küldetésem: kiszolgálom őket a kért italokkal, s amikor fizetni akarnának, elfutok. Tetszik ez a hely, az emberek simán beveszik, hogy Harry Styles itt dolgozik pincérként részmunkaidőben. Niall nem akarja megadni azt, ami nekem jár a megpróbáltatásért cserébe. Szerencsére Liam nincs vele egy véleményen és valljuk be én sem vagyok a saját szomjúságom ellen, úgyhogy kettő győzi az egyet, végül ihatok. 
Jó ez a játék, jobban lefoglalja az agyam Louis elől, mint az alvás tenné. Említettem már, hogy gyakran szerepel az álmaimban? Igaz nem olyan gyakran, vagyis nem mindig, mint az álmaimban. Mert álom és álom között különbség van! Az első az a fajta ami úgy történik, hogy csak rám van hatással, az én képzeletem szüleménye. A másik pedig a tudatos álom, amit én irányítok ébren, amit én tervezek, ami az én titkos sóvárgásom. Az egyik álom szerepelhet a másikban és fordítva is lehetséges. 
Rég láttam. Illetve most éppe nem látom. Az előbb még ott skandálta  a DJ által megremixelt verzióhoz igazodni próbálva az egyik agyonjátszott slágert, hangját szintén kiereszteni vágyó csoporttal körülvéve. Már másik dal megy ő pedig nincs a tánctéren. Eddig sikerült szemmel tartanom hellyel-közzel a cigi- és pisiszünetei kivételével. Ni és Li elmentek valami következő baromságot végrehajtani. Tudom, hogy csalás, de soron kívül felhajtok a tálcáról két kupicával. Úgyse veszik észre, csomót idehalmoztunk. Aztán felkelek, elérkezettnek találom az időt arra, hogy megkeressem Louist, mert kezd hiányozni.
Átfurakszom a rángatozó testek között Louis buksija után kutatva, de nem látok senkit 172 cm magasságban csapzott barna hajjal a sörét magasba tartva kurjongatni. Benézek a mosdóba, két pár megzavart, szemrehányó tekintet fogad, úgyhogy ugyanazzal a lendülettel amivel bejöttem, ki is hátrálok. 
A következő lehetőség a  vészkijárat. Két épület hátsó, vakolatmentes fala között, a szemeteskonténerek társaságában füstölög egy csapat bagós. Akit keresek nincsen közöttük. Már fordulnék is sarkon, de egy ismerős hang megakadályoz.
-Harry!- Zayn válik ki a sötétbe burkolózott csapatból- Ne siess már ennyire!-  hozzám dülöngél, hogy haverosan átkarolja a vállam- Gyere szépen, hadd mutassalak be ezeknek a kedves embereknek itt!- a bagósok felé terelget, miközben igazából ő támaszkodik rajtam.
-De Zayn, meg kell keresnem Lout- jelentem ki határozottan, mire ő erőltetetten felnevet.
-Ezt jobb ha elfelejted. Nem vagy már az apja és ami azt illeti, sosem voltál az.- mondja szórakozottan miközben a mellkasomat bökdösi- Nagy fiú már, nincs rád szüksége.
Szavai hallatán mintha elvágtak volna valamit a testemben. Nem tiltakozom, vakon, süketen és némán hagyom, hogy odarángasson az új szerzeményeihez. Kezembe nyomnak egy sört, cigivel kínálnak és úgy kérdezősködnek, mintha régi jó barátok lennénk. Elfelejtik, hogy még az is, amit ők ismeretségnek vélnek köztünk, nos egyoldalú. Mindenki tudja a nevem én viszont senkiét. Kivéve természetesen Zaynt, pedig őt abban a pillanatban szívesen letagadnám. 
Azt mondta nincs szüksége rám. És az a helyzet, hogy nem érezném magam ilyen kutyául, ha tudnám, hogy ez nem így van. De hogy mondhatnám ezt a mai nap után? A tegnapi után mondhattam volna. Egy éjszaka múlik, feljön a nap, s aki naplememtekor még számított, az a sötét elmúltával már nem kell. Ennyit ér egy nap, 24 jelentéktelen kis órácska. Mégis az első óráiban fent járok a fellegekben, mert valaki, méghozzá nem is akárki, hanem a Minden ott fekszik mellettem, belélegzem a puha szuszogását. Most pedig, az utolsó órákban csak az emlékével állok a hátsó kijáratnál, ott ahová a kidobott dolgok valók. Én sört, sör után, gondolatot gondolat után nyelek. A körülöttem lévők cigit cigivel, cigire szívnak, mostanra már nem hozzám beszélve. Megkedvelem őket habár még mindig névtelenek, s a gyér utcai világításnál még arctalanoknak is mindhatók. Toleránsan veszik, hogy remélt szórakoztatójuk helyett árnyékuk lettem. Amint kiürül az egyik üveg, a következő máris a markomban landol. Az elfogyasztott sörmennyiséggel egyenes arányosságban vált számomra egyre bonyolultabbá megérteni, hogy most akkor hányadán állunk Louisval. Az egésznek semmi értelme nem volt, legalábbis az éppen már gyógyuló félben lévő kapcsolatunkkal való kegyetlen játszadozásnak biztosan nincs. Nem fogom hagyni, ebben a hajóban ketten utaztunk. Ha a viharban egyikőnk elengedi az életet jelentő hajóroncsot, a másik nem hagyja, hogy az ár elnyelje társát. Megragadja őt és tartja még az utolsó erejével is.
Különben meg amíg az ő szájából nem hallom, hogy nincsen rám szüksége, addig Z mondhat bármit.
Hirtelen elvesztegetettnek érzem az időt, amit odakinn töltöttem. Beledobom a melettem bűzlő kukába a utoljára kihörpintett dobozt és már futnék is vissza megkeresni Lout, ha az alkoholtól meggyengült egyensúlyom cserben nem hagyna. Így egészen szerencsétlen módon az aszfalton kötök ki, a kis csoport lábainál. Kínomban elkezdek nyöszörögve röhögni és nem tudom abbahagyni. A többiek megszakítják a beszélgetést és mindannyian értetlenül bambulnak le rám, míg Zayn végre kapcsol és megpróbál kimenteni szorult helyzetemből. Káromkodva igyekszik félkézzel talpra kényszeríteni. A másik kezében rendületlenül parázslik a cigi. A világért el nem dobná, nemhogy Harry Stylesért, aki becsiccsentve fetreng lábainál, indokolatlan röhögőgörccsel küzdve. Végül miután az egyik sikertelen kisérlete során majdnem ő is sorsomra jutott, végre beugrik neki a megoldás. Rárivall a bámészokra, s rögtön hét másik kéz nyúl értem, Zayn pedig dolgavégezetten szívhatja tovább a megkezdett cigijét. Ám arra még futja neki, hogy miközben ismét a bejárat felé tartok, immár emberibb/részegebb tempóban, mínusz egy röhögőgörccsel, elkapja a karom, a mai napon sokadjára megakadályozva tervemet.
-Hova, hova?
-Louishoz- nos van az az idegesítő tulajdonságom, hogy alkohollal a véremben hajlamos vagyok az igazság gondolkodás nélkül való kimondásához.
-Figyu Harry, tudom hogy nem most volt, hanem már legalább tíz perce, hogy mondtam...de te süket vagy bro?- néz rám, abszolút nem dühösen, leginkább szánakozva. Szóval ő tényleg elhiszi magának, hogy a jót szolgálja, ez esetben  pedig Louis érdekeit.- Ok, nem baj, még egyszer elmondhatom- von vállat és érzem, hogy a szájbarágós rész következik.- Louisnak. Nincs...
-Zayn!- jé, ez az én hangom. Valaki az én hangomon kiabál.-Lehet, hogy te így gondolod és én tiszteletben tartom a véleményed. De én másképp gondolom, úgyhogy most te jössz, hogy tiszteletben tartsd az enyémet- megleptem, szó se róla, bár igyekszik e tényt palástolni. Lustán a levegőbe fújja a füstöt, hosszan bámulva utána.
-Zayn- szólalok meg ismét visszatérve a megszokott, nyugodt hangszínemhez- Hol van?
-Benn- ennyit ad válaszul, de elégedett vagyok vele. Legalább tudom, hogy nem hiába keresem, nem csavargott el. Feltéve, ha bejelentené Z-nek, hogy kilép az utcára.
Fullasztó érzés újra belépni az addigra már felforrósodott terembe. Pillanatok alatt halálosan szomjas leszek, úgyhogy  első utam a bárpulthoz vezet.
Ott ül, nekem háttal az egyik bárszéken. Vele szemben a pultos fiú harsányan nevet. Akaratomon kívül is megtorpanok. Nekidőlök a legközelebbi oszlopnak és próbálom befogadni őt. Hirtelenjében ért, akármennyire is őt kerestem. Egy pillanatig nem rá gondoltam, hanem a szomjúságra és tessék, ő máris felbukkan a semmiből, akarva-akaratlanul megakadályozva, hogy rajta kívül mással is törődjek.
Magas bárszékről kalimpál lábaival, a pultra könyököl, előre hajolva tartja szóval a túlságosan is lelkes pincérszerűséget. Louis mindig is szeretett ingyen italokra utazni, mikor unatkozott. Legyen szó lány, vagy fiú bárpultosról, ő igyekezett olyannyira elbűvölni őket, hogy meghívják őt egy ingyenes körre. Ahányszor sikerül neki, több napig képes ezzel dicsekedni és azzal a számmal, ami az ilyen sikeres eseteket mutatja. Mintha mi is múltbeli ismerőseink, osztálytársaink, barátaink közül valók volnánk. Azt hiszem ezért nem szóltunk rá komolyan dicsekvései közepette. Mert ilyenkor elhitette velünk, hogy amik lettünk és amit továbbtanulás helyett csinálunk, az normális. Hogy attól még, mert nálunk pont fordítva működnek a dolgok (anyagilag szinte bármit megtehetünk, egyéb területeken pedig korlátozottabbak vagyunk, mint egy tőgyeszegett tehén), attól még ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek.
Igazság szerint elnézegetném őt  így halálom napjáig, ha kellene, de szerencsére oda is mehetek hozzá. Az alkohol némiképp lendített a lelkiállapotomon, ígyhát a csomó félelmem közül csak a visszautasítástól való maradt meg, de az nagyon. Viszont cserébe eléggé inspirált a kacarászó csapos lehűtése. Úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha pár székkel odébb ülök le, így magamhoz hívva, egy időre lecuppanthatom Louisról.
Meg is teszem, a fiú pedig kelletlenül bár, de teljesíti kötelességét. Mikor felém közeledik, Louis végre felpillant. Talán csak, hogy utána nézzen, talán mert érezte, hogy én vagyok az, de tekintete mindenesetre az enyémben landol. Még mielőtt kiélvezhetném a ma talán második alkalommal felém irányuló figyelemfoszlányát, elfordítja a fejét, illetve a fiú is türelmetlenül várja rendelésem. Miközben az extrajeges mojitómat készíti, látom, hogy valami nagyon nem fér a fejébe.
-Minden oké?
-Persze- von válat mosolyogva, de aztán rögtön kiböki- Ti nem bandatársak vagytok?- biccent Louis felé. Tekintetemmel követem az irányt, mintha eddig nem tudtam voltna ki ül ott.
-De- bólintok végül, mert nem jut eszembe jobb válasz.
-Aha...-nyugtázza, de ettől csak még furábban méreget.
-Arra gondolsz, hogy oda kéne ülnöm hozzá?-találgatok.
-Mondjuk...-helyesel.
-Igazad van- tápászkodok fel, miután kezembe nyomja a poharat. Mindketten Louis felé sétálunk, csak ő a pult belső oldalán, én a külsőn. Ezúttal közvetlenül mellé ülök:
-Az úr- biccentek a fiú felé- úgy gondolta, hogy illene melléd ülnöm, ha már ismerjük egymást. Állítólag egy bandában éneklünk...
-Büszke vagyok rád, hogy megpróbálod Harry Stylest udvariasságra tanítani- hajol keresztül a falapon, hogy megveregesse büszkesége tárgyának vállát.
-Hé- horkantok fel- arra célzol, hogy ez lehetetlen?
-Semmi ilyesmit nem mondtam- tartja fel védekezőn a kezeit, de akkor már késő.
-Szerinted én nem tudok udvariasan viselkedni?- kelek ki magamból, nem kiabálva, inkább hisztis hangon.- Akkor te minek nevezed azt, amit te csinálsz? Amikor egész nap átnézel a haverodon (ha az vagyok neked egyáltalán)?
-Nem vagy az- motyogja, de nincs szerencséje, mert most elég kiélezett állapotban vagyok ahhoz, hogy leolvassam a szájáról. Hülyén érzem magam, és azt hiszem a pincér is, mert elég kínosan feszeng a pult másik oldalán.
-Szóval hol is tartottunk?- kérdezi   
Louis, de nem tőlem.
-Ott, hogy reggel felkeltettelek- válaszolom, mielőtt még a fiú tudna. Abban a pillanatban nem gondolok arra, hogy ilyeneket nem szabadna publikusan mondanom, nemhogy vele érintkeznem. Egy mezei pincérfiú nem gondol olyasmira, hogy egy ágyban aludtunk az éjszaka. Azért annyira nem vagyok paranoiás, hogy féljek, valaki erre következtet.
-Nem hiszem...nem beszéltünk rólad- ráncolja Louis a homlokát. Sajnos akármennyire is viccesnek szoktam találni, amikor a hülyét tetteti, most csak egyre messzebb visz.
-Én sem magamról beszélek, hanem rólunk.
-Ezzel egyedül vagy- hagyja rám, miközben erőteljesen szugerálja a pultost, végre szólaljon már meg, de amaz csak megszeppenve álldogál.- Azt hiszem valamin nagyon nevettél, úgyhogy biztosan a mai bakimról meséltem- viszi tovább Lou a szót, jobb híján. A fiú megfeledkezve némasági fogadalmáról, minden figyelmeztetés nélkül újra röhögésben tör ki. Louis elégedetten mosolyog. Nekem pedig az alkoholtól felfokozódott érzelmi állapotban pityereghetnékem támad. Említettem már minnyire meg tudok kergülni egy konyakmeggytől is?  Ilyenkor valami szélsőséges érzelem határozza meg egyhangúan viselkedésem és ez általában a szünet nélküli, gyerekes hülyülés, ám a mai nap után azt hiszem érthető, hogy a mutató a kedvezőtlen statisztika ellenére is az elkeseredettségnél akadt ki.
Dübörög a zene, állati melegem van. Louis és egy baristafiú kedélyesen beszélgetnek a munkájuk során elkövetett bakikról, nekem csak könnyek patakzanak az arcomról. Megpróbálok a mojitos pohár mögé bújni, de Louis így is észreveszi. Megakad a mondandójában, aztán elnézést kér a csávótól, megragadja a csuklómat és maga után húz.