- Sajnálom -suttogom és egyáltán nem vagyok biztos benne, hogy hallja.
- Harry...
Átkozott könnyek és hogy állandóan sírnom kell.
- FIÚK! -egy ordítás. És én csak ott ülök eltakarva az arcom érezve magamon Louis tekintetét, és a világom épp dől össze.
Niall hangját hallom, aztán Zaynét, egyre többen lesznek körülöttünk.
- Mindjárt leszállunk -jelenti ki Alan -Üljetek a helyetekre.
- Liam, azt mondta egy nap az út -motyogja Niall, de idáig hallom -Ez közel nem volt egy nap.
- Jó, de Lima sötét -válaszol Zayn.
- Héé, ha nem magánrepülővel jöttünk volna, tényleg 24 órás utazás lenne.
- Jó, jó, hiszek neked.
Itt is vagyunk. Távol a biztonságos otthontól, pedig most nem szeretnék mást, minthogy valaki biztonságos karjaiba zárjon és azt mondja: minden rendben van.
- Harryvel mi van? -kérdezi Ni.
- Hagyjad őt -Louis rekedt hangja egy újabb hasogatás a szívemnek. Megcsókoltam őt. Tényleg megcsókoltam.
Kínosan érzem magam. Félek szembe nézni vele. Haragszom magamra, mert engedtem, hogy lerészegedjek, annyira, hogy magamról se tudjak. Zavarodott vagyok, mert minden ellenére annyira kedves volt ma velem, sőt az este velem aludt!
- Harry, nézz rám -kéri halkan Louis, közelebb hajolva -Kérlek.
Mély levegőt véve leengedem a kezemet, és ezzel együtt a védőfalam. Louis óriásira nyílt gyönyörű szemekkel néz rám, nyitja száját, hogy mondjon valamit, de...
- Styles, beszédem van veled -magaslik felénk Alan alakja. Louis tekintetéből egy pillanat alatt eltűnik minden gyengédség.
- Te mondtad,hogy üljünk le, seggfej -sziszegi Lou.
- Bármilyen meglepő nem szóltam hozzád Tomlinson -veti oda Alan -Gyerünk Harry, fontos!
Kétségbeesetten kapkodom köztük a tekintetem, tartok kicsit Alantól és hogy mekkora hatalma van felettünk, de ugyanakkor tudom, hogy Louis megvédene, mellette biztonságban vagyok, de ha így folytatja nagy bajba fog kerülni. Ő és Zayn talán beszélhetnek így vele, Alanról lepereg, de egyszer majd megunja, és akkor kitör a harmadik világháború.
Felállok, hogy kövessen a férfit, mire Louis idegesen ököllel a comjára csap.
Követem Alant a repülő elejébe, ő pedig neki kezd, és csak mondja és mondja az információkat, hogy miket kell csinalnom, hogy mi lesz a koncerten, igazából, olyan dolgokat is elárul, amihez szerintem semmi közöm. Ez kicsit gyanús.
- Oké, de ezekről miért is kell tudnom?
- Igazából, egyáltalán nem kell. Most pedig, elértünk a témánkhoz, itt vagyok, hogy elmondjam neked: Tomlinson még mindig tiltott gyümölcs és ha nem fogod fel, itt az ideje, egy barátnőnek, és azután csak rosszabb jön.
- Mi? -kerekedik el a szemem -Ezért hívtal ki? Hogy ne legyek vele? Komolyan? -hallotta... hallotta, hogy megcsókoltam.
- Pontosan és nem is leszel. Nem érzed ennek a fontosságát! Tegnap bárki megláthatott volna titeket. Úgy látszik keményebb eszközökhöz kell folyamodnom, ahhoz, hogy ezt megértessem veletek. Te legalább értelmes vagy, szeretném ha távol maradnátok egymástól. Értetted?
- Nem, Alan, ez már sokkal több, mint régen, nem tilthatod meg ... -mondom kétségbeesetten, nem is értem miért magyarázkodom, Alan már akkor nyert, mikor elkezdte a monológát.
- De megtehetem, és már meg is tettem. Úgyis tudod, hogy ez a helyes megoldás -mosolyodik el nyájasan. Le tudnám köpni -A karrieretek, a pénzetek függ ettől, az életetek, minden. Tudod, hogy én nagy fejes vagyok, olyan dolgokat tudok művelni veletek, amire még csak nem is gondoltok. Ha nem szeretnéd, hogy komolyabb eszközöket vegyek kézbe, akkor távol maradsz tőle, szó szerint. Innentől, nem ülhettek, nem állhattok egymás mellett, nem utazhattok egy autóban se, nem mehettek sehová együtt, és lecsökkentjük a szabadidőtöket. Több helyen fogsz megjelenni egyedül, emberekkel találkozol, és elfelejted őt, míg ő tőlem szétbulizhatja az agyát, Malikkal, az már nem érdekel.
Könnyeim forró csíkokban folynak az arcomon.
Tudtam, hogy ez egyszer el fog jönni, hisz Alan figyelmeztetett.
És ezzel együtt, eljött a pillanat, hogy mindennél jobban együtt kelljen lennünk. Mi Louisval egy csapat vagyunk. Alan pedig gyűlöli őt, ha nekem ezt így adta tudtomra, kitudja mit mond neki, vagy tesz vele. Ott kell lennem neki és együtt kell végigcsinálnunk, bármi is történjék.
- Megértetted? -hajol kicsit közelebb.
- Igen -suttogom.
- Rendben. Ha a viselkedéseden ez mégse látszana, ne tudd meg mennyi lány örömmel vállalkozna, arra, hogy a barátnőd legyen. Ami amúgy jól is jönne a bandának, úgy értem egy híres barátnő.
- Nah de pár percen belül landolunk -csapja össze a tenyerét -Addig maradj csak itt.
A szívem most egy szorosabb kalitkában vergődik. Mindig tudtam, hogy ezt a csatát nem tudjuk megnyerni, de egy pillanat alatt vette el a lehetőséget, hogy legalább harcoljunk.
Nem teszek fel felesleges kérdéseket magamban, hiszen mindenre a válasz, hogy ez ezzel jár. Ez az életforma a pénzről szól, a hatalomról, és mi csupán eszközök vagyunk, akiknek nem lehet saját akaratuk, vagy akár érzésük.
Elhagyja a kis fülkét, én pedig gondolataimba merülve várom, hogy végre leszálljunk, és koncert előtt még beszélhessek Louisval. Biztosan fogok. Nem állíthat meg. Az igazság az, hogy könnyedén megtehetné, de nem fog tudni róla.
*Louis szemszöge*
Elmondtam neki. Elmondtam és minden megállt. Csak őt látom, amint próbálja elrejteni a könnyeit, de azok kifolynak a tenyere alól.
- Harry, nézz rám, kérlek -a hangom kétségbeesettebb, mint azt szeretném.
Lassan, nagyon lassan elmozdítja a kezét, én pedig visszafojtott lélegzettel figyelem. Zöld szemei, világítanak a könnyeitől, és én el akarom tűntetni minden szomorúságát. Azt szeretném, ha mosolyogna, úgy és annyit, mint régen. Sok dolgot és mindent akarok mondani neki, de félbeszakít egy férfi hang.
- Styles, beszédem van veled -ki más lenne? Alan, az a ...
- Te mondtad, hogy üljünk le, seggfej!
- Bármilyen meglepő nem szóltam hozzád Tomlinson -veti oda nekem -Gyerünk Harry, fontos!
Persze, hogy fontos, de csak mert Harry velem beszél. Nem nézek rá, se Harryre, mert tudom, hogy valami olyat csinálnék amit később megbánnék. Ököllel beütök a combomba, hátha levezeti az idegességet, talán többet kellett volna szívnom, állítólag még hatnia kéne.
Az ablakon kibámulva próbálok minden másra koncentrálni, csak Alanra nem.
Inkább Harry reakciójára. Annak ellenére, hogy sírt és kétségbeesett volt, én megkönnyebbültem. Egyre jobban kezd visszatérni, végre látom a szemeiben az érzelmeit. Egy, két hónapja még egy állandó szerepet játszott, amit részben ráerőltettek, részben segített neki elrejteni az igazi érzelmeit. Néha annyira más volt, bunkó és nem foglalkozott velünk és a bandával, mondjuk ez nálunk se volt másképp, de ő teljesen kivált, nem is élt velünk, ritkán láttuk, és annyira hirtelen akart megkomolyodni és felnőni. Az igaz, hogy január óta rengeteget fejlődött a személyisége, pont attól, hogy elrejtette. Még tavaly gyerekek voltunk, ezért nem tudtuk igazán kezelni ezeket a dolgokat, de most magunkra nézek és azt látom, hogy menne, nem érdekel senkinek a véleménye rólunk, őszintén csak Harryé.
Ezzel a megnyugtató gondolattal együtt érzem, s az ablakból látom, hogy a repülőgép hamarosan landol a Canberra Airporton.
Alan ismét megjelenik, de Harry nincs vele, ami azt jelenti, hogy csak a szállodában látom újból. De ott nem fogom vesztegetni az időm, hogy beszéljek vele.
Ausztáliában hajnali 4 után van, mikor megérkezünk, Angliában már késő délután lehet, szóval időt utaztunk.
A repülőtéren, természetesen ilyenkor is fotósok várnak, szóval senkire nem figyelek, csak, hogy kövessem Albertót a fekete kocsihoz, ami a szállodához visz. Pontosan egy órán át pihenhetjük ki az utazást, aztán kezdődhet, a turné első koncertje előtti megszokott hajtás.
*Harry szemszöge*
A sötét ablakon nem lehet átlátni, de nem is erőlködöm.
- Mit szándékozol tenni, miután a hotelbe érünk? -kérdezi Alan.
- Aludni fogok -motyogom. Igazából annak ellenére mennyit pihentem, még mindig fáradt vagyok, de száz százalék, hogy nem fogok aludni.
- Rendben, egy órád van rá, aztán hívok egy orvost, hogy énekelhetsz-e.
Nem reagálok.
A szobám -nem is, ez már lakosztály -a lehető legmesszebb van Louistól, a folyosón pedig épp egy csapat testőr van, talán Alan is.
Üveges tekintettel bámulom a csillárról lógó gyémántosan csillogó köveket, képtelen vagyok akár lehunyni a szemem.
A kopogás és a remény együtt jön.
A kopogás erősödik. A remény elhal, mikor kinyitom az ajtóm. Niall benyomul mellettem és becsukja maga mögött.
- Itt vagyok, hogy segítsek! Most át fogsz menni Louishoz, de pontosan 20 perc múlva Alan érted jön ide, mert szerzett orvost. Hallottuk, ahogy most beszélt az őrökkel, hogy nem mehettek át egymáshoz, nem lehettek egymás közelében, ezért most átmehetsz, megoldottuk, nem fog tudni róla, csak érj vissza időben -hadarja félig izgatottan félig idegesen.
- 20 perc? -motyogom hirtelen fel sem fogva. Beszélhetek Louisval???
- Pontosan fél 6-kor érted jön. Siess! Addig én őrködöm!
- Kösz Niall! Tényleg köszönöm!
- Semmiség, menj már!-kiált rám.
5.12 van, mikor ujjperceim Louis ajtaján kopogtatnak mielőtt meggondolhatnám magam.
- Gyere be! -hallom az ismerős rekedt hangot. A szívem a torkomban dobog, ahogy lenyomom a kilincset. Túl egyszerű mozdulat, egy ilyen lépéshez képest.
- Harry...
Átkozott könnyek és hogy állandóan sírnom kell.
- FIÚK! -egy ordítás. És én csak ott ülök eltakarva az arcom érezve magamon Louis tekintetét, és a világom épp dől össze.
Niall hangját hallom, aztán Zaynét, egyre többen lesznek körülöttünk.
- Mindjárt leszállunk -jelenti ki Alan -Üljetek a helyetekre.
- Liam, azt mondta egy nap az út -motyogja Niall, de idáig hallom -Ez közel nem volt egy nap.
- Jó, de Lima sötét -válaszol Zayn.
- Héé, ha nem magánrepülővel jöttünk volna, tényleg 24 órás utazás lenne.
- Jó, jó, hiszek neked.
Itt is vagyunk. Távol a biztonságos otthontól, pedig most nem szeretnék mást, minthogy valaki biztonságos karjaiba zárjon és azt mondja: minden rendben van.
- Harryvel mi van? -kérdezi Ni.
- Hagyjad őt -Louis rekedt hangja egy újabb hasogatás a szívemnek. Megcsókoltam őt. Tényleg megcsókoltam.
Kínosan érzem magam. Félek szembe nézni vele. Haragszom magamra, mert engedtem, hogy lerészegedjek, annyira, hogy magamról se tudjak. Zavarodott vagyok, mert minden ellenére annyira kedves volt ma velem, sőt az este velem aludt!
- Harry, nézz rám -kéri halkan Louis, közelebb hajolva -Kérlek.
Mély levegőt véve leengedem a kezemet, és ezzel együtt a védőfalam. Louis óriásira nyílt gyönyörű szemekkel néz rám, nyitja száját, hogy mondjon valamit, de...
- Styles, beszédem van veled -magaslik felénk Alan alakja. Louis tekintetéből egy pillanat alatt eltűnik minden gyengédség.
- Te mondtad,hogy üljünk le, seggfej -sziszegi Lou.
- Bármilyen meglepő nem szóltam hozzád Tomlinson -veti oda Alan -Gyerünk Harry, fontos!
Kétségbeesetten kapkodom köztük a tekintetem, tartok kicsit Alantól és hogy mekkora hatalma van felettünk, de ugyanakkor tudom, hogy Louis megvédene, mellette biztonságban vagyok, de ha így folytatja nagy bajba fog kerülni. Ő és Zayn talán beszélhetnek így vele, Alanról lepereg, de egyszer majd megunja, és akkor kitör a harmadik világháború.
Felállok, hogy kövessen a férfit, mire Louis idegesen ököllel a comjára csap.
Követem Alant a repülő elejébe, ő pedig neki kezd, és csak mondja és mondja az információkat, hogy miket kell csinalnom, hogy mi lesz a koncerten, igazából, olyan dolgokat is elárul, amihez szerintem semmi közöm. Ez kicsit gyanús.
- Oké, de ezekről miért is kell tudnom?
- Igazából, egyáltalán nem kell. Most pedig, elértünk a témánkhoz, itt vagyok, hogy elmondjam neked: Tomlinson még mindig tiltott gyümölcs és ha nem fogod fel, itt az ideje, egy barátnőnek, és azután csak rosszabb jön.
- Mi? -kerekedik el a szemem -Ezért hívtal ki? Hogy ne legyek vele? Komolyan? -hallotta... hallotta, hogy megcsókoltam.
- Pontosan és nem is leszel. Nem érzed ennek a fontosságát! Tegnap bárki megláthatott volna titeket. Úgy látszik keményebb eszközökhöz kell folyamodnom, ahhoz, hogy ezt megértessem veletek. Te legalább értelmes vagy, szeretném ha távol maradnátok egymástól. Értetted?
- Nem, Alan, ez már sokkal több, mint régen, nem tilthatod meg ... -mondom kétségbeesetten, nem is értem miért magyarázkodom, Alan már akkor nyert, mikor elkezdte a monológát.
- De megtehetem, és már meg is tettem. Úgyis tudod, hogy ez a helyes megoldás -mosolyodik el nyájasan. Le tudnám köpni -A karrieretek, a pénzetek függ ettől, az életetek, minden. Tudod, hogy én nagy fejes vagyok, olyan dolgokat tudok művelni veletek, amire még csak nem is gondoltok. Ha nem szeretnéd, hogy komolyabb eszközöket vegyek kézbe, akkor távol maradsz tőle, szó szerint. Innentől, nem ülhettek, nem állhattok egymás mellett, nem utazhattok egy autóban se, nem mehettek sehová együtt, és lecsökkentjük a szabadidőtöket. Több helyen fogsz megjelenni egyedül, emberekkel találkozol, és elfelejted őt, míg ő tőlem szétbulizhatja az agyát, Malikkal, az már nem érdekel.
Könnyeim forró csíkokban folynak az arcomon.
Tudtam, hogy ez egyszer el fog jönni, hisz Alan figyelmeztetett.
És ezzel együtt, eljött a pillanat, hogy mindennél jobban együtt kelljen lennünk. Mi Louisval egy csapat vagyunk. Alan pedig gyűlöli őt, ha nekem ezt így adta tudtomra, kitudja mit mond neki, vagy tesz vele. Ott kell lennem neki és együtt kell végigcsinálnunk, bármi is történjék.
- Megértetted? -hajol kicsit közelebb.
- Igen -suttogom.
- Rendben. Ha a viselkedéseden ez mégse látszana, ne tudd meg mennyi lány örömmel vállalkozna, arra, hogy a barátnőd legyen. Ami amúgy jól is jönne a bandának, úgy értem egy híres barátnő.
- Nah de pár percen belül landolunk -csapja össze a tenyerét -Addig maradj csak itt.
A szívem most egy szorosabb kalitkában vergődik. Mindig tudtam, hogy ezt a csatát nem tudjuk megnyerni, de egy pillanat alatt vette el a lehetőséget, hogy legalább harcoljunk.
Nem teszek fel felesleges kérdéseket magamban, hiszen mindenre a válasz, hogy ez ezzel jár. Ez az életforma a pénzről szól, a hatalomról, és mi csupán eszközök vagyunk, akiknek nem lehet saját akaratuk, vagy akár érzésük.
Elhagyja a kis fülkét, én pedig gondolataimba merülve várom, hogy végre leszálljunk, és koncert előtt még beszélhessek Louisval. Biztosan fogok. Nem állíthat meg. Az igazság az, hogy könnyedén megtehetné, de nem fog tudni róla.
*Louis szemszöge*
Elmondtam neki. Elmondtam és minden megállt. Csak őt látom, amint próbálja elrejteni a könnyeit, de azok kifolynak a tenyere alól.
- Harry, nézz rám, kérlek -a hangom kétségbeesettebb, mint azt szeretném.
Lassan, nagyon lassan elmozdítja a kezét, én pedig visszafojtott lélegzettel figyelem. Zöld szemei, világítanak a könnyeitől, és én el akarom tűntetni minden szomorúságát. Azt szeretném, ha mosolyogna, úgy és annyit, mint régen. Sok dolgot és mindent akarok mondani neki, de félbeszakít egy férfi hang.
- Styles, beszédem van veled -ki más lenne? Alan, az a ...
- Te mondtad, hogy üljünk le, seggfej!
- Bármilyen meglepő nem szóltam hozzád Tomlinson -veti oda nekem -Gyerünk Harry, fontos!
Persze, hogy fontos, de csak mert Harry velem beszél. Nem nézek rá, se Harryre, mert tudom, hogy valami olyat csinálnék amit később megbánnék. Ököllel beütök a combomba, hátha levezeti az idegességet, talán többet kellett volna szívnom, állítólag még hatnia kéne.
Az ablakon kibámulva próbálok minden másra koncentrálni, csak Alanra nem.
Inkább Harry reakciójára. Annak ellenére, hogy sírt és kétségbeesett volt, én megkönnyebbültem. Egyre jobban kezd visszatérni, végre látom a szemeiben az érzelmeit. Egy, két hónapja még egy állandó szerepet játszott, amit részben ráerőltettek, részben segített neki elrejteni az igazi érzelmeit. Néha annyira más volt, bunkó és nem foglalkozott velünk és a bandával, mondjuk ez nálunk se volt másképp, de ő teljesen kivált, nem is élt velünk, ritkán láttuk, és annyira hirtelen akart megkomolyodni és felnőni. Az igaz, hogy január óta rengeteget fejlődött a személyisége, pont attól, hogy elrejtette. Még tavaly gyerekek voltunk, ezért nem tudtuk igazán kezelni ezeket a dolgokat, de most magunkra nézek és azt látom, hogy menne, nem érdekel senkinek a véleménye rólunk, őszintén csak Harryé.
Ezzel a megnyugtató gondolattal együtt érzem, s az ablakból látom, hogy a repülőgép hamarosan landol a Canberra Airporton.
Alan ismét megjelenik, de Harry nincs vele, ami azt jelenti, hogy csak a szállodában látom újból. De ott nem fogom vesztegetni az időm, hogy beszéljek vele.
Ausztáliában hajnali 4 után van, mikor megérkezünk, Angliában már késő délután lehet, szóval időt utaztunk.
A repülőtéren, természetesen ilyenkor is fotósok várnak, szóval senkire nem figyelek, csak, hogy kövessem Albertót a fekete kocsihoz, ami a szállodához visz. Pontosan egy órán át pihenhetjük ki az utazást, aztán kezdődhet, a turné első koncertje előtti megszokott hajtás.
*Harry szemszöge*
A sötét ablakon nem lehet átlátni, de nem is erőlködöm.
- Mit szándékozol tenni, miután a hotelbe érünk? -kérdezi Alan.
- Aludni fogok -motyogom. Igazából annak ellenére mennyit pihentem, még mindig fáradt vagyok, de száz százalék, hogy nem fogok aludni.
- Rendben, egy órád van rá, aztán hívok egy orvost, hogy énekelhetsz-e.
Nem reagálok.
A szobám -nem is, ez már lakosztály -a lehető legmesszebb van Louistól, a folyosón pedig épp egy csapat testőr van, talán Alan is.
Üveges tekintettel bámulom a csillárról lógó gyémántosan csillogó köveket, képtelen vagyok akár lehunyni a szemem.
A kopogás és a remény együtt jön.
A kopogás erősödik. A remény elhal, mikor kinyitom az ajtóm. Niall benyomul mellettem és becsukja maga mögött.
- Itt vagyok, hogy segítsek! Most át fogsz menni Louishoz, de pontosan 20 perc múlva Alan érted jön ide, mert szerzett orvost. Hallottuk, ahogy most beszélt az őrökkel, hogy nem mehettek át egymáshoz, nem lehettek egymás közelében, ezért most átmehetsz, megoldottuk, nem fog tudni róla, csak érj vissza időben -hadarja félig izgatottan félig idegesen.
- 20 perc? -motyogom hirtelen fel sem fogva. Beszélhetek Louisval???
- Pontosan fél 6-kor érted jön. Siess! Addig én őrködöm!
- Kösz Niall! Tényleg köszönöm!
- Semmiség, menj már!-kiált rám.
5.12 van, mikor ujjperceim Louis ajtaján kopogtatnak mielőtt meggondolhatnám magam.
- Gyere be! -hallom az ismerős rekedt hangot. A szívem a torkomban dobog, ahogy lenyomom a kilincset. Túl egyszerű mozdulat, egy ilyen lépéshez képest.
