27. fejezet

Dehogy fekszem le.
Megyek át a folyosón, le a hátsó lépcsőn, amit csak a személyzet használhat, meg mi, akik nem akarunk másokkal találkozni. Most kicsit zavar, hogy egy tízememeletes szállodában vagyunk. Louis az első emeleten, én a tizediken. Végtelennek tűnő lépcsőfokok után leérek. A folyosón Alberto sutyorog az egyik szobalánnyal. Mikor meglát, elküldi a lányt és gyorsan behúz Louis szobájába. Az összes ablak kitárva, a földön, az ágy mellett tócsa. A szememmel őt keresem, de nincsen a szobában. A mosdó ajta nyitva, öklendezés szűrődik ki. Albertonak esem, össze-vissza kiabálok, hogy miért nem tudott vigyázni Louisra, hiszen ezért fizetik. Rezzenéstelen arccal tűri kirohanásom, csak a vállaimnál fogva tart erősen. Aztán elmúlik és csak bőgök. Hülye érzés egyszál köntösben, Louis testőrének karjaiban megtörni. Azt mondja vigyázott ő rá, már hogy ne vigyázna. Még az italáért is ő ment el, pedig nem kellett volna. Presston és ő csak pár percre hagyták magára Zaynt és Louist, hogy hozzanak nekik valamit. Mikor visszaértek, hűlt helye volt a kettőnek. Egész éjjel buliról-bulira keresték őket, míg végre hajnalban Zayn felhívta Presst, hogy jöjjenek értük. Valami arab partin vedeltek és Louis kicsit túlzásba vitte.
-Ugye mondtad neki, hogy többet ilyet ne csináljon?- kérdezem szipogva.
-Zaynnel megpróbáltunk beszélni, de Louis annyira ki volt ütve, hogy lehetetlenség lett volna vele bármit is kezdeni. Most meg kissebb gondja is nagyobb annál, hogy kioktassam...-biccent a fürdőszoba irányába.
-Bocs, hogy kiabáltam- dörzsölöm meg az arcom. Nem volt jogom hozzá, én tegnap meg sem próbáltam vigyázni rá.
Nem lepett meg, hogy koncert után mire leértem az öltözőbe a kettő már sehol sem volt. Nem tudom mire számítottam, de valahogy mégis csalódottság lett rajtam úrrá. Nem mintha Alan nem akadályozta volna meg, hogy ugyanazon társaságban menjünk Louisval valahová, de nem tehetek róla, álomvilágban élek. Azt képzeltem, hogy ott vár majd ő is az öltözőben és megosztjuk egymással az este örömeit. Úgy szeretem ilyenkor hallgatni, koncert után, amikor teljesen felszabadult és gátlástalan, kicsit olyan, mintha meztelen lenne. Aztán megpróbálhattuk volna kijátszani Alant, hisz elég könnyű mikor nincs jelen. Szerencsére Albertoék mellettünk állnak és legtöbbször fittyet hánynak az értelmetlen követeléseire. Barangolhattunk volna a melbourni éjszakában, hisz mind a ketten annyira szeretjük a felfedezni való dolgokat...
Igen, azt hiszem menthetetlen vagyok, nem csoda, hogy egész éjjel képtelen voltam teljes szívből örülni. Pedig nem volt egy rossz buli, bár biztosan szöges ellentéte annak, amiért Louis úgy oda van: az idegen arcokért, az egyszerű emberekért, a gondtalan fiatalokért. Közöttük szeret elvegyülni. Nem is emlékszem már mikor volt utoljára, hogy velünk jött volna a hivatalos partikra, márpedig a nagyobb országokban általában meghívnak bennünket legalább egyre. Irtózik a sznob gazdagoktól, akik legtöbbször mind idősebbek nálunk, a kötelező bájolgástól, a visszafogott koktéloktól, a felszínes témáktól. Pedig nem is olyan borzalmasak, ha az ember nem zár be úgy előttük mint ő. Én például kifejezetten élvezem, hogy nevethetek kicsinyes problémáikon, amiken Louis egyenesen feldühödne. De nem ez az egyetlen szórakozásom: szeretek velük beszélgetni, szeretem a családi történeteiket hallgatni, szeretem, hogy ahány ország, a gazdagok szokásai is olyan színesek. Szeretem, ahogy egymásról pletykálnak, mit sem törőve azzal, ha az érintett pár méterre áll tőlük. Szeretem, hogy azt hiszik pénzzel bármit megtehetnek...
A szobalány kopog, egy felmosófát és egy vödör vizet hoz, Alberto kimegy érte. Értékelem, hogy minél privátabban próbálja eltűntetni Louis nyomait. Segítek neki.
Nem tudom mennyi idő telik el, amikor végre kibotorkál a mosdóból. Felnézek a már majdnem teljesen tisztára sikált padlóról. Nem tehetek róla, de nem tudom megakadályozni, hogy ne sokkolódjak le a látványtól és ez ne üljön ki az arcomra is, egyértelművé téve Louis előtt, hogy mennyire szörnyen fest.
-Menj el- suttogja. Nem parancs, nem könyörgés, mégcsak nem is kérés. Kijelentés, mintha eldöntötte volna már helyettem, mintha eldönthetne bármit is helyettem.
-Ez a hálád, amiért takarítok?- viccnek szánom, még egy műmosolyt is megeresztek, de természetesen én nem tudom mikor kell viccelni, nem vagyok ő. Olyan, mintha, direkt az ellentétét csinálnám annak, amit kéne. Pedig egészen tragikusan véletlenül teszem ezeket.
-Nem kértem, hogy takaríts és merem állítani, hogy Alberto sem.- nem ellenségesen mondja, csak elgyötörten.- És téged se kértelek- fordul a testőréhez.
-Mindig is tudtad hogyan köszönjed meg a dolgokat- mosolyog fel rá Alberto kedvesen.
-Te meg sosem tudtad hogyan büntesd az engedetlen semmirekellőt- rázza meg fejét lemondóan.
-Dehogy nem- tápászkodik fel a férfi- ma egész nap ágyban kell maradnod- felnyalábolja Louist és beletuszkolja az ágyba. Amaz természetéből adódóan ellenkezne, de annyi ereje sincs, hogy felkiáltson.
-Na látod Alberto, erről beszélek.- sóhajtja a takarók alól elégedetten- máshoz sincs kedvem, mint egész nap az ágyban fetrengeni.
-Ezt örömmel hallom- mosolyog a másik- nem bánnám, ha egy kis időre én is kikapcsolhatnám a mindig készenlétben álló louistomlinson-radaromat.
A fürdőben kiöblítem a rongyot és a vödröt, majd kezet, arcot mosok. A tükörből egy ártatlan arc mered vissza rám, kócos fütökkel és a sírástól még mindig zöldebb szemekkel.
-Ne nézz rám így!- parancsolok a tükörképemre- Ne sajnáld magad! Igen, gyengébb vagy, mint hitted. Ha viszont feladod, biztos a vereség. Ha nem adod fel, nos akkor legalább késlelteted a katasztrófát.
Hátatfordítok magamnak és visszamegyek a szobába. Alberto már nincs jelen.
-Szóval, menjek el.-állok meg az ágyánál.
-Jó lenne.- motyogja, azt hiszem már félálomban.
-Oké- egyezek bele. Aztán melléfekszem.
-Rájöttem miben hasonlítunk- fordul felém csukott szemmel- Nem szeretjük azt csinálni, amit mondanak nekünk.
-Nem bizony- értek egyet mosolyogva.
Nem szól többet, csak puha légzését hallgatom csupán. Beesett arca a hamuszürkéből lassacskán a kicsit természetesebb sápadtfehérré halványul. Hosszú, sötét szempillái majdhogynem kiugró arccsontját söprik. Egyik keze feje mellett fekszik ernyedten, majd' beleolvad a hófehér párnába. Megérinthetném, de valami azt súgja, akkor megtörném a kép tökéletes varázsát. Igyekszem minél jobb szobornak tettetni magam, miközben az ausztráliai nap vègigtáncol mélyen alvó alakján.
Csak este ébred fel, nem túl nagy örömére épp a FIFAjával szórakozom. Míg aludt, addig először egy idő után én is bóbiskoltam, rám is rámfért egy kicsit. Aztán, mikor Alberto újra felbukkant, megnyugtatott, hogy Alan áldását adja a Louisval töktött napomra, ha így mindkettőnket biztonságban tudhat, sőt egyenesen örül, mert kettővel kevesebb gondja van nélkülünk. Nemcsak ezért jött, hanem, hogy csekkolja és hozzon neki néhány könnyű ételt. Én felszaladtam átöltözni végre abból a hosszú távra nem éppen kellemes fürdőköpenyből. Benéztem gyorsan a fiúkhoz is, már aki háznál volt. Aztán vissza is mentem, de ezúttal fölszereltebben: kajával, telefonnal és pár, a szálloda által előfizetett magazinnal. Habár azokból minden szobába jár egy köteg, nem voltam benne biztos, hogy Louis még nem talált nekik valami rendeltésükkel ellentétes feladatot. Miután már nem voltam képes több horoszkópot, divat- és szextippet magamba szívni és már elfogyott az összes újságlap, amiből origami figurákat hajtogathattam volna, hogy beboríthassam velük az alvó Louist, bekapcsoltam a tvt. Máris benne volt az egyik játék, amit még otthon pako úgyhogy a kontrolert kezelésbe véve megpróbáltam a rekordját ledönteni. Igaz, helyesebb az, ha úgy fogalmazok, hogy megpróbáltam tisztességesen játszani.
Amint felébred, csatlakozik hozzám és úgy elver, hogy csak na. Igazából csak annyira ver el amennyire szokott, de mindegy is. Jóízűen megeszi Fifázás közben, amit Alberto készített oda neki. Azt mondja az origami figurákra, hogy szépek lettek, amikor felhívom rájuk a figyelmét két játék között. Aztán párat szét is szed (jó tisztába lenni azzal, mennyire értékeli kemény munkám gyümölcseit), és hangosan felolvassa a Cosmopolitan 'Hogyan pezsdítsük fel az ágyban történteket' című cikkét. Fetrengünk a röhögéstől, ahogy megpróbáljuk magunk elé vizuálni a lehetetlen pózokat, amiket a magazin ajánl a nemi élet felturbózása érdekében. Le sem veszem róla a szemem, miközben hátravetett fejjel nevet, puha hajjal, kócosan, sápadt arccal, mégis kipirultan. Hiába olvastam már el a délután folyamán azt a cikket, és bizonnyal állíthatom, hogy kellőképpen kiszórakoztam magam, most mégis nevetek. Nemcsak a mulatságos képtelenségeken, amiket hozzáfűz, hanem azért is mert, ha nem nevetnék abbahagyná ő is és rám figyelne, de így zavartalanul nézhetem, ahogyan átadja magát az örömnek.
Na tessék, újra itt van. Újra érzem a reményt. De nem lepődöm meg, mert rájövök, hogy Louisval lenni a remény hullámvasútja. Csak azt kellene valahogy kitalálnom, hogy hogyan tartsam fenn a száguldó kocsinkat. A vidámpark törvényei szerint lehetetlen a hullámvasúton lefele száguldás nélkül használni a játékot. Majd meglátjuk, hogy nekem sikerül-e a termèszet törvényeit rábírni arra, hogy legalább a fenn töltött időket meghosszabbítsuk, a lentiek rovására.

26. fejezet

*Louis*

"Nincs barátnőm." Ugye tudja, hogy ez nem vicces? Oké, én tudom, hogy Keilla nem a barátnője, csak a húga, de Hazz eddig még nem jött rá. Vagy mégis? Mondd, hogy nem hallottam rosszul!
-Mi? Miért nincs?- ok, nem mintha zavarna, ha nem lenne...
-Már nincs, ennyi.- közli egy vállrándítàssal. Wow. Úgy látszik könnyebben és hamarabb rájött, mint reméltem.
-Azt hittem szereted.- dehogy hittem. Ez csakúgy kicsúszott a számon. Mindig tudom, hogy mit kell mondani, sajnos legtöbbször mégis az ellenkezőjét mondom.
- Persze, hogy szeretem -áll fel nagyot sóhajtva és sétálni kezd előttem- mint a húgomat -magyarázza. -Komolyan Louis, neked is tudnod kellett volna, hogy ő csak figyelem elterelés -Persze, hogy tudtam, előbb tudtam mint te -Hogy mondhattad hogy nem ismersz? Ha te nem ismersz, akkor ki? -ez is igaz. Én ismerem őt a legjobban. Talán Annénel is jobban, hiszen vele nem osztotta meg minden apró titkát, nekem a semmiségeket is elárulta, az összes gondolatát.
- Nyugi már, kamuztam. Ismerlek, oké? De néha bonyolult vagy. Nincs barátnőd, -annyira felszabadult érzés ezt a két szót kimondani -mióta?
- Amióta rájöttem hogy te feléd többet érzek.
És az mikor volt Harry?? Úgy megkérdezném, de nem, valahogy félek a válaszától. Viszont ebből kiderül, hogy mostanában, mert Keilla... habár nem mesélt a kapcsolata fejlődéséről, szóval kitudja mióta nincsenek együtt.
Valami frappáns választ kéne rávágnom, mielőtt még véletlenül kicsúszik a számon még egy 'mióta?'.
- ...2010?- ez jó, elég egoista.
- Louis. Ez így nem fog menni. -ha elviccelem, mert bocsi csak ehhez értek.
Na jó nem. Megérdemli az igazat. Az okokat, érveket, már ha ezek azok. Végig gondoltam már százszor az egészet, mióta elmondtam neki, hogy megcsókolt. És tudnia kell.

Miután elment, csak akkor esett le mit mondott. Konkrétan szerelmet vallott nekem. Elmondta, hogy szüksége van rám. Fel se fogtam igazán. Erre vágytam, nem? Igen, csak nem gondoltam, hogy ez ennyire sokkol. Annyira, hogy ne tudjak normálisan válaszolni.
Persze, amit mondtam igaz volt és tudom, hogy az a helyes válasz, de ugyanakkor tévedtem is, nekem sosem menne nélküle.
Megint csak magát fogja okolni, amiért ÉN visszautasítottam. Egyáltalán mit gondoltam!? Csak valahogy nem éreztem késznek magam arra, hogy egy hotel szobában töltött 15 perc alatt hirtelen felindulásból, össze is házasodjak vele, vagy mit tudom én. Tényleg idő kell, hogy feldolgozzam, engem választott.
Ugyanakkor itt vannak Zayn szavai, miszerint újra meg fog bántani, megint elhagy. És az igazság, hogy sokkal jobban félek attól, hogy rá jön mennyire roncs vagyok és nem kellek neki majd, mint attól hogy belekezdjek ebbe az egészbe.  Harrynek van szerető családja, barátai, élete, ő a menedzser kedvence. Pont nem illek a képbe. Nekem minden ami van, az a ma, és annak élek. Nem tudnám ezt csinálni Harryvel, mert ő a teljes ellentétem, nem lennénk jók.
Egyszer már jók voltunk. És együtt erősebbek vagyunk. Én ismerem Harryt és nem mások. Ha félek, hogy elbukunk és meg se próbáljuk, akkor sosem sikerül. Szeret, nem?
Előveszem a táskám oldalzsebéből a cigis dobozt, ami már csak mindössze 2 szálat tartalmaz, majd kilépek a hajnali harmattól csillogó füves kertre nyíló erkélyre. Hűvös van és csend. Érzem, ahogy megnyugtatja az idegeim.

Máris vége az első koncertünknek. Mindig is bántam, hogy sokkal hamarabb elillan, mint bármi más. Még a készületek is hosszabb ideig tartanak, mint maga az élvezet, a színpadi része az egésznek. Közben, és még utána is sokáig nem érzek mást csak az adrenalint. Komolyan, nem érzek éhséget, akkor sem, ha végigrohangáltuk és ugráltuk a showt, pedig közben nem nagyon van lehetőség evésre. Nem vagyok szomjas, se fáradt, se levert. Csak a szokásosnál is rekedtebb és nyughatatlanabb. Lejövünk a színpadról és nem tudok leülni, mindenem bizsereg és alig rángatták le rólunk a madzagokat, mi Zaynnel már kocsiban ülünk és megyünk neki a melbourni éjjszakának.
Mellkasig kihajolok az ablakon és kitárom a karom, Arábia ugyanígy tesz, csak az autó másik oldalán. Mindenfélét kiabálunk, bele a neonfényekbe, a velünk együtt suhanó autók közé. Imádom ezt, mert végre bármit kikiálthatok anélkül, hogy valaki meghallaná. Én ilyenkor vagyok őszinte. Ekkor is csak azért, mert rekedt üvöltésem elnyeli a hatalmas, villódzó Melbourne.
Az arcomat csípi, vágja a sebesség, épp azt ordítom (kis tulzással, mert a számon több hang ma este már ugyan ki nem jön), hogy szabadság, amikor a széltől(!) könnyező szememen át, az összemosódott fénypontok és kivilágított hírdetőtáblák között egy pillanatra határozottan kirajzolódik a turnés plakátunk. Mindig kiválasztunk egy hivatalos képet, ami aztán az összes promóciós cuccon szerepelni fog. Ugyan azt küldték el az összes országba, az összes plakáton ugyan az van. Hányszor láttam már, most komolyan? Ezermilliószor. Mégis abban a másodpercben úgy látom, ahogyan még sosem (és most nem a könnyeimre célzok). Először látom kívülállóként, mintha nem lennék rajta, végre nem arra fókuszálok, hogy én milyen vagyok  (pedig mind az ezermillió alkalommal ugyanúgy néztem ki, mint amikor először láttam, de ez engem hol zavar? Talán egy szebb világban fog, de itt ugyanúgy megcsodálom magam, ahányszor lehetőségem nyílik rá). Először látom egészként. Harry áll középen, karba tett kézzel, nevet. Szép, gyönyörű, tökéletes és sorolhatnám napestig, a gödröcskéje mélyen belevág a bőrébe, fehér fogai kivillannak. Mégis egyedül a szemei tartják fogva az enyémeket, amik üresen bámulnak le rám a plakátról. Emlékszem a fotózásra, nagyon jól tudom mikor volt. Én tettem vele azt, ami most egy hirdetőtábláról szúr gyomorszájba. Sárba tapostam, én aki a legközelebb álltam hozzá.Az autónk tovasiklik, ahogyan a tábla is, az ellenkező irányba. Nem számít ha az összes többi turné képén az én baromságomon nevet csillogó szemekkel. Nem számít, mert van egy amin nem. És azt az ürességet nincs mivel helyrehoznom. Nem maradt semmim, amit neki adhatnék.

*Harry*

Alan ordibálására ébredek. Ez turnén gyakori, csodálkozom, hogy ennek ellenére eddig még egy szállodából sem dobtak ki minket. Bizonyára a figyelemért és a pénzért cserébe, kötelességüknek érzik elnézni az összes nyavajánkat.
Kicsit fáj a torkom még, de nem vészes. A doki is csodákra képes hirtelen, ha pénz kerül szóba. Sikerült énekelnem szinte végig tegnap este, azzal a különbséggel, hogy a magasabb hangokat áttettem mélyre, feljebb tekerték a mikrofonom, a fiúk is különösen odafigyeltek rám, hogy beugorjanak, ha elfogyba a szusz. Na és természetesen a srácok is igyekezték megkönnyíteni a dolgom, miután a koncert elején megkértem őket, hogyha egy kicsit is szeretnek, segítsenek be nekem az éneklésbe. Nem is kell mondanom, hogy ezek után még a szokásosnál is hangosabban zengett az aréna a többezer féle hangtól.
Felveszem a köntöst és kíváncsiságomnak engedve kibotorkálok a folyosóra. Zayn szobájának ajtaja nyitva, szemben van az enyémmel (ő a másik, akit elbarikádoztak Louistól) , onnan szűrődik ki az ördögi szólam.
Zayn az ablaknál cigizik látszólag kicsit idegesen Alan kirohanását hallgatva. Nincsenek egyedül: Press, Z testőre terpeszkedik a kanapén.
-Nektek is jó reggelt!- csoszogok be.
-Styles, mars vissza aludni!- teremt le Alan két dühös mondat között.
-Nem tudom kinek a kiabálása miatt ébredtem fel...-tárom szét karjaim cinikusan. Kényelembe helyezem magam az egyik fotelben és kíváncsian várom a fejleményeket. Arra magamtól is rájöttem, hogy Zayn tegnap, vagy inkább ma  megint túlzásba vitte a hámból kirúgást, ahogyan azt már megszoktuk tőle a világkörüli kiruccanásainkon.
-Az első nap, könyörgöm Malik! Ez volt az első kicseszett nap és Tomlinsont máris kanállal kell összekaparnom.
Oké, mégsem kellett volna fölkelnem, ahhoz nincs elég erőm, hogy szembenézzek a tényekkel. A kurva életbe! Ökölbe szorul a kezem.
- Olyan nehéz ezt felfogni a kis agyaddal? Pedig még direkt le is egyszerűsítettem neked: akadályozd meg, hogy az a barom halálra vedelje magát! Ennyit kértem. Ha már neki nincs annyi esze, hogy ne ártson magának, legalább te ne vidd olyan helyzetbe, vagy ha beleviszed, hozd is ki onnan működőképes állapotban. Mondhatom fenejó haver vagy, vagy inkább, a te szavaiddal élve tesó. Malik szép elképzeléseid lehetnek a testvériségről...-röhög fel gunyorosan a férfi. Zaynnek remeg a cigi a kezében, tudom, hogy robbanni fog. Mármint ő, nem a cigi. Igazam van.
-Működőképes állapotban??? MŰKÖDŐKÉPES ÁLLAPOTBAN??? Mondd, te hallod magad?- köpi dühösen- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak, NE PRÓBÁLD BEADNI NEKEM, HOGY ÉRDEKEL MI A FASZOM TÖRTÉNIK VELÜNK! Dehogy érdekel téged hogy élünk-e vagy megdöglöttünk, nem számít, amíg van bőrünk, amit lenyúzhatsz és akad rá vevő. Te csak a rohadt pénzedet látod bennünk, a "működőképes" pénzautomatákat. És képzeld, erre bezzeg rájöttem azzal a kicsi kis agyammal.
Felállok, elég volt. Még csak reggel van, hagyjatok. Amerre jöttem vissza is botladozom a szobámba. Most veszem csak észre milyen hűvös van a légkonditól. Összébbhúzom magamon a köpenyt. Vissza kell feküdnöm, ebben az egyben igaza volt Alannak. Még nincs elég erőm egy újabb naphoz Louisval és mégis nélküle. És a legrosszabb, hogy megint ott volt a remény, minden túl jó volt az utóbbi hónapban. Végre megfogtam és erősen tarthattam őt, de most újra csúszik ki a kezeim közül.

25. fejezet

Louis az ágyán fekszik, abban a ruhában és cipőben, amit a repülőn is viselt, a kezében a telefonjával, és fel se néz mikor bemegyek.
Megköszörülöm a torkomat, egyrészt, hogy fel hívjam magamra a figyelmet, másrészt mert nem tudnék beszélni. Azonnal felkapja a fejét, a telefonja pedig az ölébe esik. Felül.
- H-Harry, nem számítottam rád -motyogja.
- Én... nos...
- Alan azt mondta... de persze, hogy hazudott -dörzsöli meg az arcát, a tenyerével.
- Mit mondott? -kérdezem, óvatosan közelebb lépve.
- Hogy elvisz orvoshoz...
- Nem hazudott, el fog vinni...
- Oké...-túr a hajába. Túl sok a pótcselekvés...valami tuti nem oké. -Na, mesélj, mit akart az öreg?
- Öhm... arról inkább ne beszéljünk -hajtom le a fejem, miközben az ágy szélére ül, nem ér le a talpa a padlóig, amitől mintha zavarban lenne, ezért felhúzza a lábait törökülésbe. Újra már alakját vesztett hajába túr -Mi a baj? -kérdezem végül az egyik kérdést a sok millió közül, ami megfogalmazódott a fejemben.
- Arról inkább ne beszéljünk -válaszol gúnyolodva, de látom halvány mosolyát a szája szegletében.
- Ahogy kívánod.
- Ahogy kívánod -utánozza a hangom, vagyis gondolom hogy azt akarja -Komolyan, ki beszél így!?
- Én? -kérdezem félénken -Nem tudok mit mondani, pedig én eldöntöttem hogy fogok valamit...
- Most épp mondasz valamit -néz fel rám szemtelenül.
- Jójó muszáj megzavarnod? -közelebb lépek, mert ehhez le kell ülnöm. Nem vagyok biztos abban, mit fogok mondani, de a közelsége nyugtató hatással van rám. Ártatlanul felteszi a kezét, a kérdésemre, én pedig mellé ülve folytatom -Szóval... csak 15 percünk van, illetve már csak 13.
- Igen? És aztán csak egy év múlva beszélhetünk ismét? Király. Gondoltam hogy ez lesz.-forgatja meg szemeit Louis.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Az élet sem egyszerű Harold. Eddig is túl éltük valahogy. Ezután is menni fog.
- De ez most más.
- Miért más? - Tudom, csak azt akarja hogy kimondjam, ne neki kelljen.
- Oké, szóval megcsókoltalak.
- Oké?- vonja fel szemöldökét.
- Mit gondolsz erről?
- Kicsit pszihológusnál érzem magam -motyogja, megdörzsölve a tarkóját és előre tudom, hogy nem fog rendesen válaszolni - Az a kérdés, hogy te mit gondolsz.
- Tekintve hogy én csókoltalak meg...
- Részegen... -szúrja közbe
- Ja attól még én voltam. A válasz szerintem egyértelmű.
- Szerintem nem. Komolyan, nem vagyok gondolatolvasó és nyilvánvalóan már nem ismerlek annyira, nem tudom megmondani a gondolataidat.- ez fájt- És barátnőd van, miért csinálnál ilyeneket?
- Nincs barátnőm. De hogy mondhatod hogy nem ismersz?
- Mi? Miért nincs?-látom, hogy próbálja leplezni döbbenetét.
- Már nincs, ennyi.
- Azt hittem szereted.- bárcsak beleláthatnék most a fejébe...
- Persze, hogy szeretem -felállok - mint a húgomat.  Komolyan Louis, neked is tudnod kellett volna, hogy ő csak figyelem elterelés. Hogy mondhattad hogy nem ismersz? Ha te nem ismersz, akkor ki?
- Nyugi már, kamuztam. Ismerlek, oké? -válaszol gyorsan -De néha bonyolult vagy. Nincs barátnőd, mióta?
- Amióta rájöttem hogy te feléd többet érzek.
-... 2010?
- Louis. Ez így nem fog menni.
- Figyelj Harry, nem tudom ezt kezelni, ugye tudod? Új életformám van és én, ahogy gondolom te is, megváltoztam. Tök jó ez az arc, amit mutatok, és nem akarok újra olyan lenni mint rég, ez nem az érzéseimről szól, hanem hogy csak így, ahogy most vagyok, csak így tudom túlélni ezt az egészet, leginkább érzések nélkül, baszki bármivel zsarolhatnak, sokkal, de sokkal egyszerűbb így. És nem tudok megváltozni, nem tudok olyan lenni, mint rég.
- És nem is kell. Én nem akarom hogy megváltozz.- miért nem érti? Olyan egyszerű. Mindig is azt fogom szeretni, aki ő, bárki legyen is az.
- Nos én pedig nem hiszem hogy a mostani Louis egyáltalán megérdemelne téged.-rázza a fejét hitetlenül.- De ezen kívül, én nem vagyok semmi, ami jó lenne neked, semmi amire szükséged van.- soha nem tévedtél még ekkorát Louis. -Nézz rám, nézd meg miket csinálok mostanában, nem tudom ezt elmagyarázni, de annyira egyértelmű, hogy ez nem menne. Semmiképp. Már megszoktam, hogy nem törödők semmivel, senkivel, és nem mutatom ki az érzéseim, csak vagyok függetlenül a legtöbb dologtól, amit akarok. Úgy gondolom, meg tudnál gyógyítani, de ennek ellenére nem akarom ezt tehernek neked, hisz van elég bajod, főleg most. És az csak rátesz egy lapáttal, hogy nem engedik.
- Én ezt értem. Az egészet. Annak ellenére, hogy nem értek veled egyet. De hallgass meg.
- Oké.- végre a szemembe néz.
- Nem vagy teher nekem. És nekem te vagy minden amire szükségem van. Úgy ahogy most vagy.
- Nem látod át. -ingatja a fejét lemondóan.-Szerintem gondold végig az egészet, én már megtettem. Még csak kezelni se tudom a saját érzéseimet, hogy tudnám a tiedet?
- Csak... nem tudom Lou. De együtt kitalálnánk.
- Harry. Figyelj, én... még most is csak olyanok jutnak eszembe hogyan tudnám ezt az egészet elviccelni, annyira nem tudom ezt csinálni, és nekem idő kell. Csak, hadd gondoljam végig. Újra. Én... megpróbálom. Miattad. Ígérem.
- Megteszek bármit. Ha... ha muszáj... én békén hagylak. Ha úgy könnyebb.-csak ezt ne, kérlek Lou!
- Dehogy. Ezt nem mondtam. Még csak nem is gondoltam erre. Isten ments! Főleg, hogy szabályokat áthágni a legjobb dolog. És persze a világért se engednelek el újra. Egyszerűen csak nem tudom azt nyújtani, amit most szeretnél.
- Ez asszem jobb annál, amit vártam.- komolyan, nincs miért csalódott legyek, de nem tudok magamon segíteni, csalódott vagyok. Nem is, inkább elveszett.
- Nem akarom tudni mit gondoltál. Figyelmen kívül tudod hagyni ezt a beszélgetést?
- Persze, de attól még emlékszem az ígeretedre.
- Remélem is -kacsint. Tudom, hogy nem akar többet beszélni erről, főképp nem ma, de három hónap alatt, ez volt a legőszintébb beszélgetésünk. Annyi tehertől szabadultam, az agyam annyi felesleges kombinálástól, most végre tisztán látom mi van az ő lelkében.
- Menned kell? -kérdezi rövid idő után.
- Igen, jön valami orvos -húzom el a szám.