Alig fészkelődöm be az ülésbe, az iPhone bizseregni kezd a
farzsebembe. Nagyszerű! Kiszenvedem magam alól és berakom a műszerfalon lévő
tartóba. „A gyerek hív”, közli velem a kijelző. Ahányszor ezt látom, nem tudok
segíteni a vigyoromon, pedig három éve gyakran hív. Megunhatatlan tény, hogy
tulajdonképpen a gyerekem volt, vagyis mikor közös házba költöztünk, ő még
kiskorú volt, minden féle képpen, kellett neki egy gyám, akivel egy házban is
lakik. Egy házba akartunk élni vele, 18 elmúltam, aláírtam a papírt. Mégis ő
szokott fiú-nak hívni, mondhatom, sok tisztelettel van az „apja” iránt. De a
telefonomban attól még ő a gyerek. Két perce szálltam ki a kocsijából,
valószínűleg elbambult, most vette észre, hogy leléptem.
- Szóval Hamlet –öblös, rekedt hangja betölti az autómat.
- Hamlet –sóhajtom megadóan. Éppen kezdtem azt hinni, hogy megúsztam. Meg kéne tanulnom, hogyha átszállok egy másik járműbe, az nem azt jelenti, hogy megszabadulok tőle. Persze a franc akar megszabadulni Harrytől.
- Mi van Hamlettel? –kérdezek rá kicsit türelmetlenül, miután ellenőrizem, hogy még mindig ki van hangosítva, de mégse szól.
- Először is Lou, ugye tudod az alaptörténetet? –felháborító! Hogyan feltételezheti rólam, hogy nem tudom? Persze, hogy ismerem. Van az a Hamlet a parasztcsávó, akinek meghalt az anyja talán, meg beleszeret valami királylányba, aztán mindenki meghal. Tudom én ezt szóról szóra. ’speart olvasni se kell, már vágod mi lesz.
- Tudom hát! –jelentem ki a lehető legmeggyőzőbben.
- Oké, oké. Szóval arról szól…
- Mondom, tisztában vagyok vele! –vágok a szavába. Miért nem hisz nekem?
- Jól van, azért én mégis elmondom, ha nem bánod –nem hisz nekem, hát persze, hogy nem.
- Mond –dőlök hátra az ülésben és ellenőrzöm a visszapillantóban hogy Hazz jön-e mögöttem. Ő az, és így pár pillanatra, a hangjához, kép is társul. Látom a száját, ahogy a szavakat formálja, fél kézzel a kormányt markolja a másikkal, a másikkal gesztikulál. Elég hülyén nézne ki, ha ehhez nem hallanám, ahogy Hamletről, a dán királyfiról magyaráz, akinek meghal az apja. Na, mondtam, hogy vágom én ezt, ha nem is szóról szóra, de majdnem. Csak kicsit felcseréltem néhány dolgot.
- Harry… - szólongatom, de nagyon belesüllyedt a történetbe.
-… és Ophelia a szerelme, akinek megöli az apját. Na, ekkor borul minden –mondja tovább zavartalanul egy szuszra.
- Harold! –emelem feljebb a hangom.
- Hmmm? –mondja szórakozottan.
- Látlak – az igazság az, hogy szemeim folyamatosan fel-alá járnak közte és az út között.
- Mi? –épp odanézek és látom, hogy megrázza a fejét.
- A visszapillantómban vagy.
- Aha –reagál le, de nem nézne ide. Koncentrál, hogy ki ne essen a mesélésből –Szóval Ophelia belebolondul apja halálába, aztán öngyilkos lesz. Kábé Hamlet ölte meg…
- Harreh, néz már ide! –elégelem meg, hogy nem sikerül kizökkentem.
Végre leveszi szemeit az útról és megtalálja az enyémeket a tükörben.
- Na, így már olyan mintha hozzám beszélnél –nyugtázom. Innentől kezdve ahányszor szakíthatunk, rá pár másodpercet megkeressük egymást a visszapillantóban. Ez sokkal jobban tetszik, mint amikor az embereknek csak a hangját hallom, az olyan bizonytalan. Az arc sok mindent hozzá tesz a mondatokhoz, sőt gyakran többet is mond, mint maguk a szavak. Harry pont ilyen, az arca és a testbeszéde segít megérteni őt, főleg mert megesik, hogy bajba kerül a szavakkal és nem tudja kifejezni magát.
- Nem értem Opheliát, hogy dobhatta el az életét azért, mert az apja meghalt? Úgy értem már amúgy is gondolom olyan korban járt, amiben várható volt, a halála… - vetem közbe.
- Nem Louis, téves következtetéseid vannak –szakít félbe –A te anyukád és az enyém sem készül meghalni, hát Ophelia apját, Poloniust miért fenyegetné a veszély, ha a lánya kábé velünk egyidős?
- Azért fenyegeti veszély, mert Hamlet közelében él –vágom rá, Harry kuncog –Amúgy még az előbbihez Harold, hogy hülyeség összehasonlítani a mi anyáinkat és egy apát. Egy anyához sokkal jobban lehet kötődni, apa nélkül felnőni pedig azt is mondhatnám könnyű –nagy szavakat használok, de nem baj, Styles pontosan tudja, hogy nem éppen könnyű.
- Nem hülyeség. Pontosan ez az: Opheliának nem volt anyja, nekünk apánk nincs. Miért ne kötődhetne a lány az apjához, ahogy fiú az anyjához? –az utat nézem, úgy folytatom Harry gondolatmenetét:
- Ugyanúgy létezhetnek rossz anyák, ahogy jó apák is –tudom, hogy ezt akarta mondani, úgyhogy kíváncsian belepillantok a tükörbe. Száját összezárja, mint aki az előbb próbált valamit mondani, de már valaki megelőzte, és vadul bólogat –Ott van például Leyum apja –folytatom, mire újra bólogatni kezd. Kicsit olyan érzés, mintha a kocsim hátuljában lenne olyan bólogatós kutya-figura, aminek ha lassítunk, elkezd ringani a feje –Jó most már egyetértünk –bólogatok én is –de –emelem fel a hangom, mire telefonon keresztül is hallom sóhaját. Ismeri a kötözködős „de”-jeimet –De Leyum nem lenne öngyilkos, ha az apja eltávozni. Látod Harold, már megint itt van ’speare a túlzásaival –mondom diadalmasan.
- Ehh Louis, úgy teszel, mintha te fedezted volna fel a drámai túlzásokat – a hangsúlya gúnyos és lesajnáló is lehetne, ha sikerülne megütnie ezeket a hangnemeket, de így inkább a szándékot nézem, hogy ki akar állni a drámák mellett.
- És ha már ott tarunk, hogy Liamet hasonlítjuk Opheliához, halkan megjegyzem, hogy lányt fiúval érzelmi beállítottság terén nehéz azonosítani. Liam egy érett, önálló férfi, aki ragaszkodik az apjával töltött emlékekhez és szereti őt, de az élete más vágányon fut, mint az apjáé és távolság van köztük, mert nem élnek egy háztartásban és Plum elfoglalt. De az ő helyében beszélhetnénk akár Zedről, Niallről, rólad, rólam és a szüleinkről, ebben egyenlő a helyzet. Ophelia viszont szinte az apjára van utalva. vele él és nagyon alacsony szinten önálló. Tudod, régen a lányok szinte elvoltak… el voltak… -megakad, valószínűleg a gondolatai megint előre szaladtak és nyelvével nem tudja őket beérni.
- El voltak zárva, rekesztve, reteszelve, választva… - sorolom segítségképp, hátha köztük lesz a megfelelő.
- Igen, reteszelve. Ó Loueh ez még jobb is, mint amire gondoltam –önelégülten biccentek neki, szolidan visszafogva az örömöt, hogy kiegészíthetem –Szóval érted, ugye? Ophelia függött az apjától.
- Igen, igen –vágok bele, mert megvilágosodtam –és meghalt az apja, aki gondolom az életben tanácsolta, Hamlet, a másik kis támpont megbolondult, szóval Ophelia leginkább egyedül maradt. Igen, a magány megőrjíthet és ölhet is –el sem hiszem, én most Hazzal egy kibaszott drámát elemzek???
Elgondolkodva bólogat.
- Loueh, akarsz hallani még egy párhuzamot? –húzódik huncut mosolyra a szája.
- Legyen –sóhajom tetetett –Azzal a feltétellel, hogy nem azt közlöd, rájöttél, te vagy a bosszúszomjas szellem exkirály, én pedig a trónbitorló, mert ez nekem már sokkal előbb feltűnt –utalok a duzzadt orromra. Felkacag.
- Ne nevess! Fáj –morgom fapofával, mire elkomorul, és már megbánom, hogy emlékeztettem, így valószínűleg nem kerülhetek el egy újabb sor bocsánatért esdeklést, ám szerencsére ez még várat magára.
- Nem, mi sokkal inkább vagyunk Hamlet és Horatio – hangja komolya meggyőződéssel teli, amitől egyszerre támad nevethetnékem és keletkezik, melegség a szívemnél. Ezúttal viszont nem nézek a visszapillantóba, hogy lássam, mert észreveszem, hogy az utcák, amin autózunk nem ismerősek és most először felmerül bennem, hogy lehet, el kellhet a segítség visszatalálni Evelynhez. Mert egy kanyargós buszút nem mindig elég arra, hogy kikövetkeztessük az irányokat, helyeket Londonban.
- Harry, le kell tennem és beszélnem Evelynnel, mert nem vagyok biztos az útvonalban.
- Eltévedtünk? –francba, ezt nem mondtam…
- Hát nem emlékeztem merre kell befordulni az áruháznál és úgy tűnik nem erre –finomítok a dolgon.
- Eltévedtünk? –most már lassabban kérdezi, de még mindig türelmesen. Évekig várna birkatürelemmel, amíg be nem ismerem, hogy elkavarodtunk.
- Olyasmi –sóhajtom.
- Király! –mi van? A hangjában nulla az irónia –Legalább több időnk van Hamletre –áhá, így már mindent értek. Kis haszonleső.
- Jól van Styles, lassan a testtel. Előbb beszélnem kell Evelynnel.
- Várj! Még el sem mondtam a párhuzamot közte és Ophelia között.
- Ennyire fontos? –akadékoskodom még egy picit, pedig rég beadtam a derekam.
- Hát igen. Louis, fontos hogy valaki ott legyen Evelynnek, most mikor veszteségek érték. És itt a lehetőség megelőzni az Ophelia-végzetet nála. Ez mostmár a te feladatod, te voltál vele a kritikus éjszakán, te tudod mi történt vele.
- Te is tudod mi történt –próbálom átruházni a felelősség egy részét.
- Akkor a mi feladatunk –helyesbít. Mennyivel jobban hangzik. Szeretek Harolddal egy csapat lenni –Első sorba a tied, szóval hívd csak.
Megvárom, amíg ő teszi le, nem szeretem én kinyomni, csak ha épp úgy hatásos, ha haragszom rá vagy ilyesmi. De nem szakítja meg a vonalat, kérdőn nézek a visszapillantómba, ő hasonló tekintettel bámul vissza.
- Igen? –kérdezi.
- Nem teszed le?
- Neked ugyanannyi energiádba telik –von vállat szórakozottan.
- Tedd, le a telefont nem fogok kibaszott morzejeleket használni –nevetek fel, de már nyúlok a mobilért.
- Úgy bírom, hogy nem akarsz kinyomni –röhög ki és egyszerre tesszük le.
Evelynnek elmondom, hogy merre vagyunk, sopánkodott egy sort, mert elvileg elég messze keveredtünk tőle, aztán végül elmondja az utcája nevét. Megnézem a telóm GPS-ében, nem is vészes a tévedésem, nem értem Evelyn miről beszélt, csak egy kerülettel fogtam mellé. Miután lerakjuk, meg is rezdül a telefonom. „A gyerek”. Styles figyel… Befordulunk, a körútra itt egy hosszabb szakasz következik, úgyhogy belebámulok a visszapillantóba, úgy húzom az agyát, hogy nem fogadom a hívását. Fél szemöldökét felvonva állja a tekintetem. Lassan a fülemhez emelem a mobilt, de nem veszem fel. Összevont szemöldökkel követi a mozdulatom. Beleköszönök csak a hecc kedvéért, hogy úgy látszódjon felvettem. Továbbra is türelmesen vár erre vállamat vonogatva, sajnálkozó arcot vágva eljátszom, hogy nem tudom fogadni. Nem reagál, csak próbálkozik, hogy minél hitelesebbnek tűnjön a pókerarca és a telefonom nem szűnik meg rezegni. Végül megunom és nagylelkűen, drámaiasan sóhajtva az ujjammal elhúzom a képernyőt, aztán magam elé helyezem a kihangosított készüléket, úgy hogy a GPS látszódjon.
- Tomlinson –szólok bele.
- Styles –mutatkozik be ő is.
- Örvendek –biccentek komoly arccal.
- Úgyszintén –dünnyögi. Aztán csend.
- Miben segíthetek? –szólalok meg segítőkészen, pedig ő keresett.
- Szeretnék eljutni egy lányhoz, de attól tartok eltévedtem, a barátom pedig, aki tudja, az utat nem veszi fel a telefont. Tudna segíteni?
- Egy pillanat, jegyzetelnem kell, ha bejelentést szeretne tenni a barátja eltűnéséről –várok néhány pillanatot, ami alatt kábé egy rendőr előtúr egy fecnit és ceruzacsonkot –Mondhatja: barátja neve?
- Hmm…
- Biztos abban, hogy létezik ez a barát?
- Igen.
- Van neve?
- Nekem?
- Nem! –játszom el a bölcs rendőrt, aki ledegradálja a hülye bejelentőt –Nekem –jelentem ki türelmesen –Ööö mármint a barátjának –korrigálom a szerepkiesést.
- Érteeeeem –húzza el a szót –Szóval a maga nevét.
- Nem! A barátjáét! –próbálom nem felemelni túlságosan a hangom.
- Maga nem a barátom? –jön a megszeppent válasz. Igyekszek nem nevetni, de az arcizmaim kezdik feladni a harcot a röhögő görcs ellen.
- Nem. Mit képzel, én nem vagyok ilyen könnyen kapható! –vettem elő maradék rendőri büszkeségem.
- Rendben –szontyolodik el a hangja, a vállam már rázkódik az elfojtott nevetéstől.
- Szóval –kezdem lassan, mintha egy értelmileg visszamaradott gyereknek magyaráznám, hogy nem nyúlhat a kályhához, mert az forró és megégeti a kezét –tudja, van a barátja, akinek meg van a lány címe, a lány, akihez el akar jutni. Képes követni eddig?
- Igen, értem, ön most a lány nevét kérdezi –a hangján hallatszik, hogy most nagyon megerőlteti az agyát.
- Kérdezhetném azt is, de engem most a barátja érdekelne.
- Okééé, pedig a lány is szingli, de ha önt a barátom érdekli… abban sajnos nem segíthetek, nincs eladósorban, nem randizik rendőrökkel.
- Jó, jó én mindezt nagyon sajnálom, de én csak a nevét szeretném megtudni –veszem könyörögőre a formát.
- Előbb ígérje meg, hogy nem fogja zaklatni, megijesztené… öhm… hogyis mondjam? Félénk.
- Megesküszöm!
- A rendőri becsületére?
- Arra!
- Jó akkor mondja utánam. Én…
- Ne szórakozzon! –vágok közbe erélyesen –Mondja meg a barátja nevét, vagy le lesz tartóztatva a rendőrség munkájának hátráltatásáért –mondom hangosan, a krimi sorozatokból vett szöveget.
- Tartóztasson csak le –tesz próbára sértődötten –ha a barátom jogai védelmében kiállás ekkora vétek.
- Ha nem mondja, meg amit kérdezek, kénytelen leszek bilincset kattintani a csuklójára.
- Már engem is zaklat? –a hangjából kihallatszik az a kis perverz él, de amúgy csak felháborodott. Nem vitatom Harold színészi képességeit.
- Én önt? Maga hívott fel engem és önként mondta el a nevét –háborodtam fel.
- Kár volt ennyire bíznom magában… - csóválta csalódottan a fejét, mikor egy pillanatra felé néztem –Bizalmasan közöltem magával a nevem és hogy van egy barátom, de magának nem elég! A barátom nevét is követeli.
- Na, jó, tudja mit? Menjen a barátaival együtt melegebb éghajlatra! –jött kis a rendőr énem a béketűréséből.
- Jó, jó mennénk már, ha meglennének, de nem segít!
- Nem segítek?! Magának segítek órák óta.
- De csak pár perce ismerkedtünk meg.
- Mondtam, hogy nem ismerkedek. Csak segíteni próbálok –mondom idegesen, már teljesen beleélem magam a szerepbe, ahogy Styles is.
- Én is azt szeretném, ha segítene, ezért hívtam nem? –von kérdőre.
- De –sóhajtom lemondóan –Megfogom, találni a barátját.
- Várjon! –kiált fel –Még nem is adtam személyleírást.
- Adjon, kérem, legyen oly kedves –hunyászkodom meg, hátha így elérem célomat.
- A nevére is szükség van? –kérdez8 segítőkész ártatlansággal.
- Nem, az mellékes –próbálom kikerülni az újabb bonyodalmakat.
- Szóval a neve… -kezdem azt hinni, hogy ennek az embernek fordítva működik az agya –a neve: Louis William… - mondja lassan félbehagyva a nevem –Louis William… Shakespeare –böki ki diadalmasan.
Ahogy meghallom, nem tudok segíteni a nevetésen, félre is nyelek, ezért ilyen fura köhögő-röhögő hang jön kis a számon és majdnem elvesztem a kontrolt a kocsi felett.
- Viccesnek találja a barátom nevét?! –ő tovább játssza a felháborodottat, de tudom nem fogja sokáig bírni ő sem.
- Nem, nem bocsánat, csak félre nyeltem –köszörülöm meg a torkom –Szóval ad személyleírást?
- Nem kell betűznöm a nevét? Leírta? S, mint Shakespeare, H, mint Harry…
- Le tudom írni –szólok gyorsan közbe –Hogy néz ki… Mr. Shakespeare?
- A drámaíró? Nos…
- A barátja! –nem tudom, hányadszor vágok a szavába a mai nap.
- Értem. Nyugalom, felfogom, amit mond. Szóval ő olyan kicsi, apró, kis növésű, alacsony, tudja, akkora, hogy alig látszik mikroszkóppal, ezért is félek, hogy elveszett, aggódom érte, hisz olyan pici és tehetetlen, egyedül a rettenetes világ ellen –Harry hangja elfúl. Szipog egyet, mire muszáj a visszapillantó tükörbe néznem, egész beszélgetés alatt másodjára tekintettem az arcára, nem akartam kiesni a szerepemből és az útra is figyelnem kellett.
Felemeli a fejét és pár pillanatig farkasszemet nézünk, de vezetni kicsit nehéz.
- Azt hiszem, látom már –szólal meg –Látom a kocsiját, biztos benne ül, csak elrejtőzött az ülés anyagának a rései közt.
- Kedvesen beszél a barátjáról –mondom gúnyosan és kicsit sértődötten –Ha én lennék az ön barátja, már nem lennék.
- Maga… maga… én itt megnyílok magának, ön pedig rögtön azt hiszi, joga van ítélkeznie a kapcsolataim felett?! Nem tud maga semmit! –a hangja drámaiasan magas lett –Én azt hittem, és tényleg reméltem, hogy lehetünk barátok, de ezek után… semmi esély –úgy mondta mintha valami óriási büntetést szabott volna ki –Már megbántam, hogy magát hívtam.
- Én pedig, hogy felvettem –vágok vissza.
- Tudnom kellett volna milyenek a rendőrök…
- Csak nem előítéletei vannak? –kérdezem fenyegetően.
- Nincsenek, de maga az egész rendőrség nevében elásta magát, azzal, hogy megbántotta a barátomat. Azt hiszem itt az ideje a búcsúnak.
- Na, végre! –sóhajtom megkönnyebbülten.
- Ó hála a jóégnek megszabadulok magától –kontráz bosszúból.
- Jó, akkor miért nem rakja már le? –vonom kérdőre sértődötten.
- És maga? Ön se szeretné tovább húzni a kapcsolatunkat. Ideje túllépni. Önnek kell megtennie az első lépést, maga az idősebb.
- Bocsánat, félrehallottam? –háborodom fel –Kapcsolatunk? Ki kell, hogy ábrándítsam, engem semmiféle kapcsolat sem fűzött magához sem ez előtt, ezután meg főleg nem fog –biztosítom fölényesen –Ha maga érez valami kötödést szomorúan tudatom, hogy plátói.
- És ehhez mit szól? Hogy egyszerűen nem tudunk elszakadni egymástól –szól lágy meghatott hangon –Egyikünk sem képes lerakni a telefont. Hát mi ez, ha nem kapcsolat?
- Higgyen nekem, nincs köztünk kémia, max telefon zsinór –próbálom lehűteni.
- Nekem nem zsinóros a mobilom –cáfol rá az állításomra –Ha magának igen, nem lehet olyan kegyetlen, hogy az előtt hagy el, mielőtt megmutatta volna.
- Maga még nem látott olyat?
- De. De a magáét még nem láttam –jelenti ki tök természetesen.
- Az enyém sem különb –nyugtatom fulladozva a hirtelen kétértelművé váló téma miatt.
- Ne próbáljon kibúvót keresni, maga is pontosan tudja, hogy semmiből sincs két ugyanolyan –oktat ki remegő hangon. Ő is próbálja visszatartani a nevető ingert.
- Miért is kíváncsi rá? Úgyis csak irigy lenne rá. Ez amúgy sem egy olyan dolog, amit fűnek-fának mutogatok.
- Ennyire büszke rá? Annál inkább látni szeretném.
- Még hogy én zaklatom önt –már el is felejtettem miről beszélünk… telefonzsinór?
- Maga kegyetlen –közli tényként.
- Maga meg… teljesen bolond –elhallgat, már épp felé pillantanék, amikor megszólal halkan és szomorúan.
- Ezt még magától sem vártam volna…
- Nézze, sajnálom, de nekem most mennem kell.
- Persze, persze, csak le akar rázni, de nem tud ilyen könnyen meg szabadulni tőlem.
- Le fogom rakni –figyelmeztetem, és a telefonomhoz érek, hogy tényleg kinyomjam.
- Rakjon csak –hallom a műszerfalon lévő készülékből. Az ujjam a piros részen van, készen arra, hogy megnyomjam, de olyan jó ilyen játékosan beszélgetni Styles-szal.
- Na?
- Jó, jó, rakom már, csak még valami, ha szeretne találkozni a barátjával, a következő házsornál jobb oldalt parkoljon le –figyelmeztetem, mert időközben odaértünk. Ismerősek a házak reggelről, de nem örülök, hogy megérkeztünk, kellemetlen érzéssel tölt el.
- Ez volt a barátságunk alatt a legértelmesebb mondata.
- Nem vagyunk… -kezdem, de feladom –Viszonthallásra, illetve sose halljam viszont.
- Puszika –tér vissza egy pillanat alatt Harold, azt hiszem mostanra megunta. Halkan felnevetek és lerakom. Zavar a csend, ami az autómban keletkezett és… hiányzik Harry.
Keresek a szememmel üres helyeket a ház előtt, de szinte tele van különböző járgányokkal. Beállok egy piros Jaguar mellé. Tuti veszek egy ilyet, kéne nekem egy Jaguar, igaz a saját kocsimba szerelmes vagyok, de ez a fajta a második kedvencem.
Styles nagy autó őrült hírében áll, talán ráveszem, vegyen egyet, úgyis sok van neki, és csak egy lesz a többi közül, én meg majd néha kölcsön veszem, és használom helyette is.
Harry tovább hajt egészen az utca végére, mert csak ott van hely. Talán hagynom kellett volna, hogy ő álljon be ide, így viszont várnom kell, amíg visszasétál idáig.
Addig bekapcsolom a rádiót és lehunyom a szemem, a kedvem fokozatosan lesz egyre rosszabb, attól, hogy arra gondolok mi fog történni, mit kell tennem.
Alig 10 perc múlva kopognak az ablakon.
- Loueh, dolgunk van –hallom Harry hangját. Olyan kényelmes itt és nem akarok bemenni!
- Jöhettél volna lassabban –nyögöm és kinyitom a szemeimet.
- Minden erőmmel azon voltam –hajol le, miután kitárom az ajtót –Megint vinnem kell, vagy jössz magadtól? –villantja rám széles mosolyát.
- Fáradt vagyok –nyafogom. Hátra nyúlok a hátsó ülésre dobott napszemüvegért és a kezébe adom –Tessék, vidd fel neki!
- Louiii –húzza el a nevem és megérinti a vállam –Gyere, Evelyn vár!
- Nem érdekel –mondom, elkínzottan ismét lehunyt szemekkel hátha megsajnál. Na, azt várhatom, inkább a fejemre teszi a szemüveget és átnyúl felettem, hogy kikapcsolja a biztonsági övem, majd a rádiót. Nem mozdulok, ő pedig a hónom alá nyúl és kiráncigál.
- Harold! Hagyjál békén!
- Azt hittem már beletörődtél, hogy be kell oda menned –néz fel a házra –És nem foglak vinni, mára elég volt egy. Mondtam, hogy nehéz vagy.
- Oké, bemegyek –húzom ki magam –De nem hagyhatsz ott! Végig mellettem leszel.
- Úristen Lou! Kezdek félni hová készülünk –forgatja meg a szemét és engem kikerülve a fa bejárat elé áll. Talán még lenne esélyem elfutni, de Harry biztatóan rám mosolyog, ezért kénytelen vagyok be- és lezárni az autómat, majd egy hülye álmosollyal, amiről úgyis tudja, hogy nem igazi, felé sétálni.
- Szóval Hamlet –öblös, rekedt hangja betölti az autómat.
- Hamlet –sóhajtom megadóan. Éppen kezdtem azt hinni, hogy megúsztam. Meg kéne tanulnom, hogyha átszállok egy másik járműbe, az nem azt jelenti, hogy megszabadulok tőle. Persze a franc akar megszabadulni Harrytől.
- Mi van Hamlettel? –kérdezek rá kicsit türelmetlenül, miután ellenőrizem, hogy még mindig ki van hangosítva, de mégse szól.
- Először is Lou, ugye tudod az alaptörténetet? –felháborító! Hogyan feltételezheti rólam, hogy nem tudom? Persze, hogy ismerem. Van az a Hamlet a parasztcsávó, akinek meghalt az anyja talán, meg beleszeret valami királylányba, aztán mindenki meghal. Tudom én ezt szóról szóra. ’speart olvasni se kell, már vágod mi lesz.
- Tudom hát! –jelentem ki a lehető legmeggyőzőbben.
- Oké, oké. Szóval arról szól…
- Mondom, tisztában vagyok vele! –vágok a szavába. Miért nem hisz nekem?
- Jól van, azért én mégis elmondom, ha nem bánod –nem hisz nekem, hát persze, hogy nem.
- Mond –dőlök hátra az ülésben és ellenőrzöm a visszapillantóban hogy Hazz jön-e mögöttem. Ő az, és így pár pillanatra, a hangjához, kép is társul. Látom a száját, ahogy a szavakat formálja, fél kézzel a kormányt markolja a másikkal, a másikkal gesztikulál. Elég hülyén nézne ki, ha ehhez nem hallanám, ahogy Hamletről, a dán királyfiról magyaráz, akinek meghal az apja. Na, mondtam, hogy vágom én ezt, ha nem is szóról szóra, de majdnem. Csak kicsit felcseréltem néhány dolgot.
- Harry… - szólongatom, de nagyon belesüllyedt a történetbe.
-… és Ophelia a szerelme, akinek megöli az apját. Na, ekkor borul minden –mondja tovább zavartalanul egy szuszra.
- Harold! –emelem feljebb a hangom.
- Hmmm? –mondja szórakozottan.
- Látlak – az igazság az, hogy szemeim folyamatosan fel-alá járnak közte és az út között.
- Mi? –épp odanézek és látom, hogy megrázza a fejét.
- A visszapillantómban vagy.
- Aha –reagál le, de nem nézne ide. Koncentrál, hogy ki ne essen a mesélésből –Szóval Ophelia belebolondul apja halálába, aztán öngyilkos lesz. Kábé Hamlet ölte meg…
- Harreh, néz már ide! –elégelem meg, hogy nem sikerül kizökkentem.
Végre leveszi szemeit az útról és megtalálja az enyémeket a tükörben.
- Na, így már olyan mintha hozzám beszélnél –nyugtázom. Innentől kezdve ahányszor szakíthatunk, rá pár másodpercet megkeressük egymást a visszapillantóban. Ez sokkal jobban tetszik, mint amikor az embereknek csak a hangját hallom, az olyan bizonytalan. Az arc sok mindent hozzá tesz a mondatokhoz, sőt gyakran többet is mond, mint maguk a szavak. Harry pont ilyen, az arca és a testbeszéde segít megérteni őt, főleg mert megesik, hogy bajba kerül a szavakkal és nem tudja kifejezni magát.
- Nem értem Opheliát, hogy dobhatta el az életét azért, mert az apja meghalt? Úgy értem már amúgy is gondolom olyan korban járt, amiben várható volt, a halála… - vetem közbe.
- Nem Louis, téves következtetéseid vannak –szakít félbe –A te anyukád és az enyém sem készül meghalni, hát Ophelia apját, Poloniust miért fenyegetné a veszély, ha a lánya kábé velünk egyidős?
- Azért fenyegeti veszély, mert Hamlet közelében él –vágom rá, Harry kuncog –Amúgy még az előbbihez Harold, hogy hülyeség összehasonlítani a mi anyáinkat és egy apát. Egy anyához sokkal jobban lehet kötődni, apa nélkül felnőni pedig azt is mondhatnám könnyű –nagy szavakat használok, de nem baj, Styles pontosan tudja, hogy nem éppen könnyű.
- Nem hülyeség. Pontosan ez az: Opheliának nem volt anyja, nekünk apánk nincs. Miért ne kötődhetne a lány az apjához, ahogy fiú az anyjához? –az utat nézem, úgy folytatom Harry gondolatmenetét:
- Ugyanúgy létezhetnek rossz anyák, ahogy jó apák is –tudom, hogy ezt akarta mondani, úgyhogy kíváncsian belepillantok a tükörbe. Száját összezárja, mint aki az előbb próbált valamit mondani, de már valaki megelőzte, és vadul bólogat –Ott van például Leyum apja –folytatom, mire újra bólogatni kezd. Kicsit olyan érzés, mintha a kocsim hátuljában lenne olyan bólogatós kutya-figura, aminek ha lassítunk, elkezd ringani a feje –Jó most már egyetértünk –bólogatok én is –de –emelem fel a hangom, mire telefonon keresztül is hallom sóhaját. Ismeri a kötözködős „de”-jeimet –De Leyum nem lenne öngyilkos, ha az apja eltávozni. Látod Harold, már megint itt van ’speare a túlzásaival –mondom diadalmasan.
- Ehh Louis, úgy teszel, mintha te fedezted volna fel a drámai túlzásokat – a hangsúlya gúnyos és lesajnáló is lehetne, ha sikerülne megütnie ezeket a hangnemeket, de így inkább a szándékot nézem, hogy ki akar állni a drámák mellett.
- És ha már ott tarunk, hogy Liamet hasonlítjuk Opheliához, halkan megjegyzem, hogy lányt fiúval érzelmi beállítottság terén nehéz azonosítani. Liam egy érett, önálló férfi, aki ragaszkodik az apjával töltött emlékekhez és szereti őt, de az élete más vágányon fut, mint az apjáé és távolság van köztük, mert nem élnek egy háztartásban és Plum elfoglalt. De az ő helyében beszélhetnénk akár Zedről, Niallről, rólad, rólam és a szüleinkről, ebben egyenlő a helyzet. Ophelia viszont szinte az apjára van utalva. vele él és nagyon alacsony szinten önálló. Tudod, régen a lányok szinte elvoltak… el voltak… -megakad, valószínűleg a gondolatai megint előre szaladtak és nyelvével nem tudja őket beérni.
- El voltak zárva, rekesztve, reteszelve, választva… - sorolom segítségképp, hátha köztük lesz a megfelelő.
- Igen, reteszelve. Ó Loueh ez még jobb is, mint amire gondoltam –önelégülten biccentek neki, szolidan visszafogva az örömöt, hogy kiegészíthetem –Szóval érted, ugye? Ophelia függött az apjától.
- Igen, igen –vágok bele, mert megvilágosodtam –és meghalt az apja, aki gondolom az életben tanácsolta, Hamlet, a másik kis támpont megbolondult, szóval Ophelia leginkább egyedül maradt. Igen, a magány megőrjíthet és ölhet is –el sem hiszem, én most Hazzal egy kibaszott drámát elemzek???
Elgondolkodva bólogat.
- Loueh, akarsz hallani még egy párhuzamot? –húzódik huncut mosolyra a szája.
- Legyen –sóhajom tetetett –Azzal a feltétellel, hogy nem azt közlöd, rájöttél, te vagy a bosszúszomjas szellem exkirály, én pedig a trónbitorló, mert ez nekem már sokkal előbb feltűnt –utalok a duzzadt orromra. Felkacag.
- Ne nevess! Fáj –morgom fapofával, mire elkomorul, és már megbánom, hogy emlékeztettem, így valószínűleg nem kerülhetek el egy újabb sor bocsánatért esdeklést, ám szerencsére ez még várat magára.
- Nem, mi sokkal inkább vagyunk Hamlet és Horatio – hangja komolya meggyőződéssel teli, amitől egyszerre támad nevethetnékem és keletkezik, melegség a szívemnél. Ezúttal viszont nem nézek a visszapillantóba, hogy lássam, mert észreveszem, hogy az utcák, amin autózunk nem ismerősek és most először felmerül bennem, hogy lehet, el kellhet a segítség visszatalálni Evelynhez. Mert egy kanyargós buszút nem mindig elég arra, hogy kikövetkeztessük az irányokat, helyeket Londonban.
- Harry, le kell tennem és beszélnem Evelynnel, mert nem vagyok biztos az útvonalban.
- Eltévedtünk? –francba, ezt nem mondtam…
- Hát nem emlékeztem merre kell befordulni az áruháznál és úgy tűnik nem erre –finomítok a dolgon.
- Eltévedtünk? –most már lassabban kérdezi, de még mindig türelmesen. Évekig várna birkatürelemmel, amíg be nem ismerem, hogy elkavarodtunk.
- Olyasmi –sóhajtom.
- Király! –mi van? A hangjában nulla az irónia –Legalább több időnk van Hamletre –áhá, így már mindent értek. Kis haszonleső.
- Jól van Styles, lassan a testtel. Előbb beszélnem kell Evelynnel.
- Várj! Még el sem mondtam a párhuzamot közte és Ophelia között.
- Ennyire fontos? –akadékoskodom még egy picit, pedig rég beadtam a derekam.
- Hát igen. Louis, fontos hogy valaki ott legyen Evelynnek, most mikor veszteségek érték. És itt a lehetőség megelőzni az Ophelia-végzetet nála. Ez mostmár a te feladatod, te voltál vele a kritikus éjszakán, te tudod mi történt vele.
- Te is tudod mi történt –próbálom átruházni a felelősség egy részét.
- Akkor a mi feladatunk –helyesbít. Mennyivel jobban hangzik. Szeretek Harolddal egy csapat lenni –Első sorba a tied, szóval hívd csak.
Megvárom, amíg ő teszi le, nem szeretem én kinyomni, csak ha épp úgy hatásos, ha haragszom rá vagy ilyesmi. De nem szakítja meg a vonalat, kérdőn nézek a visszapillantómba, ő hasonló tekintettel bámul vissza.
- Igen? –kérdezi.
- Nem teszed le?
- Neked ugyanannyi energiádba telik –von vállat szórakozottan.
- Tedd, le a telefont nem fogok kibaszott morzejeleket használni –nevetek fel, de már nyúlok a mobilért.
- Úgy bírom, hogy nem akarsz kinyomni –röhög ki és egyszerre tesszük le.
Evelynnek elmondom, hogy merre vagyunk, sopánkodott egy sort, mert elvileg elég messze keveredtünk tőle, aztán végül elmondja az utcája nevét. Megnézem a telóm GPS-ében, nem is vészes a tévedésem, nem értem Evelyn miről beszélt, csak egy kerülettel fogtam mellé. Miután lerakjuk, meg is rezdül a telefonom. „A gyerek”. Styles figyel… Befordulunk, a körútra itt egy hosszabb szakasz következik, úgyhogy belebámulok a visszapillantóba, úgy húzom az agyát, hogy nem fogadom a hívását. Fél szemöldökét felvonva állja a tekintetem. Lassan a fülemhez emelem a mobilt, de nem veszem fel. Összevont szemöldökkel követi a mozdulatom. Beleköszönök csak a hecc kedvéért, hogy úgy látszódjon felvettem. Továbbra is türelmesen vár erre vállamat vonogatva, sajnálkozó arcot vágva eljátszom, hogy nem tudom fogadni. Nem reagál, csak próbálkozik, hogy minél hitelesebbnek tűnjön a pókerarca és a telefonom nem szűnik meg rezegni. Végül megunom és nagylelkűen, drámaiasan sóhajtva az ujjammal elhúzom a képernyőt, aztán magam elé helyezem a kihangosított készüléket, úgy hogy a GPS látszódjon.
- Tomlinson –szólok bele.
- Styles –mutatkozik be ő is.
- Örvendek –biccentek komoly arccal.
- Úgyszintén –dünnyögi. Aztán csend.
- Miben segíthetek? –szólalok meg segítőkészen, pedig ő keresett.
- Szeretnék eljutni egy lányhoz, de attól tartok eltévedtem, a barátom pedig, aki tudja, az utat nem veszi fel a telefont. Tudna segíteni?
- Egy pillanat, jegyzetelnem kell, ha bejelentést szeretne tenni a barátja eltűnéséről –várok néhány pillanatot, ami alatt kábé egy rendőr előtúr egy fecnit és ceruzacsonkot –Mondhatja: barátja neve?
- Hmm…
- Biztos abban, hogy létezik ez a barát?
- Igen.
- Van neve?
- Nekem?
- Nem! –játszom el a bölcs rendőrt, aki ledegradálja a hülye bejelentőt –Nekem –jelentem ki türelmesen –Ööö mármint a barátjának –korrigálom a szerepkiesést.
- Érteeeeem –húzza el a szót –Szóval a maga nevét.
- Nem! A barátjáét! –próbálom nem felemelni túlságosan a hangom.
- Maga nem a barátom? –jön a megszeppent válasz. Igyekszek nem nevetni, de az arcizmaim kezdik feladni a harcot a röhögő görcs ellen.
- Nem. Mit képzel, én nem vagyok ilyen könnyen kapható! –vettem elő maradék rendőri büszkeségem.
- Rendben –szontyolodik el a hangja, a vállam már rázkódik az elfojtott nevetéstől.
- Szóval –kezdem lassan, mintha egy értelmileg visszamaradott gyereknek magyaráznám, hogy nem nyúlhat a kályhához, mert az forró és megégeti a kezét –tudja, van a barátja, akinek meg van a lány címe, a lány, akihez el akar jutni. Képes követni eddig?
- Igen, értem, ön most a lány nevét kérdezi –a hangján hallatszik, hogy most nagyon megerőlteti az agyát.
- Kérdezhetném azt is, de engem most a barátja érdekelne.
- Okééé, pedig a lány is szingli, de ha önt a barátom érdekli… abban sajnos nem segíthetek, nincs eladósorban, nem randizik rendőrökkel.
- Jó, jó én mindezt nagyon sajnálom, de én csak a nevét szeretném megtudni –veszem könyörögőre a formát.
- Előbb ígérje meg, hogy nem fogja zaklatni, megijesztené… öhm… hogyis mondjam? Félénk.
- Megesküszöm!
- A rendőri becsületére?
- Arra!
- Jó akkor mondja utánam. Én…
- Ne szórakozzon! –vágok közbe erélyesen –Mondja meg a barátja nevét, vagy le lesz tartóztatva a rendőrség munkájának hátráltatásáért –mondom hangosan, a krimi sorozatokból vett szöveget.
- Tartóztasson csak le –tesz próbára sértődötten –ha a barátom jogai védelmében kiállás ekkora vétek.
- Ha nem mondja, meg amit kérdezek, kénytelen leszek bilincset kattintani a csuklójára.
- Már engem is zaklat? –a hangjából kihallatszik az a kis perverz él, de amúgy csak felháborodott. Nem vitatom Harold színészi képességeit.
- Én önt? Maga hívott fel engem és önként mondta el a nevét –háborodtam fel.
- Kár volt ennyire bíznom magában… - csóválta csalódottan a fejét, mikor egy pillanatra felé néztem –Bizalmasan közöltem magával a nevem és hogy van egy barátom, de magának nem elég! A barátom nevét is követeli.
- Na, jó, tudja mit? Menjen a barátaival együtt melegebb éghajlatra! –jött kis a rendőr énem a béketűréséből.
- Jó, jó mennénk már, ha meglennének, de nem segít!
- Nem segítek?! Magának segítek órák óta.
- De csak pár perce ismerkedtünk meg.
- Mondtam, hogy nem ismerkedek. Csak segíteni próbálok –mondom idegesen, már teljesen beleélem magam a szerepbe, ahogy Styles is.
- Én is azt szeretném, ha segítene, ezért hívtam nem? –von kérdőre.
- De –sóhajtom lemondóan –Megfogom, találni a barátját.
- Várjon! –kiált fel –Még nem is adtam személyleírást.
- Adjon, kérem, legyen oly kedves –hunyászkodom meg, hátha így elérem célomat.
- A nevére is szükség van? –kérdez8 segítőkész ártatlansággal.
- Nem, az mellékes –próbálom kikerülni az újabb bonyodalmakat.
- Szóval a neve… -kezdem azt hinni, hogy ennek az embernek fordítva működik az agya –a neve: Louis William… - mondja lassan félbehagyva a nevem –Louis William… Shakespeare –böki ki diadalmasan.
Ahogy meghallom, nem tudok segíteni a nevetésen, félre is nyelek, ezért ilyen fura köhögő-röhögő hang jön kis a számon és majdnem elvesztem a kontrolt a kocsi felett.
- Viccesnek találja a barátom nevét?! –ő tovább játssza a felháborodottat, de tudom nem fogja sokáig bírni ő sem.
- Nem, nem bocsánat, csak félre nyeltem –köszörülöm meg a torkom –Szóval ad személyleírást?
- Nem kell betűznöm a nevét? Leírta? S, mint Shakespeare, H, mint Harry…
- Le tudom írni –szólok gyorsan közbe –Hogy néz ki… Mr. Shakespeare?
- A drámaíró? Nos…
- A barátja! –nem tudom, hányadszor vágok a szavába a mai nap.
- Értem. Nyugalom, felfogom, amit mond. Szóval ő olyan kicsi, apró, kis növésű, alacsony, tudja, akkora, hogy alig látszik mikroszkóppal, ezért is félek, hogy elveszett, aggódom érte, hisz olyan pici és tehetetlen, egyedül a rettenetes világ ellen –Harry hangja elfúl. Szipog egyet, mire muszáj a visszapillantó tükörbe néznem, egész beszélgetés alatt másodjára tekintettem az arcára, nem akartam kiesni a szerepemből és az útra is figyelnem kellett.
Felemeli a fejét és pár pillanatig farkasszemet nézünk, de vezetni kicsit nehéz.
- Azt hiszem, látom már –szólal meg –Látom a kocsiját, biztos benne ül, csak elrejtőzött az ülés anyagának a rései közt.
- Kedvesen beszél a barátjáról –mondom gúnyosan és kicsit sértődötten –Ha én lennék az ön barátja, már nem lennék.
- Maga… maga… én itt megnyílok magának, ön pedig rögtön azt hiszi, joga van ítélkeznie a kapcsolataim felett?! Nem tud maga semmit! –a hangja drámaiasan magas lett –Én azt hittem, és tényleg reméltem, hogy lehetünk barátok, de ezek után… semmi esély –úgy mondta mintha valami óriási büntetést szabott volna ki –Már megbántam, hogy magát hívtam.
- Én pedig, hogy felvettem –vágok vissza.
- Tudnom kellett volna milyenek a rendőrök…
- Csak nem előítéletei vannak? –kérdezem fenyegetően.
- Nincsenek, de maga az egész rendőrség nevében elásta magát, azzal, hogy megbántotta a barátomat. Azt hiszem itt az ideje a búcsúnak.
- Na, végre! –sóhajtom megkönnyebbülten.
- Ó hála a jóégnek megszabadulok magától –kontráz bosszúból.
- Jó, akkor miért nem rakja már le? –vonom kérdőre sértődötten.
- És maga? Ön se szeretné tovább húzni a kapcsolatunkat. Ideje túllépni. Önnek kell megtennie az első lépést, maga az idősebb.
- Bocsánat, félrehallottam? –háborodom fel –Kapcsolatunk? Ki kell, hogy ábrándítsam, engem semmiféle kapcsolat sem fűzött magához sem ez előtt, ezután meg főleg nem fog –biztosítom fölényesen –Ha maga érez valami kötödést szomorúan tudatom, hogy plátói.
- És ehhez mit szól? Hogy egyszerűen nem tudunk elszakadni egymástól –szól lágy meghatott hangon –Egyikünk sem képes lerakni a telefont. Hát mi ez, ha nem kapcsolat?
- Higgyen nekem, nincs köztünk kémia, max telefon zsinór –próbálom lehűteni.
- Nekem nem zsinóros a mobilom –cáfol rá az állításomra –Ha magának igen, nem lehet olyan kegyetlen, hogy az előtt hagy el, mielőtt megmutatta volna.
- Maga még nem látott olyat?
- De. De a magáét még nem láttam –jelenti ki tök természetesen.
- Az enyém sem különb –nyugtatom fulladozva a hirtelen kétértelművé váló téma miatt.
- Ne próbáljon kibúvót keresni, maga is pontosan tudja, hogy semmiből sincs két ugyanolyan –oktat ki remegő hangon. Ő is próbálja visszatartani a nevető ingert.
- Miért is kíváncsi rá? Úgyis csak irigy lenne rá. Ez amúgy sem egy olyan dolog, amit fűnek-fának mutogatok.
- Ennyire büszke rá? Annál inkább látni szeretném.
- Még hogy én zaklatom önt –már el is felejtettem miről beszélünk… telefonzsinór?
- Maga kegyetlen –közli tényként.
- Maga meg… teljesen bolond –elhallgat, már épp felé pillantanék, amikor megszólal halkan és szomorúan.
- Ezt még magától sem vártam volna…
- Nézze, sajnálom, de nekem most mennem kell.
- Persze, persze, csak le akar rázni, de nem tud ilyen könnyen meg szabadulni tőlem.
- Le fogom rakni –figyelmeztetem, és a telefonomhoz érek, hogy tényleg kinyomjam.
- Rakjon csak –hallom a műszerfalon lévő készülékből. Az ujjam a piros részen van, készen arra, hogy megnyomjam, de olyan jó ilyen játékosan beszélgetni Styles-szal.
- Na?
- Jó, jó, rakom már, csak még valami, ha szeretne találkozni a barátjával, a következő házsornál jobb oldalt parkoljon le –figyelmeztetem, mert időközben odaértünk. Ismerősek a házak reggelről, de nem örülök, hogy megérkeztünk, kellemetlen érzéssel tölt el.
- Ez volt a barátságunk alatt a legértelmesebb mondata.
- Nem vagyunk… -kezdem, de feladom –Viszonthallásra, illetve sose halljam viszont.
- Puszika –tér vissza egy pillanat alatt Harold, azt hiszem mostanra megunta. Halkan felnevetek és lerakom. Zavar a csend, ami az autómban keletkezett és… hiányzik Harry.
Keresek a szememmel üres helyeket a ház előtt, de szinte tele van különböző járgányokkal. Beállok egy piros Jaguar mellé. Tuti veszek egy ilyet, kéne nekem egy Jaguar, igaz a saját kocsimba szerelmes vagyok, de ez a fajta a második kedvencem.
Styles nagy autó őrült hírében áll, talán ráveszem, vegyen egyet, úgyis sok van neki, és csak egy lesz a többi közül, én meg majd néha kölcsön veszem, és használom helyette is.
Harry tovább hajt egészen az utca végére, mert csak ott van hely. Talán hagynom kellett volna, hogy ő álljon be ide, így viszont várnom kell, amíg visszasétál idáig.
Addig bekapcsolom a rádiót és lehunyom a szemem, a kedvem fokozatosan lesz egyre rosszabb, attól, hogy arra gondolok mi fog történni, mit kell tennem.
Alig 10 perc múlva kopognak az ablakon.
- Loueh, dolgunk van –hallom Harry hangját. Olyan kényelmes itt és nem akarok bemenni!
- Jöhettél volna lassabban –nyögöm és kinyitom a szemeimet.
- Minden erőmmel azon voltam –hajol le, miután kitárom az ajtót –Megint vinnem kell, vagy jössz magadtól? –villantja rám széles mosolyát.
- Fáradt vagyok –nyafogom. Hátra nyúlok a hátsó ülésre dobott napszemüvegért és a kezébe adom –Tessék, vidd fel neki!
- Louiii –húzza el a nevem és megérinti a vállam –Gyere, Evelyn vár!
- Nem érdekel –mondom, elkínzottan ismét lehunyt szemekkel hátha megsajnál. Na, azt várhatom, inkább a fejemre teszi a szemüveget és átnyúl felettem, hogy kikapcsolja a biztonsági övem, majd a rádiót. Nem mozdulok, ő pedig a hónom alá nyúl és kiráncigál.
- Harold! Hagyjál békén!
- Azt hittem már beletörődtél, hogy be kell oda menned –néz fel a házra –És nem foglak vinni, mára elég volt egy. Mondtam, hogy nehéz vagy.
- Oké, bemegyek –húzom ki magam –De nem hagyhatsz ott! Végig mellettem leszel.
- Úristen Lou! Kezdek félni hová készülünk –forgatja meg a szemét és engem kikerülve a fa bejárat elé áll. Talán még lenne esélyem elfutni, de Harry biztatóan rám mosolyog, ezért kénytelen vagyok be- és lezárni az autómat, majd egy hülye álmosollyal, amiről úgyis tudja, hogy nem igazi, felé sétálni.
