11. fejezet

Percekig, órákig álltunk ott. Nem tudom, nem figyeltem. Csak rá, az érintésére, a karjaira. Három hónapja már nem sűrűn ölel meg, ha mégis, azok ilyen rövid haveri ölelések. Ez más. És szeretem. A testét ilyen közel.

Miután elenged, rögtön visszaveszi kezei közé a kaktut és csillogó szemekkel nézi.
- Az lesz a neve… hogy Tommo –jelenti ki.
- Miért nevezed el a kaktut? –vonom össze a szemöldököm.
- Mindegyiknek van neve –forgatja a szemét és bemegy a szobájába, én követem. Lerakja valahová, aztán újra felemeli, és ezt megismétli párszor. Az ajtófélfának dőlve nézem, a mellkasom előtt összefont karokkal.
- Segíthetnél –pillant rám.
- Hogy hova rakd a gyereket?
- Gyerek?! –nevet fel és megint körbe néz a szobában.
- Igen, ő a gyerekünk. Komolyan úgy bánsz vele –nem tudom mi mondatta ezt velem, de egy pillanatra lemerevedett.
- Öhm… ja, biztos vannak érzései –motyogja.
- Biztos –forgatom meg a szemeim gúnyosan –Egy kaktunak…
- Sz –javít ki halkan –Kaktusz –de ezt már megbeszéltük. Kaktu és kész, nem vitatkozom… -Jó, lerakom ide, a kis Tommot –teszi az éjjeli szekrényre.
- Ugye meggyógyul? –próbálok aggódónak hangzani.
- Nem tudom –motyogja –Valahogy, olyan Loui-s az, hogy ilyet vettél… de én meggyógyítom.
- Fiúk! –kiabál Niall, majd lépteket hallunk –Megöl az unalom, nézzünk valamit –javasolja, mikor meglát engem az ajtóban állva.
- Oké, asszem ezután a nap után rám fér-sóhajtok.
- Benne vagyok én is. A kaktu már biztonságban van… úgy értem kaktusz! – mérgelődik Harry, mire hangosan felnevetek. Megfertőztem.
- Mi ez a kaktuzás?
- Lou mániája, hogy a kaktuszokat, kaktunak hívja –legyint Harry –Nem tetszik neki a szó.
- Ja, bocs, Tomlinson megteheti –nevet Niall.
- Én meg –értek egyet. A kaktu sz-szel, nagyon hülyén hangzik.
- Mi van Liammel? –kérdezi H.
Niall vállat von, miszerint nem tudja. Az ajtajához megyünk mindhárman. Halk romantikus zene hallatszik csak. Furcsa. Ma még nem is láttam. Niall kérdőn ránk néz, majd bekopog, de nem jön válasz.
- Leyum! – a kezét a kilincsre teszi, de az nem mozdul. Bezárta.
- Liam, itt vagy? –kérdezi Harry is. Ez már nem vicces. Alszik?! Miért zárkózna be?
- Tudjuk, hogy itt vagy, szóval nyisd ki! –kopog erősebben Niall.
Most már más hangokat is hallottunk, mozgást, mintha felborított volna valamit, de nem válaszolt.
- Szerintetek be tudom törni? –néz ránk, Ni.
- Inkább mondj neki olyat, amire kijön –gondolkozik el Harry összevont szemöldökkel maga elé meredve. Ilyenkor megjelenik a homlokán a két szemöldöke közt az a kis ránc…
- Azt hogy van pizza?!
- Niall ezzel csak téged lehet kicsalogatni… -vigyorodok el.
- Oké, akkor mondj jobbat –sértődik meg.
- Mi az amit Liam szeret?
- Batman –válaszol Niall.
- Sophia –mondja ezzel egy időben Harry.
- Pontosan –nézek az utóbbira.
- Engem is szeret –szól közbe a szőke.
- Tudom, engem is, de nem a lényeg –legyintek gyorsan.
- Jó, jó, értem én, szóval hozzuk ide Soph-ot –bólogat nagy komolyan Niall.
- Nem értem, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni, mond neki, hogy itt van és kijön, ennyi –mondja Harold, és igaza van.
- Oké, bár megtehetnéd te is. Hé Liam –kiabál, hogy a bent lévő fiú is hallja –Gyere már ki, itt van Sophia!
Mindhárman visszafojtott lélegzettel várjuk a választ, ami nem érkezik meg.
- Én megvárom itt, amíg kijön –jelentem ki és leülök az ajtóval szemben a fallal.
- Én is. Addig meséljetek valamit –néz ránk felváltva Niall –Mi van veletek? –nyomja meg a veletek szót, így tudjuk, hogy nem külön-külön érti. De mégis mi lenne velünk? Hagyom, hogy Styles válaszoljon, helyettem is.
- Hogy érted? –vonja össze ismét a szemöldökét Harry és megint csak maga elé bámul.
Niall már nyitja a száját, hogy válaszoljon, de ekkor kulcsfordulást hallunk. Liam feje jelenik meg. Körbe néz a folyosón. Valami más rajta.
- Sophia? –kérdezi.
- Bocs, haver, nincs itt, de másképp nem jöttél ki –magyarázza Niall. Liam teljesen kinyitja az ajtaját. És… és olyan történik, amire azt hittem, sosem fog megtörténni, vagyis sosem hittem, hogy ilyen létezik. Liam arcán lefolyt egy könnycsepp, aztán még egy.
- Úristen, ne már, ezért sírsz? –döbben le Niall és közelebb lép. Liam pedig a nyakába vetette magát.
Harry kérdőn és rémülten rám néz, mintha én tudnám, de csak vállat vonok és felkelek a földről.
- Liam, mi a baj? –simította meg Harry a csendben zokogó fiú hátát.
- S-sophia –szipogja.
- Mi? -tolja el magától Niall egy kicsit, hogy a szemébe tudjon nézni –Szakítottatok?
- N-nem.
- Akkor? Beszélj Li, ne kelljen mindent kihúzni belőled.
- Vitatkoztunk –pár pillanat csend.
Harryből és belőlem egyszerre tör ki a röhögés. Nem tehetek róla. Aztán Niallnek is leesik és csatlakozik. Liam pedig döbbenten és kérdőn mered ránk.
- Leyum, az emberek vitatkoznak –teszem a vállára a kezem.
- De mi még sosem veszekedtünk –Harry és Niall még jobban nevet, én pedig lehunyt szemmel próbálom visszafogni magam. Niall elengedi szegény sértődött barátját és a térdét csapkodja, ahogy szokta röhögés közben.
- Ne már fiúk! Miért nevettek?! Ez nem vicces –már nem folytak a könnyei. Karba tett kezekkel nézett ránk.
- Jó, nem az. Tudjuk, hogy nem az –próbál megkomolyodni Harry, de a szája sarkában ott bújkál a mosoly.
- Te is meghallgatsz minket, szóval mondj el mindent –szólalok meg kis idő után. Már senki nem nevet.
- Tartsunk csajos estét, mint mikor Harry szakított Caroline-nal –csillan fel Niall szeme.
- Csajos este? –nézek rá. Csajos?
- Ja, úgy hívtuk, mert Harry sírt.
- Hagyjál már –kiált rá az említett –Mellesleg Lou, te is ott voltál.
Vállat vontam. Emlékszem, hogy sírt és ezért Niall berakott valami „a szingliség jó” fajta filmet és Harry kibeszélte magát nekünk, aztán felmentünk a szobájába és megvigasztaltam… khm… Másnap pedig, már az sem érdekelte ki az a Caroline.
Lemegyünk a földszinti nappalinkba és két szembe lévő kanapéra ülünk.
- Szóval összevesztetek? –támaszkodott a térdére Harry –Nagyon?
- Amúgy egy kapcsolatban egészséges, ha veszekedtek. Csak meg kell beszélni, mindig beszélni kell róla –bólogatok. Harry oldalra fordítja a fejét felém és különös tekintettel figyel.
- De… összevesztünk és nem tudtam neki mit mondani, ő meg elment.
- Miért nem mentél utána? –kérdeztem csendesen. Alig három hónapja Liam pont ezt kérdezte tőlem. Túl ismerős a helyzet.
- Én… -nézett mélyen a szemembe. A tekintetével válaszolt: ugyanazért amiért én annak idején –Nem akartam tovább rontani a helyzeten –valami ilyesmit mondhattam én is. A mellkasomba a szorító érzés erősödött. Aztán sóhajtottam egy mélyet, ez nem rólam szól, és Harryvel megjavult a helyzetünk.
- Nem akarod felhívni? Tényleg jobb lene, ha megbeszélnétek, szerintem eleget gondolkozott –tanácsolja Harry –Úgy értem, gondolom, minden pillanatban újra gondolja és belemagyaráz dolgokat. Bizonyára várja, hogy felhívd, ő is biztos akarja, de te vagy a férfi. És minél több ideig nem keresed, annál többet töpreng, annál tovább hagyod, hogy bebeszéljen magának dolgokat, és egyszer csak késő lesz. Szóval csak ragadd meg a telefont, mert ő nem fog hívni.
- Nem tudom, mit kéne mondanom. Mi sosem veszekedtünk eddig.
- Liam, te mindig tudod, mit kell mondani –mosolyog rá Liamre.
- Ti mit mondanátok?
- Azt sem tudjuk min vesztetek össze. Tényleg min vesztetek össze?
- Azon, hogy kevés időm van rá, és már nem vagyunk olyanok, mint régen…
- Akkor –kezdi Harry izgatottan – Vidd el egy különleges randira, mutasd meg mennyire szereted. Tölts vele egy egész napot.
- De… minden nap be van táblázva, ma is felhívott Alan, miközben vele voltam. A turnéig pedig, alig van szabad óránk.
- Beszélünk Alannal –bólintok –Amúgy a mai nap szabad volt? Mert én egész nap nem fogtam fel, hogy kötelességeim vannak.
- Én ma voltam stúdiózni Zaynnel –von vállat Niall –De nem hiányoltak titeket.
- Kérjünk Alantól egy napot, ha mind kérjük, megfogja engedni, majd szépen nézünk rá –annak ellenére, hogy ezt mondtam, nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy megengedi. Talán ha Zayn „kéri”, mert ő általában megfenyegeti. Ezt az egész „sztárságot” szerintem Zayn viseli a legrosszabban.
- Gyerünk Liam, hívd fel Sophiát! –sürgeti Niall –Harrynek igaza van mindenben.
Harry vigyorogva dől hátra a kanapén. Liam megdörzsöli az arcát és bólogatva fel áll.
- Mit nézünk? –kérdezi Niall miután a szomorú Payno elhagyja a szobát. Az óriási polchoz sétál, amin több száz, talán ezer DVD sorakozik szép sorrendben, műfaj, azon belül ABC sorrendben.
Niall sorolni kezdi a romantikus filmeket.
- Kérlek, akciót –könyörgök.
- Tudjátok mit?! –Harry is csatlakozik a gyűjtemények mellé, hogy megkeresse, amire gondolt –A sötét lovag –emeli ki diadalmasan, a keresett filmet.
- Liam kedvence –nevet Niall. Ez a film, egy azon kevesek közül, amit mind szeretünk.
Sophia túl messze lakik, ahhoz hogy Li elmenjen oda, kibéküljenek, beszéljenek, és haza is érjen, annyira hogy tudjon aludni hajnali 5-ig. Szóval a telefonbeszélgetés után nagy valószínűséggel lejön.
Berakjuk a filmet, de nem indítjuk még el. Az széles derékszögű kanapénkra telepedünk, ami a TV-vel szemben van, úgy néz ki, mint két ágy összetolva, ezen elférünk öten, még úgy is, ha mindenki fetreng és tele van kajás tálakkal, vagy dobozokkal az egész.
- Kell popcorn –szalad el Niall a konyha felé.
- Nem vagy fáradt? –kérdezem Harrytől –Miattam nem aludtál sokat.
- Ja, nem baj, jól vagyok, legfeljebb a felénél bealszom –vigyorodik el –Lefeküdhetek?
- Mi?
- Az öledbe feküdhetek? Azaz, az öledbe hajthatom a fejem?- kérdezi angyalian elmosolyodva, a hangsúlyától kiráz a hideg, fel sem fogom, mit kérdez, de a szívem már igen, és hevesen pumpálja a vért.
- Ezt miért kérdezted ilyen furán?
- Mert ez egy idézet a Hamletből, de miért is tudnád? Mellesleg komolyan kérdeztem.
- Öhm… ja persze.
Nem nagyon tudom, mibe egyeztem bele, amíg végig nem fekszik a kanapén és a fejét az ölembe rakja, még szélesebben mosolyogva, mint az előbb.
A fejem a kanapé támlájára hajtom, és a plafont bámulom. Rég tett olyanokat, mint ma. Felemelt, megölelt, belehajtja a fejét az ölembe. Most már minden a régi lehet? Mármint teljesen a legjobb barátom. Úgy hogy bármi történik, nem kell utána zavarban lenni, és eltűnődni a múlton. Jó lenne.
10 perc múlva Niall három tállal érkezik meg.
- De jó valakinek –néz le Harryre, aki nem válaszol, és csak remélem, hogy nem aludt el.
Most először érzem úgy, a mai nap, hogy el tudnék aludni. Hajnalig bulizhattunk Evelynnel és szerintem nem töltöttem sok időt az ágyban. A szemem majd’ leragad.
Nem tudom mennyi idő telt el, mire Liam letrappolt hozzánk.
- Na? –kérdeztem gyorsan.
- Azt hiszem, minden rendben… lesz. El kell intéznünk, hogy legyen egy napunk, holnap beszélek Alannal.
- Oké, megpróbáljuk meggyőzni –bólintok –Jössz filmezni?
- Persze, mit nézünk?
- Batmaaaaaaaaan –húzza el a szót Niall és megnyomja a play gombot.
Engem leköt a film, de H tényleg elaludt, a légzése egyenletes és mivel a testétől nem tudom, hova tenni a jobb kezem, a mellkasán pihentetem.
A film felén már túl jártunk, mikor lassan felnyitotta zöld szemeit, és kitöröli belőlük az álmosságot. Nagy nehezen feltornászta magát, majd odasuttog egy bocsit és bekapcsolódik Batman és Joker világába. Ő Batman én meg Joker, de csak ebben a filmben, mert én amúgy Superman vagyok.
A térdemre könyökölve figyelem tovább. Izgatottan, hogy mi fog történni, vagy, hogy mi lesz a vége. Annak ellenére, hogy tudom, mindig bebeszélem magamnak, hogy ez alkalommal másképp lesz. Szinte minden filmnél ezt csinálom, ha nem tenném, nem lenne élvezetes és minden jelenetet előre tudnék.
Harry felém hajol, pontosabban a fülemhez.
- Minek izgulsz annyira? Úgyis tudod mi lesz a vége… - suttogja. Nos, ő az én ötletem nélkül is tudja élvezni, századszorra is.
- Nem, nem tudom –makacskodom –Én Jokernek szurkolok.
- Mindig a jó győz –jelenti ki halkan.
- Majd keresek egy szuperhősös filmet, ahol nem és az lesz a kedvencem –fordulok felé.
- Shh –szól ránk Liam, nem elszakítva a tekintetét a képernyőről.
- Ha nem izgulnék, már bealudtam volna, így jobb, nincs kedvem lefeküdni.
- Pedig kéne. Holnap 5-kor kelünk –mondja halkan.
- Ennyi erővel, neked is kéne –vágok vissza.
- Én az előbb aludtam –mutat az ölembe –Neked viszont tényleg kéne.
- Jó, Harold, most filmezünk –legyintek. Próbálok halkan beszélni, mert nem akarom Liaméket zavarni. Tovább fürkész. Pillantása egyfolytában az arcomon van. Szinte éget.
- Tökre aggódom –suttogja. Mi? –Láttad a tükörképed?
- Igen, szoktam tükörbe nézni, de mindig ugyanazt látom! Eddig sem néztem ki jobban! –kezdek ideges lenni. Azt hittem jól fejeződik be a nap. Csak ne nézne ennyire!
- Fiúk! Lehetne, hogy kinn folytatjátok?! –szól ránk Liam, Harry morog valamit, de visszafordul hozzám.
- Nem azt mondtam, hogy rosszul nézel ki. Csak ki kéne pihenned magad.
- Nagyon aranyos vagy, hogy törődsz velem, de megoldom –mindenhová nézek, csak rá nem. Nem szeretem azt, ahogy kinézek, és tudom, hogy a cigi, a pia és a drog tehet róla, de már késő, ezeket kitörölni. Karikás a szemem, az arcom beesett, olyan a fejem, mint egy halálfej vagy nem tudom, de abbahagytam a drogozást és idővel jobb lesz.
- Bocs, hogy aggódom érted –dől hátra karba tett kézzel.
- Nem, tényleg, köszi –a fejem a vállára hajtom, de ő nem mozdul –Köszönöm Hazz –amint a szavak elhagyják a számat, megremeg. Három hónapja nem hívtam őt így. Csak Styles, vagy Harold, esetleg ritkán Harry.
Bal karjával magához húz, érzem az illatát és ettől elbóbiskolok. Kényelmes a válla és nem érdekelnek tovább a TV-ben játszódó jelenetek. Az álom elér, és magába húz, át egy teljesen más univerzumba, ahonnan nem érzékelem a külvilágot.

10. fejezet

Pontosabban nem is az arc volt leginkább ismerős, hanem a hozzá tartózó sötét lencse. Az egyik fotós Evelyn házából, kitartóbb volt a kelleténél. Kifinomult reflexeim vannak még a legtávolabbi vagy a legkisebb villanásokra is. Így szokott lenni, hogy viharos éjszakán nem tudok aludni, mert mire épp elaludnék, jön egy újabb villám, álmomban pedig megjelennek a semmiből a lesifotósok és felriadok, elszívok egy cigit. Ezután átmegyek Styleshoz, mert ilyen éjszakákon ő sem szokott aludni, habár ő inkább azért nem, mert odavan a viharokért, nyitott ablakon át bámulja a szélben hajladozó fákat, a sűrű esőfüggönyt, a villámokat és hagyja, hogy a vihar bejárja az egész szobát, hallgatva a dörgéseket.

Halkan lépek be, rögtön megborzongom, és összébb húzom magamon a pokrócot. Kitárt erkélyautóban támasztja a félfát, körülötte repdesnek a széltől a függönyök. Ő is pokrócban van, csak az övé nem Marveles szuperhősöktől virul, hanem oroszlánkirályos. Ugyanabból a Los Angelesi boltból való mindkettő. Bár én nem teljesen így akartam, jobb lett volna, ha én veszek Hulkosat, ő meg Vasembereset, a kedvenceinket a Bosszúállókból, de ő meg Timon és Rumbásat akart mindkettőnknek. Így szokott az lenni, hogy mindenki kitart a sajátjánál, de csak félig, mert ezen kívül teljesen más milyet vettünk.
Lábujjhegyen osonok feléje, a hátán lobog a szélben Simba sörénye.
Meglököm hátulról ezért, hogy egyensúlyát nehogy elveszítse, muszáj kilépnie a balkonra, ahová bever az eső.
- Nehogy azt hidd, hallottam, hogy jössz –pördül meg. A haja pillanatokon belül csuromvizesen lóg az arcába. Hozzá hasonlóan mostmár én támasztom az ajtókeretet. Tesz felém egy lépést, de én elállom a bejáratot.
- Oké, nem akarsz beengedni. De arról megfeledkeztél, hogyha én ázok, te is –minden lényegesebb ellenállás nélkül hagyom, hogy kirántson az esőbe, mert a fenébe is a szabály, az szabály. Ha ő ég, én is, ha ő ázik, én is stb.
Szembefordulunk az esővel, karba tett kezekkel a pokróc alatt, amik nem sokára csak nehéz rongyok. Szembehunyva hagyom, hogy a vihar verje az arcom.
Harry nekem nehezedik oldalról, de megvetem a lábaim, így nem tudja visszaadni a kölcsön lökést, ha egyáltalán ez a bosszú jele. Lehet, hogy csapnivaló egyensúlyérzékét próbálja kompenzálni, ami a csukott szemeire gondolva, igen valószínű.
Pár perc után elenged, gondolom kinyitotta a szemét. Az eső hangja dobol már a dobhártyámon is, csak a dörgést hallom, azon kívül háttérzajként. Ha jobban belegondolok, kezd az agyamra menni. Nem érdekel, ha Hazz kinn marad, ő dolga, nekem elég volt ennyi, bemegyek.
Kinyitom a szemem, sehol nincs, az ajtó zárva. Baszd meg Harold! Hogy azt az alattomos pofádat! Tudhattam volna, hogy átver. Hogy a francba nem hallottam, hogy bemegy?
Jó, mindegy pár perc az esőben, nem a világ, úgy sincs szíve kint hagyni. De akkor is, átvert! Ő, engem. Hogy süllyedhettünk idáig?

- Miért nézel ilyen morcosan, ijesztő –szól rám kerek szemekkel Evelyn.
Virágosládák között kuporogtunk, mert hát az első legközelebbi ajtón berángattam. Most vajon milyen cikkel áll elő a média? Louis Tomlinson új, titokzatos barátnőjének, úgy látszik virággal kedveskedett az énekes. Miért nem zöldséges boltba tévedtünk be? Bár akkor biztosan a közös konyhakert szenvedélyünkről írnának.
- Nem is azt kérdőjelezed meg, hogy miért tuszkoltalak be egy virágkereskedésbe és rántottalak le a földre egy sor kaktus láda között –kerülöm ki a kérdését. Mit mondhattam volna? Hogy Harry egyszer kizárt az esőbe és azért voltam morcos?
Meglepődök, amikor nevetni kezd.
- Kaktu? Kaktus láda? Ezek kaktuszok. Kaktuszos ládák –javít ki, miután csendre intem. Mintha Haroldot hallanám. Oda van a kaktukért, van egy halom a házunkban. Ha már itt vagyunk, vehetnék neki egyet, hátha jobb kedve lesz tőle a turnén. Nagyon nem akarja itt hagyni Keilláékat. Meg kell néznem van-e itt valami pici cserepes kaktu, amit magával hozhat.
- Amúgy tényleg, miért tuszkoltál ide? –ragadja meg a karom, amikor föltápászkodok a padlóról, hogy utánanézzek annak a kaktunak. Sóhajtva visszahuppanok.
Harrynek mindig igaza van, miért pont most nincs? Azt mondta szüksége van Evnek rám, erre tessék, újabb terhet rakok rá.
- Láttam egy fotóst… -úgy közlöm, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. Őszintén? Ez esetben, mindent megmagyaráz.
- És ez gáz? –a kérdése költői, ő is tudja, magának válaszol –Ez gáz.
- Készülj fel rá, megeshet, hogy benne leszel valamelyik újságba, fenn leszel neten stb, mint az én titokzatos partnerem –tessék, belerángattam a hülye média-cirkuszba. Lehet, hogy Hazz dühös lesz rám, de el kell hagynom Evelynt. Kétségkívül szüksége van valakire, de az biztos nem én vagyok.
- Amíg ezt emészted, elmegyek és veszek egy kaktut, egy barátom oda van értük.
- Harry? –kérdez vissza kedvesen. Lehet Styles mesélt neki a kaktuairól, nem figyeltem. Fölösleges körítenem, ez is költői kérdés volt. Tudja, hogy Harrynek veszem.
Megfordulok, hogy választani tudjak, de nem tudok, nem vagyok szakértő. Máskor csak megragadnék egy random növényt és el van intézve, anyának az a lényeg, hogy ajándék.
De most a legjobbat akarom.
- Segítenél? –veszem rá magam, hogy megkérdezzem Evelynt.
- Persze. Miben? –tápászkodik fel ő is.
- Kicsi kell, hogy legyen, de később se nőjön meg, kaktu-szépségnek számítson, egészséges legyen –sorolom. Még azt sem tudom, mik a szempontjai egy jó kaktunak, pedig ellepi a házunkat.
- Még valami? –kérdez vissza, miközben már a polcokon lévő, fajta szerint, rendezett kaktus ládákat vizsgálja.
- Strapabíró, használatlan, gyors komfortos… -sorolom fel az autós feltételeimet, hátha ezt fordítani kaktu nyelvre.
- Ugye tudod, hogy nem kocsiról van szó? –nevet.
- Hogyne tudnám! Egy autó, hogy lehetne kaktu-szépség már megbocsáss –kérem ki magamnak mosolyogva.
Amíg ő lázasan kutat én is próbálkozom, először csak különbséget tenni. Nehéz feladat, mind ugyanolyanok. Vagy mégsem? Ha jobban megnézem, csak annyira ugyanolyanok, mint az emberek. Színárnyalat különbség is van, ahogy nálunk a bőrszín, alakra, formára sem egyeznek, ahogy mértben sem, természetesen, növekednek, mint mi. Persze, ezt nem tudom abból megállapítani, hogy pár percig nézem őket, ezt csak tudom. Ami nagyobb, kicsiből lett. Én meg bölcsebb vagyok, mint valaha.
De melyik számít szépnek? Harrynek melyik tetszene? Ha Styles lennék, melyiket venném meg? Öhh…
- Louis, megtaláltam! –int magához izgatottan Ev. Tényleg megtalálta: apró, formás, élénk, erősnek tűnik stb. A tökéletes kaktu, kaktuk kaktuja. De én mégis megrázom a fejem és kiemelem a legalsó polc akciós ládájából azt, amivel Haroldnak a legnagyobb eséllyel örömöt tudnék szerezni. Fakó,
szabálytalan, girbe-gurba, göcsörtös, több helyen a tüskék is ritkásak. Hát, ja, ő itt kaktuk roncsa.
Evelyn összeráncolt szemöldökkel kapkodja tekintetét a két lehetőség között.
- Ajándékba adod, ne szórakozz –ajándék? Inkább csak veszek neki valamit csak úgy –Azt meg tartsd meg magadnak, ha annyira ragaszkodsz hozzá –forgatja a szemét. Nem vesz komolyan –Amúgy is világsztár akciós terméket vásárolna?
- Megvehetem a szépet is, odaadhatnám Harrynek azt is, de tudod mit? A szépet megköszönné és lerakná a többi szép közé. Nem jelentene sokat, elvegyülne a többi közt, van egy „kis” gyűjteménye. És a nyomival mit csinálna? Meglátná és megrendülne, kitágult szemekkel kikapná a kezemből, megkeresné neki a legjobb helyet, aztán ezermillószor odajönne hozzám, még napok múlva is megköszönni, hogy megmenthet egy növényt. Sokszor nem bírná ki, hogy ott hagyja a helyén, hanem csakúgy magával vinné például a fürdőbe, letenné a csap mellé és abban gyönyörködne fogmosás közben, vagy amikor ennénk, odatenné az asztal közepére. És naponta többször izgatottan újságolná a változásokat a növényen és mutogatná. Pedig én ezeket sosem veszem észre, de ő látja a legapróbbakat is –magyarázom hadarva, a vége felé berekedek. Ev félrebillentett fejjel bámul, megköszörülöm a torkom, hogy a rekedtség eltűnjön –Szóval én inkább a másodikat szeretném.
Szó nélkül visszateszi kaktuk kaktuját a helyére.
- Megyek, megveszem, addig maradj itt –viszlát Evelyn, teszem hozzá magamban.
- Ne, Louis, egyszerűbb, ha én veszem meg, téged felismernek. Elkerülünk dolgokat, ha helyetted egy hétköznapi csaj vásárol, te itt megvársz, csukja a fejeden, senki nem vesz észre.
Beleegyezésemet a kaktu bánja. Nem látja ő már Hazza gondoskodó kezeit. Így viszont közelebb van a kijárat. Míg Ev előre megy a pénztárhoz, észrevétlenül kinn vagyok, ha én mentem volna fizetni, visszafelé el kellene jönnöm a mi polcsorunk mellett ahonnan simán, megláthat, jönne utána.
Haragos lesz Harry, de tudom, idővel megérti majd, hogy Evnek nem rám van szüksége és nem tehetem ki, mint friss húst az éhes média agarainak.
Holnap majd visszajövök és keresek másik kaktut Stylesnak.
A csuklyámat mélyen fejembe húzva, kocogva, kerülgetem az embereket, Evelyn háza, azaz a kocsim felé. Már az első figyelemelterelő jelnél lassítok: kétsaroknyira a háztól egy Daily Mail-logós kocsi. Átmegyek az úttest másik oldalára.
Messziről meglátom a csoportosulást pont a lány háza előtt. Gondolkodás nélkül fordulok sarkon és futok visszafelé, a járókelők arca közt Evelynét keresve a kapucnim árnyékából. A boltba beesek, reménykedve fordulok be a polcsorunkba. Szar érzésem támad, amikor meglátom ott ülni, kaktu alakú szatyorral a kezében. Szar érzés belegondolni meddig ült volna még itt. Lefékezek előtte, mire felkapja a fejét, szemein megkönnyebbülés-hullám söpör át.
- Azt mondtam, maradj itt –hangjában még ott a csalódottság szelleme, de majdnem teljesen elnyomja a megkönnyebbülés és a kérdőre vonás.
- Bocsáss meg, Evelyn, mindenért. Sajnálom. Tudom, hülye szó, én se bírom, de tényleg sajnálok mindent, ami miattam volt rossz neked. Azt hittem, ha lelépek és hagylak az jó ötlet, de a házad előtt tele van fotóssal, riporterekkel és még ki tudja mikkel. Szóval azért jöttem vissza, mert bármilyen baklövéseket csináltam neked eddig, az lenne a legnagyobb, ha itt hagynálak a szarban, amit nem is te kavartál –ezt mind a térdemre támaszkodva, lihegve vallom meg, pedig csak pár száz métert futottam. Hülye cigi.
Felpattan a kőről és olyan hirtelen terem nagyon közel hozzám, hogy felfogni sincs időm, szorosan hozzám bújik.
- Fogalmam sincs, milyen baklövésekről magyarázol, de az tényleg az lett volna, ha itt hagysz, vagyis nem jössz vissza –hopsz, még nem is tudja, hogy Dave reggel nála járt? –Köszönöm –folytatja –hogy nem hagytál ott, mint mindenki más, pedig semmid sem voltam/vagyok –erősen szorít magához és a karjaim önkéntelenül fonódnak köré, miközben arra gondolok, hogy Harry babérjait aratom le. Hogy én nélküle nem lennék itt ennek a lánynak. Hogy ő mennyire jó és én mennyire szar alak lennék nélküle. Harry az én jobbik énem, én pedig az ő rosszabbika. Talán tökéletes lenne nélkülem, de túl önző vagyok ahhoz, hogy elveszítsem.
- Evelyn –szólítom meg. Senkivel nem szoktam sokáig ölelkezni, csak Harryvel, nem is nagyon szoktam mással. Egy idő után kellemetlen, kivéve Styles-szal, ha egy hely lenne, ahol életem végéig leragadnék, és választhatnék, Harry karjai közt lenne, gondolom. Ez túl nyálas és érzelgős… ha tudna ezekről.
- Igen?
- Nem mehetsz haza, és mi lenne, ha eljönnél hozzám, vagyis hozzánk? –nézek a szemébe, mikor elenged.
- Biztos? –úgy tűnik, zavarban van.
- Persze, nem zavarsz, csak az autómat megint hátra kell hagynom –a szájam sarka lefelé görbül. Nem szeretem, ha nem érzem biztonságban őt. Mármint a kocsimat. És ott az a rengeteg ember körülötte, féltem.
- Tudod az utat tömegközlekedéssel? –kérdezi, amint kilépünk a boltból. Előveszem a telefonom és rámegyek a térképre.
- Nem, épp ezért hívok egy taxit rajta –biccentek a mobil felé. Vannak tárgyaim, amiket megszemélyesítek, ezek, amikkel törődök, és ezeket Styles szobájában tárolom, (kivéve a kocsimat és telómat, egyértelműen). Például a gitárom, a deszkám a focilabdám, és néhány kupa. Az én szobának nevezhető kuckóm, egy nagy roncstelephez hasonlít leginkább, nem tehetem oda a kis szerelmeimet. Mindenkinek a szobája kifejező, illik a személyiségéhez, az enyém szeméthalmaz, Stylesé rendezett, tiszta, világos, olyan Harrys, kivéve azt az egy sarkot, ami az enyém. Zayné grafitis, a fal firkás, néhol bandás poszterek lógnak le, egyszóval Zaynes. Liam egyik fala képregényekből kivagdosott lapokból áll, de ezt általában elrejti, nem szeret gyerekesnek tűnni, tele van könyvekkel, ahogy Harold is. Bár ha már a gyerekességnél tartunk, van egy óriási plüss macija és plüss Woody a Toy Storyból. Niall zöld színű környezetben él, de komolyan hogy bírja?! Az ágynemű ír zászlós, ahogy a falon is lóg egy, de mondjuk megértem, hiányzik neki a hazája.
Lerendezem a hívást. Ez a legegyszerűbb megoldás, az a gáz, hogy nincs nálam pénz, az összeset kaktura költöttem, de ha hazavisz, akár megkaphatja az ár kétszeresét is. Pár perc múlva meg is érkezik a fekete jármű. Amilyen gyorsan lehet bepattanunk és elhadarom a címet.
Ma szerintem mindenki otthon lesz, kivéve Harryt.
- Várjon meg itt –szólok a vezetőnek, mikor leparkol az óriási ház előtt –Evelyn maradj itt, te vagy a zálog. Nyugi, nem hagylak itt –teszem hozzá az arckifejezése láttán. A sofőr kicsit bosszús és mond még valamit, de csak berohanok a házba.
- Louis! Öt éve nem láttalak –vigyorodik el szőke bandatáram amint meglát, a nappaliban –Ugye tudod, hogy tartozol, némi magyarázattal.
- Aha, jó, Niall, van nálad pénz, visszaadom, csak a taxis kinn vár.
- Miért vagy taxival? Hol a kocsid? Hol van Harry?
- Lehetne, hogy a kérdéseiddel, azután zaklatsz, hogy adsz pénzt? –kérdezem kicsit hangosan.
Szó nélkül a zsebébe nyúl és előhúz, egy ötvenest. Király, pont jó.
Kirohanok, és egy mozdulattal át adom a pénzt, és gyorsan kihúzom Evelynt.
- Oké, Ev, készülj fel, a fiúk, ha nem is mind, de itthon vannak, és lehet, hogy kapni fogsz pár kérdést, vagy megjegyzést, de egyet ne felejts el, soha nem vegyél komolyan semmit –fogom meg a vállát, aztán befelé irányítom.
Ahogy nyitom az ajtót Niall beszél is.
- Szóval Tommo mesélj… Hát ő ki? –látja meg Evelynt. Niall a világ legkíváncsibb lénye mellesleg.
- Ő Evelyn, Ev, ő itt Niall –mutatom be őket egymásnak. Niall mindent tudó széles vigyorral lép közelebb.
- Örülök Evelyn –ráz vele kezet –Mostmár Louis elvárom, hogy elmesélj mindent, és tényleg mindent, onnantól, hogy otthagytad a próbát.
Niall kék szemei megtalálják az enyémet és kíváncsian fürkész.
- Jó, jó nem nézz így rám –legyintek –Tegnap Evelynnel voltam, és reggel Styles értem jött, aztán visszamentünk hozzá –nézek a lányra –és egy pasi hívta az újságírókat, ezért nem mehetett haza.
- De szépen elmagyaráztad, mindent értek –forgatja a szemeit gúnyosan.
- Tudom. Fontosabb dolog. Kurva éhesek vagyunk –mosolyodok el kedvesen szavaim ellenére. És igen, már a kaja említésétől, Niall tekintete felcsillan és a gondolatai elterelődnek.
- Rendeljünk pizzát.
- Asszem pizza mérgezést fogunk kapni –húzom el a szám, de beleegyezem.
Niall intézi a telefont, mi addig felvisszük a szobámba a Harrynek szánt kaktut. Lerakom egy üres helyre, amit nehéz találni, de valahogy megoldom. Evelyn csak ámulva nézegeti a házat, ami nagy és szép, kivéve a szobámat. Liam ajtaja mögül zenét hallok, szóval gondolom, itthon van, de nem zavarom, bármit is csinál.
Lent, Ni –ahogy éreztem –kérdésekkel bombázza szegény lányt. De minden tiszteletem az övé, hogy kibírja és ésszerű válaszokat ad.
Én felhívom Alant, mert még ma haza kéne jutnia és csak a menedzserünk tudja elintézni, hogy a sok firkász és fotós eltűnjön. Abból, hogy ennyien vannak, arra következtetek, hogy megemlítették Harry nevét, de engem is láttak, ergo valahol ketten voltunk és ilyet nem minden nap lát a média, sőt…!
Megint végighallgatom Alan kioktatását és figyelmeztetéseit, majd megígéri, hogy megpróbálja elsimítani, és felhív, ha mehetünk, de már van rólam mai kép a neten, ergo van bizonyíték, hogy ott jártam.
A konyhába visszatérve láttam, hogy Ev és Ni elég jól elvannak, ebből csak egy valami jön le nekem, mindenki tud ezzel a lánnyal beszélni, csak én nem. Komolyan, miről kéne beszélnem vele?
- Hol van Zayn? –kérdezem Nialltól.
- Hát… ööö... izé, szerintem Perrie-nél, vagyis nagyon remélem, hogy Perrie-nél.
Nos, Zayn és a félrelépései, de szerintem, ahogy én láttam, csak akkor van, amikor részeg.
Alig másfél óra telik el, mire Alan hív, hogy tiszta minden és hazamehet Ev. Ebben a másfél órában én is beszélek a vörös lánnyal, egész jól megy, de nem, akkor sem rám van szüksége.
Elég hamar hívok egy újabb taxit és gyors és érzelmes búcsú után elindulunk. Nem igazából nem volt gyors, se érzelmes, de mindegy.
- Ev, azt hiszem, el kell mondanom valamit –kezdem a taxiban, teljes testemmel felé fordulva, ülés közben.
- Igen?
- Ma reggel… -kezdem –A… Dave nálad járt.
- Mi? –kapja fel a fejét. A szemi tele vannak döbbenettel és talán rémülettel.
- Dave kopogott, és szerintem bocsánatot akart kérni, vagy megbeszélni veled, és én voltam ott…
- Bántott?
- Nem érdekes –legyintek gyorsan –A lényeg, hogy szerintem, vagyis remélem, hogy bocsánatot akart kérni, lehet, hogy el kéne mondanod neki, hogy nincs köztünk semmi –mutatok kettőnkre.
- Nem tudom, hogy akarom-e… mármint a kibékülést vele, vagy a bocsánatkérését, de talán felhívom –bólint bizonytalanul –Köszönöm, hogy elmondtad!
A megkönnyebbülés szétárad a testemben, jobb lesz neki, érzem, hogy jobbra fordul majd a sorsa. Harry büszke lehet rám, nem tudom pontosan miért, de az lehet.

Szinte biztos, hogy, még látni fogom Evelynt, ezért nem borultam sírva a nyakába, nem mintha amúgy megtenném, de ez még egy ok volt, hogy ne csináljam.
Végre a saját kocsimmal vezethetek hazáig és van egy érzésem, hogy Harry otthon van, és ettől felélénkülök. Ma rengeteg megérzésem volt, tuti valami médium vagyok.
Futva megyek be a házba, Harry itthon van és várom, hogy lássam.
Nem törődök Niallel, akinek még maradtak kérdései, csak felmegyek az emeletre. Kopogás nélkül nyitok be, csak mert én megtehetem.
- Ennyire hiányzom? –kérdezi Harry vigyorogva, mikor beesek az ajtaján. Az egyik fotelében ül a telefonjával.
- Csak szeretnéd, van neked valamim –emelem fel a szemöldököm kicsit.
- Igen? –kel fel –Tényleg mi volt Evelynnel?
- Semmi különös, azt hiszem, jól van –bólogatok szórakozottan. Harry szobájával szemben van az enyém, amiben ott van az ajándéka, ami nem is ajándék, csak úgy adom neki, mert ilyen kedves vagyok.
- Boltban voltunk és eszembe jutottál –motyogom, mire mosolya megnő. Csak benyúlok a szobámba a szatyorért - És ez lesz a karácsonyi és a szülinapi ajándékod egyben, hogy azokat megússzam –közlöm vele.
- Rontsd még el párszor a pillanatot, kérlek.
- Nem megy, sajnálom, és a beszédemet pedig elfelejtettem –húzom el a szám –Pedig készültem, egy hosszú, megható szöveggel –bizonygatom, majd angyalian elmosolyodva átadom neki a kis csomagot.
Ahogy elveszi tőlem és meglátja, elkerekedik a szeme, pont, ahogy megjósoltam.
- Ez… -kezdi, csak pár pillanat múlva folytatja –Ez a kedvencem –jelenti ki és lerakja maga mellé, majd felém lép. És ettől a mozdulattól a torkomba ugrik a szívem, pedig ez nem szokott előfordulni, vagyis szokott, de nem kéne. A karjaim alá nyúl és magához ölel. Elképesztően szorosan, ilyenek a Harry ölelések. De ez mégis más, és biztos vagyok abban, hogy érzi a heves szívverésem. Visszaölelem, karjaimmal a nyaka körül. Kicsit felemel, hogy egy szinten legyek vele, és ne kelljen lehajolnia. Ez az ölelés, és ahogy az arca a nyakam és a vállam találkozásánál van, mindent megér. Örökké így tudnék maradni, igen, ez a kedvenc helyem.

9. fejezet

*Harry szemszöge*

Összetörtem volna a szívét?! Nem lehet összetörni valakinek a szívét, aki nem is szeretett úgy. Mi barátok voltunk, már szinte szorosabb volt, egy barátságnál, de barátok voltunk, amíg el nem rontottuk. Szóval nem törtem össze a szívét, de az biztos, hogy nálam volt, az enyém meg nála, csak hát visszacseréltük. Sosem kaptam vissza teljesen, de már mit számít!? Itt van nekem Keilla.
A gondolataim mégis átvették az irányítást, így észre se vettem, hogy már befordultam az utcába. A tetteim, a mozdulataim ebben már rutinosak szerencsére.
Mikor leállítom, a kocsit még pár pillanatig csendben ülve benn maradok. Miért kell nekem folyton arra gondolni, hogy mi volt régen?
„Kinek nincs szüksége radírra? Mindenki követ el hibákat” Ezt egyszer Louis mondta. És most nekem nagyon szükségem egy radírra. Néha Louis olyan bölcs, nem értem miért poén azt tettetnie, hogy sötét. Niall például sosem hiszi el, hogy a Strongot ő írta „Nem az nem lehet, Lou nem használ olyan szavakat és ez a dal túl szép ahhoz, hogy ő írja.” Erre persze Louis vállat von és rávágja, hogy jó ihlete volt. Ez engem mindig összezavar. Amikor összevesztünk, azon a bizonyos napon 3 hónapja, két hétig nem találkoztunk, azalatt az idő alatt szakított Eleanorral és megírta a dalt.
Megint. Mindig visszakanyarodok hozzá. Nincs bajom azzal, ha rá gondolok, csak lenne egy radírom.
Megrázom a fejem, hogy elűzzem a sok szarságot, majd beletúrok a hajamba. A lábaim végre engedelmeskednek, így kiszállok az autóból és eljutok az ajtóig. Mire kinyitom a zárat és belépek, sikeresen elzárom az emlékeket az agyam elrejtett hátsó zugába. Leveszem a csizmám, mert tudom, hogy anyám allergiás arra, ha valaki cipőben van a házban, kivéve ha vendégek vannak, akkor mindig megengedi, hogy úgy legyünk, furcsa.
Bent csend van. Egészen amíg…
- Szia, Harry!
Felnézek és meglátom Keilla mosolygós arcát. Sokkal jobb színben van, mint tegnap.
- Szia. Egyedül vagy? –a lépcső aljában találkozunk, mikor odaérek.
- Ühüm. Illetve mostmár nem. De Anne elment vásárolni.
Lehajolok hozzá, hogy adjak egy puszit a szájára, aztán még egyet.
- Ugye jobban vagy?
- Persze, biztos csak gyomorrontás volt.

*Keilla szemszöge*

Egész nap unatkoztam, vagyis vártam Harryt. Nem tudom elképzelni mi lesz velem, miközben ő turnén lesz. A napjaim fénypontja, ha látom őt vagy Gemmát, de az utóbbi jelenleg nem elérhető, és egy darabig nem is lesz.
Késő délután érkezik meg Harry, egészen addig Gleet néztem a TV-ben.
- Szia, Harry! –őszintén nagyon örülök neki. Ma jobban, mint máskor, de mindig ezt érzem.
- Szia. Egyedül vagy? –néz fel rám, miközben lefelé lépkedek a fa lépcsőn. Annyira szeretem ezt a házat, szinte minden fából van, és a barna szín különböző árnyalatai uralják a falak színét és a tárgyak többségét.
- Ühüm. Illetve mostmár nem. De Anne elment vásárolni –tájékoztatom. Mosolyogva lehajol hozzám és puszit ad az ajkaimra, szeretem, mikor ezt csinálja, ez olyan Harrys, nem csókol meg, csak gyengéd puszikat ad és ez sokkal jobb érzés.
- Ugye jobban vagy? –kérdezi aggódva. Még jó, hogy aggódik. Kicsit várok a válasszal, meg kell őt nyugtatnom.
- Persze, biztos csak gyomorrontás volt –bólintok egy kicsit, mire összeráncolja a szemöldökét.
- Én nem szoktam elájulni, ha gyomorrontásom van. Csak aggódom. Olyan vékony vagy.
- Lehet, hogy ezért volt. De jól vagyok, és ez számít.
- Csak… ha még egyszer ilyen lesz, elviszlek orvoshoz, oké?
- Jó –egyezek bele. Úgysem fogom tovább csinálni. Egyre rosszabb és már nem segít. Csak félek, hogy a Harrytől való távolság, újra kihozza belőlem.
- Köszönöm –hajol közelebb és mostmár megcsókol. És ez is csak ő lehet, hogy megköszöni, hogy vigyázhat rám.
- Én köszönöm.
- Szóval Anne nincs itthon? –enged el. Furcsán hangzik a szájából, hogy „Anne” amikor az anyjáról beszél. de tudom, hogy direkt mondta így. Felemeli a szemöldökét és elvigyorodik – Szóval ketten vagyunk? –folytatja. Amikor így szórakozik mindig mélyebb a hangja, gondolom, így jobban eléri a lányoknál a várt hatást.
- Nem, Harry, sajnálom, pár ember el van rejtve a szobámban –húzom el a szám.
- Buliznak? Csatlakozhatunk –kerül ki, hogy felmehessen.
- Az magán buli. És nem szeretnék, hogy megtudd, hogy itt vannak, de muszáj volt elmondanom-
- Miért is engedsz fel idegen embereket a szobádba, azt hittem csak nekem van bejárásom –játékosan lefelé görbíti a száját, miközben felfelé megyünk. Az ajtóm mögül tényleg hangok szűrödnek ki, úgy hagytam a TV-t.
- Á, szóval itt van Lea Michele –lép be –Őt bírom, jó a hangja. Komolyan Gleet néztél?
- Nem volt más. Mi bajod a Gleevel?
- Semmi, biztos jó. Niallék nézték egy időben. Vannak benne tőlünk is számok szóval nem lehet rossz.
- Te meg szerény vagy.
- Mondták már –ül le az ágyamra és kikapcsolja a TV-met. Harryvel lógni jó dolog. Csak beszélgetni és nevetni, nincsen szabály és valahogy nem érzem, hogy, meg kéne neki felelnem és ezt ritkán érzem embereknél. Ennél a családnál viszont folyton ezt érzem és ez egy óriási ajándék. Hogy vannak, akik elfogadnak és szeretnek, úgy ahogy vagy és nem akarnak megváltoztatni.
Egy órája lehettünk már a szobámba, mikor Anne megérkezett, Köszöntünk neki, de mivel ő neki állt főzni, visszamentünk.
Ilyenkor megnézném, mi jár a fejében, mit gondol, mit csinálunk? Harry sok időt tölt velem. És sokszor alszik itt, persze van külön szobája, de akkor is velem van, csak Anne nem veszi észre, vagy lehet, észreveszi. Harry nagyon jó ismeri őt, szóval ő biztosan tudja, mit gondol, mert nem nagyon zavartatja magát.
- Szerinted mit gondol, mit csinálunk? Vagy miért vagy velem? –kérdezem meg végül, mikor csak fekszünk és én bámulom a plafont, mikor bámulhatnám Harryt is, de most túlságosan zavarban vagyok, hogy ezt kérdeztem. Ő felettem könyököl és a hajammal játszik.
- Valószínűleg tudja –mondja normálisan és próbálja elkapni a tekintetem –Ő az anyám. Nem kell neki semmit mondanom, ahhoz, hogy tudja, és ismer annyira, hogy tudja. Majd ha zavarja úgyis szól, nem?
Ha állnék, az állam bizonyára a földet súrolná. Ez rosszabb, mint képzeltem, mármint, hogy tudja, de nem mond rá semmit… TUDJA.
- És téged nem zavar… hogy tudja? –mostmár belenézek a zöld íriszekbe.
- Kéne, hogy zavarjon? Ő az anyám –ismételi meg és mosolyogva végig simít az arcomon –Téged se zavarjon.
- Ez csak… kellemetlen motyogok. Most a karját figyelem és az ujjamat, ami körberajzolja a hajótetoválást.
- Szerintem nem. Gemma is tudja, nem? A családunk előtt nincs mit titkolni.
- Mhm –bólintok zavartan –Miért van ilyen sok tetoválásod? –váltok témát gyorsan, mielőtt jobban belefolynánk. Tényleg érdekel az oka, még nem volt alkalmam megkérdezni, illetve volt, csak a félmeztelen teste elvonta a figyelmem.
- Mindegyiknek meg van a saját története, mind kapcsolódik egy emlékhez, vagy emberhez, elmesélik az életem –mosolyodik el halványan lenézve a karjára. Bizonyára eszébe jutottak. Várakozva nézek rá, hogy folytassa –A legtöbb Louisé. Azoknak mind van egy párjuk rajta. A barátságunk jelképeként varratuk. A miénk szorosabb volt, mint a többi barátság a bandán belül. De van a többieknek is közös. Meg például Zayn csinált nekem, ahogy Ed is, tudod Ed Sheeren, ő jó barátom.
- Ez szép. Mármint, hogy csináltok közös tetoválásokat, mert mindig ott lesz és jelzi, vagy elmesél valamit. Szerintem ez jó dolog, de én sosem csináltatnék, biztos fáj.
- Annyira nem. Mintha méh csípne meg újra és újra.
- Ergo fáj –nevetek fel, amihez csatlakozik.
- Az első talán fájt, meg amit Louis csinált, mert ő jobban félt tőle, mint én. Nem mondom, hogy kellemes érzés, de az ember megszokja egy idő után.
- Melyik az első?
- A csillag. Öt ága van, öt bandatag. Nem tudom, akkor nem nagyon voltak elképzeléseim, csak akartam.
Ezután végig kérdeztem kábé az összest, végig simítva a fekete tintával borított bőrön, ő pedig elmondta, az összest. A legtöbb tényleg kapcsolódott Louishoz. Néha mintha rossz lett volna neki beszélni ezekről, ezért nem erőltettem, de ő elmesélte. Nem tudom mi miatt romlott el a barátságuk, csak azt, hogy mikor én megismertem Louist nem voltak nagyon jóban. Louis inkább -és csak- Zaynnel volt. Gemma azt mondta szörnyen megváltozott és elmesélte mennyit találkozott vele, és hogy az öccseként szerette –szereti most is –elmondta, hogy mindig mindenhelyzetben tudott valami vicceset benyögni és mennyit szórakoztak Harryvel. Mikor én láttam, cigizett és Zaynnel az előző napi bulit elemezték. De azóta már minden rendben, ez már három hónapja volt, azóta újra legjobb barátok Harryvel, szóval örülök, mert Harrynek nagyon fontos volt ez az egész és most is az, nem veszítheti el újra.

*Louis szemszöge*

Kettesben maradtunk Evelynnel. Néma csend telepedett közénk.
- Nem vagy éhes, vagy ilyesmi? –kérdezi halkan.
- De. Igazából ma még nem ettem. És mivel még mindig én jövök neked, elviszlek kajálni –kelek fel, hosszú órák után először. Emlékszem mikor tegnap beszállt a kocsimba, azt mondta jövök neki eggyel, nos, azóta jövök neki százzal. Te jó ég és mindez csak tegnap volt. Tegnap ismertem meg.
- Csak ne abba a kínaiba.
- Oké. Odamegyünk, ahová csak akarsz. Te ismered a környéket.
- Ja. Hát vannak itt jó helyek –bólogat. Megvárom, amíg elkészül. Nem is telik el olyan hosszú idő, pedig a barátnőimnél, a húgaimnál és Harrynél már megtanultam várni. Sokat. Nem is tudom, melyikük készül el lassabban.
- Mehetünk? –kérdezem, mire bólint. Lent eldöntjük, hogy inkább sétálunk, mert a kajáldák közel vannak, és közben reménykedünk, hogy senki nem támad le minket. Se rajongók, se fotósok, se interjúsok, se dühös exek, se galambok, semmi.
Felkaptam a kapucnim, hogy ne ismerjenek fel, nem mintha olyan sokat takarna, de jobb, mint a semmi.
A rövid úton alig beszéltünk, nincs is nagyon miről, részegen elvoltunk, de így teljesen józanul fogalmam sincs, mit mondjak.
Egy nem olyan forgalmas gyorsétterembe mentünk, ahová feltűnés nélkül eljutottunk. Végre megnyugodhattam, hogy senki nem fog zavarni, és tudunk beszélni Evelynnel, amikor megláttam egy ismerős arcot. Kérlek, ne!

8. fejezet

- Ne csináld! –kérlel röhögve, miközben arra vár, hogy beleszóljanak a kaputelefonba. Sarkon fordulok vissza a kocsim felé –Hova mész?

- Azt mondtad ne csináljam, én se akarom, úgyhogy megvárlak itt –dőlök neki az autónak.
- Nem, neee! Úgy értettem ne vicsorogj! –fogja a fejét.
- Így jó? –bámulok magam elé, felöltve a legkomolyabb arcot, amit régebben sokat gyakoroltam.
- Lou, egyszerűen lehetetlen megmondani, hogy melyik a rosszabb –csóválja a fejét, aztán beleszól a kaputelefonba –Louis Tomlinson – a kapu zárja máris kattan, Harold belöki, az ajtót tartva néz vissza rám, szemöldök ráncolva támasztom továbbra is a Chevit.
- Louis Tomlinson? Szerepet cseréltünk? Akkor most Edward Styles vagyok, így már igazán nem kell bemennem –jelentem ki.
- Gyere már! –morogja szemforgatva.
- Legalább azt mondtad volna a telefonba, hogy rendőrség az –adom meg magam puffogva és ellökve testem a kocsitól követem Stylest be a kapun.
Rögtön balra fordulok, beugranak a tegnap esti emlékek, arra van a lift. Megnyomom a hívógombot.
- Nem működik a lift –mondja mögülem, olyan hangon, mint aki olvas valamit. Ja, hogy ki van írva?
- Javítsd meg! –tanácsolom és letelepszem a földre a lifttel szemben hátamat a falnak vetve –Megvárom –teszem hozzá.
- Megjavítanám, -kezdi szarkasztikusan –de sajnos van lépcső is –tájékoztat, mintha nekem nem tűnt volna szembe közvetlenül a lift mellett vezető lépcsősor.
- Kénytelen vagyok én megjavítani –sóhajtom, mintha ez lenne az utolsólehetőségünk, ahhoz hogy feljussunk.
- Hajrá, én úgysem értek hozzá –nem mintha én értenék, de Harold még egy IKEÁS széket sem tud összerakni a részletes útmutató ellenére sem –Nekem megfelel ez a mezei lépcső is. Akkor én most megyek. Sok sikert fenn találkozunk –indul el lassan. Most komolyan itt hagy, én meg végül megúszom Evelynt? Mert, hogy a liftet nem fogom tudni jóra bírni max kinyitni puszta kézzel.

*Harry szemszöge*

Tudom, hogy nem követ, ahogy azt is, hogy előbb utóbb a kíváncsisága győz. Ha mégsem akkor is valahogy elérem, hogy feljöjjön.
- Lou –fordulok meg a lépcsőforduló előtt. Úgy néz rám, mint aki nagyon imádkozik; ne kérjem meg újra, hogy legyen olyan kedves és fáradjon föl velem –Hányadik emelet és hányas lakás?
- Ööö… -összevont szemöldökkel gondolkozik –Kéne tudnom?
- Állítólag te már jártál itt –mutatok rá.
- Nézd Harold, én nem foglalkozom ilyen jelentéktelen dolgokkal, kopogj be az összesbe, egyikben csak benne lesz –ismerteti velem, hogy ő mit tenni. Őszintén ki is nézem belőle –Vagy kérdezd meg!
- Vagy odaadod a telód és megkérdezem Evelyntől –ötletelek.
- Vagy visszamész a kaputelefonhoz.
- Vagy te mész vissza, úgysem halad a liftjavítás.
- Neked kell, nem nekem –von vállat, majd feltápászkodik a földről és szakértő szemekkel vizsgálni kezdi a gombokat –Épp el vagyok foglalva.
- Oké, látom –adom meg magam és lebaktatok hozzá. Egy hirtelen mozdulattal benyúlok a bő melegítőgatyája farzsebébe és kihalászom, a telefonját miközben meggörnyedve ütögeti a gombokat. Akárcsak egy szakember. Tudom, hogy észrevette, komolyan, ki ne venné észre, ha egy ügyetlen nagy kéz eloroz tőle valamit, ezért is lettem tolvaj. De nem szól csak felegyenesedve megtörli kézfejével a homlokát fáradságot mímelve szuszog.
- Sok sikert –vetem oda neki és már a lépcsőn is vagyok. Csak egy SMS-t küldök Evelynnek, amiben megkérdezem tőle melyik a lakása. Óriási „örömömre” a legfelső emeletre kell felszenvednem magamat. Mostmár legalább biztos, hogy nem megy el, a telefonjától nem tud távol maradni. Minél lassabban megyek, annál több időt adok Louisnak arra, hogy utánam jöjjön, de nem teszi. Még. A negyedik emeleten végre megállok az ajtaja előtt, de nincs velem se Louis, se a szemüveg, szóval gyakorlatilag feleslegesen tettem meg ezt az utat.
A kezem önkéntelenül emelkedik fel és kopogtat, mielőtt átgondolhattam volna, hogy hova is. Az üzenetben az állt, hogy 46-os, és ez a 49-es. Gratulálok, Harold, ezért nem voltál jó sosem matekból.
Az arcomat a kezembe temetem. Ez mind Louis hibája. Miatta nem aludtam éjjel –különben nem lennék ennyire fáradt –és amúgy is, feljöhetett volna velem.
A szomszéd lakással szemben van Evelyné, mivel ez az ajtó nem nyílik –pedig bocsánatot kértem volna –arra sétálok.
Kopogásra emelt öklöm megáll félúton a levegőben, mert egyszerre mindkét ajtó kinyílik. Evelyn ajtajában egy lány buksija jelenik meg, ő lehet Evelyn. A másik lakásból egy középkorú, kopasz férfi bámul rám kérdőn.
- Maga keresett? –morogja ellenségesen az idősebb.
- Harry? –kérdezi ezzel egy időben Evelyn.
- Ismerjük egymást? –ezt a férfi teszi fel nekem. Kapkodom a fejem köztük.
- Nem –válaszolok –Elnézést véletlen volt.
- Nagyon ismerős… -vakargatja borostás állát –Tudom már! Maga bámul rám, akárhányszor bemegyek a lányom szobájába.
Csodálatos, csak nekem lehet ekkora „szerencsém”. Nem akarom, hogy bárki is tudjon arról, hogy itt voltam, de már nincs mit tennem.
- Elképzelhető –lépek hátra egyet a 46-os lakás felé –Sajnálom, ha zavartam –amilyen gyorsan csak lehet, vagy amilyen gyorsan tudok, belépek Evelynhez, aki rögtön bezárja mögöttem az ajtót.
- Hol van Louis? –kérdezi.
- Liftet javít –mosolyodok el. Mintha ez egyértelmű lenne. A gondolataim elkalandoznak, ahogy beljebb megyünk. Nincs szükségem pletykákra jelenleg, de nagyon valószínű, hogy a pasas elmondja a lányának. Az az ember felismert, a nevemet pedig simán előkeríti, már a poszterre rá van írva. És Louis… -Figyelj, le kéne mennem Louisért, de őt nehéz felcsalogatni. A telefonja is nálam van. Szóval van ötleted?
- Hát te jobban ismered… -hárítja el a kérdést. „Jobban”. Én ismerem Louist a legjobban, de ez még nekem is kihívás, ha valamiről eldönti, nem csinálja meg, azt bárki bárhogy kérheti, nem ér el semmit. Nagyon makacs a Louis-vér. És az Evelynnel való találkozás benne van a „nem teszem meg” lista top 5 pontjában.
- Amíg eldöntöd, kérsz valamit? –zökkent ki kedvesen. Ha nem hallottam volna a történetét és nem látnám a szemeit, amiben egyszerre látszanak a fáradság, szomorúság és elveszettség jelei, nem lenne, más csak egy tökéletes lányka lenne, tökéletes élettel. Ha valaki látná az utcán, az lenne az utolsó gondolata, hogy tegnap öngyilkos akart lenni. Talán másnaposságát elárulják a karikák a szemei alatt, de minden más normális rajta. És jól néz ki, mindig tudtam, hogy Louis Tomlinsonnak hibátlan ízlése van.
- Nem, köszi. Illetve, használhatnám a mosdót?
- Aha –int a fejével, hogy kövessem. Az otthona kicsi, de rendezett, egy átlagos emeletes ház átlagos lakása.
Alig egy perc múlva vissza is térek, Evelynhez, aki a konyhai bárszéken ül a kezét tördelve.
- Nem akar velem találkozni, igaz? –szólal meg halkan.
- Mi? –lépkedek közelebb, mintha nem hallottam volna, de pontosan tudom, miről beszél.
- Louis –válaszol a kezeit figyelve –Azért nem jött fel, ugye?
- Én ezt nem mondanám –kezdem lassabban, mint ahogy általában beszélek –Ő… csak nem akarja még jobban elrontani az életedet, azt hiszem.
A lány beletúr kicsit gubancos hajába és bólint.
Percekig csendben elmerültünk a gondolatainkban, ő ott ülve, én pedig mellette a pultnak dőlve. Nem vagyok jó a beszédben, nemhogy én kezdeményezzek, úgy értem tudok válaszolgatni, és Louis-val hosszasan kommunikálni, de megfogalmazni és szavakba önteni a gondolataimat az már nehezebb munka. Az oka, pedig amiért csak Louis-val megy ez az egész, az, az hogy ő tudja, mire gondolok anélkül, hogy kimondanám, ezért meg tudom tenni, mert ha elakadnék, kijavít, és nem érzem magam kellemetlenül.
Hirtelen egy ideges és gyors kopogás szakít félbe, Evelyn gyorsabban kapcsol, mint én, ezért mire felnézek, ő már az ajtónál van. Miután megbizonyosodik arról, hogy nem egy kelletlen vendég az beengedi. Louis esik be a bejáraton, szó szerint, ami azért is fura, mert azt mondta nem tudja hányas Evelyn lakása, de nincs időm rákérdezni, mert ő szólal meg előbb.
- Fotósok Harry, miért vannak itt fotósok!?
- Nem én hívtam őket –vonok vállat, valahogy nem lep meg, hogy az a pasi hívta őket –De nézd a jó oldalát, legalább feljöttél –vigyorodok el gonoszul.
- Kapd be –morogja. A tekintete Evelynre téved, de gyorsan visszakapja rám –Miért vagy ilyen nyugodt? Meg kellene lepődnöd vagy valami – húzza össze a szemét gyanakodva.
- Azon, hogy csúnyán beszélsz? Már megszoktam.
- Styles.
- A pasi, aki hívta őket, találkozott velem –mondom neki –Téged láttak?
- Valószínűleg –forgatja meg a szemét –De te hogy vagy olyan szerencsétlen, hogy… ?
- Tudom, Louis, ne fejezd be. Inkább fel kéne hívnunk Alant, hogy mi a francot kezdjünk velük?
- Hívd –ért egyet.
Előveszem az iPhone-om és mielőtt újra végig gondolhatnám, már tárcsázom is a főmenedzserünket.
- Styles? –veszi fel a harmadik csörgésre. Magamban felkészülök mit fogunk vagy fogok kapni és belekezdek.
- Én vagyok. Figyelj, egy… öh lakásban vagyunk Louis-val és… –ez rosszabbul hangzik, mint ahogy elképzeltem, bárcsak olyan lennék, mint Lou és lazán elmondanám, aztán leszarnám, mit mond rá, de én Harry vagyok, és történetesen be kéne fejeznem a mondatom.
Louis átszeli a köztünk lévő távolságot és kikapja a kezemből a mobilt.
- Alan, itt van kurva sok fotós, és nem tudunk mit kezdeni velük.
- Mi??? Ez nem jó poén Tomlinson –a hangja kihallatszik a telefonból –Hol vagytok? És miért vagytok ott ahol? Láttak titeket? Megmondtam, hogy ne mutatkozzatok együtt! De persze mit csináltok? Nincs jobb dolgotok, mint megkeseríteni az életemet? Mi a francért mentetek oda? Hol vagytok? Válaszolj már! –Louis a fülétől eltartva unottan hallgatja a kirohanást, majd higgadtan válaszol.
- Szóval Stylesról nincs kép? –sóhajt Alan, de még ezt is hangosan teszi. Egyértelműen ideges –Oké, akkor Styles nincs ott, nincs bizonyíték, ne is legyen. Tomlinson, te pedig egy csajnál jártál, mint ahogy amúgy is, ez kell a médiának. Szerencsétek van, de remélem, tudjátok, erre még visszatérünk.
- Persze, tudjuk –nyomja ki Louis és a kezembe ejti a mobilt.
- Bocsi, hogy beleszólok, de ez miért olyan rossz? Ha látnak titeket együtt? –szólal meg Evelyn. Zavartan a hajamba túrok és úgy nézek rá. Szinte elfelejtettem, hogy ő is jelen van.
- Minket nem láthatnak együtt –válaszol Tommo nyugodtan.
- Egy bandában vagytok, nem? Állandóan együtt látnak titeket –kapkodja a fejét köztönk.
- Ez annál bonyolultabb –Louis rám néz, és látom a szemében, hogy nem akarja tovább magyarázni, ahogy én sem, így csak egyetértően bólintok.
- Itt maradhatunk, amíg elmennek? Vagyis amíg ki tudunk menni anélkül, hogy meglátnának? –kérdezem óvatosan.
- Persze, nincs dolgom –mosolyodik el kedvesen és egyben kicsit fájdalmasan, hogy miért is "nincs dolga".
- Király –válaszol Lou –Ezért megérdemled a napszemüveged –mosolyodik el, azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amit már elég rég láttam, és átadja a fejéről levett tárgyat.
- Köszönöm, biztos nem kértek semmit?
- Harold udvarias ezért még jó, hogy visszautasítja, de én…
- Louis! –szólok rá.
- Úgy értem, köszi, de nem.
Evelyn nevetve megrázta a fejét. Követtük őt vissza a konyhába, ahol csinált nekünk egy-egy teát.
Órákig beszélgethettünk, mindenféléről, és őszintén nagyon megkedveltem Evelynt. A beszélgetés csak kettőnk közt folyt, Louis mellettünk ült csendben néha próbált beleszólni, de szerintem a felénél bealudt, ha elment volna, azt se vettem volna észre.
Mivel nem érzékeltem az idő múlását és nem is nagyon emlékeztem rá mit kéne csinálnom, vagy, hogy miért is vagyok itt, így csak egy SMS zökkentett ki. Keilla.
- Azt hiszem, megnézem, hogy állnak kinn a dolgok, mennem kéne –mondom Evelynnek, mire Louis is felkapja a fejét –De Louis itt maradhat –vigyorgok rá gonoszul, mire megforgatja a szemét és bólint.
Kinéztem az ablakon és bár volt kinn pár kocsi és ki tudja, hol bujkálhatnak lesifotósok, mégis megkockáztatom, mert Keilla vár.
- Evelyn örülök, hogy megismerhettelek –hajolok oda hozzá, hogy adjak egy puszit, ez egy szokás és én mindig így köszönök. Louis kezébe csak belecsaptam és ijesztő gyorsasággal lementem. Sikeresen eljutottam a kocsimig, nem hallottam vagy láttam volna bárkit, vagy bármit is, szóval ma történt valami szerencsés dolog is.
Még az autóban is a ma reggeli/ délelőtti események játszódnak le a fejemben, újra és újra, de nem hagyom, hogy átvegyék felettem a hatalmat. Fáradt is vagyok, zavarodott és vezetek, ez a kombináció nem sok jót jósol, és nem hiányzik nekem semmiféle közúti baleset, így hát teljes figyelmemet az útnak szentelem. Tegnapi ígéretemhez híven hazafelé tartottam. Túl hamar itt lesz a turné és el kell majd búcsúznom, felkészülni, hogy kábé egy buszban fogok élni vagy egy-egy napra szállodában, úgy fél évig, vagyis tovább, de a szüneteket nem számítom bele. Már megszoktam, hogy nagyon ritkán vagyok otthon. Hogy találkozhatok anyukámmal, azt is annak köszönhetem, hogy vettem neki egy házat Londonban és másfél hét hosszadalmas győzködés után, és hogy minden órában elmondtam neki az előnyeit, végre ideköltözött Keillával, de azért a Holmes Chapeli ház megmaradt, hisz oda köti őt minden. Apropó Keilla… három hónapja, mióta járunk nem volt másfél hétnél hosszabb idő, hogy ne találkoztunk volna. Miután összejöttünk és én visszatértem Londonba, megvásároltam a kis házat nekik és egy és fél hét után beköltöztek. Így láthatom őt, de ez a turné nem hiszem, hogy jót tesz a kapcsolatunknak, nem akarom itt hagyni. Főleg most nem. Egy hét múlva pedig ugye elindulunk egy újabb körútra a világban. Visszagondolva a múlt turnéra… teljesen más volt minden. Rengeteg dolog ment azóta tönkre, de sok mindent kaptunk az élettől. Úgy három hónapja elvesztettem valami nagyon fontosat és kaptam helyébe mást. Nem kell a múlton rágódni, hisz már elmúlt, bár akkor világvégének tűnt, úgy érzem többet kaptam, mint amim volt. Az egész Louisnak köszönhető. Ő a legjobb barát, és amiket túlélt ez a barátság, elmondhatom, hogy ez a legerősebb kapcsolat az életemben, és ahhoz, hogy ezt megkapjam el is kellett őt veszítenem. Három hónapja elsétáltam Lou-tól, de szembejött Keilla… és ez a csodálatos lány segített visszatérnem, hogy megjavítsam azt, ami összetört. Igen, Louis a legjobb barátom, és talán egy nap ő is boldog lesz valakivel. Tudom, hogy mindketten átléptünk a múlton, elhiszem, amikor mondja, de biztosra akarom tudni, hogy kinél van a szív, ami olyan sokáig pihent nálam, míg össze nem törtem, szeretném, ha valaki teljesen összeforrasztaná neki.