4. fejezet

*Louis szemszöge*

Elképzelésem sem volt, hogy ha nincs kikapcsolva és nem is foglalt, akkor miért nem hallom a hangját a vonal másik végéről. A híd ezen oldalán a parkoló mögött volt egy park a víz partján. Lábaim vittek felé, valami azt súgta, hogy talán itt lesz. Beértem a fák közé, amik elég sűrűn álltak ahhoz, hogy tompítsák a forgalom zaját, de ahhoz nem, hogy kirekesszék a város fényeit, így annak ellenére is kellemes volt, hogy nem voltak lámpák az ösvény mentén. Látszólag minden nyugodt, a harmónia tökéletes volt. A homályból néhány pad bontakozott ki, az ösvény kiszélesedő részén, ahol a fák elfogynak. Csalódottságot érzek, mert látszólag minden pad üres. Miért is jöttem erre, mikor azt mondta a hídon van?! Megígérte, hogy ott lesz. Talán azért, mert egy részeg szava eléggé ingatag. Nem is tudom, mennyire jól döntök, azzal, hogy nem fordulok vissza, ha már eddig eljöttem. Bárhol lehet, de azért remélem, nem mászott fel az egyik fára… Szemeim előtt vizuálisan megjelent, önkéntelenül elvigyorodtam, mert abban a ruhában képzeltem el, amiben délután láttam; magassarkúban vicces lehet fára mászni. Az egyik paddal egyre jobban nem stimmelt valami, ahogy egyre közelebb értem hozzá. Háttal volt nekem, így az ülőrészét nem láthattam, de oldalt lelógott róla valami, pontosabban valamik. Két magassarkús láb. A felismeréstől nagyot dobbant a szívem. Az utolsó pár lépést gyorsabban tettem meg, elkaptam a támlát és fölé hajoltam. Ő volt az. Karjaival a feje alatt bámulta az eget, egészen addig, amíg bele nem másztam a képbe.
- Ne már! Kitakarod a csillagokat- tolta el bosszúsan a fejem, de én nem hagytam magam, szerettem volna, ha rám figyel. Elfordította az arcát, hogy lássa az eget, követtem a mozdulatát.  Szemeit végre rám irányította, a gyermeki csillogás kihunyt belőle. Mintha láttam volna már ugyanezt a lelkesedést, tiszta elragadtatást, amit csak a világ véletlenszerű csodái vívhatnak ki. Igen, láttam már sokszor, csak akkor zöld íriszekben, nem feketékben. Harryt is mindig lenyűgözték ezek a… baromságok, illetve természeti jelenségek, még egy sima őszi erdőben is képes órákig fotózni, én pedig csak ülök egy fatörzsében értetlenül. Nem azért mondom, hogy nem szeretem a szép dolgokat, sőt nagyon, mert közben melegséggel tölt el, hogy boldoggá teszi egy kis időre a számomra fontos embereket. Megint Harry-re gondolok… le kéne szoknom arról, hogy mindenről ő jut az eszembe.
- Ember!- hadonászott Evelyn az arcom előtt, hogy kizökkentsen a bambulásból – Most komolyan azért jöttél ide, hogy a maradék jót is elrontsd?
Meghökkentett a szavait kísérő keserűség.
- Nem, dehogy. Elképzelésem sincs, hogy az alatt az egy óra alatt, hogy tudtam hosszútávon belerondítani az életedbe- próbáltam kedves lenni. Fogalmam sem volt, a jelleméről, vagy, hogy, hogy kezeljem. A kedvesség általában jó választás.
- Vicces, nem?- szívből nevetett, alig bírta abba hagyni, csak mikor a röhögőgörcs, köhögésbe fulladt, ülőhelyzetbe rántva őt. Megkerültem a padot, hogy mellé ülhessek.
- Elmondod? Talán jóvátehetném, de ahhoz tudnom kell, miről van, szó- komolynak kell tűnnöm, de nem megy. Képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy túldramatizál valami semmiséget, ami igazából nem is miattam történt, csak valahogy, nagy nehezen visszavezethető hozzám.
- Ne beszélj úgy hozzám, mint egy kisgyerekhez- kétségtelen nem vagyok színésznek való, ha még egy ittast se tudok beetetni.
- Bocsi, de tanácstalan vagyok- tártam szét a karjaimat – Segíthetnél…
Sóhajtva tenyerébe temette az arcát, haja előreomlott. Idegesen próbálta hátrafésülni, de gubancos tincsi fogságba ejtették az ujjait. Kétségbeesetten rángatta, ezzel csak azt érte el, hogy a szemei könnybe lábadtak. Közel volt a tűréshatárhoz anélkül, hogy elmondta volna mi bántja. Ez így nem lesz jó. Odanyúltam kiszabadítottam a kezeit, nagyjából elsimítottam rakoncátlan tincseit. Teste remegett kezem alatt, és erőlködött elfojtani egy szipogást.
- Nézz a csillagokra! – javaslom és lefekszem a pad elé a fűbe, helyet hagyva neki a padon.
- Nem akarok! Úgyis csak irigy lennék rájuk… - hangja alig több reményvesztett suttogásnál- Bárcsak fenn lennék én is, és nem lenne más dolgom csak, hogy világítsak. Jó nekik, olyan állandó minden, ugyanott vannak, megvan a helyük, feladatuk. Mi bezzeg emberek, éppen mikor már kezdjük azt hinni minden oké, rögtön kiderül, hogy semmi sem változott. Még mindig ugyanazok a szerencsétlenek vagyunk. Tudsz egy valakit mondani aki… aki boldog volt hosszútávon és nem volt elcseszett?- bámulta a csillagokat. Én nem irigyeltem őket. Túl távol vannak egymástól. Mielőtt válaszolhattam volna folytatta- Mostanában velem is minden rendben volt: kábé egy éve végre ki tudtam költözni otthonról a saját kis lakásomba, találtam munkát, sőt még egy tartós kapcsolatom is lett- a hangja kezdett józanabb lenni- De most itt sírok egy idegennek, aki akár egy szervkereskedő is lehet- kicsit megrökönyödve kaptam felé a tekintetem, aztán örülök mosolyának, ami egy pillanatra áttöri könnyei függönyét.
- Ajánlom, hogy meglegyen mindkét veséd, nem szeretem fölöslegesen vesztegetni az időm…-„fenyegetésem” beválik, és újra előcsalja a mosolyt, mielőtt folytatná.
- Persze tudom ki vagy… - halkan felnevetett – Ma délutánig azt hittem van három biztos pont az életemben, de aztán kettő hirtelen szertefoszlott. Már csak a lakásom van meg- leesik az állam, amikor végiggondolom mi a másik két pont. Nem tehetek róla, de azonnal a saját életemre gondolok és elképzelem, hogy mindazokat elvesztem amit Evelyn. Bevallom, nem igazán tudom elképzelni, mert egy az, hogy nincs barátnőm, kettő, hogy az én munkám az a banda, amihez már szinte mindenem kötődik, de annyira azért bele tudok gondolni, hogy kirázzon a hideg, és a rokonszenvem mélyebb legyen Evelyn iránt, mint bárki más felé ennyi ismeretség után.
- Kíváncsi vagy mi közöd neked mind ehhez?- a számból veszi ki a szót- A főnököm egyenlő a barátommal, most már ugye mindkettő múlt időben. Amikor kiraktál az irodánál, akkor beszaladtam és hozni akartam valamit, amivel le lehet szedni nagyjából a foltot a pulcsidról. Dave, az exem, már ott ült az asztalomnál. Ezt teszi, amikor unatkozik, szóval elég sokszor. Próbáltam észrevétlenül elmenni a mosdóig, de igazából esélyem se volt… - a hangja kissé elment ő pedig félrenézett. Rossz érzéseket támasztott bennem ez a Dave – Elém állt mielőtt bemehettem volna. Tudod, ő olyan dühös fajta, és nagyon féltékeny. Szinte nem találkozhatok senki mással, aki férfi, és nem ő. Innentől hadd ne kelljen elmondanom- lenézett rám, én pedig már felültem és úgy figyeltem rá.
- Szükségem van egy italra- mondtam neki végül. Én is meglepődtem a hangom komolyságán, és egyáltalán a szavaim jelentésén. Most valami megnyugtatót, vagy vigasztalót kellett volna mondanom, valami bölcset, nem felajánlanom, hogy részegedjünk le együtt, ha már így történt. Evelyn viszont nem ellenkezett, rögtön fel is kelt a padról.
- Nekem is- bólintott csillogó szemekkel- Egy újabb körre. Tudok egy jó kocsmát.

Hát így kerültünk oda ahová. Arra emlékszem, hogy gyalog mentünk oda, de hogy ott mi történt az már elég homályos. Pár részlet megmaradt, de ami a szobájában történt az teljesen kiesett. Talán így jobb, nem hiszem, hogy akarom tudni, hogy mi is történt.
A hídnál hagytam a kocsim, így odamegyek, nem hiszem, hogy túl jó ötlet vezetnem ilyen szörnyű fejfájással, de nem akarom felhívni Harry-t, hogy jöjjön értem, egész úton hallgathatnám. Ha hazaértek talán nem lesz otthon, és pihenhetek. Mivel nem válaszolt az üzenetemre gondolom elfoglalt, vagy alszik. Csodával határos módon a kocsim ott állt ahol tegnap hagytam. Az is a javamra vált, hogy megtaláltam a kulcsaimat a zsebembe. Végre nagy nehezen beszenvedtem magam a kocsiba, és sikeresen bedugtam a kulcsot, elfordítottam, de hiába... nem indult be, próbálgattam, de nem ment. Dühösen ráütöttem a kormányra, ezzel csak ezt értem el, hogy jobban fájjon a fejem. Kit is hívhatnék most? Vagy hagyjam itt az autót? A telefonomat felkapva, gondolkozás nélkül tárcsáztam Harryt. Miközben hallgattam a búgást a szememet lehunytam, és próbáltam kitalálni valami jó indokot, hogy mit is mondjak Harrynek. Egyáltalán miért őt hívtam? Más is haza vihetne. Sőt szerintem le kéne szállnom Harryről... biztosan zavarja, hogy állandóan velem kell foglalkoznia. Egy ilyen szép szombat reggel, biztosan van jobb dolga, mint a másnapos legjobb barátját hazavigye. Éppen készültem letenni, amikor...
- Louis?

3. fejezet

 FONTOS hogy a vastag rész a visszaemlékezés és a 2. rész tényleges folytatása!:)

*Louis szemszöge*

Először a fejfájás az egyetlen dolog, ami tudatosul bennem, de az nagyon. Az egész testemet követeli lüktetésével, rögtön felismerem a másnaposság kellemetlen vendégét benne. Nem nagyon vágyakozom kinyitni a szemeimet, de valahogy könnyítenem kell a fejfájáson, ha már az visszaaludni nem enged. Előre érzékelem a szemhéjamon átszűrődő fény alapján, hogy a legtöbb a hunyorgás, amit megengedhetek magamnak. A szoba körvonalai lassan bontakoznak ki, így van időm bevallani magamnak, hogy egyáltalán nem ismerős nekem a helyiség. Pillanatokra megfelejtkezem a fejfájásról, ahogy felvillanyoz az új helyzet, amibe sodortam magam az ital segítségével. A tudatlanság állapota nem tart sokáig. Oldalra fordulok és kis megrökönyödésemre tovább bontakozik a tegnap este története azzal, hogy nem vagyok egyedül az ágyban. Egyelőre csak a vörös hajzuhatag látszódik alvótársamból, de ez is éppen elég ahhoz, hogy kijjebb józanodjam. Reflexből azért imádkozom, hogy legyen rajtam ruha, de ezzel sehogy sem akar megváltozni a tény, hogy még a bokszerem sem választ el az ágyneműtől. Kétségbeesetten próbálok a tegnap esti/éjszakai emlékeimbe kapaszkodni, hátha valami olyan eszembe jut, ami megcáfolja a tényt, hogy Evelynnel olyasmit tettünk, aminek egyikőnk sem volt tudatában, és amit később valószínűleg megbánnánk. Lehűtenek a gondolataim, ahogy fejembe felderengenek a történtek, legelőször is az utóbbiak, hiszen azok aggasztanak: Evelyn és én egy félreeső pincekocsmában. Fura kép, ő sehogy sem illik oda a magassarkújával és a blézerével. Evelyn és én egy-egy üres korsóval. Határozottan jobban illik a leivott blézerével. Evelyn és én különböző méretű és aromájú poharakkal, üvegekkel és dobozokkal. Teljesen ideillik. Félig a pulton fekszik, akármit mondok, röhög, velem együtt hangosan énekli a rádióból ömlő, tucatslágereket. Ha ez lehetséges, nálam is jobban ki van ütve, a kora este elfogyasztott adagja után nem nulláról kezdte. Én még magamnál vagyok annyira, megakadályozom, hogy fölmásszon a pultra, amikor megszólal kedvenc száma, a Wheatrustól a Teenagedirtbag. Nem mintha nem tomboltam volna én is szívesen a pulton táncolva, de több kigyúrt, középkorú, vagy idősebb férfi tartózkodik a helyiségben és nem tudnék felelősséget vállalni azért, hogy Evelyn miniszoknyája és tánca hidegen hagyná őket. Van annyi lélekjelenlétem, hogy a maradék italt felnyaláboljam, ha már egyszer kifizettem. Fogok egy taxit, nagy üggyel-bajjal kiszedjük Evelynből a címét. A házban a lépcső meredek vállalkozásnak tűnik, inkább várunk a liftre. Rossz szinten szállunk ki és mielőtt visszaszállhatnánk, az ajtó becsukódik. Ha iszok, még lobbanékonyabb vagyok, mint alapból, tehát idegességemben az üveghez folyamodok, amit magammal hoztam. Innentől észrevehetően egyre ködösebbek az emlékeim. Újra liftben. Nehezen találunk a zárba, de aztán mégis bejutunk. Már megint szomjas vagyok, ezt nem hiszem el. Iszok. Evelyn szobája nagy. Azt mondja, maradhatok éjszakára, mert kint szörnyek járnak. Nem igazán értem miről beszél. Vitatkozunk a szörnyeken. Még egy kicsi van az üvegben, nem hagyhatom benne…
Hiába erőlködöm, tovább nem terjednek az emlékek. Képszakadás ma reggelig, ha egyáltalán még reggel van.
A fürdőszobaszekrényben találok fájdalomcsillapítót. Várva az enyhülést bekapcsolom a telefonom. Hihetetlen mennyiségű üzenet és nem fogadott hívás Harrytől, felszisszenek. Azzal szórakoztatom magam, hogy végigolvasom mind a huszonnégyet(!!!). Nem túl szórakoztató, mindenesetre leköti a figyelmem. Kikerekedik a szemem, a legutolsó üzenete hajnali hatkor érkezett. Kicsit megnyugszom,amiért az utolsó előtti SMS négy körüli. Biztos aludt valamennyit akkor. Visszatekerek az elsőig: „hívhatlak?”, aztán két percre rá azt írja „hívlak.”, aztán „miért nem veszed fel?”, „hol vagy?”, „mikor jössz haza?”, „odamenjek?”, „csak okosan.”, „érted megyek, ha akarod.”, „Loui???”, „L. W. Tomlinson!!!” stb. az utolsó: „csak gyere haza…” Gyorsan visszaírom, hogy megyek. Megakartam várni Evelynt, hogy felkel, de még meg kell találnom az autómat, amit otthagytam valahol a belvárosban. Úgy döntök, azért cetlit hagyok neki hátra és épp az asztalán keresgélek egy fecni után, amikor dörömbölnek. Nem kopogtatnak, hanem dörömbölnek. Fölkapom az alsómat és gondolkodás nélkül kimegyek ajtót nyitni. A magas, öltönyös férfi ugyanúgy meg van lepődve, mint én. Aztán szemében düh villan, amit sehogy sem tudok hova rakni, ahogy őt sem természetesen. Nem kellett volna Evelyn helyett ajtót nyitnom. Ki tudja, mit pletykálnak majd róla és persze főleg rólam. Ez egészen eddig eszembe sem jutott. Kapok majd még ezért Alantól…
- Tomlinson?- köpi a szavakat a fölém tornyosuló férfi. Tudja a nevem? Sokan tudják a nevem.
- Az volnék engedelmével, uram. – húzom ki magam és mosolyogva próbálom enyhíteni a villogást szemeiben, de valamilyen felfoghatatlan okból az csak növekszik, majd egy ököl társul hozzá. Felkészületlenségemben az ajtónak esem, belökve azt, az előszoba padlóján érek földet. Pillanatokon belül talpon vagyok készen a bunyóra, de az ember már sehol sincsen, csak szavai maradnak utána:
- Üdvözlöm Evelynt!
A felismeréstől felfordul a gyomrom. Ó, Istenem! Ez valószínűleg Dave volt, Evelyn friss exe. Most aztán tényleg elrontottam mindent és tényleg ideje húznom Evelyn életéből, mielőtt még nagyobb bakik csúsznak bele miattam. Ezek után a cetlivel sem törődöm, jobb, ha távol marad tőlem. Visszagondolok az egynapos kapcsolatunkra, nevetnem kell. Egy nap alatt sosem jutottam el senkivel ilyen szintre. Őt láttam gyerekesnek, kétségbeesettnek, láttam sírni, hahotázni (azokra a nevetésszerű reakciókra a kocsmában nem tudok más szót használni), vedelni és főként láttam teljesen magán kívül, ahogy ő is engem. Szép teljesítmény, tartalmas és „hosszú” kapcsolat volt a miénk. Kár, hogy vége. Az utcára érve próbálok eligazodni az utcatáblák és a telefonom segítségével. Metróval lenne legkönnyebb elérni a hídhoz, ahol hagytam a kocsim, az útvonaltervező szerint, de nincs bérletem, természetesen mindig kocsival járok. Evelyn napszemüvegének, amit lenyúltam és a kapucnimnak köszönhetően sikerül észrevétlennek maradnom. A buszút sokkal hosszabb idő, mint a metró lenne és többször is átszállok, de legalább nyugodtan végiggondolhatom a tegnap estét.

- Halló?- vettem fel a telefont. Olyan idegenül hangzott ez a szó a számból, hogy majdnem felnevettem. Rég volt szükségem használni, mindig tudtam ki hív. Most viszont név helyett számok jelentek meg a képernyőn és valljuk be, a számokkal mindig is hadilábon álltam. A sajátomat sem tudom, ezért kínos, mikor valaki az orrom alá dugja tanácstalanul a készülékét, hogy nem ismerős-e nekem az a mobilszám véletlenül. Ilyenkor rendszerint azt válaszolom: annyit tudok, hogy nem a mentőké és a rendőröké, se a tűzoltóké. Ezt is csak onnan tudom, hogy azok kevesebb számjegyből állnak. Tőlem akár az enyémet is mutathatnák, fapofával rávágnám, mit sem sejtve, hogy nem ismerős.
Elképzelésem sem volt róla, ki lehet, egészen addig, míg bele nem szólt egy frissen hallott női hang, kissé torzítva. Hát persze! Teljesen megfeledkeztem a délelőttről. Ám mégiscsak elbizonytalanodtam, amikor ezt hallottam: - Louis? Remélem te vagy az, mert ha nem, soha nem tudnád meg, hogy alig egy órai ismeretség után sikerült tönkretenned az életem…- vontatottan beszélt, rögtön felismertem hangjában az alkoholt. Ez magyarázatot ad arra is, hogy miért hord itt össze ilyen baromságokat. Biztos akartam lenni magamban és leginkább abban, hogy ő tudja-e magáról, hogy kicsoda.
- Ki beszél?
-Eve…Evelyn – motyogta. Még nincs túl a határon, ez jó hír.
- Hogy értetted azt, amit az előbb mondtál?- kérdeztem lassan, direkt artikulálva.
- Hát úgy, hogy Evelyn vagyok. Én vagyok az. Úgy emlékszem… Te kérdezted pedig!- hangja kezdett hisztisbe és türelmetlenbe átcsapni.
- Nem! Nem, tudom ki vagy. Arra vagyok kíváncsi, amit azelőtt mondtál.
- Nem tudom Louis,- törött el a mécses, hüppögve folytatta- csak azt tudom, hogy a Temze vár rám, le kell raknom. Visz…- fogalmam sem volt, miket hord itt össze, és miért csinálja, amit csinál. Igazából arról sem volt túl sok, hogy ki ő, de az ereimben megfagyott a vér.
- Evelyn? EVELYN! –vágtam közbe, hátha megakadályozhatom, hogy letegye.
- Mi van már megint?- kérdezett vissza, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.
- Hol vagy?
- Itt…- jelentette ki értetlen hangsúllyal. Milyen buta is vagyok, hogy erre nem gondoltam…- a hídon.
- Sok híd van, mégis melyiken?
- Nem a nagyon. Ez zöld és nem olyan szép, de vesztőhelynek ugyanúgy megteszi. – rögtön tudtam, melyikre gondol, már csak a maradásra kellett rábírnom.
- Meg tudsz ott várni? –egyáltalán nem voltam biztos a sikerben, főleg mert a szavai keltette rossz sejtéseim a gondolataim közé férkőztek.
- Persze, nem sietek sehová. – hallatszott a hangján a szemöldökráncolása. Máris elfelejtette volna, hogy az előbb még a Temzével akart randizni?
- Jó, megígérted. Most már muszáj lesz megvárnod, ha nem, akkor irtó szomorú leszek…- próbáltam minél jobban bebiztosítani magam és persze őt.
- Oké, elég már, értem- könyörgött hisztisen.
- Sietek.
Siettem is, de tudtam, nem mehetek el szó nélkül. Eszembe jutott, hogy még Harry sem fogja érteni, bár máskor elég egy szó vagy pillantás. De most nem meséltem neki az ebédes „kalandomat” és annyira ő sem zseni, hogy olvasson a fejemben. Nem volt idő a magyarázkodásra, minél gyorsabban le kellett pattintanom. Szerencsére könnyebben megértette, mint gondoltam, hogy most hagynia kell.
Gyorsan vezettem. Szoktam is, de ez más volt, nem szórakozásból feszegettem a korlátaimat. Persze London belsejében a forgalom állandó vendég, nehezebben megy a gyorsulás. Próbáltam kisebb utcák felé elkerülni a jelzőlámpákat. Egy idő után feladtam, kezdtem elveszíteni a fonalat azzal kapcsolatban, hogy kb. hol járok.
Máskor szívesen elszórakoztam volna: eltévedni és onnan kikavarodni. Sosem tartottam GPS-t a kocsimban. Szerettem saját magam irányítani az útjaimat, még ha a cél nem is az lett, ahová jutni akartam/ kellet jutnom. Ilyenkor apró büszkeséggel töltött el, hogy az ismeretlenből akkor is megismertem egy újabb lehetőséget.
Visszakanyarodtam a főútra, épp jókor, mert már túlmentem a zöld hídon. Pár percet elvett az, hogy átsorolni vártam az ellenkező irányba tartók közé. Végül egy autós maga elé eresztett, hálásan intettem neki hátra. A híd közelébe érve lassítottam, hogy jól szemügyre tudjam venni az embereket. Hiába araszoltam a szélső sávban, így is rám-rám dudáltak. Átértem a túlsó oldalra anélkül, hogy Evelynt megpillantottam volna. Úgy döntöttem leparkolok, és gyalog folytatom a keresést. Hívtam, de helyette géphang szólt bele. Nem szokásom aggódni, a gyomrom ebben a pillanatban mégis összeszorult.