2. fejezet

*Louis szemszöge*

Megígértem Styles-nak, hogy felhívom, ha indulok.
Fölugrok érte, mert ilyenkor általában hazamegy ebédre, néha ott is alszik. Igyekszik minél több időt tölteni a családjánál a turné előtt, amíg itthon vagyunk és megteheti.
Hívtam. Nem vette fel. Még egyszer próbáltam. Semmi. Gondoltam elvan. Talán Keillával… de mindegy is. Majd ha odaérek, feldudálok, azt csak észreveszik. Hirtelen elment a kedvem attól, hogy megzavarjam őket. Ráér, ha kicsit később megyek érte, a fiúkkal úgysem beszéltünk meg semmi konkrét időpontot, csak hogy délután mindenki ugorjon be. Az utolsó pillanatban ráfordultam az áruházakhoz vezető lehajtóra. Ott mindig akad egy-két gyorsétterem, ahová leülhetek. Ahogy hajtottam az üzletek labirintusában, felfedeztem egy félreeső kínai éttermet. Pont nekem való, kicsi, kevés vendéggel. Manapság már nem sétálhatok be nyugodtan a KFC-be vagy a SUBWAY-be anélkül, hogy meg ne bámulnának, vagy rohamoznának. Nem azért, szeretem a figyelmet, amibe részesülök. Részben kárpótolja azt, amit apámtól nem kaptam meg.
A csípős-édes szezámmagos csirkémmel lehuppantam az egyik sarokba. Az egész hely üres volt, kivéve a velem szemben lévő asztal. Evés közben azzal szórakoztattam magam, hogy próbáltam felidegesíteni annál az asztalnál ülő fiatal nőt. Kitartóan bámultam, többször találkozott a tekintetünk, végül megelégelte.
- Mégis mit bámul maga rajtam?- vont kérdőre.
- Bocsásson meg, de van valami az arcán. Talán a mártás.
- Hol?- kérdezte ijedten. Mindig megnevettet, hogy a lányok mekkora ügyet csinálnak a kinézetükből, bár a fiúkat se kell félteni, lásd Zayn.
- A szájánál- mutattam a fejére, mire letörölte az egyik oldalt- Nem ott. A másikon- űztem tovább gyerekes játékom. Tudtam, hogy nem sokáig bírom, már ott bujkált a vigyor az arcomon.
- Lejött?- kérdezte idegesen.
- Majdnem, már alig látszik- erre piruló fejjel, hevesen dörgölni kezdte. A nevetés akaratlanul kicsúszott a számon. Ő lefagyott, aztán összehúzta a szemét. Gyorsan előbányázta a telefonját és ellenőrizte.
- Maga! Maga, szemét… - vörösödött el teljesen, mikor leesett neki, hogy semmilyen folt nem volt rajta. Hátradőltem a székemben, úgy szórakoztam. Váratlanul ért a felém repülő tésztacsomó, nem volt időm elhajolni előle. A pulcsimon landolt, majd lecsúszott az ölembe, narancssárga foltot húzva maga után. Egy pillanatig pislogás nélkül, döbbenten néztem rá, ő harcias tekintettel bámult vissza. Gondolkozás nélkül markoltam fel a tésztát és visszaküldtem a gazdájához. Ő ügyesen elhajolt előle, így viszont a repülő kajával, az ablakot találtam el. Mindketten felszisszentünk, főleg mikor megláttuk a csípőre tett kézzel álló kiszolgálónőt. Fülsértő hangmagasságon sipákolt valami érthetetlen nyelven (valószínűleg kínaiul), mire a konyhába vezető ajtóban megjelent egy testesebb kínai férfi, nem túl kedves arckifejezéssel. Felpattantam, a farzsebemben lévő aprót az asztalra szórtam engesztelés gyanánt és karon ragadva a hölgyet futásnak eredtem, magam után ráncigálva őt. Kifulladva álltunk meg az kocsimnál. Körülnéztem, de az autómon kívül nem volt másik a közelben.
- Mivel jöttél…?
- Evelyn- segített ki.
- Louis- hajoltam mag udvariasan- Szóval?
- Metróval. Pár megálló a munkahelyem.
- Elviszlek- ajánlottam fel.
- Úgyis tartozol nekem eggyel- kerülte meg a kocsit.
- Már megkaptam a büntetést…- értetlenkedtem utalva a pulcsimon viruló foltra- Navigálj majd!
- Ó, az semmi! Ahhoz képest, hogy mindennap itt ebédelek. Most meg kereshetek egy másik éttermet- a hangja kissé neheztelő volt- Itt fordulj jobbra!
- Nem is tudom ki kezdett el dobálózni- mutattam rá arra, hogy ha nem vágja hozzám a tésztát, akkor nekem eszem ágában sincs kajacsatázni- Most merre?
- A jelzőlámpa után megint jobbra. Én meg azt nem tudom, ki kezdett el piszkálódni- vágott vissza.
- Jó, jó, de te folytattad.
- Ha nem lett volna mit, nem folytattam volna- tette karba a kezét- De okos enged, szamár szenved- öltötte rám a nyelvét. Természetesen én meg visszaöltöttem rá az enyémet, mire felnevetett- Te jó ég! Milyen rég voltam már ilyen gyerek…
- Tudom, mellettem nem nehéz újra azzá válni- forgattam a szemeimet. Hányszor mondták már ezt mások!
- Állj meg! Már kicsit túl is mentünk, de nem baj, mert itt legalább le tudsz parkolni. El ne menj! Mindjárt visszajövök – fogalmam sem volt, mit akar, de követtem az utasításait. Bement egy irodaépületbe. Az órára pillantottam: sikerült egy órát elütnöm. Styles már biztos keres. Várjunk csak! Dehogy keres. Akkor hívott volna. Sietnem kell. Kipillantottam az autóból, a mellettem parkolónak támaszkodva egy nő cigizett. Megkértem, hogy ha lát egy lányt kijönni az irodaházból, vörös hajjal, akkor adja oda neki ezt: és a kezébe nyomtam a névjegyemet. Azon rajta van a telefonszámom. Kíváncsi vagyok mit akart még, ha fontos, fel tud majd hívni.

*Harry szemszöge*

Keilla elaludt, én pedig hiába bámultam a telefonomra, nem jelentkezett. Majdnem felvettem az éjjeliszekrényről, hogy felhívjam, de aztán meg tudtam állni, hogy ne tegyem. Sok idő van hátra a délutánból és mi csak ebben egyeztünk meg, semmi konkrét. Lehajtottam a fejem a karomra. Keilla világosbarna tincseivel játszottam, közben lassan elnyomott az álom.
Fülsértő hang kúszott az álmomba, fokozatosan kirángatva onnan. Leginkább a dudaszóra hasonlított, kábé mintha valaki ráfeküdt volna. Szitkozódva az ablakhoz botorkáltam. A szememből rögtön kiröppent az álom. Ez Tommo fekete Chevi-je! Felkaptam a telefonom, nyomtam egy puszit a még mindig mélyen alvó lány homlokára és már száguldottam is le a lépcsőn. Mire leértem a dudaszó abbamaradt, gondolom anya jóvoltából. A lehúzott ablakon keresztül kedélyesen társalgott Loui-val. Hátulról átöleltem és egy puszit adtam az arcára- Holnap benézek- ígértem.
- Ajánlom is!- simította meg az arcom. Megkerültem a kocsit és bevágódtam az anyósülésre. Anya integetett utánunk.
- Nem hívtál… - fordultam felé.
- Nem vetted fel- helyesbített.
- De…
- Nézd csak meg!- megnéztem, és tényleg: két nem fogadott hívás. Megnyitottam.
- De hát ezek anyától jöttek- bámultam értetlenül a kijelzőre. Pedig akkor egy házban tartózkodtunk és ő sose csinál ilyet, mindig feljön, ha szeretne valamit.
- Idióta… - löktem meg Louis karját, amikor rájöttem, hogy megint az egyik tréfáját űzte velem. Előszeretettel írja át a barátai névjegyzékét. Egyszer például Zayn telefonját megkaparintotta és az apjának és Perrie-nek a számát felcserélte. Zayn hetekig nem tudta lemosni magáról, hogy közölte apjával: „Szia babe. Csak annyi, hogy kölcsönvettem a szemöldökcsipeszed. Hazafele tudnál nekem venni egyet, szerelmem?”
- Bocsi, hogy nem vettem fel. Keilla rosszul volt- komorultam el. Szemeit végre levette az útról. Ezernyi kérdést láttam benne, úgyhogy folytattam. Elmondtam az egészet, amit tudtam. Egyszer sem szólt közbe. Amikor csak tehette, például a piros lámpáknál, egész figyelmét nekem szentelte.
- Tudom, hogy nem vagy orvos, de ugye nincs semmi komolyabb baja?- Loui ítélőképességében bíztam.
- Harry, csak a te kedvedért, Dr. L.W. Tomlinson rendel- nevetett rám a visszapillantó tükörből- Tételezzük fel, hogy páciensünk Keilla Styles hányt. Ez megmagyarázza az ebédnél való viselkedését- hangját dörmögőre változtatta, tárgyilagosan „állapította” meg a diagnózist. Nem bírtam megállni vigyorgás nélkül. Szeretem, hogy mellette a szürke füst is rózsaszín bárányfelhővé válik- Tehát idáig, úgy vélem gyomorrontásról, vagy vírusos megbetegedésről lehet szó. Ám, - engedte el fél kézzel a kormányt, hogy mutatóujjával figyelmeztetően nyomatékosítsa -most jön a feketeleves. Betegségkor természetes az elgyengülés, de az nem szabad, hogy ájuláshoz vezessen. Ennek okát mélyebben kell keresni.
- Ebben van igazság. Rábeszéltem, hogy menjünk el doktorhoz a biztonságkedvéért -s ezzel lezártnak is tekintettem az ügyet, de Loui-val valami nem volt rendben, mármint láttam az arcán, hogy nagyon töri a fejét. Kissé oldalasan fordulva bámultam rá megbillentett fejjel, hátha megosztja velem gondolatait. Észre is vette, kicsit megrázta a fejét, mintha a gondolatait próbálná elűzni, aztán próbált úgy tenni, mint aki nagyon az útra koncentrál. Nehéz volt, de annyiban hagytam, ám nem sokáig kellet várnom:
- Khmmm… Harry... - hangja rekedtesen hangzott… zavarban volt? Pedig mi egymás előtt nem szoktunk azok lenni, ezért először alig ismertem föl, hogy mi az a valami a hangjában.
- Igen?- sürgettem.
- Csak Keilla valószínűleg hányt és elájult, szóval gyenge…- gyors pillantást váltott velem, mintha tudnom kéne a folytatást.
-Igen, doktor úr?
- Szóval, tudod hányni szoktak az állapotos nők a terhességük elején…- vicces volt, amire célozgatott, arra gondoltam, valószínűleg a bolondját járatja velem. De akkor miért vörösödött el, miközben küzdött a szavakkal? Ez nem rá vall.
- Jaj ne!- borzoltam össze a haját. Komolyan kérdezte- Mi nem…
- Felejtsd el Styles. –vihogott fel louisosan.
Szokásosan a stúdió mögött parkoltunk és a hátsó ajtón mentünk be. Csak akkor vettem észre a pulcsiján terpeszkedő foltot, amikor a liftben velem szemben támaszkodott. Érdeklődve léptem felé és megragadtam a ruhadarabot, amikor hozzáértem lefagyott. Rögtön elengedtem és visszahátráltam. Nekem is leesett. Emlékek, amik egy mozdulathoz tartoznak… Vigyáznom kell ezekkel, hisz örülhetek annak, hogy még azok után is legjobb barátok vagyunk, nem szabad megijesztenem a múlttal. Megilletődötten nevetett, oldva a közénk telepedő csöndet.
- Ebédelni voltam- rántott vállat, pulcsiját húzkodva.
- Disznó- ingattam fejemet mosolyogva. Arra gondoltam, hányszor dobta fel az estémet, mikor az étteremben szerencsétlenkedett, próbált diszkréten enni. A legnagyobb kihívást számára a pizza evés jelentette késsel-villával. A végén feladta, váll húzogatva kézbe vette és meggyőződött róla, hogy rajtam kívül senki sem figyeli. Tízpercnyi szenvedés után, két perc elteltével a pizzának hűlt helye volt.
Már a folyosóról hallani lehetett a zenebonát. Ilyenkor Niall elszabadul és püfölni kezdi a dobokat, miközben Zayn a gitár rejtélyeit próbálja megfejteni, ráadásként mindketten valamelyik rongyosra énekelt slágert kántálják. Liam rendszerint a fülhallgatójában lel vigasztalást. Tommo felismerte a dalt és még be sem léptünk, ő már torokhangon beszállt a kórusba. Fülemet fogva huppantam Liam mellé.
- Gyerekek, - lépett be a zeneszerzőnk, mögötte a többi taggal- Képesek vagytok lenyugodni?
Meg se hallották, vagy csak figyelmen kívül hagyták, kivéve egy dolgot:
- Ki itt a gyerek?- ordította Niall túlharsogva a zenét.
- Hogyan lehet őket elhallgattatni?- fogta José a fejét és leült mellém.
- Fenyegesd meg őket- ajánlottam.
- Vagy zsarold meg- mondta Liam kihúzva füléből a headsetet.
- Vagy ajánlj nekik valamit - nevettem fel, a többi bandatag csatlakozott hozzám.
- Még hogy nem gyerekek…- motyogta José- Hé fiúk! Ha elhallgattok, előbb végzünk és meghívlak titeket egy-egy sörre.
Niall abbahagyta a dobolást.
- És pizzára!- alkudozott.
- Oké- ingatta fejét szegény kifosztott ember- nem mintha nem lenne elég pénzetek…
- De viccesebb, ha meghívnak- vágott vissza Niall.
- Ingyen sörért bármit- rakta félre a gitárt Zayn, Louis egyetértően bólogatott.
- Kösz Harry - hálálkodott a spanyol.
- Cserébe nekem is jár a sör- ingattam mutatóujjam.
- És a pizza!- tette hozzá Niall.

*

  Meglepődtem, amikor kinéztem az ablakon és már besötétedett. Nem kapcsoltunk lámpát, nem volt rá szükségünk, csak néhányunk telefonjának kijelzője világított. A zenélős rész már rég véget ért, körben ültünk. Senki sem ment haza, kivéve a dobosunkat, de ő se haza ment. A sörös és pizzás dobozok között egyik témáról a másikra csapongtunk, még a kockábbak is bele-belefolytak a társalgásba. Nekem ez közelíti meg legjobban az idilli kép fogalmát. Belesüppedtem a kanapé bőrpuhaságába, gondtalan voltam. Hallgattam a többieket, nevettem velük, közben Niall még mindig nem tudott megválni a gitárjától és néha halkan megpendített egy-egy akkordot. Turnéfeelingem lett, nagyon hiányzott ez a része. Nem kell sokat várni, újra útra kelünk mindannyian. Épp Josét ugrattuk, amikor a nevetés, beszéd és gitárhangok közé befurakodott egy oda nem illő negyedik. Louis felpattant, kicsit értetlenül bámulva a kijelzőt. A nyitott erkélyajtón keresztül még hallottam, ahogy kíváncsian beleszól:
- Halló?- szívesen hallottam volna a többi mondatát is, de arrébbsétált, hangja beleveszett a benti zajokba. A beszélgetés fonalát teljesen elvesztettem, ezért hátradőlve, csendben hagytam, hogy elragadjanak saját gondolataim. Nem tartott sokáig, szemem sarkából láttam, hogy a függöny meglebben és Louis beviharzik. Mindent félreraktam, kíváncsian, fél szemöldökömet felvonva próbáltam elkapni tekintetét. A földön heverő pizzás kartonokat átlépkedve tartott az ajtó felé. Egy pillanatra mindenki elhallgatott, kérdőn fordultak utána. Végül én szólaltam meg.
- Loui?- keze a kilincsen volt, de nem nyitotta ki.
- Bocs srácok, sietnem kell - anélkül válaszolt, hogy felénk fordult volna. Hangja türelmetlenül szólt és halvány idegességet is ki lehetett belőle venni. Automatikusan pattantam föl, és nyitottam a szám, de ő megelőzött: -Harry, maradj!- döbbenten torpantam meg, hisz még mindig háttal állt, nem láthatta, hogy indulok. –Majd valaki más hazavisz –tette hozzá halkabban és kérlelőn. Zayn a pólómnál fogva visszarántott maga mellé a kanapéra. Nehezemre esett, de nem mozdultam, amikor kilépett és belökte maga után az ajtót. Az este hátralevő részében végig ott motoszkált a fejemben, hogy valamit nem mondott el nekem.

1. fejezet

*Keilla szemszöge*

Harry rám mosolygott az asztal fölött, mire én zavartan lesütöttem a szemem. Az üres tányéromra esett a pillantásom. Nem bírtam tovább, felálltam és felmentem a szobámba, onnan a mosdóba. Remegve elfordítottam a kulcsot a zárban és a WC fölé hajoltam. Rengetegszer elmondtam magamnak, hogy nem kéne, mert ez nem megoldás, de a kényszer és az önutálat elhatalmasodott rajtam. Megint utolért és elöntött a megkönnyebbülés. de nem volt könnyű megállni ennek ellenére sem. Még könnyebb akartam lenni, teljesen megszabadulni az ételtől. Kénytelen voltam abbahagyni, mielőtt remegő térdeim végleg föladják a szolgálatot. A csapba kapaszkodva felegyenesedtem. Vártam, hogy legyen erőm visszamenni. Rutinosan hideg vizet fröcsköltem az arcomba, kiöblítettem a szám és megcsipkedtem az arcom. Kifele indultam, de annyira szédültem, hogy miután kinyitottam az ajtót meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában. Hiába pislogtam, a fekete pontok nem akartak eloszlani látóteremből, ezért szorosan behunytam a szemem. Elveszítettem az egyensúlyom és megtántorodtam, azonban két kar határozott szorítása megakadályozta, hogy összerogyjak. Szemeim kipattantak: Harry ijedt arcát vettem ki a foltok között. "A francba…" gondoltam.
- Engedj el! Meg tudok állni magamtól is- bizonygattam, próbáltam lehűteni rémültségét.
- Az előbb nem úgy tűnt... -szemeinek komolysága elhallgattatott. hirtelen hihetetlen fáradtság tört rám. Szemhéjam és végtagjaim elnehezültek, egyre tehetetlenebbül támaszkodtam Harrynek.
- Keilla?- rázott meg. Válaszolni akartam, de csak egy motyogásra futotta. Egyetlen dolgot éreztem: a szívemet, ahogy mellkasomban vergődik, hogy oxigénhez juttasson. Lábaim elemelkedtek a földtől. Harry vitt. Mintha a fürdőszoba csempéi táncoltak volna el mellettünk. Egyszer csak megálltak. Minden nyugodt és a sötétség hívogat, aztán valami hihetetlen erővel ránt ki onnan. Víz éri a hajam, hideg víz. Testem végigjárja a borzongás, fuldokolva kapkodok levegő után, köpködöm a vizet. Ficánkolnék, de valaki még mindig tart. Értetlenül nyitottam tágra szemeim. Kissé hátrahőköltem Harry ijedt, zöld íriszeitől, amik 10 centiről fölém hajolva, feszülten fürkésztek. Egy pillanattal később megkönnyebbülve hajolt el, a testén sóhaj futott végig. Éreztem karjai kicsit elgyengültek alattam és a szorítása is engedett. Álltunk, pontosabban ő állt, karjaiban velem a zuhany alatt. Hajából az arcomba csöpögött a víz én pedig arra gondoltam, hogy elcsesztem. Akkor esett le, hogy mennyire komoly, veszélyes és önpusztító dolgot csinálok. Megijesztett. De ez az érzés tompult, mihelyst Harry minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához rántott. Lábaimat óvatosan leengedte, így már nem csak fél kézzel zárt magához. A lábaim elzsibbadtak, ezért a hátába kapaszkodtam. Ki tudja még meddig tart így? Nem szabad megtudnia. Szükségem van rá, akár azon az áron is, hogy erről nem mondok majd igazat. Helyesen teszem, hisz ezzel őt is óvom.
Ki tudja meddig álltunk úgy. Ruháink teljesen átnedvesedtek, kezdtem fázni. Sajnálatomra meg kellett törjem az idillt.
- Nem kéne elzárni a vizet?- utaltam a fejünk fölötti vízrózsából folydogáló zuhanyra.
- Bocsánat Keilla- dörmögte a hajamba- hirtelen nem tudtam mit csináljak, hogy itt maradj.
- Úgy látszik a hidegzuhany bevált - vacogtam. Újra felkapott.
- Nehogy megfázz ezek után ráadásul- és vitt, ki a kabinból, keresztül a mosdón, át a szobán, az ágyamig. Mondanom sem kell: víztócsát húzva magunk után. Az ágyam előtt megtorpant.
- Hogyan rakjalak le úgy, hogy az ágyad ne legyen vizes?- ráncolta a homlokát. Úgy látszott mégiscsak törődött a berendezéssel, ha a maga módján is.
- Az Isten szerelmére Harry! Ha már idáig elhoztál csurom vizesen, akkor ez most nem mindegy?- vetettem oda játékosan, szememet forgatva. Továbbra sem engedett el, hanem azt bizonygatta, hogy majd mindjárt feltöröl, ne foglalkozzak vele. Kezdtem kijönni a sodromból, úgyhogy a szavába vágtam:
- Tegyél le most rögtön és zárd már el azt a csapot! Afrikában szomjaznak.
- Héé! Mióta parancsolgatnak az asszonyok?- háborodott fel. Próbálta lenyelni mosolyát, de a gödröcskék elárulták. Végül én nyertem, óvatosan letett és a párnát a fejem alá igazította. Míg ő visszament elzárni és feltörölni, én próbáltam feldolgozni, hogy asszonynak szólított. Törölközőkkel tért vissza. Akaratlanul is elmosolyodtam, a félig vizes, összeborzolódott haján, amit törölgetett.
- Ne félj, te is kapsz ilyet - reagált le. Nyújtottam a kezem törölközőért, de ő figyelmen kívül hagyva leült az ágyam szélére, megemelte a fejem, hogy a hajam becsavarhassa az anyagba. Furcsa érzés volt. Anya jutott eszembe. Szeretett a hajammal ügyködni, még az utolsó évben is, pedig már 13 voltam. Mindig ő fonta be nekem reggelenként. Elszorult a torkom, amikor arra gondoltam hányszor éreztem ezt cikinek. Sokszor szóvá is tettem. Akkor még nem tudtam felfogni milyen fontos nekem ő, és a vele töltött idő milyen értékes. Nem tudhattam előre, hogy ilyen hirtelen vége szakadhat.
Felültem az ágyban, mielőtt a könnyeim áradni kezdenének. Harryt váratlanul érte hirtelen mozdulatom. Le kéne szoknom az ijesztgetéséről, mára meg már jócskán jutott neki.
- Szerintem nem ártana száraz ruhát vennünk. Én bemegyek a fürdőbe, oké? – magyaráztam meg neki indulásomat. Ráadásként rá is mosolyogtam habár könnytől felhős szemeim nem győzték meg túlságosan, kíváncsian leste hogyan jutok el a mosdóig. Amint lábra álltam a fejem lüktetni kezdett. Harry mellettem mozdulatlanul figyelt. Az első lépésnél egész teste megfeszült ugrásra készen, de én talpon maradtam, és el is jutottam az ajtóig. Elkaptam a tekintetét és a vállamat megrántva jeleztem neki, hogy lazíthat. Nevetve dőlt hátra az ágyon, anélkül, hogy a szemét levette volna rólam.
- De aztán vissza is tudj jönni – szólt utánam- Amúgy… kérdezhetek?
- Hm?
- Mibe akarsz átöltözni?- újra nevetett, ahogy végig nézett rajtam, mivel nem vittem semmit magammal. A helyzet ellenére én is nevettem, és neki dőltem az ajtófélfának, nem volt erőm visszamenni jelenleg. Harry hátranyúlva kihúzott egy pulcsit a szekrényből és nekem dobta.
- Igazán nem kell bemenned oda- jegyezte meg, de figyelmen kívül hagytam. Mikor elkészültem, még mindig az ágyon feküdt, a haja vizesen a homlokához tapadt ezért néha beletúrt. Egyre jobban tetszett. Mármint ő maga. És persze, tudom, hogy járunk csak nehéz elhinnem és senki nem is tud róla. Rólunk. Vagyis csak Gemma, ő mindent tud. A többi ember azzal sincs tisztában, hogy a mostohatesóm. Nem nagyon akarom, hogy bárki is halljon erről.
Amikor összejöttünk, gondolkoztam mit írnának az újságok: Harry Styles a 16 éves mostoha tesójával jár.
Szerintem ebben semmi rossz nincs. Csak négy év korkülönbség van és nem a vérrokonom.
Harry azt mondta rengetegen bántanának és utálnának, de ez eddig is így volt legalábbis én ezt teszem.
Az életem bonyolult és szó szerint elcseszett, a legkisebb gond itt, hogy a pasim a nevelőanyám fia. Pedig azt hiszem a régi világom mesés volt, amíg apám el nem hagyott engem és anyámat, valami nő miatt, amikor 7 éves voltam és akkor láttam utoljára. Erre alig négy évre, anyám beteg lett és egy év küzdelem után itt hagyott. Az árvaház szörnyű volt, ott próbáltam ki először, hogy hánytatom magam. Jött az én megmentőm Anne, ő volt az anyám legjobb barátnője. Akár jöhetett volna előbb is, de az örökbefogadás hosszú idő. 14 évesen kerültem Anne-hoz. Azt hiszem miatta és Gemma miatt jó volt élni. Gemma a legjobb barátom és az egyetlen, közben pedig a nővérem is.
Ja és Harry. 15 évesen ismertem meg, mikor hazajött a családjához, persze hallott rólam, meg ilyenek, én is láttam őt a TV-ben, meg hallottam a számaikat, de akkor ismerkedtünk meg és… nos, most itt vagyunk. Három hónapja járunk és már három okom van élni. Hiába piszkálnak, bántanak, vagy én magamat, ők itt vannak nekem.
- Keilla? Jelen vagy?- kérdezte Harry nevetve. Azt hiszem megkönnyebbült, hogy visszanyertem a színem, a sápadtságomból.
- Persze - tértem vissza, aztán eszembe jutott valami- Előbb még aggódtál, hogy vizes lesz az ágy.
- Már úgyis az, mindegy, nem?- fészkelődött, hogy még vizesebb legyen.
- Ennyit arról, hogy kezdtem azt hinni, hogy az anyámmá váltál – ültem le mellé az ágyra – Mikor mész próbálni?- váltottam témát.
- Amint Loui felhív- mutatott a telefonjára, ami az éjjeliszekrényen pihent- Megígérte.

Prológus

Mindenki elcseszett a maga módján. Mindenkinek vannak titkai, bajai, problémái, amikről nem beszél. Legbelül mindenki retteg, ki önmagától, ki mástól és van ki a környezetétől. Mindenkinek vannak álmai, vágyai. Mindenki akar valamit, amit nem lenne szabad. Mindenki azt szeretné, ha valaki feltétel nélkül elfogadná és szeretné. Az emberek hisznek, szeretnek, reménykednek. És bár vannak, kik a sötétségbe burkolóznak, vagy bántják magukat, esetleg másokat, mégis mindenkiben meg van a fény. Ez tesz minket emberré, bűnösök vagyunk, elcseszettek, vannak hibáink, de mégis ugyanolyan emberek vagyunk. Senki nincs, aki rosszabb, vagy jobb lenne. Csak mi vagyunk. Emberek.
Nyolc különböző ember, nyolc különböző eset, mindegyikük adta már fel, mindnek vannak titkai. Közülük öten, a világhíres One Direction banda tagjai. Rajongók tízezrei gondolják őket tökéletesnek és úgy hiszik életük hibátlan. Ez közel nincs így.