Az ital miatt nem tudom mit teszek, de jobb is így.
El. Kell. Engednem. Ártok neki, minden tettemmel. Ő nem akarja ezt... Próbálom megtalálni magamban a józan Harryt, aki majd leállítja ezt, de nehezebb, mint amilyennek tűnik. Képtelen vagyok gondolkodni attól a pillanattól kezdve, mikor a döbbenettől szétnyílnak az ajkai az enyém alatt. Mintha csak az elmúlt három hónap meg se történt volna, úgy mozognak együtt, tökéletesen összeillő ajkaink. Ismerős az érintése, az íze, a gerincemen végig fut a borzongás, a gyomromba bizsergés költözik, és már nem találok okokat, hogy miért nem szabad ezt csinálnunk. Aztán hirtelen jönnek: bár úgy tűnik visszacsókolt, jól tudom, ő túl lépett rajtam; Február egy, hogy aznap mik történtek; Ahogy elrontottuk a barátságunkat; Amit tettünk egymással, mennyi szenvedést okoztunk a másiknak csupán azzal, hogy szerettünk.
Eszembe jut az első csókunk; amikor azt mondta szeret; eszembe jutnak a titkos érintések; az egyre mélyebb kapcsolat köztünk; a szinte hibátlan életünk; amikor este átjött, hogy nálam aludjon; a kettesben tötött pillanatok; az önfeledt mosolya. Aztán bevillanak képek róla: a fájdalom a szemében; a tekintet, ahogy akkor nézett mikor utált; a részeg Louis, amikor azt se tudta mi történik körülötte; és a mosolya... a mostani mosolya. Ami rég nem olyan, mint a múltban. Én tettem ezt vele. Minden pillanatban mikor azt gondoltuk lehet valami több, én meghátráltam, csak mert féltem, sok volt ez az érzés. De hisz ő is ezt tette, emlékezz mi volt a legfőbb ok... A legfőbb ok az volt, hogy nem engedték.
Én annyira össze vagyok zavarodva. Amennyire szeretem, annyira nem akarom őt bántani. Talán még nem késő.
Mintha nem is én lennék, aki elhúzódik Louistól, mintha egy külső szemlélő lennék. Látom a két szerencsétlen fiút, akik annyira, de annyira rossz helyre születtek. De érzem a fájdalmam, ahogy eltávolodok. Kiszakították a lelkemet.
Már nem tudom vissza vonni, és ezek után semmi sem lesz a régi. Ott akartam maradni, abban a biztonságot adó csókban, de nem tehetem.
- Én... -kezdem, nem nézek rá. Úgyse fogok tudni semmit mondani. Nem kellett volna innom. Most ülhetnénk itt józanul és lehetnék reménytelenül titokban szerelmes belé, lehetnénk barátok. De nekem mindig el kell csesznem mindent. Igen, én vagyok Harry Styles.
A szemeimet könnyek csípik. Nem sírhatok. Nem most.
Halkan megszólal valami hang, messzebb tőlünk. A csengőhangja. Sosem szerettem még ennyire azt az idegesítő dallamot, ami csakis azt jelnethette, hogy Alan hívja. Olyan ironikus ez a helyzet, kedvem lenne kiröhögni magam.
Lassan feltápászkodik mellőlem, hallom a lépteit, ahogy komótósan ellépdel a lenti fürdőszobáig, ahol gondolom a ruháit hagyta és ahonnan a telefonja szól.
A tenyerembe temetem az arcomat, nem tudom megállítani forró könnyeimet.
Nem figyelek arra, amit beszél, messze van és alig hallani. Idióta vagyok... egy... egy idióta fasz.
Csengetnek. Ó baszki még ez is. Mialatt feltápászkodok és magamra csavarok egy pokrócot, ismét fülsiketítő hang szeli ketté Louis motyogását a háttérben. Megyek már! A falnak támasztva a tenyerem jutok el odáig.
Az ajtóban egy fiatalabb fiú áll. A pizza futár. Király, nincs nálam pénz.
- Megho...
- Tudom, tudom -nyögöm -Izé, tudsz várni kicsit?
Meg sem várva válaszát, nehezen lélegezve megyek vissza a nappaliba. Ennyire még sosem akartam meghalni. Csak összeesni és eltűnni.
Nálam nem volt pénz, ergo egyetlen esély, hogy a még mindig telefonáló Louistól kell kérnem... mégha nem is tudok a szemébe nézni.
Útközben a kanapén látok pár összegyűrt papírpénzt. Király... megkönnyíti a helyzetem, már hozzám se akar szólni, rám se akar nézni. Undorodik tőlem. Mondjuk ezzel ketten vagyunk.
- Nem vagy éhes? -kérdezem a pizzásfiútól, mikor a kezébe nyomom a pénzt, ami jóval több, mint amennyit várt. Hevesen rázza a fejét válaszul.
- Én se... kár -motyogom. A már bezárt ajtónak dőlök és lecsúszok ülésbe.
Szédülök, hányingerem van. Ennél rosszabb napom aligha lehetne, bár február elseje az... az. Rosszabb volt. Akkor szakítottunk. Igen, szakítottunk, ha járásnak lehetett nevezni azt ami volt. Valamikor az újév elején megbeszéltük végre pár év szoros barátság után, hogy próbáljuk már ki "többként", hisz ez nem barátság, akkor minek tettetjük? És akkor jártunk, vagyis kipróbáltuk, de nem tudtunk vele mit kezdeni, nem nagyon változott semmi. Rögtön az első hiba az volt, hogy Louis nem szakított Eleanorral, mert papíron volt, hogy járniuk kell. A második hiba, hogy nem fogtuk fel a jelentőségét. Nem csináltul jól és emiatt nagyon hamar vége lett. Én egyáltalán nem is voltam érett egy komolyabb kapcsolathoz, azt hiszem a külön töltött idő alatt komolyodtunk meg, valamilyen szinten. Ha most lenne egy második esély, jók lennénk, én tudom. A "szakításunk" is egy hülyeség miatt volt, már nem is tudom miért és agyam azt a napot igyekszik kitörölni, ezért homályos is. De azt tudom, hogy veszekedtünk, úgy mint soha. Igazi veszekedés volt. És igazi szakítás. Pont szülinapomon.
*Louis*
- Louis kérdezhetek valamit? -hallom bizonytalan hangját. Kicsit már bánom, hogy adtam neki piát, tekintve, hogy mi történt, mikor utoljára lerészegedtünk Zayn jelenlétében. A vicces, hogy csak Z emlékszik rá. Ő sosem beszélt róla és ha megkérdezem, csak annyit mond: "Ne emlékeztess, próbálom ki törölni, de a retinámba égett, haver."
- Nem - válaszolok visszafojtott nevetéssel a képernyőt nézve, mint ha kurvára figyelnék a filmre.
- Te miért nem lettél beteg? -ilyenkor igazán belenéznék a fejébe. Nem azért, de épp fogom a kezét, meg ilyesmi, ő meg az egészségemmel van elfoglalva.
- Ahj Styles, erős az immunrendszerem. De ne foglalkozz te ezzel, hanem nézd az izgalmakat képernyőn -vagy figyelj arra, hogy fogom a kezed!!! Nem is izgalmas a film, láttam már, bár nem emlékszem és csak Jason Statham miatt volt érdemes megnézni.
- De Louiiiiis... lehet, hogy beteg leszel. Nem aka... -olyan elképesztő ártatlanul tudja ezt mondani.
- Tudom, hogy direkt csinálod és nem vicces - nézek rá. Másképp nem fejezné be -Hagyd abba a beszédet és figyelj -utasítom, legalább egyikünk legyen tisztában azzal mit nézünk. Elengedem a kezét és összefonom magam előtt a karjaim. Igazság szerint mindig fognám, de nem lehet. Két fiú legjobb barát nem foghatja egymás kezét. Most megveregetném a saját vállam, hogy milyen ügyesen kimagyarázom magam a helyzetből. Néha annyira elhiszem, hogy még ő is érez valamit, de mindig arra jutok, hogy ezt csak bebeszélem magamnak.
- Jó -sértődik meg, az ajkait lebigyeszti. Komolyan ez a pasi bármit tesz, imádnivaló.
- Olyan vagy, mint egy gyerek, mikor iszol -egy gyerek... vagyis gyerekes, nem aranyos, vagy ilyesmi, simán gyerekes.
- Te meg seggfej vagy olyankor -ez igaz.
- Mikor nem? -vigyorodok el. A whiskeyért nyúl és meghúzza. Talán ha iszik, elmondja mi a baja. Most kicsit összezavarodtam rajta, a mai utolsó próbán nagyon furán viselkedett, nem volt ott lelkileg, sokszor elkaptam a tekintetét, de ő rögtön elnézett. Mióta nem létesít velem szemkontaktust? Talán én vagyok a baja... Viszont akkor nem lenne itt, simán mondhatta volna, hogy menjünk haza. Velem akart lenni, vagyis inkább nem a fiúkkal, és én pont ott voltam. A srácokkal van baja? Azt elmondta volna... Esetleg észrevette... észrevette, hogy én... NEM! Talán Keillával van valami, vagy a családjában? De azt is elmondaná, bár kétlem... hisz okkal nem beszéljük meg a nőügyeinket. Az ok pedig, hogy nekem nincsenek, de persze voltak, és ezekről sosem beszéltünk, mert elég kínos lenne.
Bármi is a probléma, elég rosszul érintette, láttam a könnyeit, mikor kiment, nehéz nem észre venni, mikor Harry sír. Úgy tűnt már semmi nem érdekli, ahogy ott feküdt az esőben, annyira... lemondó volt, és összetört. Mi tette ezt vele? Ki? Valakit meg kell vernem. Istenem, annyira kiborít, hogy nem tudok segíteni rajta. Nekem bármit elmondhat. Ha megölte volna a félvárost, és hullákat kéne temetni, és itt lennék. Ezt tudnia kéne.
Az üvegért nyúlok, ami jóval könnyebb lett, mint mikor kihoztam, de nem veszem le a tekintetem arról a pontról, amit eddig bámultam.
Az italtól a megszokott melegség és bizsergés jár át. Egyszer úgyis elmondja mi a baja, addig minek rágodjak ezen?
Annyira bámulja a filmet, ezért belemarkolok a köztünk lévő tálba és neki dobom a pattogatott kukorica darabokat. Elfojt egy vigyort, és mintha mi sem történt volna nézi tovább a képernyőt. A következő pár percben ezzel szórakoztatom magam, de unalmasnak tűnik, mivel nem reagál és nem érem el, hogy rám figyeljen. Egyetlen dolog, amit tenni tudok, az az, hogy bekapcsolódok a történetbe. Kezd rémleni, mit nézünk.
- Most kezdődik igazán, figyeld-mondom neki, mintha izgatott lennék, igazából azt se tudom mi fog történni, de biztos jó. Állítolag láttam a filmet, de biztos annyira szar, hogy nem emlékszem.
- Louh -ahogy kiejti a nevemet h-val a végén, beleremegek, csak remélem, hogy nem vette észre -Van itt kaja?
Mintha említettem volna, hogy nem itt élek és azt se tudom hűtő van-e. Felajánlom, hogy rendeljünk pizzát, mire csak idiótán bólogat. A zsebemhez nyúlva realizálom, hogy az iPhoneom a nadrágom zsebében maradt, amint megkérdezem ő lehozta-e, már nyújtja felém.
Leállítom a filmet, hogy tudjak telefonálni, kicsit el is fordulok. Végig érzem perzselő tekintetét, ahogy figyel, s mikor végre kinyomom a szemeibe nézek. A tekintete... szinte lángol. Zavartan elnevetem magam, nem tudok mást tenni ebben a helyzetben. Tudom, hogy rég nem józan, szóval nem gondolok bele semmit. A mobilt mögénk teszem a kanapéra, nyúlnék a kapcsolóért, hogy folytassuk a filmet, mikor megérzem, tenyerét a kézfejemen. Tudom, hogy fogtam a kezét, de ez más, mintha... Gyorsan fordítom felé a fejem, hogy láss a szemét, ő pedig ezzel a mozdulatommal húzná vissza a kezét, de most én érintem meg. Ő kezdte, én is megtehetem. Lesüti a tekintetét, mikor a kezünkre nézek. Szeretném ha ez a mozdulat természetes lenne nálunk, ha megérinthetnénk egymást, kínos csendek, felesleges magunkban feltett kérdések nélkül. Szeretném, ha bármikor, mikor szükségünk van rá, megtehetnénk.
- Én... -szólal meg rekedten. Végre belenéz a szemembe, a pupillái hatalmasak, emiatt csak egy vékony zöld öv látszik, a színéből.
Csak részeg, nem is akarta megfogni a kezem, és most el fogja mondani, hogy már megbeszéltük, csak barátok vagyunk és semmi több... -Louis én...
- Ne mondj semmit -nem akarom hallani, hogy elmondja, neki nincs olyan szüksége rám, mint nekem. Annak ellenére, hogy tudom, ez nem igaz teljesen.
- De én akarok.
Lehunyom a szemeim. Fájni fog. Mint ha egy kést szúrnának az amúgy is törött szívedbe. Vagy nem fog. Hisz részeg, összevissza beszél. Utálom az érzelmes énemet, olyan nyomin gondolkozik.
Mondjon bármit, nekem végülis mindegy.
- Louis... olyan mintha... Emlékszel arra az érzésre...? Ami nekem volt -Mi? Oké, szóval Styles hülye, mikor részeg. Így könnyebb. -Még régen -kiráz hideg, ahogy ezt kimondja -Tudom ez hülyeség, csak az ital -annyira őssze van zavarodva, és ezzel most nincs egyedül -Szóval volt az az érzés... és olyan mintha újra lenne -Melyik érzés? Miről beszél?
- Mi?
- Február 1... emlékszel? -a szívverésem is kihagy. Miért beszélünk erről? És... Harry eléggé sápadt, mintha rosszul érezné magát.
- Szerintem mindig fogok -önkéntelenül kicsit megszorítom a kezét.
- Én...
- Harry -vágok közbe -szerintem rosszul vagy. Mit hozzak neked? El sem tudod képzelni, hogy nézel ki. Mit akartál mondani? -mostmár pont leszarom ha olyat mond ami rossz nekem, mondjon bármit, csak beszéljen, mert nagyon ijesztően fest.
- Louis...
Már csak az arca színére és a homályos tekintetére tudok koncentrálni.
- Igen? Mond, mit akarsz? Fáj valami? Mit érzel?
- Szeretlek Louis.
- Oké, én is téged -Várj! Mi? Miért mondta ezt nekem?
- Nem, nem érted.
- Magyarázd el akkor, mert összevissza besz... -végig se tudom mondani, ő közelebb hajol és ajkait az enyémhez érinti. Az ismerős érzéstől automatikusan elnyílnak az ajkaim, mielőtt egyáltalán azt felfognám, hogy mi történik. Megcsókolt. Az egész testemben mintha áromot vezettek volna, a szívem és a légzésem távol áll a normálistól. És a gyomrom, újra meg újra bukfencezik a hasamban. Lehunyt szemhéjaimon keresztül is érzem a könnyeim. Nem folynak ki, csak érzem a csípést. A szokásos Harry-íz keveredve a mámorító whisleyvel, valami csodálatosat alkot, és fogom a kezét. Csak részeg. Harry csak sokat ivott. Nem kellett volna engednem.
Üresség.
Mintha a lelkemet szakítanák ki azzal a mozdulattal, ahogy eltávolodik.
- Én... -néz el. Nem tudom ez után mit mondhatnék, nagyon kevés olyan helyzet van, amit nem tudok kezelni.
A szívem újra és újra darabokra törik.
A földszinti fürdőből megszólal a külön Alannak beállíott csengőhangom. Ennél jobban nem is örülhetnék neki. Mintha megérezné... már a barátságunkat se díjazta, szerintem szól nála a riasztó ha Harryvel egymáshoz érünk.
A kibaszott életbe, muszáj lesz felvennem, hisz kb "eltűntünk" a turné előtti nap. Nehezemre esik a mozgás, mialatt elérek a nadrágomhoz.
- Tomlinson, mondj egy jó okot, amiért ne küldjek értetek embereket, akárhova, ahol vagytok -ordít bele.
- Talán, mert nem tudod, hol vagyunk!? -a hangom még mindig iszonyatosan rekedt és idegen, kezeim pedig szüntelenül remegnek.
- Ne szórakozz velem! Azonnal mond el, merre vagytok, vagy legyetek itt egy órán belül. Próba után itt kéne hogy legyetek, erre csak három fiú van itt. Ti, nem mehettek sehová, főleg testőrök nélkül.
- Jólvan, nyugi! Haza fogunk menni... -csengetnek, de nem tud érdekelni.
- Ne mond nekem, hogy nyugodjak meg! Nagyon rezeg a léc Tomlinson, eléggé elrontjátok a képet ezzel a beteges barátságotokkal, én mégis elnéző voltam, inkább legyél hálás azért, hogy megengedem, hogy egyáltalán hozzászólhass, vagy hogy ránézz. Nehogy azt hidd, hogy vak vagyok, és remélem tudod, hogy egy rossz mozdulat és olyan dolgokat fogsz aláírni magadtól, hogy a közelébe se mehetsz. Styles egyértelműen a legjobb, nem akarlak többször figyelmeztetni, hogy ne rontsd el -csak hallgatom, miközben agyam felfogja a csengetés jelentését, ami ugye a pizzafutár lehet, Harrynél pedig nincs pénz, ezért egy kínos találkozást megspórolva a kanapéra teszek egy random összeget, és visszalépkedek a biztonságot nyújtó fürdőszobába.
Ha nem lett volna Alan, nem is szerettünk volna egymásba, legalábbis nem akkor. Mivel az elején tényleg csak barátok voltunk, mindent együtt csináltunk és szórakoztunk a kamerák előtt, de semmi több nem történt, amíg Alan nem jött és ki nem fejezte nem tetszését barátságunk iránt, vagyis megtiltotta a félreérthető szituációkat, ami nekünk tényleg csak poén volt. Alan abbahagyatta velünk, de ez nem állt közénk, csak kicsit távolabb lettünk és ekkor indult meg valami. Hiányozni kezdtek az indokolatlan érintések, a játékok, mintha szerelmesek lennénk, ezért aztán otthon ültünk egymás ölébe, fogtuk a másik kezét, vagy épp puszillgattuk egymást, valahol mégis tudtuk, hogy ez már többet jelent mindkettőnknek, puszta játszadozásnál. Ennek ellenére, mégsem engedtük ki, mert kényelmes volt úgy, visszagondolva jól tettük... azt hittük ha bevalljuk, hogy ez más,mint például Zayn és Liam barátsága, akkor elrontjuk, és végül pont ez történt.
- Megértetted Tomlinson? Vagy fogalmazzak másképp, hogy a beszívott elméd is képes legyen felfogni?
- Nem, nem, még a bebaszott agyam is megértette.
- Ennek nagyon örülök -mondja gúnyosan -Szóval jöttök, vagy értetek küldjek? A telefonod alapján nem nehéz megtalálni.
- Megyünk -még nem állok készen, hogy letegyük, és kimenjek Harryhez.
- Öhm Alan, amúgy hogy vagy?
- Szarul, mint mindig mikor veled kell foglalkozzak -vágja rá -Visszakérdeznék, de őszintén? Nem érdekelsz.
- Ez kedves -nyugtázom a megszokott Alanságot, közben a következő kérdésen agyalok.
- Még valami Tomlinson? Óhaj, sóhaj, panasz, kérdés, kívánság? -"érdeklődik", mintha a heréjét műtenék közben.
- Hogy van anyád?
- Baszd meg Tomlinson.
- Nem, nem. Úgy értem, még mindig kórházban van? - nem hibáztatom amiért félreértette és azt sem fogom mondani, hogy nem szándékosan tettel fel így a kérdést. Amúgy meg nem emlékszem, hogy valaha is folytattunk volna valamiféle barátságosabb hangvételű eszmecserét a "Tomlinsom ezt csináld- azt csinálod, ha nem, szétrúgom a segged"nél.
- Ja, már rég nem. Legutoljára egy éve járt kórház közelében -válaszolja akadozva, kicsit kiesve a szerepéből. Tudtam én, hogy megtudom lepni.
- De ez téged miért érdekel? -kérdezi gyanakodva.
- Csak rémlett mintha valamikor hallottam volna, hogy kórházban van, gondoltam rá kérdezek -hát igen, csak az nem rémlett, hogy az egy éve volt.
- Na idefigyelj fiú, nincs kedvem ma a szarságaidhoz, azokhoz ott van Harry. Tőlem tömheted velük az agyát csak épségben legyen itt. Még van 54 perced rá -óh az simán elég, sőt még sok is. A szabályokat alig túllépve, ha kevés a forgalom a városban, 28 perc alatt ott vagyunk. Volt időnk Zaynnel ezen kísérletezni.
- De Alan, mesélj már magadról. Rég dumáltunk -inkább soha, de ez most nem számít, csak az időhúzás a lényeg.
- Mégis mi a faszra vagy kíváncsi Tomlinson? -sóhajt dühösen.
- Bármire, csak érdekel mizu veled -próbálok "csevegni", ami általában bárkivel megy.
- Hőő, nem vagyok a haverod, örülnék, ha ezt a hangnemet mellőznéd.
- Nyugalom, uram! -gúnyolódom -érdeklődni se szabad?
- Telik az idő -mondja türelmetlenül.
- Itt a nyár. Alan, mik a terveid? -az agyam ezerrel pörög kérdések után kutatva, a "mi a kedvenc színed?"-től a "milyen gyermekkorod volt?"-ig mindenféle eszembe jut. Mondjuk tényleg kíváncsi lennék az utóbbira, bár szerintem Alan sosem volt gyerek, így született kopaszon, borostásan és mogorván. Nem tudok egy boldog kacagó kisfiút odaképzelni a múltjáb.
- A szarjaitok eltakarítását fogom intézni. Ugye milyen jól hangzik?! Továbbá pedig nem érdekel, higy milyen vagy mikor bebaszol, küldök értetek egy kocsit.
- Mi? Nem, nem vagyok részeg, csak gondoltam...
- Ne gondolkozz, nem az a dolgod! Amint kinyomlak, indultok, megértetted?
- Igenis, de még van kb 50 perc, nem kell sietni, mesélhetnél a családodról.
- Hidd el, enélkül a beszélgetés nélkül is tudok aludni esténként.
- De én nem, annyi minden érdekes dolgot rejthetsz -próbálok lelkesnek tűnni, de ő csak kiad egy leereszkedő hangot és kinyom.
- Baszd meg Alan -motyogom a képernyőnek. A gyomrom azonnal lifteznj kezd, amint rájövök ki vár kint. Minden maradék erőmet latba veszem, hogy képes legyek kimenni. Egyre idegesebb leszek, mikor nem találom a nappaliban. Valami azt súgja, hogy nézzem meg az előszobában. A látvány nem az amire számítok. Az ajtónál ül, takarókkal maga körül, haja elrejti az arcát, ahogy feje a térdein fekszik. A pizzás doboz is ott pihen mellettem átszelem a köztünk lévő távolságot és térdre érkezek előtte. Alszik, ahogy gondoltam. Nem vagyok képes megállítani az ujjaim, így azok kisímítanak néhány tincset kipirosodott arcából. Látom, hogy sírt, ez pedig csak egy újabb késdöfés a szívembe. Ez a nap mint kettőnknek kimerítő volt és hosszú, itt az ideje véget vetni neki, holnap... holnap majd tiszta fejjel megbeszélünk mindent, de most haza kell vinnem.
