2015. október 11., vasárnap

14. fejezet


Csöndes Dének<333
Jó olvasást!:')❤R&L

*Louis szemszöge*

Épp miután sikerült leelőznöm Hamiltont, a motorzúgáshoz Harry hangja vegyül.
- Ébresztő, föl! -kiáltja katonásan.
A fejétől már nem látom a pályát, sőt mintha a pálya el is tűnt volna, semmi motorzúgás.
- 'Reggelt, ki az ágyból! -játsza tovább az őrmestert.
- Francba Harold, épp nyerésre álltam és már csak egy kör volt hátra -morgom magamra húzva a takarót -miattad sosem fogom megtudni, hogy legyőztem-e Hamiltont vagy sem.
- Biztosan legyőzte katona! De most a fáradságot is le kéne gyűrnie, mert nagy nap ez a mai -a mondat utolsó felét már a besózott-Harry hangon mondta.
-Előléptetnek zászlóssá? -motyogom félálomban - Vagy hadisarc emelést kapunk?
- Egyik sem talált.
Egy mozdulattal lerántja rólam a takarót.
- Mmm -morgom és összehúzom magam.
- Egy katona, ha éjszaka legény, legyen nappal is.
Ja igen, miután Hazz bealudt, én buksijával a mellkasomon próbáltam (magunknak) csajt keresni. Beszélgettem párral, köztük valami kínai csajjal. Mondjuk az nem tudom hogy került brit oldalra, merthogy angolul nem tudott az biztos. Először hieroglifákat küldözgetett nekem, én meg írtam angolul, hogy szépek ezek a micsodák, csak én annak látom őket, amik, és nem látok beléjük szavakat. Ő nem zavartatta magát, továbbra is küldözgette azokat az enigmákat. Gondoltam legooglefordítózom, ha már kettőnk közül én vagyok a kreatívabb. A fordító szerint köszönt nekem aztán a profilképet hiányolta az oldalunkról, ha jól következtettem. "Google fordító!" írtam neki, hogy kiadja a fura jeleket, amelyeket bemásolok a lánynak. Aztán megírom neki, hogy csúnya vagyok ezért nincs kép, meg hogy szeretném ha a belsőmért akarnának megismerni és nem ítélnének el a külsőm alapján és hogy err a legjobb hely a net. Tök jól kitaláltam. Legalább illett ez a szégyenlősködés 'speares érzékeny imázsához. Na hát el lehet képzelni ezek után mennyire tapadt a csaj, nagyon bejött neki, hogy pátyolgathat. Olyan üzeneteket kaptam mint: "úgy gondolom, hogy bárki aki annyira szép belül, kifelé nem más". Gondolom ez azt jelenti, hogy aki belül szép kívül is, bár azért van mit fejleszteni a googlefordítón. Tovább szerénykedtem, hogy honnan gondolja, hogy belül szép vagyok, amikor nem is ismer(mondjuk ez igaz). Erre jött hogy "ki olvasta Shakespearet az emberek nem tévedhet." Ok. Próbáltam elvonatkoztatni a fordítót a csajtól és nem azt gondolni, hogy ő írta ezt. Végül addig nyúzott egy képért, hogy rákerestem egy random névre googlen és kiraktam profilképnek a legszimpatikusabbat. Persze gondoltam rá, hogy csinálok egy szelfit a szívemen alvó Styles-szal és azt állítom be, de ezt elvetettem, mielőtt megfogalmazhatódott volna, kicsit nagy port kavarna, ha valaki ráakad. Amúgy csináltam képet rólunk, de magamnak, senkire se tartozik. Majd talán megmutatom Harrynek egyszer.
Szóval így telt az éjszakám nagy része, aztán mikor már sokadjára aludtam be és ébredtem fel a hasamon rezgő telefonra, végül hagytam a francba a kínait, meg egy nénit és lejátszottam Haroldnak a Für Eliset. Ez az amire félig felébred, annyira, hogy engedelmeskedik nekem, aztán alszik tovább. Persze nem arról van szó, hogy én nem tudnám át dobni az ágyba, csak arra úgyis teljesen felébredt volna. Akkor már egyszerűbb, ha magától megy fel az ágyra. Fel is ment, zavartalanul aludt is tovább elfoglalva az oldalamat. Mindegy. Lenémítottam a telóm és bemásztam mellé. Nem is emlékeztem mikor zuhanyoztam utoljára. Majd holnap -gondoltam.

- Zuhanyoznom kéne -morgom a párnába.
- Akkor mire vársz? Ma nem szabad vesztegetnünk az időt - mi az ördög bújhatott belé, hogy ilyen korán nyughatatlan?
- Feküdj már vissza -nyöszörgöm.
- Most nem lehet Louis, ma van a szabadnapunk -fél szemmel kilesek a karom mögül. Fel-alá járkál és a szobámban szétszórt cuccokat próbálja átláthatóvá tenni.
- Milyen szabadnap az, amin nem lehet visszaaludni? -húzom az agyát, továbbra sem mozdulva, pedig már leesett miről beszél -Á, szóval azt nem álmodtam -mondom ki hangosan. Nem álmodtam, tényleg együtt töltünk egy egész napot. Velem lesz, csak velem, én meg vele.
Épp hajolt volna az egyik eldobott ruhadarabomért, félúton megállt, felkapta a fejét és rám vigyorgott -Nem álmodtuk, szóval húzzál zuhanyozni.
- Oké, segíts -kérem, mert nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy felüljek. Még felvesz egy zoknit és a szőnyeg közepén gyülekező ruha kupacra hajítja(nem is tudtam, hogy hordok zoknit) aztán meggondolja magát elveszi onnan és gombócba gyűrve hozzám vágja. Természetesen felülök ahhoz, hogy visszadobjam, sikerült behúznia a csőbe. Grimaszolva nyújtom a kezem, hogy felhúzzam, de meg nem mozdulna. Inkább csípőre tett kézzel fenyegető(nek szánt) arckifejezéssel elvárja, hogy önállóan eljussak a fürdőig. Csalódottan eresztem le a karomat és lassan oldalra dőlök, mígnem a parkettát beterítő díszpárnákra puffanok. Nem is emlékszem, hogy azok a párnák jártak-e valaha az eredeti helyükön, az ágyon. Szerintem így sokkal praktikusabb, mert legalább van hasznuk: minden reggel felfogják a napom kezdőesését.
- Ez nevezem haladásnak -jegyzi meg Styles cinikusan, valahonnan közelebbről, célozva arra hogy arccal a párnába megint kiterültem. Pedig csak megpihentem, mielőtt elgurulok a zuhanyzóig, de úgy látszik ma még ezt se tehetem, mert két erős marok megragadja a bokámat.
- De zuhanyozni már nem zuhanyozlak le -nyögi, miközben bevonszol a fürdőbe.
- Kár -nyöszörgöm a hideg csempén hasalva - És ha fizetek? -szólok utána.
- Hogyne, akkor még a szappanozást is vállalom -fordul vissza az ajtóból szemforgatva -Na, de Tökmag iparkodj, mert a végén még eltalálok indulni egyedül -fenyegetőzik, de tudom, hogy nem hagyna itt. Viszont a Tökmag kifejezés már azt jelzi, hogy kezdem kihozni a sodrából. Mint máskor, most sem csodálkozom ezen, sőt ezúttal még megjegyzés nélkül hagyom a Tökmag megnevezést. Miután becsukja maga mögött az ajtót seperc alatt a zuhanykabinban vagyok.
A fürdőből kilépve forró párafelhő úszik utánam, Harry sehol. Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy talán még se ez az én szobám, mégha valahol mélyen hasonlít is rá. Az ágyamon, ágytakaró fedi az összehajtott ágyneműt. Nem is emlékszem, hogy van nekem olyanom. Mármint ágytakaróm. Épp fordultam volna sarkon, hogy megkeressen az igazi szobám, aminek az ajtaján kifolyik a kupi, amikor észrevettem, hogy a takaró nem szimplán sárga és kék, hanem minionok lepik el. Jé, ezt még Liamtől kaptam egyik szülinapomra, amikor kiderült rólam, hogy mindenkivel ellentétben én nem voltam oda a minionokért, hanem idegesítő kis baromságoknak tartottam őket. Hát igen, régebben ilyen poénosok voltunk karácsonykor is, és azon ment a verseny, ki tud nagyobb hülyeséget beszerezni a többieknek. Mondjuk be kell valljam abban az évben még ötlet hiányosak voltunk, így elég alacsonyszintűre sikeredtek a poénjaink. Liammel aznap délelőtt, hogy a fiúkkal megbeszéltük, összeülünk este karácsonyozni, mielőtt mindenki hazautazik, még mindig meg voltunk lőve, pedig már egy országnyi üzleten végigballagtunk, természetesen próbálva a legkisebb feltűnést kelteni: mikulássapkában, nagykabátban és napszemüvegben nyomultunk a kinti karácsonyi vásáron egyaránt, mint benn a plázában. Azon kívül, hogy rohadtul izzadtunk, semmi eredménye nem volt szenvedéseinknek, talán az, hogy senki nem támadott le minket, inkább csak idiótának néztek páran a napszemüveg miatt. Pedig Liammel naprakész okunk volt rá, hogy miért van rajtunk: mert a hó vakít, de senki nem kérdezte. Amúgy szerencse mert kinn sem volt hó, nemhogy a plázán belül. Álltunk a fahéjillatú forgatagban, mint két meglőtt szarbés olyan szitkozódásokkal dobálóztunk, hogy: a mézeskalács egye meg a karácsonyt, a karácsonyfát törje ki a nyavaja, meg, a büdös 'stocking vinné el. Rendesen kivoltunk. Dühöngtünk, és megbeszéltük, hogy mennyire utáljuk a karácsonyt. Liam tiszta stressz volt, mert ő lelkiismeretes ajándékozó és még az akkori barátnőjének se vett semmit és fogalma se volt róla, hogy minek örülne, mert eddig bármit adott, a csaj oké megköszönte, mosolygott, de Liam azt várta, hogy örömkönnyeket hullajtson. Rájött a város közepén, a szar barát vagyok emós dilije. Én pedig a szokásos, karácsonykor van a szülinapom mekkora kibaszás dumámat hajtogattam. Úgyhogy végül forraltborba folytottuk elkeseredettségünket. Hazafelé, mikor már a forraltbor és az autóklíma hatására túltettük magunkat a karácsonyi megrázkódtatáson újra a régi Liam és Louis voltunk. Megláttunk egy Ikeát kifele a városközpontból, miért ne mennénk be? Ajándékra már nem is gondoltunk, egyszerűen az IKEA olyan hely ahová az ember csak úgy szívesen bemegy, minden cél nélkül, vagy mert kényelmesek a fotelek. Aztán ez a kis kitérő, olyan jól sült el, hogy mindenkinek vettünk valamit. Így kapott Liam tőlem olyan ágyneműt amin egy pasi meg egy csaj vannak fehérneműben és ha jó helyre fekszel be alá, úgy tűnik mintha az lenne a tested. Niall zuhanyfüggönyt, amit még aznap este összefirkaltunk a srácokkal (nem véletlenül vettem sima fehéret). Azóta is azt használja. Zaynnek valami Disney hercegnős falmatricát, amiket lepasszolt a húgainak, megköszönte legalább a húgai ajándékán nem kellett törnie a fejét. Haroldnak felvásároltam a gyertyaosztályt, minden létező illatból vettem egy kartonnal. Lime meglepődött mikor Hazz a nyakamba ugrott a gyertyák láttán és ezerszer megkérdezte hogy azt a sokat mind neki vettem-e. Úgy látszik egyedül én sejtettem a gyertyaszenvedélyét, mert Liamet eléggé feldobta a tény, hogy H gyertyákat kap és ez mekkora poén, majd ő is jót röhög és odadja anyukájának, ossza szét a barátnői között. Bevallom akkor ezzel kicsit elbizonytalanított. Ha nem látom azelőtt náluk otthon, hogy anyukája az ő fogadására kirakott gyertyaösvényért mennyire oda tud lenni még hiszek is Liamnek, de így csak bólogatva ráhagytam a dolgokat. Az más kérdés, hogy karácsony után, mikor újra együtt voltunk kiderült, hogy csak egy kartont vitt haza és a többi 13 még hiánytalanul meg van, pedig egész végig az egymástól távol töltött napokon a gyertyáiról küldözgetett képeket: gyertyák a fán, az udvaron, a vacsoránál, az ablakban. Gyertyák szív alakban, gyertyák smileyt alkotva stb. Szóval utána hetekig nem tudtunk esténként úgy elmenni valahova házon belül hogy ne találkozzunk minden sarkon egy gyertyával. Kábé sötétben kellett élnünk, mert a villany nem hagyná érvényesülni őket. A srácokkal már pár nap után melankólikába süllyedtünk a folytonos hangulatvilágítástól, kivéve Haroldot, aki minden este el volt bűvölve, mintha csak újra kisfiú lenne, aki most fedezi fel a világot. Erre mondják, hogy megérte az összes vakoskodás étkezések, vacsorakészítés és minden olyan dolog közben amit a saját territóriumomon kívűl műveltem. Habár Styles természetesen bepróbálkozott a gyertyáival a szobámba is és persze dehogy mondtam neki nemet, de legalább ott villanyt akkor kapcsolok amikor akarok, na meg ő se jött be mindig meggyújtani. A skacok viszont már nem mindig gondolták így, főleg nem akkor, mikor Harry fölfedezte hogy keverheti az illatokat és a folyosón fölsorakoztatott 26 gyertyát párosával mind más-más aromával. Aznap este sorban megjelentek nálam, hogy csináljak már valamit és ígérjem meg, hogy soha többé nem veszek neki gyertyát. Az utóbbit természetesen egyből megtagadtam, aztán megbeszéltük, hogy szabályoznunk kell: helységenként csak 3 féle gyertya. Ők persze az elejém egyet engedélyeztek volna csak, de leszavaztam őket, mert nem halnak bele.
Hű ez az ágytakaró beíndította az emlékképeimet. Odamegyek az ágyhoz és kezembe veszem az egyik sarkát. Harry illatú. Gondoltam, hogy ő burta be még annak idején, de örültem, hogy megszabadultam tőle. Nekem viszont most még a Bosszúállós pokrócom se tiszta, rá meg ha rájön a rendetrakhatnék akkor az ágytakaró sem hiányozhat. Engedelmesen magamra kapom a kikészített ruhadarabokat. A telefonom nincs az éjjeliszekrényemen. Harrynél lesz -indulok lefelé a konyhába.
A pultot támasztja az iPhone-omat bújva. Föl se néz mikor belépek, csak vakon maga mellé nyúl és felém nyújtja a gofrikkal megpakolt tányért.
- Mi olyan érdekes? -fogadom el tőle a tányért és felülök a pultra.
- Nem is említetted, hogy tudsz kínaiul -pörgeti végig az üzeneteimet.
- Hé, a személyes szférám -háborodom fel, de nem nyúlok a készülékért. A Styles féle gofri jelenleg mindennél jobban foglalkoztat.
- Személyes szféránk, bocsi Lou, de az arry és a Sty még mindig én vagyok. Benne van a nevem  a dologban.
- Gofrit? -ajánlom teli szájjal.
- Jöhet. Sok cso...
- Igen, tudom tocsogjon a csokiszirupban -nyúlok a tubusért szemforgatva és hosszan megnyomom.
- Amúgy egy szavad sem lehet, sőt köszönettel tartozol.
- Tessék -nyújtom felé a gofris csokiját.
- Még -mondja anélkül, hogy egy pillantást vetne a tányérra.
- Hazz...
- Attól még, mert nem néze oda, hallom mennyit nyomsz -válaszolja gúnyosan, de kihallani mosolyát. Ez az amit é mindig válaszolok neki ilyen esetekben. Ő pedig megbosszúlja, hát én miért ne tenném? Lecsavarom a kupakot és késsel egy jókora csokibumszlit a tetejére biggyesztek a csoki beszippantotta elsüllyedt gofrira.
- Mit is köszönjek meg? -veszem fel a beszélgetés fonalát, miközben újra nyújtom a kaját, ha az még kajának számít egyáltalán. Harry pókerarccal veszi el.
- Azt, hogy feljavítom az imidzsünket -a telót az ölembe teszi. Elővesz a mosogatógépből egy villát és kést, hogy meg tudja enni a "reggelijét", két kéz szükséges.
Kíváncsian nézem az adatlapunkat, de nem változtatott rajta semmit, még egy John Smithet ábrázoló előnyös ikonunkat se cserélte le. Remélem legalább nem egy híres John Smithet ábrázol.
Kérdőn nézek fel rá, de ezredmásodpercek alatt a kérdőből nevető lesz. Tányérja a pulton, föléje hajolva próbálja eltűntetni a csokiszirup villával ehetetlen részét.
- Mikor fürödtél a telefonod egyfolytába villogott, gondoltam megnézem ki az, hátha olyan akinek én os visszaírhatok helyetted. És tudod ki volt?
- Na ki? -nem is nagyon figyelem, hogy miről magyaráz, elvonja a figyelmemet az orra hegyét díszítő csokisfolt.
- Én sem tudom pontosam -ráncolja a szemöldökét -de elvileg az éjszaka közepén a beszélgetésetek fénypontján bunkón faképnél hagytad.
- Az meglehet -vonok vállat és lecsúszok a pultról. Odalépek hozzá és egy letépett gofridarabbal letörlöm az orra hegyét. Nem mozdul, csak kérdőn követi szemével a mozdulatsort -Vígasztalja, hogy nem ő az egyedüli -kapom be a falatot. Kézfejével az orrához kap és megdörzsöli.
- Vígasztalja... -ismétli hitetlenül -hogy te mennyire nem tudsz bánni a nőkkel -mosolyog féloldalasan, látszik, hogy jól szórakozik rajtam.
- Mitől vagy te benne olyan biztos, hogy nők? -vágok vissza az első dologgal ami eszembe jut -Ki tudja manapság? Ahogy mi nem John Smithek vagyunk, ki mondta, hogy ők nem robotok?
- A robotoknak nagyon is érző szívűk van. Na és te mitől vagy abban olyan biztos, hogy a robotoknak nincs neme? -száll harcba -Ja és milyen John Smith? Ez valami újabb kombinációja a nevünknek?
- Nem. John Smith az ikonunk.
- Én azt hittem valami random csávó.
- Hát az is. Egy random John Smith a Googleről -javítom ki. Styles szórakozott fejingatással újfent megpróbálja eltűntetni tányérja tartalmát.
- És hogy sikerült kijavítanod szörnyű ballépésem? -kérdezem két falat gofri között.
- Az a lány egész hajnalban írogatott, mindenfélét és te rá se bagóztál.
- Mert mondjuk aludtam? -kérdeztem értetlenül.
- Ja, tudom -bólogat és villájáról eltűntet egy fekete falatot -Valószínű neki ez a lehetőség nem ugrott be -húzza el a száját kuncogva -Na de mikor reggel, az előbb írt elég sértett hangvételbem, kb annyit hogy végzett veled.
- Na neeee... -"akadok" ki -öt órán keresztül bátorkodtam aludni és rögtön ez van. Nehéz ez a társkereső életmód, azt hiszem többé le sem fekszem.
Harry nevet keze a szája előtt, nehogy a gofrik megszökjenek.
-Addig megengedheted magadnak, hogy ledőlj, míg én írogatok nekik. Így váltott műszakban megoldható -mondja kis idő után, mikor a gofrik már biztonságban vannak -Te bunkó vagy velük én meg bocsánatot kérek és lelkigondozom őket.
- Nem voltam bunkó...
- Csak kötekedő -mosolyog -Tudod, ők még nem szokták meg.
- De előbb-utóbb arra is rá kell majd ébredniük, hogy te meg... -francba, miért nem jut eszembe róla semmi rossz? Biztosan van, csak én még azt is bírom benne, ezért fel sem tűnik -...hogy néha nagyon fárasztó tudsz lenni -bököm ki végül a felvont szemöldökkel várakozó Haroldnak.
- Tudod mi a vicces? -kérdezi elgondolkova.
- Jaj ne Styles, attól mert megemlítettem nem kell rögtön szemléltetni! -vágok gyorsan a szavába mielőtt kifejtené valószínűleg a valamelyik újonnan szerzett fárasztó csodát.
- Nem, csak arra gondoltam, hogy azt fogják hinni skizofrén emberrel van dolguk. A csaj akinek írtam már most gyanakszik, mert rögtön azzal jött, hogy olyan más vagyok, miután jóreggelt kívántam, bocsánatot kértem, megkérdeztem hogy van és elküldtem neki a gofrireceptet. Azzal magyaráztam ki, hogy tegnap fáradt voltam, majd újra bocsánatot kértem.
- Jó ég Harold, ne csodálkozz, ha skizofrénnek tűnünk! Azt írtam nem tudok főzni -fogom a fejem nevetve.
- Az jó, mert a gofrit sütni kell -nyeli le lassan az utolsó falatokat. Ujjával kitörli a tányért, míg én berakom a maradékot a hűtőnkbe. Tányérok mosogatóba, néhány fontosabb cucc a hátizsákba.
- Sátorért beugrunk anyáékhoz, csak hálózsákok kellenek, azokat lehoztam -informál Harry.
- Pénz, fényképező, kocsikulcs? -ellenőrzöm.
- Megvan. Bicska, sörnyitó, telefon?
- Stimmt -bólintok -Athos, Portos és Aramis már tegnap este leléptek?
- Ja, kivéve az írt. Neki csak hajnalban indult a gépe Mullingarba.
- Bezársz? -kapom fel a két hátizsákot, félkézzel elkapom a kocsikulcsot és a garázs felé indulok. A hátsó ülésekre hajítom a táskákat, nem bajlódom a csomagtartóval. Kitolatok a garázsból, az utcán várom Harryt, aki a bejárati ajtóval szerencsétlenkedik. Pár pillanatig mosolyogva nézem, aztán kipattanok, hogy segítsek. Még mindig nem szokott hozzá, hogy szorul az ajtó és jól meg kell rántani, hogy átforduljon a kulcs, pedig már tél óta, azóta  amióta elment. Soha nem fogom neki elmondani az igazi okát, azt, hogy mikor összeverekedtünk annyira fájtam belül, hogy azt kívántam, bárcsak jobban megütött volna és az fájna. De nem éreztem, hiába ütött meg én belül lettem beteg. Undorodva eltartottam magamtól a jobb kezem, amivel én is megütöttem. Miért nem fáj? Miért nem tört el abban a pillanatban? Hazaértem, kiugrottam  a kocsiból, felnéztem a házra. Titkon reméltem, hogy Hazz ablaka világítani fog, de az épp oly sötét volt és lakatlan, mint én. Aztán észrevettem, hogy sehol sincs fény, ettől megkönnyebbültem, nem mintha számított volna bármi is. Nem tudtam levenni szemem az öklömről, mintha az tehetne mindenről. A bejárat felé siettem az ösvényen, pont mint most. Viszont akkor semmi másra nem tudtam gondolni, csak, hogy nem vár otthon, mert elűztem. Bántottam azt, akit ebben a kibaszott univerzumban a legjobban szeretek. Bántottam azt, aki végre normálisan ott volt, valahányszor szükségem volt rá. Aki végre normálisan szeretett és aki miatt már nem bánkódtam a múlton. Megütöttem azt, aki velem volt a jelenben úgy, hogy közben a múltat is kitörölte. Az undor önmagammal szemben, a keserűség többé már nem fért meg bennem mire felmentem a lépcsőn és elértem az ajtót. Ütöttem, rúgtam a faborítást, ahol értem, de mivel tömör fából készült, belülről pedig vaslemez tartotta, nem látszott meg rajta semmi, a véremen kivűl, amit a pulcsim ujjával dühödten le is töröltem. Végre éreztem a fájdalmat az öklömben, úgyhogy a dühöm alább is hagyott a helyét is átvette az elkeseredettség. Nagy nehezen kinyitottam az ajtót, s végső megtorlásként úgy bevágtam magam mögött, hogy az egész ház beleremegett és mint később kiderült a zár nyele elferdült. A csapódás visszhangja utáni csöndet hallva, már csak a mély szomorúság maradt nekem.
- Loue? -kiált Harold a kocsitól. Elszakítom tekintetem az ajtótól, kihúzom a kulcsot a zárból és Styles után sietek. Ma nem gondolhatok ilyenekre, nem hagyhatok erre időt, mikor már elmúlt. Újra együtt töltjük az időnket.
- Történt valami? -kérdezi homlokráncolva, mikor beérem.
- Igen, mármint azt hiszem. Mintha mondani akart volna valamit az ajtó, de hiába füleltem, végül nem szólt -közlöm rezzenéstelenül. A ráncok azonnal szét szaladnak homlokán és újra sima, ahogy rám vigyorog. Minden rendben, az már a múlt. Most a jelen van, márpedig én a jelenben boldog vagyok.