2016. május 11., szerda

28. fejezet

Kodalaine - High hopes

Bírom Albertót, de a teljeskörű kikapcsolást sajnos jobban, úgyhogy mikor Z ajánlatot tesz, vakon megyek utána. Valamelyik összeköttetése révén a testőrök elől sikeresen meglógva, egy arab partin kötünk ki. Hatalmas füst, mindenfelé vizipipázó arab fiatalok, vörös fények, egzotikus zene, formás lányok. Zayn álombulija. Először kicsit elveszett vagyok, de mivel ki nem állhatom ezt az érzést, nem tart soká. Z csávója bemutogat minket a fontosabb embereknek aztán leültet a legnagyobb társasághoz, ami az övé. Malikra rögtön rácuppan az összes csaj a körben ülő férfiak legnagyobb bosszúságára. Kénytelenek hát unott figyelmüket rám, az egyetlen nemarabra fordítani. Nem nagy ügy, egy-két másodperc velem és máris elillan az unalom. Valami kiskori nyaralásról mesélek nekik, (szó szerint, ugyanis az egész sztorit ott helyben eszkábáltam össze). Hiába rakok bele skorpióevést meg rendőröket, akik kilenc éves létemre körözést adnak ki rám, mindet benyalják, habár nem csoda, fele társaság már jócskán be van lőve. Egyedül Z veszi le, hogy itt valami sántít, de nem köp be, túlságosan elfoglalja egy mélyen dekoltált kirakat. Sőt ezután mind selfiezni akarnak a nagy skorpió-evővel, aki én volnék, ki más? Csomóan meghívnak inni, állatira vedelek a nálam szegényebb emberek pénzéből. Aztán nekilendülve cserébe mindekinek rendelek egy tequilát, mit sem törődve azzal, hogy ki mit szeretne. Háláből legtöbben újra megitatnak... és ez így megy egész éjjel. Közben egyre kevesebb öntudattal és gátlással beszélek az emberekhez, buzgón ugrálok a csörgőkígyó-zenére, szívok bele minden egyes létező füstölgő dologba. Zayn ezalatt valahol, félúton eltűnt, de egy cseppet sem zavar.
Van egy fiú, nem hasonlít Harryre, csak annyiban, hogy göndör és magas. Már egy ideje mindig megakad rajta a szemem, ahányszor csak az egyik sarok felé téved tekintetem. Próbálom, Isten a megmondhatója, elhessegetni a gondolatot. Milyen röhelyes, hogy még egy arab buliba sem menekülhetek előle. Hiába vedelek hordószámra, magamról ugyan már alig tudok, de ha meglátok egy göndörhajút máris Harryn pörög az agyam. A lábaim visznek oda hozzá, az eszem az ellenkező irányba menne, ha lenne. Lehuppanok mellé kifulladva a pamlagra. Annyit tudok magamról, hogy nem érzem a lábaim a folyamatos pörgés miatt. Nem hasonlít Harryre. Nagy orra van, barna szeme, és sötét bőre. Meghívom egy kólára, mert azt szeretne inni. Először annyira meglepődöm, a választásán, hogy nem ugrik be mi az a kóla és kezdem megbánni, hogy megkérdeztem tőle mit inna. Csinálhattam volna úgy vele is, mint a többiekkel: a pultos ízlésére (pénzéhségére) bízom a választást.
Beszélgetünk. Mármint ő próbál beszélgetni én meg nem tudok mit tenni a részegen önműködőbe kapcsoló szám ellen.
Egy embernek nem kell külsőre, kisugárzásban is hasonlíthat egy másikra, amit távolról is észrevehetünk. Most már tudom, ez vonzott a fiúhoz. Nem a göndör haja, a magassága, illetve nem csak azok. A lényéből áradó ártatlanság, ez volt ami megragadott.
Akárcsak Harry, amikor legelőször láttam. A romlatlanság, pozitivitás, majdhogynem naivság sütött minden megnyilvánulásából. De rég volt... Belőle mégsem hunyt ki. Javíthatatlan. Sok mindenen mentünk keresztül és azt hiszem bármi is következzék még, ő örökre megőrzi ezt.
Hasannak hívják. Nagyon fiatal, 17 lesz. Azért van itt, mert a szülei elutaztak és meghagyták a bátyjának, hogy tartsa szemét a kissebben. Ő meg bulizni akart, elrángatta hát magával az engedelmes öcsikét.
-Ha már itt vagy, miért nem csajozol vagy valami? -kérdezem aggodalmas hangon. A hatás kedvéért még a homlokára is rátenném a tenyerem, hogy ellenőrizzem nem-e lázas, de a kezem irányt téveszt, így a szemét takarom le véletlenül. Meglepett fejét látva indokolatlan röhögőgörcs vesz rajtam erőt. Elterülök a pamlagon, mert forog a világ és többszörösen megfájdul a hasam. Összeráncolt szemöldökkel hajol fölém.
-Csajoznék, ha lenne velem egykorú- néz az illuminált emberrengeteg irányába grimaszolva.- Lenyugodtál?- fordul újra felém.
-Én igen, de a pocim nem- simogatom a hasam eltorzult arccal. Tudom magamról, hogy kezdek egyre gyerekesebben viselkedni, de jól esik és egyébként sincs már túl sok kontrol a kezemben, amivel irányíthatnám a cselekedeteim.
-És én még kezdtem megörülni a társaságnak- csóválja a fejét- tudod felvillant bennem a remény, hogy értelemesebben fogom tölteni a hajnal további részét...
-Még megteheted-nyöszörgöm- Tudod milyen nagy szívességet tennél Allahnak, ha kimasszíroznád a hasamból a kínokat?
-Hé-hé! Lassan a testtel! Aki itt gyerekesen viselkedhet kettőnk közül az egyértelműen én lennék. 16 éves vagyok, nekem kéne, hogy masszírozzák a pocim.
-Oké, mennyi kólát kérsz érte?- veszem komolyra a szót kicsit bandzsítva, mert nem tudom melyik Hassan tenné meg nekem nagyobb eséllyel: a jobboldali vagy a tőle kicsit balra lévő. Bár néha összefolynak, sőt van mikor az egyik teljesen eltűnik. De mindkettőnek ugyanolyan megmagyarázhatatlan arckifejezése  van.
-Nem is mondtad, hogy Shrek rokona vagy!-kiáltanak föl egyszercsak, miközben megállás nélkül az arcomat fürkészik a Hassanok.
-Megveszem neked a CocaCola részvényeit, csak simogasd a hasam!- könyörgök minden méltóságom hátrahagyva.
-De nem, ember te tényleg nagyon zöld vagy! Hacsak nem volt valami szar a kólámban, Mohamedre esküszöm, hogy te kirügyeztél.
-Simizd a hasam!-suttogom összeszorított szemekkel. Nem hiszem, hogy hallotta a zaj ellenére, de ezúttal nem kell kétszer mondani, alig észrevehetően masszirozni kezdi a csapzott pólómat.
-Ember, ez nem hiszem, hogy segít. Hívok valakit. Kit hívjak?
-Harryt-motyogom.
-Kit?-hajol közelebb.
-Harryt.
-Pillanat és jövök- pattan fel, de elkapom a karját.
-Zaynt keresd- kiabálom minden erőm összeszedve, rekedten a fülébe.

Bírom Albertot, felcipel a hátsó lépcsőn, bevisz a szobámba, hidegvizet fröcsköl az arcomra. Belehányok a csapba, miközben még mindig a karjaiban tart. Elismerés Louis módra. Mindig is tudtam, hogyan kell bánni azokkal akiket szeretek. Mikor telehánytam a csapot, újra lemos, aztán átcipel az ágyba. Nem mondom, hogy férfias érzés reszketni egy nagydarab férfi karjaiban, úgy, hogy megköszönni sem tudod, amit érted tesz. Inkább összeokádod az ágy melletti szőnyeget is. Üdv fürdőszoba újra! Leültet a wc mellé a falhoz, hoz dolgokat amikkel minden oldalról megtámaszt, aztán ott hagy. Nem számolom a perceket amit ilyen kellemesen töltök, de felváltva bóbiskolok és öklendezem ki gyomrom utolsó darabjait, attól függően, hogy az inger milyen gyakran ránt ki az ébrenálomból. 
A változatosságot Harry hangja hozza, amit ugyan tompán, de érzékelek a bedugult, csengő fülemen keresztül. Látni akarom, vagy el akarom küldeni? Nem tudom eldönteni, mindenesetre a kettő szerencsére nem zárja ki egymást. Úgy tűnik akaratom maradt meg utolsónak és van egy sejtésem ezek után, hogy egyetlen tulajdonságként rá tényleg számíthatok, bármikor. Nem a lábam visz ki a fürdőből, hanem az a valami, amit nagyon akarok és amit nem is tudok eldönteni.
A padlón térdel, ott ahol az előbb a bensőm hevert tócsaként. Hát persze. Segít Albertonak feltakarítani a mocskom. Eldöntöttem.
-Menj el!- át kell mennie a szálloda másik végébe, ahová tartozik, ahol nem vagyok. Nincs a hányásom, amit kötelességének érez eltakarítani, nincs a csontvázam, amit kötelességének érez egybetartani. 
A fehér kezeit nézem, amik a mocskos rongyot markolják. Valakinek fogni és csókolni kéne azokat, ahelyett, hogy a szennyével piszkítja.
-Ez a hálád, amiért takarítok?- mosolyog fel rám a földről a plakátmosolyával. Igen, ez az. Nagyobb ajándékot soha nem kaptál még tőlem, nem is fogsz és nem is áll módomban adni, mint hogy eltaszítalak magamtól.
De ő ezt nem érti. Vagy érti, de nem szereti azt csinálni, amit kéne. Én sem. Ez esetben viszont mindketten kénytelenek leszünk megtenni azt, ami helyes. Tudom, hogy ez az egyetlen kiút Harrynek, most végre tisztán látok mindent. Lehet, hogy nekem nem megoldás az élet nélküle, de nekem egyszerűen nincs is megoldás. Tiszta sor, csak meg kell győzzem, márpedig ha másban nem is, de abban jó vagyok.
Most még nem hallgat rám, nem megy el, hanem befekszik mellém az ágyba. Én pedig arra a kis időre, amíg el nem alszom, lehunyt szemmel próbálom emlékezetembe vésni milyen egy pokróc alatt feküdni vele. Milyen érezni teste melegét, tekintetét magamon. Milyen megnyugtató ilyen közel lenni hozzá. Tökéletes emlék lesz belőle utolsó kettesben töltött pillanataink egyikeként.