19. fejezet

Boldog új évet!!!!!❤


- Akarsz egy Louis-ölelést? -vigyorodik el, mire felvonom a szemöldököm - Nehogy elhidd, nem kapsz! -röhög ki, aztán megkomolyodik -Nyugi van, úgyis kapsz, tudom, hogy szereted.
- Mintha valami kajáról beszélnél -fogom a fejem -Olyan hülye vagy!
- Jól gondold át, mit mondasz, itt Louis-ölelés a tét -fenyeget, majd a háta mögé nyúl, a hátsó ülésre és elővesz egy bordó pulcsit, majd magára rángatja.
- Azt mondtad, szeretnél úgy vezetni -motyogom, igyekszem elrejteni a szavaim mögött lévő csalódottságot, amiért felöltözött.
- Majd máskor. Elég egy elkápráztató szépség a kocsiba -néz felém, mire a szívem kicsit túlbuzgón kezdi pumpálni a vérem, miközben rá mosolygok -Ez az Harry, menni fog, csak gyakorold. Tudsz te mosolyogni -büszkén néz felém, majd áthajol a sebesség váltón, mindketten jobbra hajolunk és szinte összeér az arcunk, de ő gyorsabb és időm sincs, hogy kényelmetlenül érezzem magam, már magához is szorít. A legfurább, hogy még így, a kocsimban oldalra fordulva is, ez a legkényemlesebb és legkellemesebb érzés.
Meztelen felsőtestem az ő puha pulcsijához préselődik, és érzem a teste melegét. Nem akarom, hogy elengedjen, mert széttörök. Nem csak átvitt értelemben, hanem szó szerint darabokra hullnék a kocsija padlóján. Biztosra tudom, hogy csak is az ő karjai tartanak. Jelenleg ez az egyetlen biztos pont. Lecsöppen egy könnycsepp a sötétvörös anyagra, feketére színezve egy foltot. A nyaka és a válla közé temetem az arcom, ahogy mindig, azt akarom, higy minden amit érzek ő legyen.
- Asszem ez nem lesz elég -tol el egy kicsit -Elvigyelek inni?
- Csak ne menjünk haza -motyogom.
- Oké -fordul a kormány felé, elengedve engem, most hogy már nem ér hozzám, az űr a mellkasomban még nagyobbra nő a hiányától. Elképesztő mit tesz velem.
- Köszönöm -tudom, nincs szükség arra, hogy kimondjam, mégis szükségét érzem.
- Hogy elviszlek piálni? Nos, Styles, bármikor -kacsint rám és beindítja a motort. Ahogy nézem az ujjait a kulcs, majd a kormány köré fonódni, egy pillanatra eláll a lélegzetem. Hogy lehet ennyi mozdulat, ilyen szinten gyönyörű? Baszki... olyan vagyok, mint egy szerelmes tinilány.
Nem nézem merre vezet, csak arra eszmélek fel, hogy beletapos a gázba, ergo kint vagyunk a városból.
- Hova megyünk?
- Elrabollak. Nem tanultad meg, hogy ne ülj be idegenek kocsijába? -pillant felém.
- Bocs, hirtelen azt hittem ismerlek rejtem a tenyeremre, arcom.
- Nem gond.
- És komolyan, hova megyünk?
- Teljesen komolyan, elrabollak -mosolyog -Azt mondtad, nem akarsz turnézni...
- Ezért elviszel inni? Ki a városból?-vágok közbe -De mié...
- Visszamegyünk -legyint türelmetlenül - Csak most száguldozunk kicsit, mert én ezt szeretem a viharokban, azán hazamegyünk, mert ott van pia.
- Én...
- Tudom, hogy nem akarsz haza menni, nem is oda megyünk -sejtelmes mosolyából nem tudom kivenni, mire gondoln
- Nem értelek - fürkészem az arcát. Őt sokkal nehezebb kiolvasni, mint engem, de nekem már sokszor sikerült, csak nagyon kell figyelnem, minden apró rezdülésére.
- Nem is kell -kuncog és ha lehet még erősebben nyomja a gáz pedált. Akárhányszor mond valamit, sosem néz rám, pedig könnyebb lenne, ha látnám a szemét.
Mikor kiélvezkedik a száguldozásban, fékez egy hatalmasat és úgy fordul meg, hogy visszafelé mehessünk. Sok értelme volt eljönni idáig, de néha kell tenni értelmetlen dolgokat.
- Ez jó volt valamire?
- Semmire, csak gondolkoztam.
Lou azt mondta, szereti ha olyan dolgokat mondok, vagy csinálok, amiknek magam se tudom a miértjét, mert az olyan "harrys". Szerintem ez simán csak azt jelenti, hogy hülye vagyok.
Negyed órába telik, hogy Louis végre egyáltalán lassítson, addigra a vihar is gyengébb lesz.
A holnapra gondolok, és arra, hogy beteg leszek, még nem érzem, de tudom. Elcseszem a turné elejét, csalódást okozok...
- Ne gondolj erre! -szakít félbe a rekedtes hang. Talán kimondtam volna hangosan?
Nem csak, hogy lelassított, hanem le is parkolt -jövök rá.
- Hol vagyunk? - a sötétben nem nagyon láttam csak a házak körvonalát. Ez biztosan a külváros, de nem az a rész, ahol mi lakunk.
- A házamnál, Harold -állítja le a motort -Szerintem még életemben nem aludtam itt, de az biztos, hogy van alkohol. Maradj a kocsiban, amíg kinyitom az ajtót -utasít és kiszáll. Még fel se fogom, hogy a házához hozott. Emlékszem, hogy csak poénból vette meg, és mintha Zayn említette volna, mire használják ezt... NEM, ilyenekre nem is gondolok. Nem hiszem, hogy láttam volna ezt a házat belülről, ő vizont látta az enyémet. Nekem is van saját londoni villám, ott laktam, mikor ugye... nos, nem nagyon voltunk jóban a fiúkkal. Louist egyszer odavittem, mikor úgy kiütötte magát, hogy járni se tudott, plusz át is jött hozzám ritkán, persze már akkor mikor jóban voltunk, de még ott éltem.
Gondolataimat ismét az ő hangja szakítja meg. A pulcsiját esőcseppek színezik sötétebre, szóval még esik.
Besietek a lakásba, míg ő elintézi a szerelmét... vagyis a kocsit.
Olyan anti-Louis a ház, minden szép, igényes és rendezett, látszik, higy nem itt lakik, fogadok, hogy már így vette, és semmit el se mozdított.
- Nos -köszörüli meg a torkát mögülem -Üdvözöllek szerény hajlékomban.
- Úgy érzem magam, mintha egy másik univerzumú történetben lennénk.
- Öhm, ebben a történetben, lehet, hogy nincs fűtés, ami probléma lehet főhőseink számára -néz végig rajtam és elhúzza a száját. Most először, tényleg kezdem érezni a betegséget, és hogy fázok.
- Lezuhanyozhatok? -kérdezem remegve.
- Azt teszel, amit akarsz -von vállat és a lépcső felé vezet -Addig fürödj, amíg csak van forró víz, én addig találok valamilyen ruhát neked.
Egész testem remeg, de valahogy képes vagyok eljutni a fürdőszobáig, ahol leveszem a szinte rámfagyott ruháimat. A bőrőm jéghideg, a víz pedig éget, de mégsem érzem elég melegnek. A szemeim le akarnak csukódni, a lábaim feladnj a szolgálatot, de küzdök ellenük.
Nem érzem az időt, de mikor úgy érzem elég ideig voltam benn, elzárom a vízet, a remegés pedig ismét úrrá lesz rajtam. Elkapok egy fehér törölözőt, amiből öt darab van, egy kis szekrényben szépen összehajtva, és a derekam köré csavarom. Átmegyek a hálóba, ahonnan nyílt a fürdő. Louis nincs a szobában és így olyan idegen ez a hely. A helyiség tágas és világos színek uralodnak benne, egyáltalán nem Louis. Egy óriási franciaágy van közvetlenül a nagy ablakok alatt, azon pedig össze-vissza dobált ruhák. Na ez már Louis. Mikor felveszem a ruhadarabok nagy részét, a remegés még mindig nem szűnik meg, úgy érzem sosem lesz meleg. Vizes hajamra is rákötök egy amerika zászlós kendőt, úgy mint a koncerteken, csak tudnám ilyenek miért vannak neki!?
Az óriási, gigantikus méretű földszinti hallból nyílik a konyha, ahol végre megtalálom Lout. Ő is más ruhákban van, tehát megfürdött, következtetek, mondjuk vizes hajából is rá lehet jönni.
- Csináltam Louis-féle extra finom teát, aminek nem csak a neve tökéletes, hanem az íze is -tart felém egy H feliratos bögrét, én pedig biccentek.
- Fura dolgok vannak ebben a házban... -motyogom belekortyolva az ujjaim közt forgatott a forró bögrébe.
- A rózsaszín plüss bilincsre gondolsz? -kérdezi rezzenéstelen arccal, én pedig, majdnem visszaköpöm a teát, dd helyette félrenyelem.
- Azért ne fulladj meg!
- Úgy látszik -köhögöm -nem néztem körül alaposan.
- Nyugi, nincsenek itt olyanok -kacsint -Bár ki tudja -teszi hozzá alig hallhatóan - Nem gondolod, hogy be kéne venned valamiféle gyógyszert? -vált témát, de nem vár választ, már a kezembe is nyomja a kis fehér tablettát. Nem kérdezem mi az, megbízok benne.
- Amúgy az a tied az a kendő -biccent felém -Egyszer asszem nálam maradt, múlt turnén valahogyan... -köhint kissé zavartam -Szóval mit csináljunk? -csapja össze a tenyereit és elfordul tőlem.
- Fáradt vagyok, de nem tudom... nézhetnénk filmet, vagy ilyesmi?
- Tökéletes.
Még mindig remeg a testem, ahogy leülünk a nem kimondottan kicsi TV elé, ami már kisebb mozi vászonnak minősül. Rengeteg takarót és plédet látok, amit bizonyára ő hozott le és dobott a kanapéra, szóval elveszek párat, hogy ne fázzak annyira. Lou alánk is tesz, mivel kik vagyunk mi, hogy az ülőalkalmatosságon helyezkedjünk el, sokkal jobb a puha szőnyeg a kanapé tövénél.
- Hogy érzed magad? -kérdezem, mivel oké, hogy én feküdtem egy kisebb tóban, de ő is állt a zuhogó esőben.
- Rendben vagyok -biccent -Te viszont remegsz. Lázas vagy? Izé... nincs lázmérőm -tenyerével a homlokomhoz ér - A kezem pedig hideg -végül egy másodpercnyi gondolkozás után áthajol a takarókupacon és ajkait helyezi keze helyére. Baszki. Miért teszi ezt velem? Igazából, anya is mindig ezt szokta, szóval Harold hagyd figyelmen kívül a bizsergető érzést a gyomrodban.
- Mivel ez az utolsó napod az életben, választhatsz filmet -jelenti ki, miután "megvizsgált".
- Ennyire súlyos?
- Igen. Úgy hívják: Alanletépiafejedmertturnéelőttfelelőtlenülrandiztálegykisebbtóvalemiattmegfáztáléslázaslettél. Elég súlyos. Halálos.
- Már a neve is ijesztő. De -csillan fel a szemem -legalább választhatok filmet. Bármit.
- Ezt nem mondtam, ne éld bele magad. Egyébként sincsenek nyálas filmjeim, de valahogy érzem, te még itt is találnál, ezért választok ötöt és te azok közül kiválaszthatod mit nézzünk. Szerintem ez fair.
- Na ez az ok, amiért ennyire bírlak -mutatok rá -Olyan igazságos vagy.
- Örülök, higy egyet értünk -mosolyodik el angyalian és a TV alatti szekrényből előpakol néhány lemezt. Nehéz éjszakának nézünk elébe. Pár perc alatt dönt és az ölembe dob öt dobozt, aztán szó nélkül elmegy. Az egyik DVD-t már a borító és cím alapján kizárom, a másikat a tartalom miatt, de a maradék három közül képtelen vagyok választani. Bizonyára az összes horror film és direkt választotta ezeket. Megpróbálom megtalálni a legnemijesztőbbet, mert egyedül vagyunk ebben a házban, és nem akarom, hogy egész éjjel rajtam röhögjön. Kicsivel később visszatér egy tál popcornnap... és egy üveg whiskey-vel.
- Tudod, ez a legfinomabb fajta -pillant a kezében tartott üvegre -Nagyon szeretem, szóval érezd magad kitüntetve.
- Ha berúgunk, tiszta horrorfilm feeling lesz, a részeg fiatalok a nagy üres házban, szellemet idéznek.
- Vicces vagy Styles, de én nem idéznék szellemet részegen se, nem tudom te hogy vagy vele -rakja le a hozott cuccokat mellém és elvigyorodik mikor látja mit választottam.
- Még mindig remegsz -állapítja meg felém nézve.
- Igen, szóval... uhm... mondjuk idejöhetnél közelebb. Te nem fázol?
- Kicsit, de mindegy -von vállat. Berakja a filmet, leoltja a lámpát és leül mellém. Közel, de messzebb mint szeretném, nem érzem a testét, nem vagyunk közvetlen kapcsolatban. A rajtam lévő takarórétegnek köszönhetően nem is tudok hozzáérni, ezért inkább a képernyőre koncentrálok, ami elég normálisan kezdődik, de egyszerűen nem tudok odafigyelni, fel kell oldódnom. Fel kell oldódnom...
Hirtelen ötlettől vezérelve áthajolok rajta az üvegért, hogy kibontsam. Nem akarok részeg lenni, mert olyankor extrahülye leszek és nem vagyok ura a testemnek, de muszáj feloldódnom. Remegő kezeimmel nem érek sokat, ezért Lou röhögve elveszi és kibontja nekem. Az ital égeti a torkomat, de jól eső bizsergés megy végig a gerincemen. Nem tudom abbahagyni.
- Jól kezded -biccent elismerően, majd elveszi tőlem, hogy ő is meghúzza. Szemeim a nyakán ragadnak, ahogy az ádámcsutkája mozog fel-le, miközben iszik.
- Tudom, hogy érdekesebb vagyok, mint a film -mosolyog, észre se vettem, hogy elbambultam, csak megforgatom a szemem és meglököm a karját, de mielőtt célba érne elkapja mindkét csuklóm.
- Te jó ég Harold! Tudsz róla, hogy megfagyott a kezed?! -neki viszont forró, ahogy átfogja az enyémeit. Sokkal kisebb és melegebb. Igazából fantasztikus érzés. Múltkor még hideg volt a tenyere, de gondolom ivott teát és az felmelegítette, vagy csak az enyémhez képest az.
- Közelebb mehetek? -kérdezi halkan, nem néz a szemembe.
- Mi? Miért kell megkérdezned? -nyitom szét a takaróim.
- Próbáltam kedves lenni... -dünnyög és bebújik mellém.
- Nos, nem kell szükségét érezned, higy megkérdezd. Csak lépjük át a gátlásokon -bugyolálom be magunkat. Ezt az ital teszi. Miért mondok neki ilyeneket? Ezeket ő szokta.
- Ja, tudom, mi bármit megtehetünk -van valami különös abban, ahogy mondja ezt. Valóban bármit megtehetünk? Nem. A gátlások nem tűnnek el, akkor se, ha mindketten harcolunk ellene. Mindkettőnknek vannak sebei és ha engedjük ezt a bármit, akkor talán újra vérezni fognak. Azt se tudom, hogy ennek egyáltalán van-e értelme. Ma este kizárok mindent, ma szabad leszek, elengedem magam. Mert ha jobban belegondolok ezen a világon semmi sem fontosabb annál, hogy a testünk összeér és fogja a kezem, még mindig fogja. Érzem a gyógyulást. Lehet, hogy már nincsenek is sebek... csak hegek. Ideje, hogy meggyógyuljunk.
- Louis, kérdezhetek valamit?
- Nem -válaszol nyugodtan a filmre meredve, az egyik kezemet elengedte.
- Te miért nem lettél beteg? -érdeklődök ártatlanul, és kortyolok még egyet a tüzes italból. Nehogy már a filmre figyeljen, helyettem.
- Ahj Styles, erős az immunrendszerem. De ne foglalkozz te ezzel, hanem nézd az izgalmakat a képernyőn -próbál figyelni, de én tovább szólongatom.
- De Louiiiiis... lehet, hogy beteg leszel. Nem aka...
- Tudom, hogy direkt csinálod és nem vicces -néz rám komolyan -Hagyd abba a beszédet, és figyelj -összefonja maga előtt a karját, ehhez viszont meg kell szakítania a kapcsolatot az enyémmel.
- Jó -duzzogok. Mostmár visszavonnék mindent amit mondtam és nézném azt a szart, csak fogja a kezemet újra.
- Olyan vagy, mint egy gyerek, mikor iszol -szólal meg.
- Te seggfej vagy olyankor -vágom rá.
- Mikor nem? -teszi fel a költői kérdést.
Több, mint fél óra eltelik a filmből, van pár akciódús jelenet, de semmi extra. Louis pedig nem fogja a kezem, inkább arra használja, hogy néha pattogatott kukoricával dobáljon. A whiskey is rohamosan fogy, többnyire az én jóvoltamból, mégis... félek teljesen részeg lenni előtte. Ki tudja mit teszek?
- Most kezdődik igazán, figyeld -dörzsöli össze a tenyereit vigyorogva. A filmben épp valami pszihopata sétál az utcán. "Sajnos" a gondolataim miatt, rohadtul nem tudom, miről van szó. Az elején meggyilkoltak egy rendőrt, ennyi maradt meg. De legalább nem horror film, csak kicsit beteg a látottak alapján. Egy nevet se tudnék elmondani a történetből, de úgy teszek mintha figyelnék. Elfogyott a popcorn, én pedig éhes lettem.
- Louh -nyögöm. Érzem, holnap beszélni se fogok tudni, már most úgy kapar a torkom -Van itt kaja?
- Nincs, mivel nem él itt senki. Mit ennél? Rendelhetünk -ajánlja, mire bólintok. Azt se tudom miről beszél -Pizza? -ismét sak bólintás. Elkéri a telómat, mert az övé valahol a nadrágjában van, amit levett. Miközben telefonál leállítja a filmet, de én amúgy se figyelnék mást rajta kívűl. Olyan gyönyörű. Zavartan néz a szemembe, mikor megérinti a pirosfelületet a képernyőn, de aztán elneveti magát.
Hülye film. Ki akar filmet nézni most? A keze a térdén pihen, én pedig mielőtt gondolhatnék rá, elfedem az enyémmel. Teljesen kiegészítik egymást. Olyan gyorsan kapja felém a fejét, hogy azonnal el akarom húzni, de visszatart, úgy hogy ő teszi tenyerét, kézfejemre. Istenem, az övé sokkal forróbb, kisebb és szebb. El kell neki mondanom. Mindent.
- Én... -kezdem és ennyi. Sosem voltam a szavak embere, igaz Louis mellett ömlenek a mondatok a számból, most más a helyzet. A tekintete rabul ejt -Louis... én...
- Ne mondj semmit -szól közbe határozottan nem megkönnyítve nekem a dolgot. A film háttérzajként szól, mintha bárkit is érdekelne, de én minden idegszálammal csak Loura figyelek.
- De én akarok -suttogom. El fogom rontani. Újra elrontom. Mint mindent. Egy pillanatig lehunyja a szemeit, majd bólint.
Nem érdemlem meg.
Muszáj elmondanom neki. Ha ezek után nem szól többet hozzám, akkor se baj, hisz nem érdemlem meg.
De kell nekem. Nélküle összetörök.
Én összetörtem az ő életét. Nem érdemlem meg. Önző vagyok.
- Louis.
Nem érdemlem meg.
- Olyan mintha...
Nem érdemlem meg.
- Emlékszel arra az érzésre... -nem. Nem. Nem. Nem érdemlem meg -Ami nekem volt -mi a fasz? Miről beszélek? Honnan tudná mit éreztem? - Még régen -ez a szó tabu köztünk. És én nem érd... NEM! Harry, ne gondolj erre.
- Tudom, ez hülyeség csak az ital -motyogom. Nem nézek rá. Túl szép. Louis... csak szeretlek, tudod? Szeretlek... -Szóval... volt az az érzésem, és olyan mintha újra lenne -Gratulálok Harry, igazán szépen elmondtad, hogy beleszerettél.
- Mi? -kérdez vissza. Igazából kicsit homályosan látok és szédülök.
- Február 1... emlékszel?
- Szerintem mindig fogok -más a hangja. Vékonyabb. De még fogja a kezem.
- Én... -nagyon szédülök. Nem érdemled meg Harry, ne is próbálkozz! De akkor ki érdemli meg?
- Harry, szerintem rosszul vagy. Mit hozzak neked? El sem tudod képzelni, hogy nézel ki. Mit akarsz mindani? -aggódik értem.
- Louis...
- Igen? Mond, mit szeretnél? Fáj valami? Mit érzel?
Összeszedem minden erőmet és ráfókuszálok.
- Szeretlek Louis.
- Oké, én is téged -összeráncolt szemöldökkel gondolkozik, könnyebb lenne, ha meg is akarná érteni, mit akarok.
- Nem, nem, nem érted.
- Magyarázd el, akkor, mert összevissza beszé... - a mondat végét nem hallom, mert ajkaimmal elhallgattatom.

18. fejezet

*Harry*

Különös, nyomasztó félelemmel tölt el a turné, hosszú lesz és a második óta elég sok dolog változott. Összevesztem Louval, elkezdtünk járni Keillával, eltávolodtam a fiúktól, összevesztünk, Zouis ki akart lépni, én aláírtam a kilépésem, a srácok széttépték, szabályok, kibékültünk, Zouis egyre csak züllött, ki akarták rúgatni magukat, jóban lettünk Louisval, Louis depressziós volt, aztán meggyógyult és valahogy most itt vagyunk. Élünk és mind az öten jóban vagyunk, újra legjobb barátok. Mi ketten rontottuk el az egészet, ezért nem engedhetek a vágyaimnak, ez újra nem történhet meg. Olyan hülye vagyok, elveszítem, úgy tűnik végleg, de a sors olyan jó velem, hogy  teljesíti a kívánságom, miszerint újra jóban legyünk, sőt(!!!) visszakapom, mint legeslegjobb barátomat... de én többet akarok. Szörnyű és önző vagyok. Még barátként sem érdemlem meg. Igazából kurvára elcsesztem mindent. Én. Erre nekem volt barátnőm, Louis nekem megbocsátott és elfelejti a múltat, ezalatt ő szenved, depressziós, drogozik, és csak egyre megy lejjebb. Nem érdemlem meg. Olyan kibaszottul önző vagyok. Ez olyan, mintha elveszíteném a látásom, de küzdenek értem mások, megmentenek a vakságtól, de csak úgy sikerül, hogy nem vagyok teljes és nem látok mindent... pont ilyen a barátságom vele és én tökéletes látást akarok, nemhogy hálás mennék, hogy nem teljes sötétségben kell leélnem az életem. Keillát is kihasználtam... őszintén, én nem érdemlek senkit.
A látóterembe egy arc kúszik.
- Harry? Jól vagy? -kérdezi egy félénk hang, az archoz hozzátartozó kék szemek tele vannak aggodalommal.
- Persze, Ni -mosolyodok el -Nincs semmi baj, csak ki kell mennem.
Felkelek a kanapéról és nem törődve a fiúk tekintetével és hogy elakadtak a beszélgetésben, ki vágom az ajtót és egyenesen a hátsó udvar felé veszem az irányt.
Az arcomhoz érek és már érten mi okozta a fiúk reakcióját. Könnyek. Az arcom nedves és friss könnyek folynak le az államig, ahol vagy lecseppennek, vagy a nyakamon folytatják útjukat.
A hátsó kert egy bokrokból kirakott labirintus. Épp hogy eltakar, ha bemegyek. Már sötétedik és fenn vannak a csillagok, ezért megkeresem a kör alakú kőtáblát az egyik zsákutcábam. Nem tudom mi célból rakták ide, de azon feküdve, bámulva az univerzum csodáját... azt hiszem az olyan megnyugtató. Nem sokszor van időnk, hogy ide kiüljünk, ha mégis, akkor csak a kanapéig jutunk el és az ottani kényelmes kanapékba süllyedve beszélgetünk semmiségekről, egyesek kockulnak, Twittereznek, vagy éppen csak szótlanul pihenünk.
Egyik alkalommal viszont felfedeztem ezt a helyet és amikor például nem voltam olyan jóban a fiúkkal, ide jártam próbák, énekórák, hangfelvételek után.
A kő most jéghideg és kicsit koszos, de felfekszem rá. A látókörömbe semmi nem zavar bele, csak az egyre sötétebb kék eget látom, a maga titokzatos végtelenségével. Az egyik oldalt még tengerszínű, a másikon pedig, mintha már éjszaka lenne. A hűvös szél csípi az arcomat. Ez a hely annyi ihletet ad, de se erőm, se kedvem, a gondolataimat sorokká formálni, hogy újabb művet adjak az amúgy is melankólikus dalaim listájához. Látom eltűnni a louárnyalatú eget, és ahogy felhők kúsznak át a tompán világító holdon. A könnyeim már a hidegtől folynak oldalra és szinte látom magamat, piros arccal és orral, egy szál pólóban feküdni itt. Megbabonáz, ahogy látom kigyulladni a csillagokat, de egyben elgondolkoztat, például hogy...
- Azt tervezed, hogy odafagysz? -kérdezi egy hang, amitől összeszorul a torkom. Ne jöjjön ide, mindennél jobban akarom, de ne tegye. Felül a kőre, terpeszben, és az egyik lábát felhúzza. Minden mozdulatát ismerem, anélkül meg tudom mondani, hogy oda néznék -Rágyújthatok? -kérdezi, szerintem csak azért, hogy ne legyen csend, mert rögtön hallom is az öngyújtó kattanását -Látom beszédes kedvedben vagy. Szóval mit csinálunk mi itt?
- Én csillagokat nézek -szólalok meg. Nem kerüli el a figyelmemet a többes szám, mintha kényszeríteném, hogy itt legyen.
- Király. Tudsz beszélni, kezdtem azt hinni, talán későn érkeztem, és megfagytál.
Oldalra fordítom a fejem, hogy rá tudjak nézni, de azonnal megbánom. A haja szanaszét áll, a szemei egy távoli pontra szegeződnek, de nem néz semmit, cigit tartó keze a térdén pihen, a szája kicsi elnyílt, aztán ajkai közé veszi a cigaretta szálat és beszívja, majd kis idő után a füstfelhőként távozik. Képtelen vagyok levenni a tekintetem vékony ajkairól, azt hiszem ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Lehunyja a szemét és kissé megrázza a fejét, majd mikor kinyitja, felém fordul, én pedig azzal a mozdulattal vissza az ég felé.

- Na, jó, mi a baj? –kérdezi meg komolyan. Félek azt válaszolni neki, hogy semmi, mert egyszerűen, vannak szavak, amiket Louis nem fogad el válaszként, és ez egy azok közül. Mit mondhatnék?! „Bocs, épp rájöttem, hogy újra többet érzek irántad, mint barátságot, és olyan akarok lenni veled, mint rég, de nem érdemlem meg, mert egy kurva önző seggfej vagyok, aki kihasználja a barátnőjét, a testvérét, és beleszeret a volt szerelmébe, aki fiú és a legjobb barátja. Amúgy Lou, semmi bajom.” Nem, ez az, amit nem fogok mondani.
- Nem szeretnék elmenni, turnézni –nyögöm ki. Ez részben igaz. Ha elmegyünk, itt hagyom Keillát és állandóan vissza kell majd fognom magam, nehogy lesmároljam Louist a koncert alatt, vagy bármikor. Turnén össze leszünk zárva, hónapokig, és nekem mégis kerülnöm kell őt, mert már ha ránézek, bajok vannak, mi történne, ha hozzám érne!? Ő pedig azt fogja gondolni, haragszom rá vagy ilyesmi és ismét elcsesztem.
- Ezzel nem vagy egyedül –motyogja –De én a másik problémádat kérdeztem; mi a baj? –kérdezi megnyomva a szavakat. Tudja, ha nem mondok igazat, vagy elhallgatok valamit.
- Nem hiszem el, hogy ennyire ismersz –nyöszörgöm.
- Nem hiszem el, hogy nem akarod elmondani.
- Miért jöttél utánam? –váltok témát, hogy ne kelljen válaszolnom.
- Miért sírtál?
- Mi? Én… -elakadok. A francba… A kurva életbe, hogy figyel rám… mármint, ez máskor ez más helyzetben a világot jelentené számomra, de most… addig nem fog békén hagyni, amíg el nem mondom –Lou… lehetne… lehetne, hogy ezt máskor beszéljük meg? –kérem félve az eget kémlelve.
- Ja, igen, a csillagok sietnek –vágja rá gúnyosan, de hallom mosolyát. Felhúzza a másik lábát is és törökülésben ül mellettem, felém fordulva, észre se vettem, hogy már nála sincs a cigi.
Csend telepszik ránk, ő nem szól többet, csak némán figyel engem, én pedig túlságosan is zavarban vagyok ahhoz, hogy bármit is mondjak és őszintén, nem is akarok.
- Látom a szemeidben a csillagokat –suttogja. Ne, Louis ne! –Komolyan, tele van vele –nevet halkan.
- Valaki nagyon unatkozik –jegyzem meg halkan.
- Tudod, egy kis alak a fejemben, a te hangodon, azt mondja, hogy el kéne mennem, de nem szeretek hallgatni rá.
- Skizofrén vagy? –ülök fel és „komolyan” a szemébe nézek.
- Úgy látszik lebuktunk –húzza össze magát, mire felkuncogok. Olyan kicsi. Ha belenézel a szemébe, azt is gondolnád ártalmatlan, ő minden, csak az nem.
- Miért van harryhangja a másik énednek?
- Talán, mert te vagy!? –„rémül” meg –Nem nagyon beszélgetek vele, állandóan csak beszól. Igen szerintem, te vagy.
- Szerintem nem, tudnék arról, ha benned élnék. Amúgy is, én ismerem mindkét éned. Az egyik tök jófej és néha kedves, a másik meg bunkó, de őt jobban bírom.
- Tudtam én! –nevet fel –Mindenkivel gonosz vagyok, de mindenki szeret, ezért nem hagyom érvényesülni, vagy felszínre törni a harryhangút.
- Szerintem őt is szeretik.
- Ja, anyám –felpillant az égre. Sötétkék szemeiben ezernyi fénylő pont. Ez az amiről beszélt.
- Nekem van egy képzeletbeli barátom –mondom büszkén és bizalmasan közelebb hajolva –Ő a legjobb.
- Na kösz, eddig azt hittem, a létezésem valós…
- Nem-nem, te az én fejemből pattantál ki.
- Akkor, te egy kibaszott zseni vagy, ilyen tökéletes embert kitalálni… ahhoz kell tudás.
- Ki adott neked, ennyi önbizalmat? –vonom össze a szemöldököm.
- Te, azáltal, hogy mindennap elmondod –vigyorog.
- Dehogy mondom –„háborodom” fel.

- Persze-persze, én is letagadnám -nevet és hátradől a kövön, tovább röhögve. Annyira szeretem. Itt vagyunk, ketten a sötétben és ő fekve nevet rajtam. Őszintén nevet, a nevetés aminek hiánya szinte elviselhetetlen volt az elmúlt időben, amíg nem láttam és nem hallottam.. Őt képtelenség nem szeretni, hogy képzeltem, hogy abba tudom hagyni szeretni őt? Ha soha nem leszünk többé egymáséi, akkor is tudom, ez a legerősebb érzés, és ennél jobban másba nem lehetnék szerelmes, csak belé, mert minden pillanatban jobban érzem őt. Itt bennem, a szívemben, a lelkemben, az agyamban, az egész testemben, érzem Louist. Olyan egyszerűnek tűnt egy határozott nemet mondani az érzéseknek. Egy fal épült bennem és most omladozik, maga alá temet. Nem érdemlem meg ezt a gyönyörűséget, hogy szerethetem, de senki másnak nincs joga hozzá. Egyszer majd végig kell néznem, ahogy szerelmes lesz és mást ölel... és akkor majd kiegyenlítődnek a dolgok, én is ezt tettem vele. Esélyt sem adtam, hogy megbeszéljük, mert féltem szembe nézni vele... magammal. Nem szabad többé szeretnem.
- Jaj Styles, nem vicces, ha ilyen búvalbaszott fejed van -észre se vettem, hogy felült. Még egy veszekedés vele és végleg elvesztem. Ez az amit érdemlek, de ezen nem csak a mi sorsunk múlik. A legjobb megoldás, ha minden barátságnál több érzést eldobok és próbálom kiérdemelni a szeretetét -Harold, hozzád beszélek -lengeti meg a tenyerét az arcom előtt. Épp válaszolnék neki, amikor egy óriási esőcsepp esik az orromra. Mindketten teljesen egyszerre nézünk fel. Pillanatokon belül már jóval gyorsabban hullanak a hideg cseppek.
- Faszom -üt rá a kőre, majd leszáll róla.
- Én nem megyek be -dünnyögöm. Az eső már zuhog. Vizes tincsei alól néz rám, amik a szemébe lógnak.
- Ne csináld már! Beteg leszel és én nem foglak ápolni, szóval gyere be.
- Szóval ha beteg lennék, nem ápolnál? -nyugodtan várom a válaszát, miközben neki összeszűkül a szeme.
- Tudod mit? Nem. Megtudod oldani egyedül -fonja össze a karjait a mellkasa előtt -Látom izmosodtál -szól egy kis idő után. Mi? A szemei a felső testemen ragadtak. Mivel a pólóm fehér és tiszta víz, az izmaim pedig a hidegtől megfeszültek, teljesen rám tapad. A tetoválásaim is szépen kirajzolódnak -Megnőtt a pillangó -motyogja, a tekintetét nem emeli fel és ez zavarba hoz.
- Ja, tudom -nyögöm ki, mire ijedten a szemembe néz.
- Jól van Styles, jössz vagy maradsz? -hadarja, én pedig nem fogom fel, miről beszél, csak bólintok -Igen, jössz, vagy igen, maradsz?
- Mondtam már, hogy maradok.
Arra gondoltam, majd elmegy, de csak áll ott, egyik lábáról áthelyezve a súlyát a másikra. Ha akar valamit, egyszer úgyis kinyögi, ezért úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom. A zuhogó eső miatt már csak az alakját látom. Sóhajtok és visszafekszem a mostanra tóvá változott kőre, szinte biztos, hogy ezek után beteg leszek.
Lehunyom a szemem és hagyom, hogy az eső verje az arcom, és összefolyjon a könnyeimmel, a különbség csak az, hogy az elöbbiek hideg cseppek, az utóbbiak pedig égetik a szemem, ahogy a halántékomon keresztül, csatlakoznak a többihez. Zárt szemhéjaimon át is érzékelem a hatalmas villanást.
- Harry, kérlek -a nagy zajban is hallom suttogását -Menjünk.
- Nem kértem, hogy maradj -nézek rá oldalra, ő pedig közelebb lépked.
- De én maradok -vágja rá -Hiába csinálod ezt, tudom, hogy baj van. És tudod ki vagyok? Louis kibaszott Tomlinson, a legjobb barátod...
- Tudom...
- Ne vágj közbe! És mint olyan, elvárom, hogy annak is tekints -Lou... én ezt nem tudom megígérni -Na már most, legjobb barátodként az a feladatom, sőt kötelességem szembesíteni azzal, hogy teljesen értelmetlen és korodat meghazudtoló dolog az esőben feküdni - Eddig bírom anélkül, hogy belékössek.
- Hű de választékos valaki.
- Volt kitől tanulnom -villant egy széles mosolyt -Ha nem jössz magadtól, vinnem kell téged.
- Kérlek, már épp mondani akartam, hogy vegyél a válladra -gúnyolódok.
- Te akartad -von vállat. Újabb villanás, közelebbről, majd dörgés, de közben valami mást is hallok -Liam azt írja itt hagynak minket, ha  nem leszünk ott egy percen belül.
- Hagyjanak. Rakd el a telód, mert belecsap a villám -jegyzem meg.
- Megírtam nekik, de én akkor is hazaviszlek, ha rám szakad az ég.
- Ez elég valószínű, hogy megfog történni -továbbra is lehunyt szemekkel fekszem a vízben.
- Már megtörtént, tök mindegy.
- Akkor Louis, miért akarsz hazavinni? -suttogom, csoda, hogy meghallja -Ha beteg leszek, úgyis ápolsz.
- Hát ezt beszoptad, mivel ha te beteg leszel, én is -röhög - Ez olyan Titanicos feeling, tök romantikus. Ha beteg leszel, beteg leszek én is -változtatja el a hangját, mondjuk nem Jackesre, de biztos olyanra akarja.
- Mennyit ittál ma?
- Nem sokat, hidd el, nem sokat.
- Részegen még jobban nem tudsz felemelni -kuncogok és próbálok ránézni, hogy lássam az arcát, de képtelen vagyok ki venni.
- Nem vagyok az, ezért viszon elmegyek nélküled -hallom játékos sértettségét, viszont azt, hogy itt hagy bizonyára komolyan gondolja. Megtenné, lelkiismeretfurdalás nélkül el tudna sétálni.
- Komolyan itt hagysz? -kiáltom utána.
- Teljesen komolyan -ordítja vissza. Jobb is így. Legalább egyedül lehetek. Tök jó lesz. Magányosan a gondolataimmal. A hidegtől alig tudok mozogni, de felkelek a kőről. Nem tudom, hova megyek, de ott akarol maradni. Lou biztosan összekötözött magával, mert ez olyan, mintha valami külső erő lenne. Nincs uralmam a testem felett, én csak nem akarom, hogy... szóval, hogy nélkülem menjen el. Plusz fontosabb ok, hogy a fiúk elmentek, mi pedig Tommo kocsijával jöttünk, szóval nem tudnék hazajutni. Megerőltetem fagyott lábaim, hogy utána rohanjak.
- Mizu Styles, tán félsz egyedül? -szólal meg mikor mellé érek -Vagy fázol?
- Dehogy. Egyik se - didergek, a fogaim összekoccannak, mire felnevet, és meglöki a karom, én pedig erre a mozdulatára megcsúszok és majdnem a földön kötök, de gyors reflexének köszönhetően, megtart. Tényleg erős, mármint még mindig nem gondolom, hogy feltudna emelni, de határozottan izmosabb.
- Azért el ne ess -nevet ki -Még hogy én vagyok részeg -etre én lököm meg, de ő stabilabb nálam és csak tovább röhög.
- Ne nevess már! -megfogja a könyököm, hogy elvezessena kocsihoz, és figyelmen kívül hagyja kérésem. Szó szerint betuszkol az anyós ülésre. Pár másodperc alatt megkerüli az autót és ő is beül, felkapcsolja a fűtést és a belső világítást, majd felém fordul.
- Vedd le a pólód!
- M-mi..? -összezavarodva nézek rá.
- Mindenképp beteg leszel, mivel kurva okosan a vízben fetrengtél, de hátha nem halsz bele, szóval , hogy ne legyen rosszabb vedd le!
- Dr. Tomlinson -biccentek. Végülis nrm vagyok szégyenlős, tök mindegy. Egy mozdulattal lekapom az említett ruhadarabot. Épp látom, ahogy végigmér, de elkapja a tekintetét, szinte hallom akkorát nyel, ahogy ugyanezt a mozdulatot ő is megteszi. Elakad a lélegzetem. Uramisten. Miért vagyunk bezárva félmeztelenül egy kocsiba? Nem, nem, nem. Nincs menekülő út és magyon kellemetlen, ahogy a nadrágom egyre szűkösebb és a víztől csak mégjobban tapad rám. Louis a saját vízes pólóját az ölében hagyja, ami jó ötletnek tünik, hogy eltakarjam a merevedésem. Minek kellett nekem bevallanom bármilyen érzelmet? Még ha csak magamban is tettem.
- Mindig is akartam így vezetni -mosolyodim el, de tekintete az ablakon kívüli sötétségre szegeződik, mintha keresne valamit. A hangja természetellenes, talán most, hogy másképp nézek rá, bemagyarázom magamnak, hogy hirtelen vele is ez történt, de meg kell mondanom magamnak, hogy nem, Louis túl lépett rajtam.
- Ne menjünk még -kérem halkan, nem is akartam igazán kimondani, de ez a pillanat túl sokat ér és nem akarom, hogy vége legyen.
- Öh... nekem oké, miért is? -fordul felém fél pillanatra. Nem válaszolok, csak ki nézek az ablakon, hogy ne legyen feltűnő, ha bámulom, az üvegen keresztül, úgyis tisztán visszatükröződik a képünk. Amint ránézek, ő is rám. Kint pedig abban a másodpercben villámlik.
- Szólj, ha elég villámot láttál -dől hátra. A tekintetem a hasára villan. Ne, édes Istenem... ez már szinte fáj. Az eddigi pár hónapban, hogy tudtam figyelmen kívül hagyni? Gondolj másra, gondolj másra! A viharra... tudom, hogy tudja, nem a vihar érdekel, de azt is tudom, hogy azt akarja hinni; csak emiatt nem indulhatunk. De ha mindent tud rólam, és jobban ismer bárkinél, akkor nyitott könyv vagyok neki és a lapokra nagy betűkkel van írva: SZERETLEK LOUIS, csak észre kéne vennie, viszon az a helyzet, hogy nem akarom, hogy lássa, ezért össze kell firkálnom.
Ezektől a gondolatoktól jobb lesz a helyzet az alsómba, de Louis teste szonte vonza a tekintetem, míg ő nem néz rám, csak ki a francba.
- Ettől a vihartól fura a hangulatom -nyöszörgöm, és kissé előre dőlök.
- Inkább egész nap -javít ki. Igen, Lou, mert belédszerettem. Újra.
- Nem tudom Lou... muszáj hazamennünk?
- Hova mehetnénk? -vonja össze a szemöldökét.
- Nem tudom, de... Istenem, nagyom rosszul érzem magam -lelkileg, fizikailag, mintha a tüdőm és a szívem is ketrecben vergődnének.
- Mi? -már teljesen összezavartam. Nehéz erről beszélni, úgy, hogy nem mondhatom ki.
- Tudod... ez az érzés, mikor a világon semmihez sincs kedved és fáj belül, de nem tudod miért, a fejed szét akar szakadni, a szíved is, és csak sírni akarsz, de könnyeid sincsenek. A legrosszabb pedig, hogy nem tudod miért. És utálod magadat -kifújom a levegőt, mintha évek óta tartanám benn. Felé fordulok, muszáj, hogy lássam a szemét. Hazudtam neki egy dologban: tudom miért van, csak képtelen vagyok megoldani.
- Tudom -bólint. És tényleg tudja. Ő is átélte, csak neki rosszabb volt. Úgy hívják: depresszió -Öhm... tudok egy tök jó ellenszert -egy halvány mosoly játszik az ajkain.Ő akár egy szavával eloszlatja a felhőket, a baj az, hogy egyre csak gyűlnek -Akarsz egy Louis-ölelést?

17. fejezet

Innen kimaradt egy kis rész, de csak így tudtok most megoldani....nem maradtatok le semmiről

 BOLDOG KARÁCSONYT!!!!❤❤❤❤ és BOLDOG 24. SZÜLINAPOT A MI EGYETLEN CSODÁLATOS LOUIS TOMLINSONUNKNAK!!!❤❤❤❤

Louis szemszöge *a hazafele úton*

- Louis William Tomlinson! Beszélek hozzád! –a hangja zökkent ki.
- Bocsi, gondolkozok.
- Akarod, hogy én vezessek? Elég fáradt vagy...
- Ahogy te is... vezetek én, nyugi, csak elgondolkoztam -villantok egy óriási, de hamis mosolyt, majd elfordítom a kulcsot a gyújtásban. Mindössze annyi a feladatom, hogy ugyanúgy viselkedjek, mint ezelőtt, szóval semmit ne vegyek komolyan, röhögjem ki stb. Könnyű lesz. Persze, Tomlinson, menni fog.
Az út első 5 percében Harry bealszik, én pedig szívem szerint leállítanám a kocsit, és csatlakoznék hozzá, de ki fogom bírni, ittam kávét, szóval nem lesz gond. Vezetés közben tekintetem, visszapillantó tükörből, folyton Harryre siklik, vagy felé fordítom a fejem. Olyan szép mikor alszik. Ha ébren van, szinte folyton ott az a ránc a szemöldöke közt, ami régen nem volt, és alvás közben sincs, ilyenkor a gondok eltűnnek. Szeretem mikor Harry alszik, igazából, azt is mikor ébren van. Nézni őt, amíg álmodik, olyan ajándék, amit egyáltalán nem érdemelnek meg a legtöbben, talán én se, de én Louis vagyok, és nekem vele kapcsolatban, bármit szabad... legalábbis így volt.
Tegnap követtem el az első hibát, hogy hagytom, hogy rajtam aludjon, mert ez olyan érzéseket váltott ki belőlem, olyan dolgokat hozott vissza, amit képtelenség kezelni. Mióta le szoktam a drogról és engedem magamat gondolkozni, a gondolataim visszatérnek Hozzá. Minek is tagadni? Három hónapja tagadok. Ha nem tenném, elveszíteném a barátságát, azt pedig újra nem élném túl. Fair lenne bevallanom magamnak, hogy sosem múltak el az érzések, csak elnyomtam, jó mélyre, mindenféle szer segítségével. Itt az ideje férfiként viselkedni, és szembe nézni ezekkel, aztán harcolni velük.
Újra odapillantok a göndör angyalra, akinek arcát most egy halvány mosoly díszíti. A gyomromban érzem a 3 hónapja hiányolt bizsergést. Kihoz belőlem dolgokat. Több értelemben is.
Szóval két hét volt nélküle, ami igazából pontosan 17 napot takar, de mindig így mondtuk a sötét két hét. Ebből egy hétig figyelmen kívül hagytam, aztán újabb egy hétig haragudtam rá, aztán bebeszéltem magamnak dolgokat. Beszéltünk, és semmi. Haragudtam rá, hetekig gyűlöltünk csak egy szobában lenni. Aztán valamikor "kibékültünk" és haverok lettünk. Haverok. Pff. Mi, akik ki tudja miket csináltunk egymással. Ezek előtt, közben, és utána is: drog, alkohol, cigi, csajok, Zayn. Lázadások. Zaynnel meguntuk az egész életet, pontosabban élni akartunk. Éltünk is, voltak lebaszások. Aztán Zaynt Perrie kicsit visszafogta, engem pedig a drog a karjaiba zárt. Az, az időszak nehéz volt. Na ezután lettünk Harryvel újra barátok, legjobb barátok, vagyis ő segített. Ő végig ott volt mellettem, csak ellöktem, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy nélküle nem fog menni. Nem próbált lebeszélni semmiről, sokkal többet tett. Persze Zayn is ott volt fizikailag, de Harry… Harry lelkileg is. És Harry tiszta. Ő fogta a fejem hányás közben és simogatott, nem velem hányt. Ő hazajött velem egy buli után, vagy értem jött, nem ment el egy csajhoz, nem hagyott ott. Ő nem velem szívott, nem is vette el a cigimet, ő csak szinte a szavaival eltüntette a gondolatát is. De amíg én depresszióban voltam, és aztán a gyógyulásban, nem igen gondoltam úgy rá. Vagyis persze, de. Emiatt lefeküdtem csajokkal… igen, kellettek, de a gondolataim mindig visszatértek Harryhez. És láttam… tudtam valamit, ami reményt adott, azóta elkezdtem foglalkozni az érzéseimmel, amik felé irányulnak. Tudtam, hogy nem szerelmes Keillába, és a szeretete testvéri. Ismerem Harryt. Látom a viselkedésén, hallom mikor róla beszél. Ha úgy szeretné, másokat csinálna, más szavakat használna, másokat mondana, basszus még a hangja is más lenne. Ennek ellenére még mindig vele jár, és fog is, mert úgy gondolja ez helyes. Tudom, hogy így gondolja. Igazából egy kérdésem maradt: mi van velem? Ha nekem nem múltak el… ha én állandóan ezen gondolkozok… ha igaz volt az a két és fél év… akkor ő most mit érez?

*órákkal később*

Alan hangjára ébredek, ami nem a legkellemesebb dolog, főleg mert szokás szerint ordibál, ráadásul a fülem mellett. Hirtelen azt se tudom hol vagyok, és mit csinálok én itt, aztán beugrik, hogy ma kéne behoznunk pár tegnap elmaradt cuccot. Eszembe jut a tegnapi nap, a ma hajnal, és hogy reggel jöttünk haza, így nem aludtam semmit. Hiába az Anne-nek tett "ígéret" nem hogy időben nem, de később se aludtunk, ha egyikünk elszundított a másik felébresztette, kölcsönösen ébren tartottuk a másikat, nehogy elvesztegessük az időt holmi alvással. Ezt nyilván mostmár bánom, mert amint haza értünk indulhattunk is.
A fotel kezd kényelmetlen lenni és megfájdult a nyakam, ezért muszáj lesz felkelni félig éber állapotomból. Mikor épp nyitnám fel fáradt szemhéjaim, a hangok az agyamig is eljutnak.
- Innentől nincs pihenő, kaptok egy kis időt, a turné előtti nap, hogy elbúcsúzzatok akiktől kell, most pedig irány Joséhoz! - komoly 3 nap van a tutnéig, vagyis holnap utáni után este már fellépünk Ausztráliában.
Feltápászkodunk a helyünkről, aztán elindulunk valamerre, én csak követem az ismerős alakokat, mert elég homályosan látok, és kicsit szédelgek. Valaki hirtelen elkapja a karom.
- Hol voltál tegnap? -sziszegi a fülembe Alan.
- Semmi közöd hozzá - rántom ki magam a szorításából. Ha nem lennék ennyire kimerült...
- Vigyázz a szádra! Még jó hogy van közöm és ha kiderül, hogy Harryvel voltál... bajban leszel.
- Ő a családjával volt, rémlik?
- Amikor a házatoknál jártam ma korán reggel, csak ti ketten hiányoztatok, a fiúk pedig nem tudták megmondani hol vagytok, csak ti késtetek. Csak figyelmeztetlek -komoly tekintettel mered rám, aztán sarkon fordul - Most is késésben vagy Tomlinson -veti oda, mielőtt eltűnik az egyik ajtó mögött a vén fasz.

Harry szemszöge *pár nappal később*

Leparkolok anyáék háza előtt, és próbálom rávenni magam, hogy kiszálljak. Ma egy jó időre el kell búcsúznom tőlük, amit már megszoktam, csak ... nem most.
Gemma már tegnap átjött hozzánk egyik esti szabad fél óránkban és egyesével ránk ugrott, majd közölte, hogy már vett VIP jegyet az egyik koncertünkre, szóval nem fog sírva búcsúzkodni. Ma nincs is a városban, szóval csak ezen kell túl esnem. De nem csak el kell búcsúznom, hanem véget kell vetnem a kapcsolatunknak Keillával, két fontos dolog miatt, egyik Louis, és a vele való múltam, ami az együtt töltött nap óta folyton előjön, a másik a turné.
Kiszállok és lezárom a kocsit.
Inkább a kulcsomat használom ezúttal, a ház csendes belülről. Egyenesen Keilla szobájához megyek, amely üres, de a fürdő ajtaja nyitva van résnyire. Ne, megint! A hangok miatt elszorul a torkom, és hangtalanul az ajtóhoz lépek.
- Keilla...
- H..Ha-rry? -megfordul, eddig a mosdó felé volt görnyedve. Annyira sápadt és vékony - Mi... -alig tud beszélni is, olyan gyengének tűnik.Ujjai görcsösen szorítják a mosdókagylót.
- Te csinálod magadnak, nem igaz? -kérdezem halkan. Mikor az utóbbi hetekben egyre rosszabbul volt, és semmi nem segített rajta, csak feküdt, és rosszul nézett ki, utána néztem a tüneteknek... anorexia, ilyesmik jöttek ki. Most, nem tudom mitől, világossá vált minden, hogy miért viselkedett úgy ahogy, és hogy utálja magát, nem hagyta, hogy orvoshoz vigyük, és állandóan hányt.
- É-én abba a...kartam ha-hagyni... -hunyta le könnyes szemeit.
- Miért nem szóltál nekem? Ezért vagyok... - lépek közelebb hozzá.
- Utáltál volna... -fordította el a fejét. Erre nem válaszolok, csak gyengéden magamhoz húzom a vállánál fogva. Ekkor kezd el sírni.
- Shh.. Keilla én sosem foglak utálni...a bátyád vagyok -észre se veszem, hogy kimondom, a testvére vagyok, akár mennyire is nem vér szerinti, de ő a húgom, és én azért vagyok, hogy megvédjem. Nem engedem, hogy elhúzódjon, csak azt akarom hogy tudja ezt. Megérzem, hogy el akar távolodni, de csak a nyakam köré fonja a karjait.
- Tudom, hogy az vagy Harry -suttogja a mellkasomba -Az vagy...
Ez a csendes mód, ahogy megbeszéltük, mit is jelent ez számunkra. Sosem voltunk többek, én nekem ő volt a menedékem az érzéseim elől, ő volt az a személy számomra, akivel bizonygathattam magamnak, amikor másképp néztem Louisra, hogy nem maradt semmilyen érzésem az exlegjobb barátom felé. "Keilla a barátnőd. Őt szereted." De nem jött össze, vagyis eddig jól ment, de mostanra már rég nem jó. Neki pedig én voltam a védelmező báty, semmi több. Itt az ideje, véget vetni ennek. Nem barátként van rám szüksége, hanem testvérként.
- Rendben vagyunk -nem tudom eldönteni, hogy kérdezi-e, vagy mondja, ezért csak bólintok és egy puszit adok a hajába.
- Rendben vagyunk. Szeretném, ha beszélnénk majd, akkor is mikor a turnén leszek, és szeretném ha felhívnál, ha baj van.
- Oké.
- És -toltam el egy kicsit, hogy a szemébe nézzek -azt is szeretném, ha meggyógyulnál. Ígérd meg, hogy megfogsz, vagy hogy próbálkozol. Kérlek.
- Próbálkozom.
- Köszönöm.