16. fejezet

- Ezt még megfogom bánni, de igen -sóhajt mellettem, mire elvigyorodok.

- És ez az egész nap folyamán beváltható?
- Ha most megmutatod a képet - húzza ki magát győztes mosollyal. De én állok nyerésre, hisz bármit kérhetek.
Nem akarom még, hogy lássa azt a képet ezért a külvilágot szemlélem tudva, hogy követi a tekintetem.
- Várj, állj meg -kiáltja, mikor egy játszótér mellett hajtanék el. A gondolatai máris elterelődnek. A kerítéssel körül vett játékoknál most alig vannak, a padon arrébb két szülő beszélget, a csúszdánál két kisfiú nevetgél, egy kislány pedig a körhintát tologatja, másik kezében pedig egy jégkrémet szorongat.
Leparkolok, hogy nézhesse, mivel tudom mennyire odavan a gyerekekért.
- Én mikor kicsi voltam, mindig csak Gemmával játszottam, és ha ő nem akart, akkor egyedül voltam, nem akartak velem játszani -már sok mindent mesélt a gyerekkoráról, volt hogy összevissza, ugrálva az időpontok közt, de sosem unom meg. Nem is azért amit mond, vagyis azért is, hanem ahogy mondja. A szemeiben a csillogás, vagy néha a fájdalom.
És én is szeretek neki mesélni, csak neki, mert tudom, hogy érdekli, másnak nem nagyon írtam le édes gyermekkorom.
- Emlékszem, hogy gyakran jártunk ki a játszótérre és mivel közel volt, mehettünk később egyedül. Gemma mindig fogta a kezem és nagyon vigyázott rám, de csak az úton volt kedves, előtte és utána mindig veszekedett velem, de azért együtt építettünk homokvárat, mert egyedül nem tudtam -nézem a zöld szemeit ahogy a játszadozó gyerekekre néz, és elképzelem a kicsi szöszi Harryt, ahogy egyedül ül egy homokozóban. Elszorul a torkom. Miért nem játszott vele senki? Én játszottam volna.
- Én a homokozót mindig teleöntöttem vízzel és aztán abban fetrengem -jegyzem meg, mire felkuncog és felém néz -És mikor már 8 éves voltam, és érettebb, akkor Lottie hajába kentem a sarat.
- Én jó kisfiú voltam...
-Tudom, én rontottalak el -nevetek fel.
- Ez igaz -ért egyet -De nem rontottál el, sokkal jobban szeretem a Louis-utáni énemet.
-Nem inkább One Direction-utáni Harry?
- Nem-nem, miattad vagyok az aki.
- Ahj azt hittem jobb munkát végeztem -csapok a kormányra -Szóval szerinted miattam vagy ilyen? Mert én másképp akartam...
Egyszerre nevetünk fel.
- Nem megyünk be? -kérdezem.
- A játszótérre? Miért?
- Nem tudom, de szerinted lesz bármikor az életünkben mégegy alkalom. Úgy értem, alig mozdulunk ki, ezzel nem azt mondom, hogy évek óta arra várok, hogy hintázzak, de ráérünk, nem? Hintázhatnánk.
- Te Louis vagy? Az én Louim? -húzza össze a szemeit.
- Ha van, te Louid... -húzom fel a vállaim.
- Van...? -inkább kérdésnek hangzik.
- Bemegyünk? -kérdezem újra
- Aha -még mindig döbbent a hangja.
Kiszállunk az autóból és a kerítés mentén elmegyünk a bejáratig.
- Nem félsz, hogy meglátnak? -kérdezi.
- Egy, nem szoktam ilyenektől félni. Kettő, külvárosban vagyunk, kevesen járnak erre. Három, igazából nem érdekel.
- Oké..
- Te félsz? -zárom be mögötte a kaput.
- Kicsit, csak nem akarom, hogy bármi elrontsa ezt a napot.
- Inkább amiatt aggódj, hogy milyen hülyén nézhet ki, hogy két pasi játszóterezik -igazából a szülők messzebb ülnek és nem is figyelnek ide.
Csak nevet és a hintához megy.
- Csak óvatosan kicsi Styles.
- Miért hívsz így? -néz fel rám zavartan, mikor leül. A tekintetéből látom hogy nem a "kicsi" a baja.
- Mi?
- Stylesnak.
- Miért most jutott eszedbe? Hónapok óta így hívlak.
- Tudom, csak... Nem zavar vagy ilyesmi, csak akkor hívtál így amikor mérges voltál rám -motyogja.
- Nemár nekem tetszik. Tudom, hogy azért hívtalak így régen, de már megszoktam. Abbahagyhatom -huppanok le a mellette lévő hintára.
- Dehogy! Nem azért mondtam. Úgy hívsz, ahogy csak akarsz...
- Ilyeneket ne mondj -vigyorodok el.
- Ha én meg hívhatlak Loulunak -fejezi be a mondatot.
- Anyád hogy van?
- Előbb találkoztunk vele. Szerintem jól.
- Olyan hülye vagy -nevetek és meglököm a karját.
Harry ezután ismét elmereng a fogócskázó kisfiúkat figyelve, majd a kislányt.
- Mesélsz még? -suttogja, még mindig arra nézve.
- A kicsi Louisról?
- Ühüm -nem mintha nem meséltünk volna egymásnak millió dolgot, de gondolom most felidézzük gyermekkorunk szép emlékét, egyszer azt mondta: minél többször mondjuk el és minél többet, annál inkább úgy tűnik, mintha akkor is ismertük volna egymást, és mintha együtt éltük volna át.
- Amikor 5 éves voltam, úgy döntöttem világgá megyek, ezt megmondtam anyukámnak, el is indultam, de aztán éhes lettem, így muszáj volt vissza mennem. Te jössz.
- Volt egy néni az oviban, és állandóan csipkedte az arcomat, ezért féltem tőle és mindig elbújtam a lányokhoz, mert ott nem keresett.
- Tudtam én, hogy a lányokkal játszottál -nevetek.
- Csak csajoztam. Már akkor is szívtipró voltam. Most te mondasz.
- 4 évesen megtanultam fára mászni, annyira örültem, hogy nem kapaszkodtam és leestem. Az egész karom kábé a vállamig gipszben volz több mint egy hónapig.
- Béna. Amikor G suliba kezdett járni nem értettem én miért nem mehetek és egyszer mikor beteg volt bementem helyette.
- Stréber.
- Nem már. Anya tökre ki volt, hogy eltűntem, az iskolából hívták fel.
- Suli előtt összegyűjtöttem bogarakat meg csúszómászókat és a lányok hajába, táskájába tettem őket. Vagy ártatlanul megmutattam a biológia tanáromnak, azt hiszem nem nagyon bírt.
- Tipikus Louis. Én a pillangókat gyűjtőttem, de csak amik már nem éltek, a többit elegedtem.
- Tipikus Harry. Édes. Amikor anyám terhes volt, édességet akart, de nem tudott felkelni, ezért én csináltam neki pudingot. Az egész konyha úszott a tejben és a csoki pudingban. Bevittem neki egy pohárban, de nem mondtam el neki, hogy mi van kinn, este pedig amikor Mark hazajött elcsúszott rajta, vicces volt.
- Egyszer nagyon szerettem volna segíteni anyumnak, ezért kiszedtem helyette a mosógépből a ruhákat... a WC-be.
- Ez biztos trauma volt, azóta mindig normálisan kiszeded a ruhát -nevetek, majd bal lábamat átvetem a hintán, hogy feléfordulva lovaglóülésbe helyezkedjek.
- Pontosan. Annyira büszke voltam magamra -hajtja le a fejét. Imádnivaló. Mi? Inkább ennivaló...Mi? Csak simán édes. Mi?
- Öh... mikor Lottie négy éves volt és összevesztünk, levágtam a gyönyörű szőke copfját, napokig bőgött és hetekig nem szólt hozzám.
- Amúgy van egy olyan emléked is, amitől nem sírt valaki? És mondjuk aranyos. Ja, nincs, tudom, én jövök -néz felém nevető szemeivel -Amikot Gem tanított görkorizni, állandóan a fenekemre estem, ezért oda raktuk a bukósisakot.
Elképzeltem a kicsi Harryt, bukósisakkal a fenekén, és nem tudom elrejteni vigyorom. Miért nem ismerhettem meg őt kábé mondjuk amikor született. Sokkal boldogabb gyerekkorom lett volna és talán neki is. De már nem változtatnék meg semmit, hisz így járhattam vele...illetve nem. Sosem jártunk...mi BARÁTOK voltunk, vagyunk. Ne, nem gondolhatok ilyenekre. Már megbeszéltem magammal, hogy mindent kitörlök, és azt hittem sikerül. De pár napja össze vagyok kavarodva. Mióta lefeküdtem Evelynnel, vagyis nem, nem feküdtem le vele, emlékszem , hogy nem, ami nagy megkönnyebbülés... bár megtehettem volna, semmi akadálya nem volt. A sok szar ellenére mégis volt valami, ami jó volt az utóbbi pár hónapban: hogy nem gondoltam arra mink volt Harryvel, csak azt tudtam, hogy már nincs. És még mindig nincs. Nekem pedig hiányzik. A szabadságunk. Az a bármi, ami nekünk volt, és senki más nem érthette, csak a miénk volt, mélyebb bármilyen barátságnál, bármilyen... szerelemnél. A legmélyebb kapocs, valami amire azt gondoltuk, nem törhet meg. Elvették tőlünk, azt amihez semmi közük nem volt. Tudom, hogy végül is az én hibámból lett vége, meg talán Harryéből, de azt is tudom, ha rajtunk múlt volna, örökké tartott volna. Próbálok hinni abban, hogy minden fájdalom, minden sötét nap, minden hideg pillantás, minden egyedül tötött éjszaka meg fogja érni, mert minden ami történt, egy nagyobb jóért szolgált, és remélem ez minél előbb itt lesz. Az a február elseje, Harry tizenkilencedik szülinapja, volt az egyik legrosszabb napom, de nem csinálnám vissza, mert ha akkor folytatjuk, és többet fektetünk bele, jobban fájna, azt hiszem. Nem csinálnám vissza, de vissza akarom kapni. Legalább annyira jó barátként, ahogy voltunk, hogy ha épp olyan kedvünk lenne megfogjuk egymás kezét, vagy bármikor kellemetlen kérdések nélkül megölelhetném. Azt akarom, hogy újra én legyek az egyetlen ember, akit mindennél jobba szeret, akiben a legjobban megbízik. De ez a lehetőség elúszott. Sosem lehetek az első helyen és fasz vagyok, ha ezt akarom. De ezt akarom. Szóval fasz vagyok.
Harry meglengeti a kezét az arcom előtt, ijedten nézek a szemébe, de azok barátságosok és csillognak, nincsenek többé összeszűkült haraggal, vagy kétségbeesett fájdalommal teli zöld szemek. Az már nincs többé.
Emlékeztetem magam, hogy még mindig Louis vagyok, és mindezt lazán kell felfognom. Gyorsan kerítek egy emléket, amit mondhatok, mielőtt kínos lenne a csend, bár nálunk olyan nincs.
- Sosem tudtam veszíteni és egyszer mikor anyám nyert, bosszúból beraktam a kicsi Fizzyt a mosógépbe, de nyitva hagytam az ajtót, azért olyan rossz nem voltam. Vagy volt, hogy nem szóltam senkihez egy hétig.
- Nem mintha most tudnál veszíteni -nevet ki.
- Mivel amúgy is mindig nyerek.
- Csak, mert hagyom. Különben nem szólnál hozzám egy napig.
- Egy hétig -javítom ki.
- Annyit nem bírsz ki.
- Ne legyél annyira biztos magadban Sty...Harold.
Kinyitja a száját, gondolom, hogy azt mondja: hívhatsz Stylesnak, de nem mond semmit, csak mosolyogva ingatja a fejét.
Ő engem néz és én is nézném őt, de egy apró mozgás elvonja a figyelmem. Egy maszatos arcú kislány állt meg Harry hintája mellett. Természetesen azonnal megérzi a jelenlétét és arra kapja fejét.
- Hintázhatok? -kérdezi a kislány mutatóujját a szájába véve.
- Persze -áll fel rögtön Styles. Igazi úriember. Azt hiszem beleszeretett ebbe a kislányba is, akár Luxba, és az összes gyerekbe akivel találkozott. Ez is egy dolog, ami csak gyönyörűbbé teszi őt. Ilyenekre pedig nem gondolok.
A kislány próbál felmászni a hintára, de túl magas neki.
- Segítsek? -kérdezi. Persze, hogy megkérdezi. A kistündér bólint, majd mikor Harry felrakja a hintára, mosolyogva megkapaszkodik és felnéz.
- Izabell vagyok -mutatkozott be. Úgy érzem ő is beleszeretett Harrybe, de ez szinte mindenkivel megesik.
- Én Harry -biccent, és magához húzza a hintát, hogy meglökje.
- És te? -néz felém Izabell.
- Jennifer -vágom rá, mire Hazz megforgatja a szemeit, de nem javít ki.
- Nem is vagy lány -mutat rám a kislány.
- Nem, de ez a becenevem -mosolyodok el angyalian, a kislány pedig felnevet.
- Képzeld el, én már 4 éves vagyok -fordul vissza Harryhez, és ujjain mutatja.
- Én már 19.
- De büszke valaki -motyogom, Harry csak legyint egyet.
- Sokat játszottál ma?
- Nem, a fiúk nem játszanak velem, Robbie meghúzta a hajam és azt mondta, hogy lány vagyok ezért nem játszhatok velük -bizonygatja Bella. Harry lelkitársa, szerintem egymásra találtak.
- Robbie a testvéred? -néz Harry a csúszdázó kisfiúk felé.
- Adam a testvérem, Robbie az ovistársa, Amynek se engedik, hogy velük játszon.
- Mert Amy is lány? -vonja össze a szemöldökét Harry. Nagyon megértik egymást.
- Igen, Amy, Robbie testvére, és Amy már 7 éves -mondja Izabell, mintha ez elképzelhetetlen tény lenne.
Ezután elbeszélgetnek az ovis homokozótól kezdve, a délutáni alváson keresztül, az óvónéniig, aki leszidta őt, mert elvett egy almát az asztalról, ahonnan nem szabadott volna. Néha engem is bevesznek, de olykor Izabella annyira nevet, hogy majdnem leesik a hintáról, ezért csak figyelem őket. Teljesen úgy társalognak, mintha ismerősök lennének, Harry pedig minden figyelmét neki szenteli. Elképesztő, ahogy a gyerekekkel bánik, vonza őket magához, és nem tudnak elválni tőle, amnyit kérdez, minden kis dologról, hogy a kislány érezze, Harry tényleg figyel és érdekli is amit mond. Harryből a világ legjobb apja lesz.
- Örökbe is fogadod? -kérdezem Harrytől mikor kis ideig csendben vannak.
- Bárcsak -mosolyodik el.
- Lehetsz az apukám -mondja a kislány -Te meg az anyukám -fordítja felém csokis kis arcát.
- Én fiú vagyok, inkább Harry lesz az anyukád, jó?
- De te vagy Jennifer -kucog fel.
- Oké, Harry, örökbe fogadjuk -nézek komolyan a göndörre, aki egy óriási szeretetteljes mosolyt villant felém. Meg tudom mondani, mennyire a szívéhez nőtt ez a kis angyalka és azt is, hogy nem akarja itt hagyni, de mennünk kell.
- Szerintem Izabell -guggol le elé Harry, ahogy megállítja a hintát - Menj oda a fiúkhoz, és mond meg nekik, hogy attól, hogy lány vagy még játszhatnak veled és ha nem akarnak, mond hogy te amúgy is sokkal jobb dolgokat tudsz játszani egyedül, mint ők.
- De én nem tudok...
- De, mert ha nem akarnak játszani veled, nem is érdemlik meg. Építs homokvárat, ők biztosan nem tudnak.
- Jó -mosolyodik el Izabell és lecsússzan a hintáról, pont Harry elé -Te vagy a kedvenc barátom -öleli át apró karjaival a széles vállat -Te meg a második -lép felém és megismétli a mozdulatot a karommal, mivel így féloldalasan nem tudom másképp megölelni, csak ő szorítja magához a kezem.
Elköszön tőlük és elfut a fiúkhoz. Harry arckifejezését látva, Bella után akarok menni, és visszahozni neki.
- Azért ne sírj -fogom meg a vállát, mikor felkelek, és elhúzom.
- Én... -kezdi.
- Tudom. Gyere, menjünk -beletörődve bólint. Olyan jó, hogy van Lux akivel babázhat, ha olyan kedve van, igaz Lux már nem baba, de ő pótolja Harry gyerekhiányát.

Az út csendes, de nem kellemetlen. Én a vezetésre koncentrálok, ő pedig az ablaknak döntött fejjel merül el a gondolataiban.
A megengedettnél gyorsabban száguldunk, hogy minél hamarabb ott legyünk. El sem hiszem igazán, hogy ez a nap rohadtul a miénk. Nem tudom Anglia mely részénél járunk, de a GPS szerint jó helyen és pár perc múlva megérkezünk. Olyan, mintha a világvégén lennénk szó szerint semmi és senki nincs erre csak a természet.
- Már most nem akarok hazamenni -suttogja.
- Jó lesz itt? -állítom le a kocsit, miután lehúzódok.
- Ühüm -rögtön ki is pattan az autóból. A hely teljes nyugalommal áraszt el, csend van, ami a mi életünkben aztán rohadt ritka, ez az a fajta csend, mikor csak a szelet hallod, a madarak csiripelését és a fákat, szóval csak a természetet. Harry ezt jobban tudná jellemezni, oldalakon keresztül, ő ért ehhez.
- Hagyjuk itt a kocsit és menjünk el szétnézni -kéri, de nem kell, ez pontosan az, amit én is tenni akarok, senki nem jár erre és jó esetben visszatalálunk ide, nincs miért aggódnunk. Összeszed néhány cuccot, amire szükségünk lehet, én pedig aztán lezárom a kocsit.
Ez a hely az egyik legszebb, ahol valaha voltam. Az a baj, ezzel az élettel, amit élünk, hogy rengeteg helyen járunk, de nem, vagy csak alig látunk belőle valamit.
- Mit gondolsz Louis, hagyod, hogy fényképezzelek? -dönti oldalra a fejét kicsit.
-Engem, miért? Itt ez a hely, ami valószínűleg ezerszer szebb és lehet, hogy sokáig nem láthatsz majd hasonlót.
- Ez nem igaz - motyogja, nem tudom melyik részére a mondatomnak - Szeretnélek lefotózni. Téged ÉS a természetet. Megengeded?
- Nem hiszem, hogy... -a szeme úgy csillog, és megtennék bármit, hogy egész nap így maradjon.
- Kérleeeeek! Nem is fogod észrevenni -néz rám óriási pupillákkal, mintha be lenne szívva. A szememet forgatom, de nem válaszolok, kikerülöm és tovább sétálok a felfele vezető úton.
- Ezt egy okénak veszem -kiált utána, mire felnevetek -Képről jut eszembe, mit is akartál mutatni nekem?
- Nem akartam -válaszolok, mikor mellém ér.
- Kérhetsz bármit -emlékeztet, én pedig előszedem a telómat.
- Tessék -adom a kezébe, de nem nézek rá, egy másodperc után érzékelem, hogy nem követ.
- Ez... én... mi... miért... miért csináltad? -dadogja.
- Gondolkoztam, hogy milyen képet rakjak ki profilnak... aztán gondoltam csinálok, csak utólag nem tűnt puplikálhatónak. Nem tetszik? Szerintem életünk képe lett -nevetek fel, Harry pedig csatlakozik, de látom a zavart a szemeiben, inkább mert rajtam feküdt, és még kép is van róla, mint hogy azért mert lefényképeztem.
- Mi lenne, ha csinálnánk egy normálisat? -billenti oldalra a fejét, ezt mindig akkor csinálja, mikor fél megkérdezni valamit. Ez is! Régen kurvára bármit mondhattunk egymásnak, semmi sem volt kínos.
- Persze, csinálhatunk -vonom meg a vállam -Majd elvisszük Alan temetésére "sosem tudtad meg mit tettünk aznap, sajnálom".
- Beteg vagy. Alan meg se hívna a temetésére.
- Én azért elmennék. Biztos miattunk halna meg.
- Louis ő is ember, mint mi -próbál leszidni, de alig tudja visszatartani a nevetését.
- Ez nem igaz. Ezzel, hogy ezt mondtad, bizonyítottad, hogy hármunk közül, te biztosan nem vagy az. Harry, az emberek elbaszottak.
- És én nem vagyok? -rázza a fejét értetlenül, majd tovább indulunk.
- A tény, hogy nem tudod azt, hogy nem, is ezt bizonyítja. Én rájöttem. Egy kibaszott angyal vagy.
- Kibaszott?
- Az csak egy jelző Harold, ne köss bele mindenbe állandóan.
- Látod, nem vagyok angyal.
- Kicsit hibás angyal? -alkudozom, mire szélesen mosolyogva megrázza a fejét. Valójában ő tényleg az, teljes értékű angyal, csak véletlenül tévedt a földre, biztos valami dolga van, mondjuk, hogy összetörje a szívem, vagy megjavítsa, összecelluxozza, tök mindegy. Ma valami nincs rendben velem, Harry tuti kevert valamit reggel a csokiszirupba.
- Ugye tudod, hogy ettől függetlenül még kell csinálnunk képet -állít meg, előhalászva a telefonját a zsebéből -Ha én angyal vagyok te is csak, hogy tudd -suttogja a fülembe és amint elmosolyodok kijelentésén megcsinálja a képet.
- Ez az eddigi legjobb képünk -mosolygok büszkén -De nem csinálunk többet -emelem fel az ujjam szigorúan.
- Csak én rólad... -motyogja halkan, úgy döntök figyelmen kívül hagyom.

15. fejezet

Leparkolok Anne-ék előtt. Kiszáll, de mintha valamire várna. Aztán visszahajol, úgy hogy a haja néhány hulláma kicsit az arcába lóg.
- Miért nem jössz? Gemma már hiányol.
Gemma... Oké, megyek.
Mindig kopog a házuk ajtaján, hiába van még nekem is kulcsom hozzá. Jól esik neki elkopogni a titkos családi ritmust, a szinkópát. Anne-nek meg jól esik ajtót nyitni a fiának.
- Kisfiam! -tárja maximumra a bejáratot. A szokásos reggeli Anne áll előttünk -Mackó! -üdvözöl engem is. Nem lepődöm meg, voltam már tigris, madárka, mókus, bogárka, amiken Harold különösen jól szórakozik. Csak remélni tudom, hogy ezeknek a megnevezéseknek semmi közük az aktuális kinézetemhez.
Anne kitárja mindkét karját egyszerre magához von kettőnket, elborítva bennünket az ismert vaníliaillattal.
- Gyertek, van rántotta, mert Keilla nem kérte -terel be minket a házba.
- Már elment? -kérdezi rögtön Harry.
- Nem nézett ki valami jól, ma reggel, mikor leandalgott úgyhogy itthon fogtam.
Styles arca aggódó kifejezést ölt, nekem pedig eszembe jut a pár nappal ezelőtti beszélgetés.
- Felnézek hozzá -hadarja magához képest és el is tűnik a lépcsőfordulóban.
- Remélem rád, azért számíthatok a tojásrántottánál -indul meg Anne a konyha felé.
- Az igazság az, hogy Hazz gofrit csinált reggelire... -magyarázkodom a helységbe lépve.
- Miii??? -hördül fel szinkronban nem csak az anya, de a konyhaasztalnál laptopozó lánya is.
- És nem hoztatok? -von kérdőre Gemma, de szemrehányó tekintetében már Anne is osztozik.
- Attól tartok nem -húzom el a szám és védekezően felemelem két kezem.
- Akkor nincs tojásrántotta -teszi Anne karba a kezeit.
- Nem baj, ettem gofrit. Csokisat -nem bírom megállni a szemtelen mosolyt. Szerencsére Anne-t inkább érzem velem egy idősnek, mint anyám korúnak és ezzel ő is így van.
- Pukkadj meg -fintorog Gem -Amúgy üdv, maculi -mosolyog kárörvendően. Ennyire egyértelmű lenne, hogy ma mackó nap van? Vagy hallotta, amikor az anyja köszöntött? Nem értem.
- Helló csincsilla -lépek mögé megborzolva a haját -mit csinálsz?
- Statisztika, közvélemény kutatás -sóhajt és úgy fordítja a képernyőt, hogy jobban lássam. A széktámláján könyökölve nézek át a válla fölött, de túl sok a szöveg.
- Ennyire nem jön be? -érdeklődöm sóhajára utalva -Azt hittem érdekes random emberek véleményét kikérni.
- Én is azt hittem, mígnem így az egyetem utolsó éveiben olyan témákat nem adnak, hogy az emberek télen hány fokon fűtenek.
- 20-22 -tippelek.
- Gondolom, -nevet -de ez csak példa volt.
- Akkor most mi a téma?
- Az átlagember véleménye a One Directionről.
- Gem, most komolyan -hát persze, hogy nem veszem be.
- Komolyan -kuncog fel Anne -az én véleményem is benne van, nagyban hozzájárultam a pocsék eredményhez.
- Áruló -ingatom a fejem. Így már sokkal hihetőbb.
- Vicces professzorom van, pont nekem osztotta ezt -fintorog Gem.
- Biztos nem olyan pocsék. Muti! -rábök egy bekezdésre, úgyhogy onnan olvasom. Két mondatig olvasom és máris egyetértek, hogy a vélemény pocsék. Olyan szavakat tartalmaz, az a két mondat, mint: felháborító, értelmetlen, fölösleges, és megterhelő.
- Hű -egyenesedek fel zavartan -erre nem számítottam -Felháborító és értelmetlen az oké, ilyet már hallottam, de hogy megterhelő? -tárom szét a karjaim értetlenül. A két nőből egyszerre robban ki a nevetés.
- Hé! Ti tudjátok, ezt mire értik?
- Biztos a nyomasztó dalszövegekre -válaszolja Gem a nevetéstől szaggatottan.
- Aha! -kiáltok fel -Direkt Anne véleményét mutattad.
- Nem talált -kuncog diadalmasan az említett.
Harry tűnik fel értetlenül a konyhaajtóban.
- Öt percre hagyom magára Louist a családommal, máris a földön fetrengenek -motyogja maga elé. Látja, hogy családtagjai nem beszámíthatóak, ezért hozzám lép kérdőn:
- Mi vicceset mondtál nekik már megint?
- Esküszöm most semmit. Fogalmam sincs minek örülnek ennyire, de nézd Gemma rólunk ír közvélemény kutatást -fordítom felé a laptopot. Fél kézzel az asztalra támaszkodva, fél kézzel két arcába hulló tincset visszatartva futja át a sorokat.
A lányok már nagyjából lecsillapodtak, most kíváncsi mosollyal figyelik Styles reakcióját.
- Ja, Louis ez az adóemelésről szól -néz fel rám, száján mosoly bújkál, de szeme egyértelműen kinevet. Csak ennyi kellett, azok ketten újra kuncognak. Mozdulatlanul állok, lefagyva sűrűn pislogok és az adóemeléshez próbálom illeszteni a bandára vonatkozónak hitt mellékneveket. Harold röhögve megragadja a karom és maga mellé húz, hogy megmutassa abb9l a bekezdésből, amit én is olvastam, a harmadik mondatot, amiből már sejteni lehet az adó szóból a dolgot, aztán pedig felteker a címéhez ami: ...de mit szólnak az angol polgárok az adóemeléshez?
- Összefogtak ellenem -ismerem be saját hülyeségem tenyerembe temetett arccal. Anne és Gemma lepacsiznak.
- Én már nem dőlök be nekik. Egy ideje folyton ezt játszák, hogy kinek tudnak minél nagyobb hülyeséget beadni -ingatja a fejét - Gyakrabban kéne magammal hoznom és akkor be lennél oltva már ellenük.
- Louis! -komolyodik el Anne.
- Igen? -fordulok felé mosolyogva.
- Ugye tudod, hogy ide bármikor jöhetsz? -mondja és mire gondol. Hogy ők lesznek a pót családom, ha arra van szükségem. Nem mintha nem lenne sajátom, csak mostanában anyával van pár nagyobb nézeteltérésünk.
Hálásan bólogatok.
- Azért nem bármikor -kéri ki magának Gem -előbb időpontot kell kérned.
- Nem örülnél hajnalok hajnalán egy meglepetésnek?
- Na jó, ha hajnalban itt állnál egy tábla csokival, bűntetlenül maradnál 5 percet. De aztán elfogyna a csoki. Sőt! Kettő is.
- Az lehetetlen, mert az előbb mondtad, hogy egy táblával jönnék -kötök belé.
Harry szemforgatva inkább Anne-hez fordul:
- Aggódom Kei miatt.
- Én is egyfolytában -felel, de úgy mint aki nem mond újdonságot, inkább magyarázatot vár a hirtelen kijelentésre.
- Ez most más egy kicsit. Most beteg.
- Tudom, én mondtam neked -ráncolja homlokát fiára nézve - Ez gyakori, gyenge az immunrendszere.
- Akkor erősíteni kéne -vágja rá -Csak el kéne mennie dokihoz és írna neki gyógyszereket.
- Már van neki, épp elég -morogja Gemma fél figyelmét újra egyetemi kötelességének szentelve.
- És? Használnak? -emeli fel a hangját. Ritkán dühös, de most látom rajta a feszültséget. Sosem az emberekre dühös, nem Gemmára vagy Annere vagy az orvosra. Ilyenkor valami nagyobbra, hatalmasabbra irányul haragja, de ő se tudja megfogalmazni, hogy mi, vagy ki az.
Ösztönösen közelebb lépek hozzá.
- Valószínűleg segítenek, de én személy szerint nem akarom kipróbálni, hogy mi lenne nélkülük - válaszol Anne csendesen.
- Persze -bólogat sóhajtva -Azért szerintem megpróbálhatnánk rávenni, hogy elmenjen egy vizsgálatra. Semmi komoly, csak egy általános ellenőrzés. Ugysem volt még, amióta Londonban vagytok.
- Beszélek vele -ígéri az anyja, és szeretettel mosolyog fiára.
Még fél órát maradunk. Mi Gemmával hevesen politizálunk, a többiek is néha bekapcsolódnak a zöldség darabolás mellett. Az alatt a fél óra alatt Haribo ötpercenként felszalad Keillát csekkolni.
- Mielőtt összeverekedtek Louis patchwork politikai nézetei miatt G, ha megbocsátasz még egy napot vele szeretnék tölteni épségben -vágja el félhangosan eszmecserénket Styles a konyhaasztaltól. Gemma fúj egyet, én pedig felállok az asztaltól, búcsúzóul megpuszilom a fejebúbját.
- Úgyis nekem van igazam -súgom gonoszul a fülébe, mire nevetve eltaszít. Harold leveszi a kötényt, anyja kezébe nyomja őt magát arcon csókolja, nővérét lehajolva átöleli. Még ugyanezzel a lendülettel karon ragad, magávalhúz a kijárat felé.
- Sátor a pincében -kiált utánunk Anne. Most én kezdem el húzni Harryt, de visszafelé.
- Jellemző, amiért jöttetek itthagynátok -csóválja fejét az anya a konyhaajtóból.
- Csaknem vihetünk el titeket Gemmával -vágom rá.
- Nemár Louis, ezt én akartam mondani -dünnyögi nekem csalódottan H a pincelejáróban.
- Lassú vagy.

Anne egészen a kocsiig kikísér:
- Érezzétek jól magatokat, ne csináljatok semmi hülyeséget -ennél a résznél jelentőségteljesen rám néz, én meg Harryre mintegy automatikusan lepasszolva a burkolt célzást -Takarózzatok be éjjel, mert ha nappal nem is annyira, éjszaka még hideg az idő. Van elég pokróc nálatok, mert nekünk sok van, adhatok még hatot.
- Oké, Anya, mostmár leállhatsz -simítja meg karját a fia -Fogat mosunk lefekvés előtt, nyolckor ágyba bújunk, lekapcsoljuk a villanyt és elmondjuk az esti imát -gúnyolodik, de csak kedvesen, olyan Harrysen, amin nem lehet megsértődni.
- Akkor már csak egy dolog van -néz ránk bocsánatkérően az anyja. A nem-dobozt-tartó keze mutatóujjával a levegőt bökdösi, mint aki valami nagyon fontosat akar -Kistigris -intézi hozzám szavait -vigyázz a fiamra.
- Megteszek minden tőlem telhetőt, asszonyom -hajlok meg előtte elengánsnak szánt mozdulattal.
- Egy kis muníció -nyomja kezembe a dobozt és egy utolsó csoportölelésbe von bennünket, keretet adva a találkozásnak.
- Köszi, édesanya mindent -dobja be Styles a sátrat a csomagtartóba -Szeretlek -küld anyja felé egy utolsó puszit, aztán bemászunk a kocsiba.
- Most merre? -kérdezem, a kormányon ujjaimmal dobolva.
- Boltba, a cuccokért.
- Cuccok?
- Nyársaláshoz.
- Nekem már van cuccom a nyársaláshoz.
- Nincs -jelenti ki Styles -tudnék róla. Ha mégis van, nem hoztuk el.
- Dehogynem. Én téged nyársallak fel.
- Ha jobban belegondolsz tudtam, hogy ez következik -forgatja meg szemét sóhajtva -Egyébként, még akkor is kell valami, amire nyársra húzhatsz.
- Nem kell. Majd felnyársallak a... szemeimmel.
- Értem, -válaszolja Styles nyugalommal -gyújtós sem kell, mert a tekinteted éget.
- Pontosan -bólintok elismerően.
A legközelebbi nagy szupermarkethez megyünk. Természetesen nem szállhatunk ki mind a ketten, nem mutatkozhatunk együtt. Pedig mennyire vágyom a régi közös vásárládok után, holott normál esetben utálok, és mindent online intézek.
Leállítom a motort, hátranyúlok és fejébe nyomom a fekete kalapját. A kesztyűtartóból kiválasztja a legnagyobb napszemüveget, azután zsebrevágja pénztárcáját. Kinyitom neki a csomagtartót, hogy hozzájuthasson a bevásárlószatyraihoz, amiket csak azért tart, nehogy egy újabb nejlonzacskóval szennyezze a környezetét.
- Szükséged van valamire?
Hiába gondolkozom, semmi nem jut eszembe.
- Csak nyársalós cuccokra -mondom végül.
- Örülök, hogy végül így döntöttél -biccent mosolyogva. Örül, hogy végül nem őt... sütöm meg.
Hosszasan nézem távolodó alakját, egészen addig, amíg el nem nyeli a fotocellás ajtó. Utána már csak azt nézem.
Az álmosságom most valahogy cserben hagy, pedig biztos vagyok benne, hogy legalább fél óráig el fog tartani a bevásárlás. Egy ideig el vagyok azzal, hogy visszaírogatok mindenkinek, de senkit sem találok aki huzamosabb ideig elszórakoztathatna, főleg, hogy a srácok mind a szabadnapjukat élvezik számukra fontos személyekkel.
Aztán játszom a telefonomon az egyik kis primitív baromsággal, de hamat megunom a próbálkozást, mivel Payno olyan rekordot állított be, amit már két hete nem tudok meglépni.
Most hogy egyedül vagyok, zavar a csend. Egy ideje félek tőle, mert ha elér, tudom, magányos vagyok. Hiába fordult jobbra a helyzet, pár dolog rám ragadt a "sötét időkből".
Bekapcsolom a rádiót, de aztán szemeim meg akadnak a CD tartón. Harold nevetséges zenéi. Persze, átnézem őket, mert az ő idióta ízléséből rám is ragadt. Minden van itt: komolyzenézől, jazzen át a rockig. Berakom a Blues Brothers CDt, közben tovább nézegetem a többit: Pink Floyd, AC/DC, Nirvana, Fleetwood Mac stb. A legszélső rekeszben valami egész mást találok. Hirtelen, egyszerre nagyon sokmindent érzek az ismerős borító láttán. Fényképek borítják a műanyag tokot, most már réginek számító, legalább 3 éves képek. Harryről és rólam még az xfaktoros időkből. Harryròl sűrű göndör hajjal, rólam gombafrizurával. Ott az első közös fotón, amit Anne csinált valamikor nagyon az elején. Semmi különös csak épp valamin röhögünk. Egy másikat a szülinapi tortájával az arcunkon kapák le, miután én a szokáshoz híven belenyomtam a fejét, ő meg a maszatos arcát az én arcomban "törölte" meg. Fotó róla, mikor az egyik bulin nagyon kiütötte magát és elkérte a telefonomat selfiezni. Másnap több száz képet kellett kitörölnöm róla és mindenféle idegen emberről akikkel fotózkodott. Egyet meghagytam, amit velem készített miközben épp valakihez dumáltam a háttérben, ő pedig a telefont tartva kótyagosan vigyorog.
Van egy negyedik is. Hotelszoba, a reggeli napfény élesen besüt, mindketten egy szál alsóban az ágyban. Az én fejem a lábrésznél, pont fordítva fekszem, talpammal az összegyűrt párnát taposom. Hazz belémgabalyodva terül el átlósan, fürtjei combomon, karja vádlim körül, lábai fejemmel egy vonalban; lelógnak az ágyról. Az egyik fehér paplan gombócba gyűrve félig az arcomon, a másik H dereka köré kígyóként csavarodva. Ha lenne kedvenc képem... de nincs.
Mielőtt kinyitnám, próbálom felsorolni a zenéket, amik rajta vannak. A kedvenc zenéink. Na meg pár olyan dal, amit neki írtam, persze nem mindegyik teljes, például az egyik fél perc arról, hogy ketten próbálkozunk az egyik dallal, közben aláhallatszik a másik három suttogása és röhögése. Emlékszem titokban elkértem a studióból a fölösleges hanganyagokat.
Kíváncsian kicserélem a CDt. Hátradőlök az ülésben a tokot forgatva kezeim közt. Vajon mikor hallgatta legutoljára? Nem tudom letörölni a vigyort az arcomról, amikor megszólalnak az első akkordok a Beach Boystól, ugyanakkor a hasamban nosztalgikus görcs keletkezik és valami nagyon hiányozni kezd. A tokot bámulom. Belül a dalokról macskakaparásommal összeírt lista terpeszkedik. Vajon még szereti ezeket? És emlékszik a hozzájuk kapcsolódó dolgokra? Összeszorítom a szemem. "Tudod minél többet beszélünk róla, csak annál rosszabb lesz nélküle élni." Az álmaink. Az enyémek nem változtak. És az övéi? "De beszéljünk róla! Hát nem lenne csodálatos?"
Aztán jöttek sorba a számok, az I'll be there for you, a dal ami a Jóbarátok korszakunkból megmaradt. "Valaki akivel szembe tudok nézni azzal, ami rám vár ma, valaki akivel végigcsinálhatom." "Még a legrosszabb helyzetben is kihozod a legjobbat belőlem" "Itt leszek mikor szükséged tartja, mert te itt vagy nekem." Eszembe jut az ígéretünk. Persze volt már, kismillió, de én most a legnagyobbra gondolok, arra amit a színfalak mögött a vaksötétben fogadtam meg a 16 éves Harrynek, mielőtt kiléptünk volna a vakító reflektorfénybe. Fáj, hogy már megszegtük egyszer. Bántottam, elment, lecsúsztam, nem volt ott, hogy felhúzzon. Viszont az is igaz, hogy visszajött később és ő húzott fel. Nem szegtük meg, itt vagyunk.
Fogalmam sincs mi alapján raktam sorrendbe a zenéket valószínűleg a legrandomabbuk, mert most az jött, amit 17. szülinapjára írtam és megkértem Zaynt, hogy énekelje/rappelje fel. Nem feltétlenül érzelmes, a lényege ugyanis a viccek és a rímek összegyúrva, Harryre értelmezve. Amint feldobban a ritmus (ugyanis az össz alapot egy afrikai dob szolgálta) már fogom a fejem. Azt hiszem a negyedéig bírom, kb addig, hogy "ha szín lennél, valószínűleg fehér/ mert az összes létező színnel felér/ ha felhő lennél, mindenképp bárány/ ha esnél is még Londonban is ritkán", itt a rapp monológ közepén elhallgattatom Zaynt és a következő dal alatt azon töröm a fejem, hogy hogyan semmisítsem meg a CD-t Styles tudta nélkül.
Pár számon túl voltam, mikor végre feltűnik táskákkal egyensúlyozva. Jó jel, hogy ndm kergeti senki. Hajszálon múlik, de sikerül visszatartanom magam a kocsiban, nem ugrom ki átvenni a csomagokat tőle. Nem tehetem, ha csak nem minden vágyam, hogy Alan az újságokból tudja meg hogy becsaptuk.
Itt a tragacsban jó helyen vagyok, még a szélvédő is extrasötétített. Nem segíthetek neki, de van más amit tehetek, lezárom a kocsit az orra előtt. Ilyen ez a sztár élet, csak szemétkedni lehet. Odaér a csomagtartóhoz, de nem tudja kinyitni. Bosszúsan előre jön, úgyhogy gyorsan lebukom, azaz átfekszem a váltón. Ez az ajtó sem nyílik, ezért orrát az ablaknak nyomja hátha lát valamit.
- Tom, tudom, hogy ott vagy, hallom a zenét -baszki, de hülye vagyok, eskü kidobom ezt a CD-t. Kelletlenül megadom magam.
- Pedig vettem neked valamit, de mostmár ne is álmodj róla -vágodik be mellém, miuán bepakolt. Fölösleges reagálnom, had higyje el magának egy pillanatig, hogy nem fogja odaadni.
- Wow, nem is tudtam, hogy ezt játszák a rádióban -dúdolja a Home-ot Edward Sharptól, miközben becsatolja magát.
- Én sem -motyogom az ölembe maradt tokra sandítva.
- Hova tovább? - kérdezi a zene ritmusára dülöngélve
- Nekem kéne tudnom? -passzolom vissza a labdát.
- Én mondtam, hogy először bevásárolumk, most te jössz.
- Hát itt a városban kizárt, hogy mutatkozhatunk, úgyhogy mehetünk a búzatáblákra aratni.
- Éppen azt is csinálhatnánk, de vettem cuccokat -mondja sejtelmes mosollyal.
- Vettél kenyeret, így nem kell aratnunk, vagy mire gondolsz?
- Vettem kenyeret, nem kell aratnunk, de én a jelmezekre gondoltam -mondjs ki büszkén, úgy mintha világot mentene meg vele. Fogadok, hogy mielőtt kimondta, magában még kis dobpergést is odaképzelt.
- Ha a cél az, hogy mégjobbsn felhívjuk magunkra a figyelmet -hagyom rá kételkedve, miközben a Homenak vége, indul a Take That.
- Várj, milyen rádió ez? -tartja fel mutatóujját suttogva és kissé előre dőlanagy fülelésben.
- Egy olyan rádió, amiben a kedvenc számaimat játszák-suttogok én is. Nem mondom, hogy kedvenc számainkat, mert nem vagyok benne biztos.
- Hé, ezek az én kedvenc számaim -háborodik fel még mindig ugyanolyan szinten tartva hangját.
- Micsoda egybeesés -mondom gúnyosan, vagy inkább rekedten, mert a szar hangom ennyi suttogástól is nyaralni megy.
-A himnuszunk, a Never forget, a 1D himnusz! -csillan fel a szeme
- Nem gondolod, hogy valami nem stimmel ezzel a rádióval?
- A-a -rázza meg a fejét mosolyogva. Tudja, persze, hogy tudja, mit hallgatunk. Elveszi a tokot az ölemből.
- Ma csinálunk képeket -jelenti ki a fotókat nézve -Már nem is emlékszem mikor csináltuk a legutóbbi közös képünket.
- Én igen -nem bírom magamban tartani.
- Ja, hát körübelül én is tudom...
- Én pontosan.
- Na mikor?
- Ma.
- Én egy fotót sem láttam -ráncolja kicsit ijedten szemöldökét.
- Nyugi, még az éjjel készült.
- Most megnyugtattál -nevet fel cinikusan.
- Az segítene, ha megmutatnám?
- Akarom én azt látni?
- Hs akarnád se mutatnám meg -hát persze, hogy ezzel csak az érdeklődését akarom kelteni.
- De Lou, cserébe kérhetsz valamit -elégedetten bólintok. Tudja jól, hogy működik egy kis megvesztegetés mindig jöhet. Valamit valamiért.
Nem is tudom mit kérhetnék, s míg ezen gondolkozok elindítom a kocsit és kifelé bámulok.
- Bármit? -kérdezem.