15. fejezet

Leparkolok Anne-ék előtt. Kiszáll, de mintha valamire várna. Aztán visszahajol, úgy hogy a haja néhány hulláma kicsit az arcába lóg.
- Miért nem jössz? Gemma már hiányol.
Gemma... Oké, megyek.
Mindig kopog a házuk ajtaján, hiába van még nekem is kulcsom hozzá. Jól esik neki elkopogni a titkos családi ritmust, a szinkópát. Anne-nek meg jól esik ajtót nyitni a fiának.
- Kisfiam! -tárja maximumra a bejáratot. A szokásos reggeli Anne áll előttünk -Mackó! -üdvözöl engem is. Nem lepődöm meg, voltam már tigris, madárka, mókus, bogárka, amiken Harold különösen jól szórakozik. Csak remélni tudom, hogy ezeknek a megnevezéseknek semmi közük az aktuális kinézetemhez.
Anne kitárja mindkét karját egyszerre magához von kettőnket, elborítva bennünket az ismert vaníliaillattal.
- Gyertek, van rántotta, mert Keilla nem kérte -terel be minket a házba.
- Már elment? -kérdezi rögtön Harry.
- Nem nézett ki valami jól, ma reggel, mikor leandalgott úgyhogy itthon fogtam.
Styles arca aggódó kifejezést ölt, nekem pedig eszembe jut a pár nappal ezelőtti beszélgetés.
- Felnézek hozzá -hadarja magához képest és el is tűnik a lépcsőfordulóban.
- Remélem rád, azért számíthatok a tojásrántottánál -indul meg Anne a konyha felé.
- Az igazság az, hogy Hazz gofrit csinált reggelire... -magyarázkodom a helységbe lépve.
- Miii??? -hördül fel szinkronban nem csak az anya, de a konyhaasztalnál laptopozó lánya is.
- És nem hoztatok? -von kérdőre Gemma, de szemrehányó tekintetében már Anne is osztozik.
- Attól tartok nem -húzom el a szám és védekezően felemelem két kezem.
- Akkor nincs tojásrántotta -teszi Anne karba a kezeit.
- Nem baj, ettem gofrit. Csokisat -nem bírom megállni a szemtelen mosolyt. Szerencsére Anne-t inkább érzem velem egy idősnek, mint anyám korúnak és ezzel ő is így van.
- Pukkadj meg -fintorog Gem -Amúgy üdv, maculi -mosolyog kárörvendően. Ennyire egyértelmű lenne, hogy ma mackó nap van? Vagy hallotta, amikor az anyja köszöntött? Nem értem.
- Helló csincsilla -lépek mögé megborzolva a haját -mit csinálsz?
- Statisztika, közvélemény kutatás -sóhajt és úgy fordítja a képernyőt, hogy jobban lássam. A széktámláján könyökölve nézek át a válla fölött, de túl sok a szöveg.
- Ennyire nem jön be? -érdeklődöm sóhajára utalva -Azt hittem érdekes random emberek véleményét kikérni.
- Én is azt hittem, mígnem így az egyetem utolsó éveiben olyan témákat nem adnak, hogy az emberek télen hány fokon fűtenek.
- 20-22 -tippelek.
- Gondolom, -nevet -de ez csak példa volt.
- Akkor most mi a téma?
- Az átlagember véleménye a One Directionről.
- Gem, most komolyan -hát persze, hogy nem veszem be.
- Komolyan -kuncog fel Anne -az én véleményem is benne van, nagyban hozzájárultam a pocsék eredményhez.
- Áruló -ingatom a fejem. Így már sokkal hihetőbb.
- Vicces professzorom van, pont nekem osztotta ezt -fintorog Gem.
- Biztos nem olyan pocsék. Muti! -rábök egy bekezdésre, úgyhogy onnan olvasom. Két mondatig olvasom és máris egyetértek, hogy a vélemény pocsék. Olyan szavakat tartalmaz, az a két mondat, mint: felháborító, értelmetlen, fölösleges, és megterhelő.
- Hű -egyenesedek fel zavartan -erre nem számítottam -Felháborító és értelmetlen az oké, ilyet már hallottam, de hogy megterhelő? -tárom szét a karjaim értetlenül. A két nőből egyszerre robban ki a nevetés.
- Hé! Ti tudjátok, ezt mire értik?
- Biztos a nyomasztó dalszövegekre -válaszolja Gem a nevetéstől szaggatottan.
- Aha! -kiáltok fel -Direkt Anne véleményét mutattad.
- Nem talált -kuncog diadalmasan az említett.
Harry tűnik fel értetlenül a konyhaajtóban.
- Öt percre hagyom magára Louist a családommal, máris a földön fetrengenek -motyogja maga elé. Látja, hogy családtagjai nem beszámíthatóak, ezért hozzám lép kérdőn:
- Mi vicceset mondtál nekik már megint?
- Esküszöm most semmit. Fogalmam sincs minek örülnek ennyire, de nézd Gemma rólunk ír közvélemény kutatást -fordítom felé a laptopot. Fél kézzel az asztalra támaszkodva, fél kézzel két arcába hulló tincset visszatartva futja át a sorokat.
A lányok már nagyjából lecsillapodtak, most kíváncsi mosollyal figyelik Styles reakcióját.
- Ja, Louis ez az adóemelésről szól -néz fel rám, száján mosoly bújkál, de szeme egyértelműen kinevet. Csak ennyi kellett, azok ketten újra kuncognak. Mozdulatlanul állok, lefagyva sűrűn pislogok és az adóemeléshez próbálom illeszteni a bandára vonatkozónak hitt mellékneveket. Harold röhögve megragadja a karom és maga mellé húz, hogy megmutassa abb9l a bekezdésből, amit én is olvastam, a harmadik mondatot, amiből már sejteni lehet az adó szóból a dolgot, aztán pedig felteker a címéhez ami: ...de mit szólnak az angol polgárok az adóemeléshez?
- Összefogtak ellenem -ismerem be saját hülyeségem tenyerembe temetett arccal. Anne és Gemma lepacsiznak.
- Én már nem dőlök be nekik. Egy ideje folyton ezt játszák, hogy kinek tudnak minél nagyobb hülyeséget beadni -ingatja a fejét - Gyakrabban kéne magammal hoznom és akkor be lennél oltva már ellenük.
- Louis! -komolyodik el Anne.
- Igen? -fordulok felé mosolyogva.
- Ugye tudod, hogy ide bármikor jöhetsz? -mondja és mire gondol. Hogy ők lesznek a pót családom, ha arra van szükségem. Nem mintha nem lenne sajátom, csak mostanában anyával van pár nagyobb nézeteltérésünk.
Hálásan bólogatok.
- Azért nem bármikor -kéri ki magának Gem -előbb időpontot kell kérned.
- Nem örülnél hajnalok hajnalán egy meglepetésnek?
- Na jó, ha hajnalban itt állnál egy tábla csokival, bűntetlenül maradnál 5 percet. De aztán elfogyna a csoki. Sőt! Kettő is.
- Az lehetetlen, mert az előbb mondtad, hogy egy táblával jönnék -kötök belé.
Harry szemforgatva inkább Anne-hez fordul:
- Aggódom Kei miatt.
- Én is egyfolytában -felel, de úgy mint aki nem mond újdonságot, inkább magyarázatot vár a hirtelen kijelentésre.
- Ez most más egy kicsit. Most beteg.
- Tudom, én mondtam neked -ráncolja homlokát fiára nézve - Ez gyakori, gyenge az immunrendszere.
- Akkor erősíteni kéne -vágja rá -Csak el kéne mennie dokihoz és írna neki gyógyszereket.
- Már van neki, épp elég -morogja Gemma fél figyelmét újra egyetemi kötelességének szentelve.
- És? Használnak? -emeli fel a hangját. Ritkán dühös, de most látom rajta a feszültséget. Sosem az emberekre dühös, nem Gemmára vagy Annere vagy az orvosra. Ilyenkor valami nagyobbra, hatalmasabbra irányul haragja, de ő se tudja megfogalmazni, hogy mi, vagy ki az.
Ösztönösen közelebb lépek hozzá.
- Valószínűleg segítenek, de én személy szerint nem akarom kipróbálni, hogy mi lenne nélkülük - válaszol Anne csendesen.
- Persze -bólogat sóhajtva -Azért szerintem megpróbálhatnánk rávenni, hogy elmenjen egy vizsgálatra. Semmi komoly, csak egy általános ellenőrzés. Ugysem volt még, amióta Londonban vagytok.
- Beszélek vele -ígéri az anyja, és szeretettel mosolyog fiára.
Még fél órát maradunk. Mi Gemmával hevesen politizálunk, a többiek is néha bekapcsolódnak a zöldség darabolás mellett. Az alatt a fél óra alatt Haribo ötpercenként felszalad Keillát csekkolni.
- Mielőtt összeverekedtek Louis patchwork politikai nézetei miatt G, ha megbocsátasz még egy napot vele szeretnék tölteni épségben -vágja el félhangosan eszmecserénket Styles a konyhaasztaltól. Gemma fúj egyet, én pedig felállok az asztaltól, búcsúzóul megpuszilom a fejebúbját.
- Úgyis nekem van igazam -súgom gonoszul a fülébe, mire nevetve eltaszít. Harold leveszi a kötényt, anyja kezébe nyomja őt magát arcon csókolja, nővérét lehajolva átöleli. Még ugyanezzel a lendülettel karon ragad, magávalhúz a kijárat felé.
- Sátor a pincében -kiált utánunk Anne. Most én kezdem el húzni Harryt, de visszafelé.
- Jellemző, amiért jöttetek itthagynátok -csóválja fejét az anya a konyhaajtóból.
- Csaknem vihetünk el titeket Gemmával -vágom rá.
- Nemár Louis, ezt én akartam mondani -dünnyögi nekem csalódottan H a pincelejáróban.
- Lassú vagy.

Anne egészen a kocsiig kikísér:
- Érezzétek jól magatokat, ne csináljatok semmi hülyeséget -ennél a résznél jelentőségteljesen rám néz, én meg Harryre mintegy automatikusan lepasszolva a burkolt célzást -Takarózzatok be éjjel, mert ha nappal nem is annyira, éjszaka még hideg az idő. Van elég pokróc nálatok, mert nekünk sok van, adhatok még hatot.
- Oké, Anya, mostmár leállhatsz -simítja meg karját a fia -Fogat mosunk lefekvés előtt, nyolckor ágyba bújunk, lekapcsoljuk a villanyt és elmondjuk az esti imát -gúnyolodik, de csak kedvesen, olyan Harrysen, amin nem lehet megsértődni.
- Akkor már csak egy dolog van -néz ránk bocsánatkérően az anyja. A nem-dobozt-tartó keze mutatóujjával a levegőt bökdösi, mint aki valami nagyon fontosat akar -Kistigris -intézi hozzám szavait -vigyázz a fiamra.
- Megteszek minden tőlem telhetőt, asszonyom -hajlok meg előtte elengánsnak szánt mozdulattal.
- Egy kis muníció -nyomja kezembe a dobozt és egy utolsó csoportölelésbe von bennünket, keretet adva a találkozásnak.
- Köszi, édesanya mindent -dobja be Styles a sátrat a csomagtartóba -Szeretlek -küld anyja felé egy utolsó puszit, aztán bemászunk a kocsiba.
- Most merre? -kérdezem, a kormányon ujjaimmal dobolva.
- Boltba, a cuccokért.
- Cuccok?
- Nyársaláshoz.
- Nekem már van cuccom a nyársaláshoz.
- Nincs -jelenti ki Styles -tudnék róla. Ha mégis van, nem hoztuk el.
- Dehogynem. Én téged nyársallak fel.
- Ha jobban belegondolsz tudtam, hogy ez következik -forgatja meg szemét sóhajtva -Egyébként, még akkor is kell valami, amire nyársra húzhatsz.
- Nem kell. Majd felnyársallak a... szemeimmel.
- Értem, -válaszolja Styles nyugalommal -gyújtós sem kell, mert a tekinteted éget.
- Pontosan -bólintok elismerően.
A legközelebbi nagy szupermarkethez megyünk. Természetesen nem szállhatunk ki mind a ketten, nem mutatkozhatunk együtt. Pedig mennyire vágyom a régi közös vásárládok után, holott normál esetben utálok, és mindent online intézek.
Leállítom a motort, hátranyúlok és fejébe nyomom a fekete kalapját. A kesztyűtartóból kiválasztja a legnagyobb napszemüveget, azután zsebrevágja pénztárcáját. Kinyitom neki a csomagtartót, hogy hozzájuthasson a bevásárlószatyraihoz, amiket csak azért tart, nehogy egy újabb nejlonzacskóval szennyezze a környezetét.
- Szükséged van valamire?
Hiába gondolkozom, semmi nem jut eszembe.
- Csak nyársalós cuccokra -mondom végül.
- Örülök, hogy végül így döntöttél -biccent mosolyogva. Örül, hogy végül nem őt... sütöm meg.
Hosszasan nézem távolodó alakját, egészen addig, amíg el nem nyeli a fotocellás ajtó. Utána már csak azt nézem.
Az álmosságom most valahogy cserben hagy, pedig biztos vagyok benne, hogy legalább fél óráig el fog tartani a bevásárlás. Egy ideig el vagyok azzal, hogy visszaírogatok mindenkinek, de senkit sem találok aki huzamosabb ideig elszórakoztathatna, főleg, hogy a srácok mind a szabadnapjukat élvezik számukra fontos személyekkel.
Aztán játszom a telefonomon az egyik kis primitív baromsággal, de hamat megunom a próbálkozást, mivel Payno olyan rekordot állított be, amit már két hete nem tudok meglépni.
Most hogy egyedül vagyok, zavar a csend. Egy ideje félek tőle, mert ha elér, tudom, magányos vagyok. Hiába fordult jobbra a helyzet, pár dolog rám ragadt a "sötét időkből".
Bekapcsolom a rádiót, de aztán szemeim meg akadnak a CD tartón. Harold nevetséges zenéi. Persze, átnézem őket, mert az ő idióta ízléséből rám is ragadt. Minden van itt: komolyzenézől, jazzen át a rockig. Berakom a Blues Brothers CDt, közben tovább nézegetem a többit: Pink Floyd, AC/DC, Nirvana, Fleetwood Mac stb. A legszélső rekeszben valami egész mást találok. Hirtelen, egyszerre nagyon sokmindent érzek az ismerős borító láttán. Fényképek borítják a műanyag tokot, most már réginek számító, legalább 3 éves képek. Harryről és rólam még az xfaktoros időkből. Harryròl sűrű göndör hajjal, rólam gombafrizurával. Ott az első közös fotón, amit Anne csinált valamikor nagyon az elején. Semmi különös csak épp valamin röhögünk. Egy másikat a szülinapi tortájával az arcunkon kapák le, miután én a szokáshoz híven belenyomtam a fejét, ő meg a maszatos arcát az én arcomban "törölte" meg. Fotó róla, mikor az egyik bulin nagyon kiütötte magát és elkérte a telefonomat selfiezni. Másnap több száz képet kellett kitörölnöm róla és mindenféle idegen emberről akikkel fotózkodott. Egyet meghagytam, amit velem készített miközben épp valakihez dumáltam a háttérben, ő pedig a telefont tartva kótyagosan vigyorog.
Van egy negyedik is. Hotelszoba, a reggeli napfény élesen besüt, mindketten egy szál alsóban az ágyban. Az én fejem a lábrésznél, pont fordítva fekszem, talpammal az összegyűrt párnát taposom. Hazz belémgabalyodva terül el átlósan, fürtjei combomon, karja vádlim körül, lábai fejemmel egy vonalban; lelógnak az ágyról. Az egyik fehér paplan gombócba gyűrve félig az arcomon, a másik H dereka köré kígyóként csavarodva. Ha lenne kedvenc képem... de nincs.
Mielőtt kinyitnám, próbálom felsorolni a zenéket, amik rajta vannak. A kedvenc zenéink. Na meg pár olyan dal, amit neki írtam, persze nem mindegyik teljes, például az egyik fél perc arról, hogy ketten próbálkozunk az egyik dallal, közben aláhallatszik a másik három suttogása és röhögése. Emlékszem titokban elkértem a studióból a fölösleges hanganyagokat.
Kíváncsian kicserélem a CDt. Hátradőlök az ülésben a tokot forgatva kezeim közt. Vajon mikor hallgatta legutoljára? Nem tudom letörölni a vigyort az arcomról, amikor megszólalnak az első akkordok a Beach Boystól, ugyanakkor a hasamban nosztalgikus görcs keletkezik és valami nagyon hiányozni kezd. A tokot bámulom. Belül a dalokról macskakaparásommal összeírt lista terpeszkedik. Vajon még szereti ezeket? És emlékszik a hozzájuk kapcsolódó dolgokra? Összeszorítom a szemem. "Tudod minél többet beszélünk róla, csak annál rosszabb lesz nélküle élni." Az álmaink. Az enyémek nem változtak. És az övéi? "De beszéljünk róla! Hát nem lenne csodálatos?"
Aztán jöttek sorba a számok, az I'll be there for you, a dal ami a Jóbarátok korszakunkból megmaradt. "Valaki akivel szembe tudok nézni azzal, ami rám vár ma, valaki akivel végigcsinálhatom." "Még a legrosszabb helyzetben is kihozod a legjobbat belőlem" "Itt leszek mikor szükséged tartja, mert te itt vagy nekem." Eszembe jut az ígéretünk. Persze volt már, kismillió, de én most a legnagyobbra gondolok, arra amit a színfalak mögött a vaksötétben fogadtam meg a 16 éves Harrynek, mielőtt kiléptünk volna a vakító reflektorfénybe. Fáj, hogy már megszegtük egyszer. Bántottam, elment, lecsúsztam, nem volt ott, hogy felhúzzon. Viszont az is igaz, hogy visszajött később és ő húzott fel. Nem szegtük meg, itt vagyunk.
Fogalmam sincs mi alapján raktam sorrendbe a zenéket valószínűleg a legrandomabbuk, mert most az jött, amit 17. szülinapjára írtam és megkértem Zaynt, hogy énekelje/rappelje fel. Nem feltétlenül érzelmes, a lényege ugyanis a viccek és a rímek összegyúrva, Harryre értelmezve. Amint feldobban a ritmus (ugyanis az össz alapot egy afrikai dob szolgálta) már fogom a fejem. Azt hiszem a negyedéig bírom, kb addig, hogy "ha szín lennél, valószínűleg fehér/ mert az összes létező színnel felér/ ha felhő lennél, mindenképp bárány/ ha esnél is még Londonban is ritkán", itt a rapp monológ közepén elhallgattatom Zaynt és a következő dal alatt azon töröm a fejem, hogy hogyan semmisítsem meg a CD-t Styles tudta nélkül.
Pár számon túl voltam, mikor végre feltűnik táskákkal egyensúlyozva. Jó jel, hogy ndm kergeti senki. Hajszálon múlik, de sikerül visszatartanom magam a kocsiban, nem ugrom ki átvenni a csomagokat tőle. Nem tehetem, ha csak nem minden vágyam, hogy Alan az újságokból tudja meg hogy becsaptuk.
Itt a tragacsban jó helyen vagyok, még a szélvédő is extrasötétített. Nem segíthetek neki, de van más amit tehetek, lezárom a kocsit az orra előtt. Ilyen ez a sztár élet, csak szemétkedni lehet. Odaér a csomagtartóhoz, de nem tudja kinyitni. Bosszúsan előre jön, úgyhogy gyorsan lebukom, azaz átfekszem a váltón. Ez az ajtó sem nyílik, ezért orrát az ablaknak nyomja hátha lát valamit.
- Tom, tudom, hogy ott vagy, hallom a zenét -baszki, de hülye vagyok, eskü kidobom ezt a CD-t. Kelletlenül megadom magam.
- Pedig vettem neked valamit, de mostmár ne is álmodj róla -vágodik be mellém, miuán bepakolt. Fölösleges reagálnom, had higyje el magának egy pillanatig, hogy nem fogja odaadni.
- Wow, nem is tudtam, hogy ezt játszák a rádióban -dúdolja a Home-ot Edward Sharptól, miközben becsatolja magát.
- Én sem -motyogom az ölembe maradt tokra sandítva.
- Hova tovább? - kérdezi a zene ritmusára dülöngélve
- Nekem kéne tudnom? -passzolom vissza a labdát.
- Én mondtam, hogy először bevásárolumk, most te jössz.
- Hát itt a városban kizárt, hogy mutatkozhatunk, úgyhogy mehetünk a búzatáblákra aratni.
- Éppen azt is csinálhatnánk, de vettem cuccokat -mondja sejtelmes mosollyal.
- Vettél kenyeret, így nem kell aratnunk, vagy mire gondolsz?
- Vettem kenyeret, nem kell aratnunk, de én a jelmezekre gondoltam -mondjs ki büszkén, úgy mintha világot mentene meg vele. Fogadok, hogy mielőtt kimondta, magában még kis dobpergést is odaképzelt.
- Ha a cél az, hogy mégjobbsn felhívjuk magunkra a figyelmet -hagyom rá kételkedve, miközben a Homenak vége, indul a Take That.
- Várj, milyen rádió ez? -tartja fel mutatóujját suttogva és kissé előre dőlanagy fülelésben.
- Egy olyan rádió, amiben a kedvenc számaimat játszák-suttogok én is. Nem mondom, hogy kedvenc számainkat, mert nem vagyok benne biztos.
- Hé, ezek az én kedvenc számaim -háborodik fel még mindig ugyanolyan szinten tartva hangját.
- Micsoda egybeesés -mondom gúnyosan, vagy inkább rekedten, mert a szar hangom ennyi suttogástól is nyaralni megy.
-A himnuszunk, a Never forget, a 1D himnusz! -csillan fel a szeme
- Nem gondolod, hogy valami nem stimmel ezzel a rádióval?
- A-a -rázza meg a fejét mosolyogva. Tudja, persze, hogy tudja, mit hallgatunk. Elveszi a tokot az ölemből.
- Ma csinálunk képeket -jelenti ki a fotókat nézve -Már nem is emlékszem mikor csináltuk a legutóbbi közös képünket.
- Én igen -nem bírom magamban tartani.
- Ja, hát körübelül én is tudom...
- Én pontosan.
- Na mikor?
- Ma.
- Én egy fotót sem láttam -ráncolja kicsit ijedten szemöldökét.
- Nyugi, még az éjjel készült.
- Most megnyugtattál -nevet fel cinikusan.
- Az segítene, ha megmutatnám?
- Akarom én azt látni?
- Hs akarnád se mutatnám meg -hát persze, hogy ezzel csak az érdeklődését akarom kelteni.
- De Lou, cserébe kérhetsz valamit -elégedetten bólintok. Tudja jól, hogy működik egy kis megvesztegetés mindig jöhet. Valamit valamiért.
Nem is tudom mit kérhetnék, s míg ezen gondolkozok elindítom a kocsit és kifelé bámulok.
- Bármit? -kérdezem.