16. fejezet

- Ezt még megfogom bánni, de igen -sóhajt mellettem, mire elvigyorodok.

- És ez az egész nap folyamán beváltható?
- Ha most megmutatod a képet - húzza ki magát győztes mosollyal. De én állok nyerésre, hisz bármit kérhetek.
Nem akarom még, hogy lássa azt a képet ezért a külvilágot szemlélem tudva, hogy követi a tekintetem.
- Várj, állj meg -kiáltja, mikor egy játszótér mellett hajtanék el. A gondolatai máris elterelődnek. A kerítéssel körül vett játékoknál most alig vannak, a padon arrébb két szülő beszélget, a csúszdánál két kisfiú nevetgél, egy kislány pedig a körhintát tologatja, másik kezében pedig egy jégkrémet szorongat.
Leparkolok, hogy nézhesse, mivel tudom mennyire odavan a gyerekekért.
- Én mikor kicsi voltam, mindig csak Gemmával játszottam, és ha ő nem akart, akkor egyedül voltam, nem akartak velem játszani -már sok mindent mesélt a gyerekkoráról, volt hogy összevissza, ugrálva az időpontok közt, de sosem unom meg. Nem is azért amit mond, vagyis azért is, hanem ahogy mondja. A szemeiben a csillogás, vagy néha a fájdalom.
És én is szeretek neki mesélni, csak neki, mert tudom, hogy érdekli, másnak nem nagyon írtam le édes gyermekkorom.
- Emlékszem, hogy gyakran jártunk ki a játszótérre és mivel közel volt, mehettünk később egyedül. Gemma mindig fogta a kezem és nagyon vigyázott rám, de csak az úton volt kedves, előtte és utána mindig veszekedett velem, de azért együtt építettünk homokvárat, mert egyedül nem tudtam -nézem a zöld szemeit ahogy a játszadozó gyerekekre néz, és elképzelem a kicsi szöszi Harryt, ahogy egyedül ül egy homokozóban. Elszorul a torkom. Miért nem játszott vele senki? Én játszottam volna.
- Én a homokozót mindig teleöntöttem vízzel és aztán abban fetrengem -jegyzem meg, mire felkuncog és felém néz -És mikor már 8 éves voltam, és érettebb, akkor Lottie hajába kentem a sarat.
- Én jó kisfiú voltam...
-Tudom, én rontottalak el -nevetek fel.
- Ez igaz -ért egyet -De nem rontottál el, sokkal jobban szeretem a Louis-utáni énemet.
-Nem inkább One Direction-utáni Harry?
- Nem-nem, miattad vagyok az aki.
- Ahj azt hittem jobb munkát végeztem -csapok a kormányra -Szóval szerinted miattam vagy ilyen? Mert én másképp akartam...
Egyszerre nevetünk fel.
- Nem megyünk be? -kérdezem.
- A játszótérre? Miért?
- Nem tudom, de szerinted lesz bármikor az életünkben mégegy alkalom. Úgy értem, alig mozdulunk ki, ezzel nem azt mondom, hogy évek óta arra várok, hogy hintázzak, de ráérünk, nem? Hintázhatnánk.
- Te Louis vagy? Az én Louim? -húzza össze a szemeit.
- Ha van, te Louid... -húzom fel a vállaim.
- Van...? -inkább kérdésnek hangzik.
- Bemegyünk? -kérdezem újra
- Aha -még mindig döbbent a hangja.
Kiszállunk az autóból és a kerítés mentén elmegyünk a bejáratig.
- Nem félsz, hogy meglátnak? -kérdezi.
- Egy, nem szoktam ilyenektől félni. Kettő, külvárosban vagyunk, kevesen járnak erre. Három, igazából nem érdekel.
- Oké..
- Te félsz? -zárom be mögötte a kaput.
- Kicsit, csak nem akarom, hogy bármi elrontsa ezt a napot.
- Inkább amiatt aggódj, hogy milyen hülyén nézhet ki, hogy két pasi játszóterezik -igazából a szülők messzebb ülnek és nem is figyelnek ide.
Csak nevet és a hintához megy.
- Csak óvatosan kicsi Styles.
- Miért hívsz így? -néz fel rám zavartan, mikor leül. A tekintetéből látom hogy nem a "kicsi" a baja.
- Mi?
- Stylesnak.
- Miért most jutott eszedbe? Hónapok óta így hívlak.
- Tudom, csak... Nem zavar vagy ilyesmi, csak akkor hívtál így amikor mérges voltál rám -motyogja.
- Nemár nekem tetszik. Tudom, hogy azért hívtalak így régen, de már megszoktam. Abbahagyhatom -huppanok le a mellette lévő hintára.
- Dehogy! Nem azért mondtam. Úgy hívsz, ahogy csak akarsz...
- Ilyeneket ne mondj -vigyorodok el.
- Ha én meg hívhatlak Loulunak -fejezi be a mondatot.
- Anyád hogy van?
- Előbb találkoztunk vele. Szerintem jól.
- Olyan hülye vagy -nevetek és meglököm a karját.
Harry ezután ismét elmereng a fogócskázó kisfiúkat figyelve, majd a kislányt.
- Mesélsz még? -suttogja, még mindig arra nézve.
- A kicsi Louisról?
- Ühüm -nem mintha nem meséltünk volna egymásnak millió dolgot, de gondolom most felidézzük gyermekkorunk szép emlékét, egyszer azt mondta: minél többször mondjuk el és minél többet, annál inkább úgy tűnik, mintha akkor is ismertük volna egymást, és mintha együtt éltük volna át.
- Amikor 5 éves voltam, úgy döntöttem világgá megyek, ezt megmondtam anyukámnak, el is indultam, de aztán éhes lettem, így muszáj volt vissza mennem. Te jössz.
- Volt egy néni az oviban, és állandóan csipkedte az arcomat, ezért féltem tőle és mindig elbújtam a lányokhoz, mert ott nem keresett.
- Tudtam én, hogy a lányokkal játszottál -nevetek.
- Csak csajoztam. Már akkor is szívtipró voltam. Most te mondasz.
- 4 évesen megtanultam fára mászni, annyira örültem, hogy nem kapaszkodtam és leestem. Az egész karom kábé a vállamig gipszben volz több mint egy hónapig.
- Béna. Amikor G suliba kezdett járni nem értettem én miért nem mehetek és egyszer mikor beteg volt bementem helyette.
- Stréber.
- Nem már. Anya tökre ki volt, hogy eltűntem, az iskolából hívták fel.
- Suli előtt összegyűjtöttem bogarakat meg csúszómászókat és a lányok hajába, táskájába tettem őket. Vagy ártatlanul megmutattam a biológia tanáromnak, azt hiszem nem nagyon bírt.
- Tipikus Louis. Én a pillangókat gyűjtőttem, de csak amik már nem éltek, a többit elegedtem.
- Tipikus Harry. Édes. Amikor anyám terhes volt, édességet akart, de nem tudott felkelni, ezért én csináltam neki pudingot. Az egész konyha úszott a tejben és a csoki pudingban. Bevittem neki egy pohárban, de nem mondtam el neki, hogy mi van kinn, este pedig amikor Mark hazajött elcsúszott rajta, vicces volt.
- Egyszer nagyon szerettem volna segíteni anyumnak, ezért kiszedtem helyette a mosógépből a ruhákat... a WC-be.
- Ez biztos trauma volt, azóta mindig normálisan kiszeded a ruhát -nevetek, majd bal lábamat átvetem a hintán, hogy feléfordulva lovaglóülésbe helyezkedjek.
- Pontosan. Annyira büszke voltam magamra -hajtja le a fejét. Imádnivaló. Mi? Inkább ennivaló...Mi? Csak simán édes. Mi?
- Öh... mikor Lottie négy éves volt és összevesztünk, levágtam a gyönyörű szőke copfját, napokig bőgött és hetekig nem szólt hozzám.
- Amúgy van egy olyan emléked is, amitől nem sírt valaki? És mondjuk aranyos. Ja, nincs, tudom, én jövök -néz felém nevető szemeivel -Amikot Gem tanított görkorizni, állandóan a fenekemre estem, ezért oda raktuk a bukósisakot.
Elképzeltem a kicsi Harryt, bukósisakkal a fenekén, és nem tudom elrejteni vigyorom. Miért nem ismerhettem meg őt kábé mondjuk amikor született. Sokkal boldogabb gyerekkorom lett volna és talán neki is. De már nem változtatnék meg semmit, hisz így járhattam vele...illetve nem. Sosem jártunk...mi BARÁTOK voltunk, vagyunk. Ne, nem gondolhatok ilyenekre. Már megbeszéltem magammal, hogy mindent kitörlök, és azt hittem sikerül. De pár napja össze vagyok kavarodva. Mióta lefeküdtem Evelynnel, vagyis nem, nem feküdtem le vele, emlékszem , hogy nem, ami nagy megkönnyebbülés... bár megtehettem volna, semmi akadálya nem volt. A sok szar ellenére mégis volt valami, ami jó volt az utóbbi pár hónapban: hogy nem gondoltam arra mink volt Harryvel, csak azt tudtam, hogy már nincs. És még mindig nincs. Nekem pedig hiányzik. A szabadságunk. Az a bármi, ami nekünk volt, és senki más nem érthette, csak a miénk volt, mélyebb bármilyen barátságnál, bármilyen... szerelemnél. A legmélyebb kapocs, valami amire azt gondoltuk, nem törhet meg. Elvették tőlünk, azt amihez semmi közük nem volt. Tudom, hogy végül is az én hibámból lett vége, meg talán Harryéből, de azt is tudom, ha rajtunk múlt volna, örökké tartott volna. Próbálok hinni abban, hogy minden fájdalom, minden sötét nap, minden hideg pillantás, minden egyedül tötött éjszaka meg fogja érni, mert minden ami történt, egy nagyobb jóért szolgált, és remélem ez minél előbb itt lesz. Az a február elseje, Harry tizenkilencedik szülinapja, volt az egyik legrosszabb napom, de nem csinálnám vissza, mert ha akkor folytatjuk, és többet fektetünk bele, jobban fájna, azt hiszem. Nem csinálnám vissza, de vissza akarom kapni. Legalább annyira jó barátként, ahogy voltunk, hogy ha épp olyan kedvünk lenne megfogjuk egymás kezét, vagy bármikor kellemetlen kérdések nélkül megölelhetném. Azt akarom, hogy újra én legyek az egyetlen ember, akit mindennél jobba szeret, akiben a legjobban megbízik. De ez a lehetőség elúszott. Sosem lehetek az első helyen és fasz vagyok, ha ezt akarom. De ezt akarom. Szóval fasz vagyok.
Harry meglengeti a kezét az arcom előtt, ijedten nézek a szemébe, de azok barátságosok és csillognak, nincsenek többé összeszűkült haraggal, vagy kétségbeesett fájdalommal teli zöld szemek. Az már nincs többé.
Emlékeztetem magam, hogy még mindig Louis vagyok, és mindezt lazán kell felfognom. Gyorsan kerítek egy emléket, amit mondhatok, mielőtt kínos lenne a csend, bár nálunk olyan nincs.
- Sosem tudtam veszíteni és egyszer mikor anyám nyert, bosszúból beraktam a kicsi Fizzyt a mosógépbe, de nyitva hagytam az ajtót, azért olyan rossz nem voltam. Vagy volt, hogy nem szóltam senkihez egy hétig.
- Nem mintha most tudnál veszíteni -nevet ki.
- Mivel amúgy is mindig nyerek.
- Csak, mert hagyom. Különben nem szólnál hozzám egy napig.
- Egy hétig -javítom ki.
- Annyit nem bírsz ki.
- Ne legyél annyira biztos magadban Sty...Harold.
Kinyitja a száját, gondolom, hogy azt mondja: hívhatsz Stylesnak, de nem mond semmit, csak mosolyogva ingatja a fejét.
Ő engem néz és én is nézném őt, de egy apró mozgás elvonja a figyelmem. Egy maszatos arcú kislány állt meg Harry hintája mellett. Természetesen azonnal megérzi a jelenlétét és arra kapja fejét.
- Hintázhatok? -kérdezi a kislány mutatóujját a szájába véve.
- Persze -áll fel rögtön Styles. Igazi úriember. Azt hiszem beleszeretett ebbe a kislányba is, akár Luxba, és az összes gyerekbe akivel találkozott. Ez is egy dolog, ami csak gyönyörűbbé teszi őt. Ilyenekre pedig nem gondolok.
A kislány próbál felmászni a hintára, de túl magas neki.
- Segítsek? -kérdezi. Persze, hogy megkérdezi. A kistündér bólint, majd mikor Harry felrakja a hintára, mosolyogva megkapaszkodik és felnéz.
- Izabell vagyok -mutatkozott be. Úgy érzem ő is beleszeretett Harrybe, de ez szinte mindenkivel megesik.
- Én Harry -biccent, és magához húzza a hintát, hogy meglökje.
- És te? -néz felém Izabell.
- Jennifer -vágom rá, mire Hazz megforgatja a szemeit, de nem javít ki.
- Nem is vagy lány -mutat rám a kislány.
- Nem, de ez a becenevem -mosolyodok el angyalian, a kislány pedig felnevet.
- Képzeld el, én már 4 éves vagyok -fordul vissza Harryhez, és ujjain mutatja.
- Én már 19.
- De büszke valaki -motyogom, Harry csak legyint egyet.
- Sokat játszottál ma?
- Nem, a fiúk nem játszanak velem, Robbie meghúzta a hajam és azt mondta, hogy lány vagyok ezért nem játszhatok velük -bizonygatja Bella. Harry lelkitársa, szerintem egymásra találtak.
- Robbie a testvéred? -néz Harry a csúszdázó kisfiúk felé.
- Adam a testvérem, Robbie az ovistársa, Amynek se engedik, hogy velük játszon.
- Mert Amy is lány? -vonja össze a szemöldökét Harry. Nagyon megértik egymást.
- Igen, Amy, Robbie testvére, és Amy már 7 éves -mondja Izabell, mintha ez elképzelhetetlen tény lenne.
Ezután elbeszélgetnek az ovis homokozótól kezdve, a délutáni alváson keresztül, az óvónéniig, aki leszidta őt, mert elvett egy almát az asztalról, ahonnan nem szabadott volna. Néha engem is bevesznek, de olykor Izabella annyira nevet, hogy majdnem leesik a hintáról, ezért csak figyelem őket. Teljesen úgy társalognak, mintha ismerősök lennének, Harry pedig minden figyelmét neki szenteli. Elképesztő, ahogy a gyerekekkel bánik, vonza őket magához, és nem tudnak elválni tőle, amnyit kérdez, minden kis dologról, hogy a kislány érezze, Harry tényleg figyel és érdekli is amit mond. Harryből a világ legjobb apja lesz.
- Örökbe is fogadod? -kérdezem Harrytől mikor kis ideig csendben vannak.
- Bárcsak -mosolyodik el.
- Lehetsz az apukám -mondja a kislány -Te meg az anyukám -fordítja felém csokis kis arcát.
- Én fiú vagyok, inkább Harry lesz az anyukád, jó?
- De te vagy Jennifer -kucog fel.
- Oké, Harry, örökbe fogadjuk -nézek komolyan a göndörre, aki egy óriási szeretetteljes mosolyt villant felém. Meg tudom mondani, mennyire a szívéhez nőtt ez a kis angyalka és azt is, hogy nem akarja itt hagyni, de mennünk kell.
- Szerintem Izabell -guggol le elé Harry, ahogy megállítja a hintát - Menj oda a fiúkhoz, és mond meg nekik, hogy attól, hogy lány vagy még játszhatnak veled és ha nem akarnak, mond hogy te amúgy is sokkal jobb dolgokat tudsz játszani egyedül, mint ők.
- De én nem tudok...
- De, mert ha nem akarnak játszani veled, nem is érdemlik meg. Építs homokvárat, ők biztosan nem tudnak.
- Jó -mosolyodik el Izabell és lecsússzan a hintáról, pont Harry elé -Te vagy a kedvenc barátom -öleli át apró karjaival a széles vállat -Te meg a második -lép felém és megismétli a mozdulatot a karommal, mivel így féloldalasan nem tudom másképp megölelni, csak ő szorítja magához a kezem.
Elköszön tőlük és elfut a fiúkhoz. Harry arckifejezését látva, Bella után akarok menni, és visszahozni neki.
- Azért ne sírj -fogom meg a vállát, mikor felkelek, és elhúzom.
- Én... -kezdi.
- Tudom. Gyere, menjünk -beletörődve bólint. Olyan jó, hogy van Lux akivel babázhat, ha olyan kedve van, igaz Lux már nem baba, de ő pótolja Harry gyerekhiányát.

Az út csendes, de nem kellemetlen. Én a vezetésre koncentrálok, ő pedig az ablaknak döntött fejjel merül el a gondolataiban.
A megengedettnél gyorsabban száguldunk, hogy minél hamarabb ott legyünk. El sem hiszem igazán, hogy ez a nap rohadtul a miénk. Nem tudom Anglia mely részénél járunk, de a GPS szerint jó helyen és pár perc múlva megérkezünk. Olyan, mintha a világvégén lennénk szó szerint semmi és senki nincs erre csak a természet.
- Már most nem akarok hazamenni -suttogja.
- Jó lesz itt? -állítom le a kocsit, miután lehúzódok.
- Ühüm -rögtön ki is pattan az autóból. A hely teljes nyugalommal áraszt el, csend van, ami a mi életünkben aztán rohadt ritka, ez az a fajta csend, mikor csak a szelet hallod, a madarak csiripelését és a fákat, szóval csak a természetet. Harry ezt jobban tudná jellemezni, oldalakon keresztül, ő ért ehhez.
- Hagyjuk itt a kocsit és menjünk el szétnézni -kéri, de nem kell, ez pontosan az, amit én is tenni akarok, senki nem jár erre és jó esetben visszatalálunk ide, nincs miért aggódnunk. Összeszed néhány cuccot, amire szükségünk lehet, én pedig aztán lezárom a kocsit.
Ez a hely az egyik legszebb, ahol valaha voltam. Az a baj, ezzel az élettel, amit élünk, hogy rengeteg helyen járunk, de nem, vagy csak alig látunk belőle valamit.
- Mit gondolsz Louis, hagyod, hogy fényképezzelek? -dönti oldalra a fejét kicsit.
-Engem, miért? Itt ez a hely, ami valószínűleg ezerszer szebb és lehet, hogy sokáig nem láthatsz majd hasonlót.
- Ez nem igaz - motyogja, nem tudom melyik részére a mondatomnak - Szeretnélek lefotózni. Téged ÉS a természetet. Megengeded?
- Nem hiszem, hogy... -a szeme úgy csillog, és megtennék bármit, hogy egész nap így maradjon.
- Kérleeeeek! Nem is fogod észrevenni -néz rám óriási pupillákkal, mintha be lenne szívva. A szememet forgatom, de nem válaszolok, kikerülöm és tovább sétálok a felfele vezető úton.
- Ezt egy okénak veszem -kiált utána, mire felnevetek -Képről jut eszembe, mit is akartál mutatni nekem?
- Nem akartam -válaszolok, mikor mellém ér.
- Kérhetsz bármit -emlékeztet, én pedig előszedem a telómat.
- Tessék -adom a kezébe, de nem nézek rá, egy másodperc után érzékelem, hogy nem követ.
- Ez... én... mi... miért... miért csináltad? -dadogja.
- Gondolkoztam, hogy milyen képet rakjak ki profilnak... aztán gondoltam csinálok, csak utólag nem tűnt puplikálhatónak. Nem tetszik? Szerintem életünk képe lett -nevetek fel, Harry pedig csatlakozik, de látom a zavart a szemeiben, inkább mert rajtam feküdt, és még kép is van róla, mint hogy azért mert lefényképeztem.
- Mi lenne, ha csinálnánk egy normálisat? -billenti oldalra a fejét, ezt mindig akkor csinálja, mikor fél megkérdezni valamit. Ez is! Régen kurvára bármit mondhattunk egymásnak, semmi sem volt kínos.
- Persze, csinálhatunk -vonom meg a vállam -Majd elvisszük Alan temetésére "sosem tudtad meg mit tettünk aznap, sajnálom".
- Beteg vagy. Alan meg se hívna a temetésére.
- Én azért elmennék. Biztos miattunk halna meg.
- Louis ő is ember, mint mi -próbál leszidni, de alig tudja visszatartani a nevetését.
- Ez nem igaz. Ezzel, hogy ezt mondtad, bizonyítottad, hogy hármunk közül, te biztosan nem vagy az. Harry, az emberek elbaszottak.
- És én nem vagyok? -rázza a fejét értetlenül, majd tovább indulunk.
- A tény, hogy nem tudod azt, hogy nem, is ezt bizonyítja. Én rájöttem. Egy kibaszott angyal vagy.
- Kibaszott?
- Az csak egy jelző Harold, ne köss bele mindenbe állandóan.
- Látod, nem vagyok angyal.
- Kicsit hibás angyal? -alkudozom, mire szélesen mosolyogva megrázza a fejét. Valójában ő tényleg az, teljes értékű angyal, csak véletlenül tévedt a földre, biztos valami dolga van, mondjuk, hogy összetörje a szívem, vagy megjavítsa, összecelluxozza, tök mindegy. Ma valami nincs rendben velem, Harry tuti kevert valamit reggel a csokiszirupba.
- Ugye tudod, hogy ettől függetlenül még kell csinálnunk képet -állít meg, előhalászva a telefonját a zsebéből -Ha én angyal vagyok te is csak, hogy tudd -suttogja a fülembe és amint elmosolyodok kijelentésén megcsinálja a képet.
- Ez az eddigi legjobb képünk -mosolygok büszkén -De nem csinálunk többet -emelem fel az ujjam szigorúan.
- Csak én rólad... -motyogja halkan, úgy döntök figyelmen kívül hagyom.