6. fejezet

Áldás, békesség, figyelem!
A vágányon új rész halad át, a blog utasai a vágány mellett kérjük, vigyázzanak. Szíves megértésüket köszönjük a késés végett.
Kérjük, készítsék elő kommentjeiket, mert a kijáratnál ellenőrizzük.
R&L

*Harry szemszöge*

-Igen? –szólok bele, mert ő nem teszi.
- Louis? –hallok egy női hangot.
- Majdnem, de nem –mosolyodok el és leülök Loui ágyára –Harry Styles vagyok.
Csendben maradt, úgy tűnt mintha lerakta volna, de hallom, ahogy lélegzik.
- Komolyan? –kérdezi végül lassan –Harry Styles-szal beszélek?
- Ja, én vagyok –a mosolyom kiszélesedik. Szóval tudja, hogy ki vagyok. Ilyen reakciót váltok ki belőle, mikor állítólag lefeküdt Louis-val. Tetszik.
- Oké… én Evelyn vagyok.
- Tudom –a hangom önkéntelenül lett mélyebb. Ez a „csajozós” hang, de emlékeztetnem kell magamat, hogy nem ez a feladatom –Bocsi, Lou most elfoglalt, de ha szeretnéd, átadhatom neki az üzeneted.
- Öhm… oké, csak annyit akartam, hogy elvitte a napszemüvegemet és szükségem lenne rá –mondja ki. Óriási probléma. Én is ezzel foglalkoznék, ha lefeküdtem volna, részegen Louval, és ott hagyna. Ja, nem.
- Nem láttam, hogy lett volna nála szemüveg –gondolkozok el –Vagy ha mégis, azóta már nyoma veszhetett a kocsiban, vagy a szobájában –nézek közbe –Ne tudd, meg mi van itt.
Halkan felnevetett, de nem válaszolt, így folytattam.
- Esetleg vesz neked egy újat.
- De nekem az kell –hangsúlyozta ki az „az” szócskát –Párizsból van.
- Hmm, az más –megértem. Nekem is vannak dolgaim, amihez ragaszkodom, és ha elveszteném őket, pótolhatatlanok lennének.
- Akkor?
- Talán a kocsijában van, de az most nincs itt… de ha megtaláljuk, ígérem, Louis visszaadja.
- Köszönöm –sóhajtja, érzem a hangjában a megkönnyebbülést.
- Szívesen.
- És… -kezdi. Lou pont ezt az időpontot választja, hogy belépjen –Semmi.
- Oké, majd visszahívlak –mondom gyorsan, közben Lou fogva tartja a tekintetem és felvont szemöldökkel néz a szemembe. Kinyomtam és magam mellé dobtam a telefont.
- Mióta bonyolítod a hívásaidat az én számomon?
- Evelyn volt.
- Mielőtt visszahívnád, emlékeztetlek, hogy nem osztozkodunk.
- Nem… -mivel a hangja gúnyos, inkább csak figyelmen kívül hagyom –A napszemüvegét akarta.
- A kocsimban van –von vállat és felém sétál.
- Megígértem, hogy visszaviszed neki –néztem fel rá.
- Talán majd te. Biztos nagyon jóban lettetek –Most féltékeny? Azt hittem nem érdekli Evelyn.
- Megígértem, te pedig vissza fogod neki adni.
- Nem vagy jó az ígéreteid megtartásában…
- Louis!
- Most hirtelen az anyám lettél?
- Mi a bajod?
- Miért kellett felvenned? Mondtam, hogy nem akarok beszélni vele, se találkozni, se semmit –mondja lassan és elfordul –Kábé elbasztam az életét.
- Pontosan és most nincs semmije. Nem hagyhatod ott.
- Mégis hogy segíthetnék neki? –Lou elbizonytalanodott? Komolyan? A mai nap csupa meglepetés.
- Először is találjuk meg a napszemcsit és vidd, neki vissza, mert Párizsból van és kötődik hozzá.
- Mint te a takaródhoz? –nevet ki. Tudom, hogy a gyerekkori plédemre gondol, amit majdnem mindenhova magammal viszek, hogy azzal aludjak.
- Hagyjál Lou –lököm meg a karját.
- Vigyél a kocsimhoz –indul kifelé. Magabiztosan, hogy követem. Fuck, persze hogy követem.
- Viszlek… -tápászkodtam fel és nagyokat lépve hamar utolértem, még a földszintre vezető lépcső előtt. Mikor már majdnem a sarkán taposok, váratlan mozdulattal a zsebébe süllyesztett karjai és oldala közé csúsztatom kezeimet, bekerítve a hasát.

*Louis szemszöge*

Tudtam, hogy követ, ha nem az se baj, tudom, hol tartja a pótkulcsot. De erre úgyse lesz szükség, túl friss a bűntudata az orrom miatt. Azon gondolkoztam, hogy akkor most komolyan vissza kell mennem Evelynhez. Azaz visszamegyünk Harryvel? Ez egyértelműen nem jó ötlet, a csaj tuti teljesen odalenne, hogy Harry Styles, így meg úgy, és ahh stb. És Louis Tomlinsonnal mi van? Az nem izgatta, először azt se tudta honnan vagyok ismerős neki, aztán egy „aha, ja, tényleg, hol a testőröd?”-del lerendezte. Oké értem én, hogy Harold magas, sármos és van egy kisugárzása, amire ugranak a lányok/nők. Meg a fürtjei. Rendben, azok tényleg ellenállhatatlanok, egyszerűen nem tudod megállni, hogy ne babrálj velük. Meg a zöld íriszek, olyan ritkák, és a gödröcskék milyen bájosak blabla. Értem én, nekem ilyenek nincsenek, de… WTF? –épp a gondolatmenetem izgalmas részéhez érnék, amikor fölsorolnám a figyelemre méltó tulajdonságaimat, de egy szívroham megszakít. A fejemben kavargó dolgok elnyomták Hazz lépéseit, nem észleltem, hogy már a sarkamban van, így a szívem dübörögve megugrik, amint két kar átfog a hasamnál és egy test simul a hátamhoz. Automatikusan lendítettem hátra a lában, hogy sípcsonton rúgjam támadómat, de kibillent egyensúlyomból és felemel.
- Mit művelsz? – a lábaimmal kalimpálom a levegőt, Harry pedig ennek ellenére, megpróbál tenni velem néhány lépést.
- Viszlek, ahogy kérted –nyögi két lépcsőfok között.
- Oké, oké Harry elengedhetsz –kiáltom gyorsan, mert eléggé furcsa pózban emelt fel, plusz, mert rossz a háta és nem kéne terhelni.
- Biztos engedjelek el? –áll meg, de még mindig tart.
- Tegyél le! –parancsolok rá erélyesebben. Érzem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, de elég nehezen, mivel a hátam neki nyomódik. Lassan leenged, én pedig rögtön megfordulok. Egy lépcsővel feljebb áll, mint én és amúgy is magasabb, így fel kell néznem rá.
- Nehéz vagyok? –vigyorodom el.
- Nehezebb –beletelik egy pillanatba, míg mindketten felfogjuk ennek a jelentését. Gyorsan elkapja a tekintetét, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom. Bárcsak elfelejthetném a múltat, bármit megadnék érte. Kiballagunk a kocsihoz. Mintha nehezebben menne a mozgás a mellkasomat szorongató hirtelen kedvtelenségtől és megmagyarázhatatlan hiányérzettől. Magamhoz akarom szorítani Harryt, hogy enyhítsek a fojtogató feszültségen és eltereljem a gondolatait, de nem teszem. Sok mindent nem teszek. Legalább ő elfelejthetné, és beszélhetne hozzám az emlékek közbeszólása nélkül.
Tudom, hogy ezt most át kell hidalnom, ha nem akarom, hogy tönkrevágódjon a hátralévő egész együtt töltött időnk. Francba, pont ilyenkor nem jut eszembe semmi hülyeség, ami megnevettetné. Szükséghelyzetben ez az egy tehetségem is cserben hagy.
- Amúgy Harry –köszörülöm meg a torkom.
- Igen? –néz rám zavartan. Aztán kinyitja az anyósülés felöli ajtót, mert nem tud mit kezdeni a kezével, de el is engedi és megkerüli a járművet, hogy beszállhasson. De még nem teszi, vár a válaszomra.
- Úgy emlékszem, ma haza akartál menni, szóval… -kezdem lassan. Ő is mindig úgy szokta mondani, hogy „haza”, pedig az, az anyukája háza, de végülis megértem, hogy azt nevezi otthonnak, és nem ötünk közös lakását. Amiben alig lakunk, főleg, hogy Zayn sokszor van Perrievel, Liam Sophiával, és mindünknek van saját háza is, de én például még nem aludtam a sajátomban, jobb nekem, ha nem vagyok egyedül.
- Hazamegyek, miután elintéztük –előz meg a válasszal. Hálás vagyok, mert szerintem nem sikerült volna értelmes mondatot kihoznom ebből –Illetve –szól hirtelen –Addig maradok, amíg szükséged van rám.
Magamban kínosan nevetek. Erre mit válaszolhatnék, úgy hogy ne hazudjak?
- Köszi –beszállok a járgányba, mire ő is követ. Miközben a kulccsal babrál, majd beindítja a motort, azon gondolkozom, még mit is mondhatnék, de ő szólal meg előbb.
- Komolyan elvetted Evelyn szemcsijét? –nevet fel hitetlenül.
- Most esett le? –mosolyodok el.
- Ja… mármint, hogy gondolom női –vonja fel a fél szemöldökét.
- Igen, de nem rózsaszín és csillogós, hanem normális, tök jól néztem ki benne.
- Ebben biztos vagyok –mosolyogva néz ki a szélvédőn. Lehet, hogy mégsem kéne erőltetnünk ezt a beszélgetést… de legalább neki elterelték a gondolatatait, ha már én itt szenvedek. Ez csak azért szar, mert nem szoktam a múltra gondolni, csak kivételes alkalmakkor… ez a mostani is az, és ezek csak akkor jönnek elő, amikor Harry van olyan kedves, hogy emlékeztet, nem tudatosan, de mindig elszólja magát. Valami olyasmi felé kell, tereljem a figyelmét, amiről szeret beszélni és biztosan semmi közöm hozzá. Kevés ilyen dolog van, mert szinte bármiről képes vagyok beszélni, főleg vele. Szinte! Egy ilyen kivétel a könyvek témája, ami viszont Stylest eszméletlenül lázba hozza. Ő majd lelkesen magyaráz, én meg alhatok. Legutoljára valami Shakespeare gyűjteményt láttam nála, szinte kötelességének érzi bedarálni a hazai irodalmat, mint alap műveltség részét. Mintha még mindig suliba járna. Későn kezdi a stréberkedést, mintha még számítana, ilyenekkel már rég nem kell foglalkoznunk. Egyszer engem is megkörnyékezett egy Arthur Conan Doyle kötettel, hogy együtt találgathassuk a gyilkos kilétét, aztán együtt csodálhassuk Arthur összetett zsenialitását, amivel annyiszor meglepett már milliókat. Én inkább leültettem a Benedict Cumberbatch féle Sherlock elé és így minden megerőltetés nélkül sikerült teljesítenem vágyait, közben mellesleg én is élveztem. A részek közben csomószor belestoppoltunk, hogy megvitassuk egymás teóriáit, fogadtunk a gyilkosra, majd arra, hogy Benedict végül hogyan mászik ki a szarból. Sokszor túllicitáltuk egymást képtelenebbnél képtelenebb összeesküvés elméletekkel. Aztán a rész végén mindig megengedtem neki, hogy párhuzamokat vonjon Arthur egy-egy kötete és az epizódok, illetve a könyvbeli és a kicsit modernizált cselekmény közé. Aztán, hogy újra és újra felkiáltson: „Boo gondoltad volna? Eskü őrá gondoltam volna utoljára! Sherlock bezzeg megoldotta, azaz Doyle. Zseniális. Egyszerűen zseniális!” És így tovább. Ő a kanapén terült el, én a földön, kanapénak dőlve néztem, ahogy homlokára tapasztott kézzel lenyűgözve bámulja a plafont… na, jó kicsit eltértem a témától. Szóval Shakespeare.
- Hogy megy Shakespeare? –gondolataiból riasztom pár perc csend után.
- Mi? –úgy pillant felém, mintha legalábbis azt kérdeztem volna, hogy mennyi az USA átlag gázfogyasztása per év a gyök alatt a negyediken. Pedig szimpla kérdés volt.
- Shakespeare született Stradford-upon-Avon-ben, későbbi színész és drámaíró. Felesége Anne Hathaway… -daráltam monoton hangon azt a pár adatot, amire emlékszem még irodalomból.
- Loueh, tudom ki Shakespeare, jobban mit te –hűt le a mondat közben, vagy inkább a végén, mert több dolog nem jutott volna eszembe amúgy sem. –Azt nem tudom, hogy jön ő ide –oké, ezért nem hibáztatom.
- Egyik nap láttam nálad azt a vastag drámagyűjteményt, amit lenyúltál a szennyes tartómból. Azért nem szóltam, mert azt hittem olvasni búrtad el, nem pedig a szennyes tömörítési technikámat irigyelted meg.
- Fiú, ez nem vicces! Mosnod kéne néha ahelyett, hogy kilós lexikonokat dobsz a szennyesed tetejére, hogy minél több beleférjen. Azok könyvek, az meg mosnivaló –engedi el a kormányt mindkét kezével kétkarú mérlegként szemléltetve a különbséget –Nem hozhatod őket össze, főleg nem így. Főleg nem Shakespearet! –nevetségesen fel tudja paprikázni magát néhány hülyeségemen.
- Szóval akkor tetszik –következtetek a „főleg nem Shakespearet”-ből.
- Ühümm –lágyulnak el a vonásai. Harry mégsem lenne jó paprikának, ahhoz túl rövid ideig csíp, sokkal inkább fahájra hasonlít. Én meg költőibb vagyok, mint ’speare maga –Újraolvastam a Hamletet –hála a jó égnek nem a Rómeó és Juditkát, az még Shakespeari mércével is értelmetlen. Legalább ne félreértésből haltak volna meg, hanem valami kevésbé röhejes okból. –Emlékszem gimiben nem szerettem a drámákat, mint műfajt. Olyan távol áll tőlem ez a párbeszéde forma, szinte nulla magyarázattal, kimondatlan gondolatok nélkül. De elhatároztam, hogy most pár évvel később újra megküzdök vele és megszeretem.
- Hé, erről nem is tudtam, azt hittem szereted, mert mindig védted Rómeót és Júliát, hogy a békéért haltak meg, pedig ez nem igaz. Előre nem tudhatták, hogy szüleik kibékülnek, sőt ez lehetetlen volt. Egyedül azért haltak meg, mert azt hitték a másikról, hogy halott. Röhejes! –csak akkor veszem észre, mennyire hevesen gesztikulálok, amikor beverem a kezem a kesztyűtartóba. Harold vigyorog, valószínűleg azon, hogy egy könyvről próbálok vele vitatkozni. Francba, tényleg. Megfeledkeztem arról, hogy aludni akartam mialatt áradozik, de közben nem hagyom áradozni, hanem megtámadom olyan területen, amin ő otthon van én meg vendégégben alig.
- Oké, lehet, hogy nem kifejezetten a békéért haltak meg, de biztos, hogy nem is fölöslegesen. Miattuk békült ki a két ősellenség család, megelőzve még több ember halálát. Egymásért haltak meg Lou, mert a másik nélkül nem találták volna a helyüket a világban. Ilyen az igaz szerelem, nem tudnak egymás nélkül lélegezni –félrebillentett fejjel bámulom profilból az arcát, az utat figyeli.
- Oh, Styles, naiv vagy! Hányszor hallottad már, hogy ez a maszlag, csak a költők, írók és rendezők szüleménye, ez a cukros, rózsaszín szerelem? Az, hogy nem találnák a másik nélkül a helyüket idelenn az egy dolog. Egy olyan dolog, ami nem a szerelemhez kötött, inkább olyan emberhez, akivel a legtöbb időt együtt töltöd, aki a legjobban ismer. Ez inkább a lelki-társadra vonatkozik.
- Igen, igen, szerintem is, pontosan. De miért ne lehetne a szerelmünk a lelki-társunk? Szerintem ott már baj van, ha nem ő ismer a legjobban, idővel persze, és ha nem ő ért meg a legjobban, ha nem hozzá kötődsz a legjobban. Honnan veszed tehát, hogy Rómeó és Júlia nem voltak lelki társak?
- Azt nem mondtam. Arról van szó, hogy „nem tudnak egymás nélkül lélegezni”. Csillogós baromság! –forgatom szemeim –A szerelem túldramatizálása. A tüdőnk nincs kapcsoltban a szívünkkel. Meghal a szerelmünk? Fáj. Lehet, hogy nem tudunk soha teljesen túllépni, de lélegezni tudunk, a tüdőnk automata, szóval az élet megy tovább. Újabb emberekkel találkozunk, megszeretünk és a sebek összehúzódnak egyre kisebbre. Tudom –teszem föl a kezem, mielőtt közbe vágna –a heg mindig ott lesz, hogy emlékeztessen. Akármilyen pici, nem tűnik el –és ekkor megint másra gondolok, mint kéne. Hiába, ugyanez érvényes minden sebre. Az enyém Harrytől van és mivel ő a lelki-társam mindig itt van, hogy emlékeztessen a hegre. Próbáltam- Isten látja- olyan témát keresni, amiben nem jön elő, de mintha ez a heg a szemhéjamon lenne, és ahányszor lehunyom, pislantok, kénytelen vagyok meglátni.
- Jaj, Louis, nem kell mindent szó szerint venned, nézz kicsit a dolgokon túl. Nézz el a fa mellett, hogy meglásd az erdőt! Akkor inkább úgy mondom, hogy nem akartak egymás nélkül lélegezni. És tudod mit? Ez inkább a szerelem, hogy tudtak volna, de a másik nélkül nem akartak –már a parkolóban állunk újra.
- Na, látom téged sikeresen megnyert magának ’speare –paskolom meg a karját csipkelődve.
- Miért becsülöd alá ennyire a szerelmet? Szinte erről énekelsz az összes dalban te is –szemei szomorúak és komolyan tartják fogva az enyémeket. Tudom, hogy sokat ad a véleményemre, nem kellett volna így beállítanom a dolgokat, attól még, mert valamit elrontottam és félreértettem. Ő bizonyára nem hitte, hogy az szerelem ami „valami sokkal fontosabb”.
- Nem becsülöm alá –mondom magabiztosan és megtoldom egy mosollyal. Hazz mégis ráncolja a szemöldökét, úgyhogy kijavítom magam –azaz alábecsültem. Mármint úgy hangzott, de nem gondolkozok ennyire durván. Csak… a szerelem fontosabb volt nekik, mint maga az élet?
- Hát persze –ránt vállat –az élet értelme fontosabb az életnél.
-A szerelem lenne az élet értelme? –gondolkoztam hangosan.
- Tudsz jobbat? –vág vissza.
- Hát talán. Mármint, hogy az értelme nem a szerelemre mutat, hanem magára az életre, hogy hozz ki belőle minél többet és akkor ebbe benne van a szerelem is. Sokan vannak, akiknek nem adatik meg és akkor most ők maradjanak céltalanok? –nem válaszol, sikerült elgondolkoztatnom. Elveszem a műszerfalról a kocsi kulcsom és átszállok az immár szabad Chevybe.

5. fejezet

*Louis szemszöge*
- Louis? -Harry hangja türelmetlen, de egyben megkönnyebbült volt -Hol vagy? Baj van? Miért nem reagáltál? Már több, mint tizenöt órája nem hallottam rólad. Miért nem mondasz végre valamit?

- Mert nem hagyod… - morogtam, miközben a szívem tájára kellemes melegség költözött. Jó dolog, ha van valaki, aki törődik az emberrel – Csak az a szitu, hogy nem indul a kocsim…
- Lerobbantál?
- Nem. Nem indul. Beültem, a motor megy, de a kocsi nem mozdul, csak rángatózik.
- Szóval akkor, még mindig a stúdiónál vagy? - kérdezte lassan.
- Harold, te hülye vagy- reagáltam le az abszurd kérdését.
- Nem, a kérdés volt az – kérte ki magának – Szóval, lássuk csak, mi okozhatta a hibát?- vette elő a merengő hangját.
- Mi lenne, ha mondjuk, értem jönnél?- vágtam közbe, mielőtt még elkezd találgatni, én meg itt ragadok estig.
- Jó, jó, indulok. Megyek már!- kapott észbe, légzése szaporább lett a sietségtől. Hirtelen megijedtem, hogy akkor most lerakja.
- Harry! –kicsit hangosra sikeredett, pedig csak gyors akartam lenni.
- Mi, mi van?- hála az égnek itt van még.
- Semmi, - nyomtam el egy sóhajt, mert talán félreérti, így is beijesztettem az ordibálásommal – Csak ne rakd le!
- Miért tenném?- kérdezte szórakozottan- Ugye van benne benzin, vagy, hogy jutottál, oda ahol vagy?- folytatta az eszmefuttatást a problémával kapcsolatban.
- A mutató azt állítja, hogy még jócskán van benne- úgy döntöttem együtt működök vele a „nyomozásban”, addig is vonalban marad velem.
- Egyáltalán, hol vagy?
- A zöld hídnál, van egy parkoló, nem a mi oldalunkon –gyerekesen hangzik, de így a legérthetőbb: csak egy zöld híd van errefelé és a „nem a mi oldalunk” pedig nem a sötét oldalt takarja; hanem egyszerűen a Temzével elválasztott földdarabok másikján lakunk.
- Hogy kerülsz oda?- számítottam erre a kérdésre, illetve tudtam, hogy ez következik.
- A pólómon lévő folt vezetett ide- vágtam rá frappánsan, ugratva őt.
- Varázslat!- suttogta elnyújtott hangon, megbabonázva.
- Úgy látszik a kocsi is bűbáj alatt áll, úgyhogy gyere jótündér, oldd fel és ments meg!
- Jótündér?- kuncogott. Magam előtt láttam a gödröcskéit.
- Lehetsz varázsló is. Gandalf?
- Jól van, kicsi Bilbó, el ne mozdulj! Ne feledd, ellenséges területeken jársz!- mégiscsak sötét oldal lett a város e részéből.
- Ha akarnék, se tudnék mozdulni, a gyűrű fogva tart- panaszoltam síri hangon és akkor még nem is tudtam mennyire közel járok az igazsághoz.
- Addad ide! Eném dhlágasszág, gyelle ide Kollamhosz!- váratlanul ért Harry „átváltozása”, kirázott a hideg, mert meglepően jól csinálta. Miket titkol előlem…
- Nem a tied Kjollam! A kasszdájé, kaszdát szeretjük, kaszda nem pánt minket – szálltam be a játékba. Harrynek eltartott egy ideig, míg válaszol, mert a nevetéstől nem sikerült kellőképp elváltoztatnia a hangját. Többszöri neki futás után végre sikerült kikrákognia Gollamosan ezt az egy szót:
- Kollam!
- Szmíjjagol! –vágtam rá mézes-mázosan nyújtva.
Az egész utat végig telefonáltuk, mire szólt, hogy már a hídon van. Kikászálódtam a kocsiból, hogy észrevehessen. Mikor befordult a parkolóba a fehér kocsijával, még mindig nem raktuk le.
- És íme, ott jő Gandalf! Szürke Gandalf, fehér lovon- sétáltam felé fülemen a telefonnal. Nevetve szállt ki az autóból.
- Nocsak, a kis Zsákos- jött nekem vállal, vigyorogva és zsebre vágta a készüléket- Kóbor Bilbó hazatér- szívatott tovább elérve, hogy ne várjak tovább a bosszúval, hirtelen kitettem elé a lábam, hosszú lábai összegabalyodtak és elesett volna, ha nem rántom vissza a szövet kabátja nyakrészénél fogva.
- Óvatosan Gandalf! Maga kétballábasabb, mint emlékeztem- vágtam vissza. Nem szólt semmit, csak a térdére támaszkodva meredt maga elé. Épp közelebb hajoltam, hogy kizökkentsem a bambulásából, amikor hirtelen egyik kezével elengedte a térdét és nagyot taszított a mellkasomon. Neki tántorodtam a közelben parkoló dzsipnek, ő elégedett vigyorral a fején indult el a kocsim felé, bosszúsan követtem. Bemászva próbálta elindítani, de Gandalf ide vagy oda, ugyanazt tapasztalta. Lehet, hogy csak meg kéne húzatni egy másik járgánnyal, és beindulna.
Amíg ő tovább vizsgálódott belül, még be is préselte magát a vezetőülés előtti kis helyre, hogy láthassa a pedálokat, addig megkerültem a járművet, hátha észreveszek valami rendelleneset. Baszd meg!
- Harry!
- He? – nyögte miután kimászott. A homlokába szökő tincseket igyekezett visszaállítani, hogy rám láthasson a kocsitető fölött. Intettem neki, jöjjön át az én oldalamra az anyósülés felőlire. Kérdőn meredt rám, mire idegesen belerúgtam az elülső kereket fogva tartó fémszerkezetbe.
- A gyűrű, mi?- röhögte el magát.
- De a gyűrűnek, miért pont az én kocsimat kellett megtalálnia?- préseltem ki a fogaim között, tovább rugdosva a kerékbilincset.
- Azért mert Bilbó vagy, és téged nem talált itt, úgyhogy a kocsidat kerítette hatalmába- nevetett saját poénjain- Tommo ne rugdosd azt, attól nem lesz jobb!- rángatott arrább a csuklómra fonódó szorításával- Nyugodj le!- a vállamnál fogva szembefordított magával és szemeit az enyémbe fúrta, hogy kizökkentsen. Nos, szinte rögtön sikerült is neki. Nyugalomhullámokat küldött a testembe, ahogy a bicepszemet dörzsölgette hideg tenyerével. Jó hatással van rám, tökéletes barát. Nem véletlenül a legjobb –Biztosan valamit nem csináltál szabályosan, csak ki kell fizetnünk a büntetést és vihetjük is. Alan gyorsan el is intézi, ne foglalkozz vele, haza megyünk.
Végre észrevettem a szélvédőn a lapot. Az állt rajta, hogy tilos helyen parkolásért és parkolójegy hiányában perkálnom kell.
- Miért állsz a mozgássérültek helyén és miért nem vettél jegyet?- ráncolta a szemöldökét Harry, vállam felett olvasva a papírt.
- Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy figyeljek, arra ki parkolhat itt és ki nem. Szabad volt ez a hely, én le akartam parkolni, ez esett a legközelebb- vonogattam a vállam- Amúgy este nyolctól nem kell jegyet fizetni- zsebre gyűrtem a lapot, lezártam a kocsit és Harryé felé vettem az irányt.
- Igen, de most már másnap dél körül van, egész délelőtt ingyen élt a kocsid.

*Harry szemszöge*

Nem engedtem neki, hogy ő vezessen. Nem azért mert kérdés nélkül ült a kormány mögé. Ez már csak így működik, ha ketten vagyunk, mindegy ki kocsijában, ő vezet, kivéve kivételes alkalmakkor. Louis élvezi ezt az egész gyorsulás izét, tisztára izgalomba jön tőle, meg mindig azt mondja, kikapcsolja az agyát, viszont ez nekem nem működik, jobban oda kell koncentrálnom, nem elég a szemem, az agyam nagyobbik fele is kell hozzá. Azért én vezettem, mert láttam rajta, hogy másnapos. Nagyon. Hálát adtam az égnek, hogy a kocsiját elkapták, lehetetlenné téve, hogy ő maga navigáljon haza egyedül.
Szóval helyet cseréltünk, fura, ellenkezés nélkül átmászott a váltón az anyósülésre, míg én megkerültem a járgányomat. Apró növésűek előnyben, még soha nem kíséreltem meg átmászni ezekkel a hosszú lábakkal ülések között.
Amikor beültem már Alant tárcsázta. Lebeszélte vele, hogy ugorjon be az őrsre és rendezze el. Alan a kocsit is elhozta volna, viszont Lou abból nem engedett. Sokszor nem értem mi ez a kötődés közte és a Chevi közt. Nem indultam el, az után se, hogy letette. Kérdőn pillantott rám.
- Nem megyünk?
- Nem mondanád el végre mi a fenét műveltél az éjszaka?- fogalma sincs mennyi energiámba telt eddig kivárni a választ. Konkrétan egész éjjel, kisebb bóbiskolásokkal figyeltem a telómat, és próbáltam fenn maradni, hogy el ne mulasszam, ha jelez: ír, hív, vagy bármi. De nem tette, úgyhogy hajnalban, már-már reggel küldtem az utolsó üzenetet és kidőltem. A hívása keltett, kakaskukorékolás zavart be az álmaimba, ráadásul az a fajta, amit ébresztőnek lehet beállítani. Erre az agresszív kakasra esküszöm lehetetlen tovább aludni. Most az egyszer megúszta, mert örülök, hogy átállította csengőhangom és most itt lehetek vele, de ez nem azt jelenti, hogy nem állítom vissza a Look after you-t, Louis verziójában. Tudom, hogy utálja, mert az egész számban csak a „hülye orrhangját” hallani, de én szeretem hallgatni a „hülye orrhangját”. Minden számhoz egységesen ez van beállítva, hátha megszólal, mikor ő is velem van. Na jó, talán megérdemeltem a kakast.
- De akkor soha nem érünk haza!- fintorgott.
- Leszarom mikor érünk haza. Egész éjjel arra vártam, hogy eszedbe jussak, a legjobb barátodként, esetleg csak tudni akartam, hogy hol vagy. Egy „minden ok” SMS is megtette volna. Küldtem vagy tízet…
- Huszonnégyet- javított ki. Hupsz.
- A lényeg, hogy egyre sem válaszoltál. Most végre itt vagyunk és még mindig nincs semmi mondanivalód számomra…
- Oké, oké – tette fel védekezően a karjait- Akkor itt megvárjuk a felmentő sereget- hátradőlt az ülésben, neki készülve, hogy ez hosszú lesz- Szóval Evelynnel voltam- ugrott fejest, gondolom a közepébe, mert fogalmam sem volt arról, hogy az ki.
- Evelyn- ismételgettem motyogva, hátha beugrik valaki, akit Louis legalább egyszer említett.
- Nem ismered- röhögött ki- Nyugi én se, vagyis csak egy napja.
- Loui…- ingattam a fejem sokat sejtő vigyorral. Közben igyekeztem elgörgetni a szívemre nehezedő súlyt. Nem akartam elhinni, hogy ezért hagyott ott minket. De sajnos nagyon jól ismerem a spontaneitását és hát az egyéjszakás kalandok elég spontánok.
- Nem, Styles, - lökött meg- ez nem az, amire gondolsz. Ez annál sokkal bonyolultabb- sóhajtott gondterhelten. Louis gondterhelt? Jó bonyolult egyéjszakás kalandnak kellett lennie.
- Hol szedted fel azt az Eugeniát?- kérdeztem a kelleténél kicsit durvább hangon.
- Evelyn. Styles, tudod, hogy Evelyn- persze, hogy tudtam- És ebédnél szedtem fel, amikor is megdobott tésztával- mutatott a pulcsijára.
- Hű- ráztam meg a fejem értetlenül. Néha magasak nekem ezek a Lou-sztorik.
- Nem ő kezdte. Unatkoztam és szegény Evelyn volt ott egyedül rajtam kívül a kínaiban, úgyhogy ő esett áldozatomul. Semmi komoly csak próbáltam felidegesíteni a bámulásommal- ó az a nyughatatlan Lou vér…- aztán beadtam neki, hogy azért nézem, mert maszatos az arca – még mindig nagyon szórakoztatónak találhatta, mert szája széle rángatózott- Persze a végén kiderült, hogy csak basztatom, és kicsit túlreagálta- nézett újra a pulcsijára. Vegye már le- Aztán jobbnak láttuk húzni, mert a tulajok nem nézték jó szemmel a kajacsatát. Visszavittem a munkahelyére és megadtam neki a telószámom- mi? Miért adta meg? Ő hívta az este? Ha tudom, hogy ennyire szeret kajacsatázni, én is megdobálom, nem kell fölszednie, hozzá semmilyen Esmeraldát.
- Miért nem mesélted el ezt a liftben?- végül a sok kérdés közül a fejemben, a leglényegtelenebbet tettem fel. Ez az Harold!
- Mert… - köszörülte meg a torkát - mert… fogalmam sincs miért- tudtam, hogy van fogalma, és hogy épp próbálja palástolni a zavartságát. Ha zavart mindig bereked. Hogy őszinte legyek direkt hoztam fel a liftes kérdést, csak azt nem tudom mi okból. Fura vagyok néha. De ő kihozza belőlem, hogy ne tegyem- Mert nem hittem, hogy lesz belőle valami, minek említsem meg? Harry, sok ember járkál ki és be az életünkbe, szinte percenként. Nem terveztem vele sem második percet- jutott eszébe egy magyarázat, miután visszanyerte a hangját.
- Nem terveztél?- ráncoltam a homlokom hitetlenkedve- Louis, te így nem tervezel, hogy megadod a számod?
- Ja, csak miután kiraktam szólt, hogy várjak, mindjárt jön, de aztán láttam, ideje elugrani érted, úgyhogy eljöttem és ott hagytam a névjegyem, hátha valami fontosat akart- rángatta a vállát. Mindjárt jobban hangzik.
- Szóval valami fontosat akart.
- Nem, csak a pulcsimat letörölni- mosolygott szemtelenül. Élvezi, ahogy szinte kirángatom belőle a részeket. Oké, Louis én türelmes vagyok.
- Akkor miért hívott?
- Ki mondta, hogy ő volt?- nos, azt se mondta senki, hogy mellette is türelmes tudok lenni.
Előrefordultam, megragadtam a kormányt, elfordítottam a kulcsot és kitolattam- Mit művelsz?- kíváncsiskodott az anyósülésről. Csak kipróbálom, hátha egyszer nekem is kikapcsolja az agyam a vezetés.
- Kocsikázzunk- néztem a szemeibe egy pillanatra mosolyogva. Ál mosolyogva.
- Hé, Styles megijesztesz- nézett félre és hátradőlt az ülésben.
- Akkor ajánlom, fogd vissza magad Tomlinson!- dörmögtem- Csatold be magad!- tettem hozzá.
- Minek? Mínusz kettővel mész, ha akarnánk, se szenvedhetnénk balesetet- elérte. Elérte, hogy a jéghideg vérem pillanatok alatt felforrjon. Beletapostam a fékbe. Én sem számítottam rá, megleptem saját magam, de az öv megfogott. Louis már nem volt ilyen szerencsés, nekicsapódott a műszerfalnak. A kormányt szorongató fehér ujjaim, tülkölő autók, a torkomban dobogó szívem. Mit tettem?
- Mi a tököm?- hallom meg tompán a hangját és az élet újra visszagyorsul. Kezeim elengedik a kormányt, szívem lassul, és végre oldalra merek nézni. Az orra elé tartja a kezét, de ujjai között hamar utat törnek a vérpatakok. Nem foglalkozik vele, döbbenten néz engem. A bűntudat a szívemet préseli.
- Bocsáss meg!- suttogom. Tudomást sem veszek arról, hogy könnyek marják a szemeim, gyorsan félreállok és leállítom a motort. Nem bírom nézni, ahogy az ölébe csöpög a vér, de az én kocsimban semmi sincs, ami segíthetne, még csak zsepi se. Befedem kezeimmel az övéit és elhúzom. Tenyerén egy bolhányi hely sincs, ami ne vöröslene. Vissza akarja rakni a kezeit, mert a vér megindul az állán.
- Maradj nyugton, csak megnézem mennyire vészes a helyzet –utasítom, mire szemet forgat, de hagyja, hogy kézfejemmel letöröljem az orrát. Szisszenés nélkül tűri, én pedig nem látok ferdülést az orrán, csak mintha kicsit nagyobb lenne. És hogy kerül lila folt a szeme alá? Közelebbről nézve nem is annyira tűnik a fáradság és a másnaposság jelének- Próbáljuk meg elállítani oké?- hülye kérdés. A pulcsija aljáért nyúlok-, Ennek már úgyis mindegy- magyarázom, mire egyik kezét a magasba lendíti, a másikkal az orrát fogja, így oldalanként hámozom le róla a ruhadarabot, aztán gombócba gyűrve az orrához nyomom.
- Kösz- motyogja az anyag mögül és finoman eltolja a kezem- Kösz mindent, ezentúl bekötöm magam - szemrehányó, de cinikus, tehát minden rendben. Lenyugszom, hagyom, hogy fél kézzel becsatolja magát.
- Hazaviszlek- és végre egyet értünk.
Nem szól pedig már vagy három perce megyünk. Normális esetben kiélvezném, hogy nem jártatja a száját, de most zavar a csend, tudom, hogy haragszik. Arra számítottam kiabál majd: Mi a faszt érzek ilyenkor? Nem tette, pedig jól is esett volna.
- Verekedtél?- köszörültem meg a torkom. Még mindig nem feledkeztem meg a tartozásáról.
- Mi?- kapta fel a fejét döbbenten.
- Miért lila a szemed alatt?
- Mert Evelyn exével összefutottam reggel…- ködösített. Most rajtam a sor, jogosan, hogy megdöbbenjek. Még mielőtt saját teóriákat gyártok, jobb lesz, ha elmond mindent.
- Lou, kérlek szépen magyarázd el- könyörögtem szó szerint. Aztán nem bírtam megállni, kicsúszott a számon:- Lefeküdtetek?- fene a kíváncsiskodásomat.
- Én és Evelyn exe?- egyszerűen nem bír komolyan venni.
- Te és Esmeralda?- na jó nem hibáztatom, én se tudnám komolyan venni magamat.
- Nehezen, nem ismerek semmilyen Esmeraldát.
- Te és Evelyn? – adom meg magam.
- Nem…- miért ilyen bizonytalan?- tudom. Nem tudom - ismétli meg halkabban. Csendben maradok, a vezetésre figyelek, tökéletesen veszem be a kanyart. Nincs jogom hozzá, hogy a felelősségről prédikáljak neki, pont én, Harry Styles, a nőcsábász? Amúgy is idősebb nálam és fiatal. Azt tesz, amit csak akar. Pár perc és magától beszélni kezd. Talán csak ez kellett neki, csend meg türelem.
- Igen, ő hívott. Igen, elmeséltem volna az ebédet, mert tudom, hogy tetszett volna és hobbim megnevettetni téged. El akartam mondani, hova megyek, de sietnem kellett. Komolyan, ez most nem csak kifogás- emelte fel nyomatékul kezeit. Hittem neki, amúgy is szoktam. Bízom benne – Megijesztett…- megijeszt, hogy megijesztették. Megijeszt, mert látom a szemeiben, még mindig annak hatása alatt van –Érted, felhív, és a fejemhez vágja, hogy elrontottam az életét. Először persze csak röhögtem az egészen, mert alig pár órája találkoztunk először, meg aztán a hangján eléggé hallatszott az alkohol, gondoltam az beszél belőle. De aztán olyanokat mondott, hogy most lerakja, mert várja a Temze, meg olyan hívogatóak a habok… Basszus, öngyilkos akart lenni –túr bele a hajába, mint aki még csak most fogja föl. Sajnálni kezdtem Evelynt és bűntudat pislákol bennem, minden rossz miatt, amit gondoltam róla –Soha nem voltam még ilyen helyzetben azelőtt, Harry, mármint rohadt hirtelen ért a felismerés, hogy mire célozgat. Csak arra tudtam fókuszálni, hogy gyorsan kell cselekednem. Uff, nagyon berezeltem, mi van, ha nem sikerül megmentenem, vagy segítenem rajta? A telefon volt az egyetlen esélyem, csak a szavaim számítottak. Nem lehettem ott, hogy lefogjam. Mi van, ha leteszi? –Lou hangját ezelőtt soha nem éreztem ennyire megindultnak.
Megtört volt Loui. Az én Louim. Ez engem is megtör, őt ilyennek látni, őt a csupa-élet-fiút. Jelezni akarom neki, hogy vele vagyok, meg minden ilyesmi, de hirtelen nem tudom, hogyan tehetném. Végül fél kézzel, nagyon kicsit megborzolom a haját, aztán visszasimítom. Puha –Ott van egy lány, tök egyedül a világ ellen és rajtam áll vagy bukik. Megpróbáltam rábeszélni, hogy várjon meg ott, ahol van, aztán beleegyezett. A remény Harry, olyan jó dolog a remény –igen Lou, jó dolog. Életadó–Szóval siettem, de meg is kellett találnom, mert nem láttam ott ahol ígérte, hogy lesz. És tudod még mi a jó érzés? –mi?- A megkönnyebbülés, hisz rátaláltam –az öröm szemeiben átérezteti velem is a felszabadulást. Körözni kezdünk a házunk körüli utcákon, az orrvérzése elapadt. Kis csend következik, mindketten a gondolatainkat szedegetjük az ismerős utcákon bolyongva.
- Beszélgettünk és beigazolódott, hogy lehetséges tönkretenni valakinek az életét, akit csak futólag ismersz- folytatta szemöldök ráncolva, mint aki még mindig nem hiszi el. Na, erre én is kíváncsi leszek –Dave –bökött szórakozottan a szeme alatti lila részre –Evelyn barátja, és főnöke is múlt időben, elég beteg egy csávó –meghiszem, ennek a nyoma rajtad is látszik Lou –Miután kiraktam, Evelyn felment az irodába, hogy hozzon valamit, ami kiszedi nagyjából a zsírfoltot a pulcsimból. David ott várta az asztalnál és nem akarta elengedni főleg, hogy nem tudott semmi elfogadható magyarázatot adni, mert félt tőle. Nem mondhatta neki az igazságot, már volt szerencséje tapasztalni milyen betegül féltékeny a pasi, ha a barátnője bármilyen kapcsolatban kerül egy másik férfival. Nem beszélve arról, hogy nekem még a kocsimban is ült –arcát véres kezeibe temette –Képzeld csak el a reakcióját ezek alapján a névjegykártyára, amit otthagytam Evelynnek… - röhög kínjában a tenyere alatt.
- Megkeresett és bevert neked? –tudtam, hogy ennél rosszabb, bár elég rossz nekem ez is.
- Én se tudom pontosan, gondolom jól kiakadhatott, mert, hogy Evelynnel szakított az fix. Alaposan beletaposhatott és sajnálom az elúszott reggeli lehetőséget, amikor beverhettem volna a pofáját –morogja a szélvédőnek.
- Akadt már jobb ötleted is Lou –hűtöttem le.
- Mi bajod ezzel? –hangja kihívó, mégsem sikerült lehűtenem.
- Feltételezem magasabb nálad.
- Honnan tudtad? –húzza össze szemeit.
- Lou… - nevettem ki –nem olyan nehéz magasabbnak lenni nálad.
- Jó, jó ez igaz –teszi karba a kezeit –de erősebbnek lenni már sokkal, de sokkal nehezebb –teszi hozzá, mint egy mellékesen a bicepszeit vizsgálva.
- Persze, persze –forgatom szemeimet –meg magabiztosabbnak is nehéz lenni –motyogom.
- Styles a fülemet azért nem vertem be.
Újra befordultunk az utcánkba.
- Ugye most már megállunk? Mert ha nem, kiugrom –nyúlt a kilincsért.
- Mintha kényszerítettelek volna… - háborodtam fel.
- Nem arról van szó. Szédülök –kap drasztikusan a fejéhez. Igazat adok neki, hisz párszor megtettük ugyanazt a kört autóval.
- De nem végeztünk –kiáltok utána, miután kipattan a falhajtóra, otthagyva engem. A fürdőben keresem, de nincs ott, a szobájában van. Körben mindenhol szétdobált cuccok a padlón, pl.: kajásdobozok, ruhadarabok, DVD-k, flakonok, papírok, papírgalacsinok, a két játékkonzol, könyvek… várjunk csak! Ezen az utóbbin meglepődtem. Loui és a könyvek, könyvek és Loui. Nem is hangzik olyan rosszul, pedig két külön univerzum. Egy szobában. Fura. Az egész emlékeztet arra, amikor még együtt éltünk, úgy értem egy házban. Ketten.
- Mit szeretnél még tudni? –hanyatt fekszik, karjaival feje alatt az ágyán, ami szigetként emelkedik ki a rumliból. Miért nem mosakodott meg? Összekeni a takarót.
- Még mindig ugyanazt. Hol voltál éjszaka? –az ajtófélfát támasztom, kezemben a véres pulcsija.
- Leittuk magunkat. Én, azért mert sok volt, amit hallottam, és amúgy is rég ittam, úgy igazán, Evelyn azért mert sok volt, ami történt vele, meg már amúgy is ivott.
- Jók vagytok –emelem fel a hüvelykujjam mosolyogva.
- Aztán mikor kezdett bevadulni és mielőtt táncolt volna a színpadon, elrángattam. Fogtunk egy taxit a házáig… maradnom kellett, mert félt a szörnyektől… Ne kérdezd! –forgatja a szemeit –Még ott is ittam valamennyit, úgyhogy a reggel volt a következő biztos pont. Dave csöngetett, ajtót nyitottam boxerben…
- Bevert neked –szúrom közbe bólogatva.
- Ja. Másnaposan nem jók a reflexeim –magyarázta ki magát –szóval szerencséje volt, hogy eltűnhetett mielőtt kiütöm. K.O. –kiveszi feje alól kezeit és párszor a levegőbe boxol, szájával ütéshangokat imitálva. Miért kérdőjeleződik meg bennem ennyiszer, hogy idősebb nálam?
- Mi lenne, ha megmosakodnál? –vetettem fel, mert úgy látszik erről megfelejtkezett.
- De a fiúk még nem is látták –ül fel.
- Nincsenek itthon.
- Akkor megvárom őket –dől vissza.
- Véresen? –ráncoltam a homlokom.
- Aha, tök menő. Tuti beveszik, hogy véresre vertem valakit – Jézusom! Ezt most értenem kéne? Tuti nem, mert ez is egy Louis-dolog.
- Nem fogják –röhögöm ki.
- Fogadjunk? –hív ki. Sértem az önérzetét.
- Fogadok abban, hogy ha nem vagy a fürdőben tíz másodpercen belül, nem viszlek vissza a kocsidhoz, hanem szólok Alannak intézze el mégis – a slusszkulcsainkat pörgetem a mutatóujjamon–Tíz… kilenc…
- Szemét vagy Styles –indul a mosdó felé. Mikor elhalad, mellettem hirtelen kinyúl, és egy hajszálon múlik, hogy megkaparintsa, de szerencsére végig rajta volt a szemem, így idejében feltartom a kulcsokat, elérhetetlenné téve számára azokat. A vesztesek grimaszával boxol a vállamba. Abban a pillanatban jövök rá, hogy mégiscsak szerencséje volt annak a Dave gyereknek.
- De a szemem alatti foltot nem tudod lemosatni rólam –vigyorog elégedetten. Komolyan, mindig megtalálja, aminek örülhet, csupa-élet-fiú. Ez nagy különbség közte és köztünk, többi ember között. Bárcsak olyan lehetnék, mint ő!
Utána indulok, hogy berakjam a gépbe a pulcsiját, amit még mindig a markomban szorongatok, de hátam mögött a szoba csendjét felveri az Eins, zwei, polizei, Louis csengőhangja. Igen, Lou tud németül. Egy dolgot, de azt végig, és ez a MO-DO dal.
- Evelyn hív –emelem fel a készüléket az éjjeliszekrényről, és kiáltok át neki a folyosón. Nem válaszol, így utána viszem. A kezei alig látszanak ki a habból, ahogy próbálja levakarni a rászáradt „nyomokat”, a nagy koncentrálásban kikandikál a nyelve hegye.
- Evelyn keresett. Visszahívod? –válaszolom kérdő pillantására, mert persze közben elhallgatott MO-DO.
- Nem. Nem fogom –reagált tök természetesen, magától értetődően.
- Miért?
- Az exe látott alsóban ajtót nyitni, amikor valószínűleg azért jött, hogy visszakönyörögje magát, mert rájött, hogy az egyetlen ember, aki képes vele járni, az Evelyn –magyarázza feszengve a tükörből.
- És Evelyn erről még nem is tud… - sütöm le a szemem, amint megértem. Ő csak vállrándítással igazol.
- Gyáva vagy –mondom ki rekedtes suttogással. Csalódtam. Bedobom a felsőt a mosógépbe és sarkon fordulok.
- Nem, Harry –szól utánam –csak már így is elcsesztem neki a lehető legtöbb dolgot. Mi lenne, a tovább maradnék vele? –lehet, hogy elrontottad, de utána megmentetted az életét- teszem hozzá magamban. Képes otthagyni egy lányt egyedül a szarban, aki ráadásul ennyire instabil? Pedig a kocsiban majdnem elhitette velem, hogy vannak érzései.
Újra a szobájában vagyok, visszatenném a mobilt, amikor megint felharsan. Gondolkodás nélkül húzom el a hívás fogadás gombját.