Innen kimaradt egy kis rész, de csak így tudtok most megoldani....nem maradtatok le semmiről
BOLDOG KARÁCSONYT!!!!❤❤❤❤ és BOLDOG 24. SZÜLINAPOT A MI EGYETLEN CSODÁLATOS LOUIS TOMLINSONUNKNAK!!!❤❤❤❤
Louis szemszöge *a hazafele úton*
- Louis William Tomlinson! Beszélek hozzád! –a hangja zökkent ki.
- Bocsi, gondolkozok.
- Akarod, hogy én vezessek? Elég fáradt vagy...
- Ahogy te is... vezetek én, nyugi, csak elgondolkoztam -villantok egy óriási, de hamis mosolyt, majd elfordítom a kulcsot a gyújtásban. Mindössze annyi a feladatom, hogy ugyanúgy viselkedjek, mint ezelőtt, szóval semmit ne vegyek komolyan, röhögjem ki stb. Könnyű lesz. Persze, Tomlinson, menni fog.
Az út első 5 percében Harry bealszik, én pedig szívem szerint leállítanám a kocsit, és csatlakoznék hozzá, de ki fogom bírni, ittam kávét, szóval nem lesz gond. Vezetés közben tekintetem, visszapillantó tükörből, folyton Harryre siklik, vagy felé fordítom a fejem. Olyan szép mikor alszik. Ha ébren van, szinte folyton ott az a ránc a szemöldöke közt, ami régen nem volt, és alvás közben sincs, ilyenkor a gondok eltűnnek. Szeretem mikor Harry alszik, igazából, azt is mikor ébren van. Nézni őt, amíg álmodik, olyan ajándék, amit egyáltalán nem érdemelnek meg a legtöbben, talán én se, de én Louis vagyok, és nekem vele kapcsolatban, bármit szabad... legalábbis így volt.
Tegnap követtem el az első hibát, hogy hagytom, hogy rajtam aludjon, mert ez olyan érzéseket váltott ki belőlem, olyan dolgokat hozott vissza, amit képtelenség kezelni. Mióta le szoktam a drogról és engedem magamat gondolkozni, a gondolataim visszatérnek Hozzá. Minek is tagadni? Három hónapja tagadok. Ha nem tenném, elveszíteném a barátságát, azt pedig újra nem élném túl. Fair lenne bevallanom magamnak, hogy sosem múltak el az érzések, csak elnyomtam, jó mélyre, mindenféle szer segítségével. Itt az ideje férfiként viselkedni, és szembe nézni ezekkel, aztán harcolni velük.
Újra odapillantok a göndör angyalra, akinek arcát most egy halvány mosoly díszíti. A gyomromban érzem a 3 hónapja hiányolt bizsergést. Kihoz belőlem dolgokat. Több értelemben is.
Szóval két hét volt nélküle, ami igazából pontosan 17 napot takar, de mindig így mondtuk a sötét két hét. Ebből egy hétig figyelmen kívül hagytam, aztán újabb egy hétig haragudtam rá, aztán bebeszéltem magamnak dolgokat. Beszéltünk, és semmi. Haragudtam rá, hetekig gyűlöltünk csak egy szobában lenni. Aztán valamikor "kibékültünk" és haverok lettünk. Haverok. Pff. Mi, akik ki tudja miket csináltunk egymással. Ezek előtt, közben, és utána is: drog, alkohol, cigi, csajok, Zayn. Lázadások. Zaynnel meguntuk az egész életet, pontosabban élni akartunk. Éltünk is, voltak lebaszások. Aztán Zaynt Perrie kicsit visszafogta, engem pedig a drog a karjaiba zárt. Az, az időszak nehéz volt. Na ezután lettünk Harryvel újra barátok, legjobb barátok, vagyis ő segített. Ő végig ott volt mellettem, csak ellöktem, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy nélküle nem fog menni. Nem próbált lebeszélni semmiről, sokkal többet tett. Persze Zayn is ott volt fizikailag, de Harry… Harry lelkileg is. És Harry tiszta. Ő fogta a fejem hányás közben és simogatott, nem velem hányt. Ő hazajött velem egy buli után, vagy értem jött, nem ment el egy csajhoz, nem hagyott ott. Ő nem velem szívott, nem is vette el a cigimet, ő csak szinte a szavaival eltüntette a gondolatát is. De amíg én depresszióban voltam, és aztán a gyógyulásban, nem igen gondoltam úgy rá. Vagyis persze, de. Emiatt lefeküdtem csajokkal… igen, kellettek, de a gondolataim mindig visszatértek Harryhez. És láttam… tudtam valamit, ami reményt adott, azóta elkezdtem foglalkozni az érzéseimmel, amik felé irányulnak. Tudtam, hogy nem szerelmes Keillába, és a szeretete testvéri. Ismerem Harryt. Látom a viselkedésén, hallom mikor róla beszél. Ha úgy szeretné, másokat csinálna, más szavakat használna, másokat mondana, basszus még a hangja is más lenne. Ennek ellenére még mindig vele jár, és fog is, mert úgy gondolja ez helyes. Tudom, hogy így gondolja. Igazából egy kérdésem maradt: mi van velem? Ha nekem nem múltak el… ha én állandóan ezen gondolkozok… ha igaz volt az a két és fél év… akkor ő most mit érez?
- Bocsi, gondolkozok.
- Akarod, hogy én vezessek? Elég fáradt vagy...
- Ahogy te is... vezetek én, nyugi, csak elgondolkoztam -villantok egy óriási, de hamis mosolyt, majd elfordítom a kulcsot a gyújtásban. Mindössze annyi a feladatom, hogy ugyanúgy viselkedjek, mint ezelőtt, szóval semmit ne vegyek komolyan, röhögjem ki stb. Könnyű lesz. Persze, Tomlinson, menni fog.
Az út első 5 percében Harry bealszik, én pedig szívem szerint leállítanám a kocsit, és csatlakoznék hozzá, de ki fogom bírni, ittam kávét, szóval nem lesz gond. Vezetés közben tekintetem, visszapillantó tükörből, folyton Harryre siklik, vagy felé fordítom a fejem. Olyan szép mikor alszik. Ha ébren van, szinte folyton ott az a ránc a szemöldöke közt, ami régen nem volt, és alvás közben sincs, ilyenkor a gondok eltűnnek. Szeretem mikor Harry alszik, igazából, azt is mikor ébren van. Nézni őt, amíg álmodik, olyan ajándék, amit egyáltalán nem érdemelnek meg a legtöbben, talán én se, de én Louis vagyok, és nekem vele kapcsolatban, bármit szabad... legalábbis így volt.
Tegnap követtem el az első hibát, hogy hagytom, hogy rajtam aludjon, mert ez olyan érzéseket váltott ki belőlem, olyan dolgokat hozott vissza, amit képtelenség kezelni. Mióta le szoktam a drogról és engedem magamat gondolkozni, a gondolataim visszatérnek Hozzá. Minek is tagadni? Három hónapja tagadok. Ha nem tenném, elveszíteném a barátságát, azt pedig újra nem élném túl. Fair lenne bevallanom magamnak, hogy sosem múltak el az érzések, csak elnyomtam, jó mélyre, mindenféle szer segítségével. Itt az ideje férfiként viselkedni, és szembe nézni ezekkel, aztán harcolni velük.
Újra odapillantok a göndör angyalra, akinek arcát most egy halvány mosoly díszíti. A gyomromban érzem a 3 hónapja hiányolt bizsergést. Kihoz belőlem dolgokat. Több értelemben is.
Szóval két hét volt nélküle, ami igazából pontosan 17 napot takar, de mindig így mondtuk a sötét két hét. Ebből egy hétig figyelmen kívül hagytam, aztán újabb egy hétig haragudtam rá, aztán bebeszéltem magamnak dolgokat. Beszéltünk, és semmi. Haragudtam rá, hetekig gyűlöltünk csak egy szobában lenni. Aztán valamikor "kibékültünk" és haverok lettünk. Haverok. Pff. Mi, akik ki tudja miket csináltunk egymással. Ezek előtt, közben, és utána is: drog, alkohol, cigi, csajok, Zayn. Lázadások. Zaynnel meguntuk az egész életet, pontosabban élni akartunk. Éltünk is, voltak lebaszások. Aztán Zaynt Perrie kicsit visszafogta, engem pedig a drog a karjaiba zárt. Az, az időszak nehéz volt. Na ezután lettünk Harryvel újra barátok, legjobb barátok, vagyis ő segített. Ő végig ott volt mellettem, csak ellöktem, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy nélküle nem fog menni. Nem próbált lebeszélni semmiről, sokkal többet tett. Persze Zayn is ott volt fizikailag, de Harry… Harry lelkileg is. És Harry tiszta. Ő fogta a fejem hányás közben és simogatott, nem velem hányt. Ő hazajött velem egy buli után, vagy értem jött, nem ment el egy csajhoz, nem hagyott ott. Ő nem velem szívott, nem is vette el a cigimet, ő csak szinte a szavaival eltüntette a gondolatát is. De amíg én depresszióban voltam, és aztán a gyógyulásban, nem igen gondoltam úgy rá. Vagyis persze, de. Emiatt lefeküdtem csajokkal… igen, kellettek, de a gondolataim mindig visszatértek Harryhez. És láttam… tudtam valamit, ami reményt adott, azóta elkezdtem foglalkozni az érzéseimmel, amik felé irányulnak. Tudtam, hogy nem szerelmes Keillába, és a szeretete testvéri. Ismerem Harryt. Látom a viselkedésén, hallom mikor róla beszél. Ha úgy szeretné, másokat csinálna, más szavakat használna, másokat mondana, basszus még a hangja is más lenne. Ennek ellenére még mindig vele jár, és fog is, mert úgy gondolja ez helyes. Tudom, hogy így gondolja. Igazából egy kérdésem maradt: mi van velem? Ha nekem nem múltak el… ha én állandóan ezen gondolkozok… ha igaz volt az a két és fél év… akkor ő most mit érez?
*órákkal később*
Alan hangjára ébredek, ami nem a legkellemesebb dolog, főleg mert szokás szerint ordibál, ráadásul a fülem mellett. Hirtelen azt se tudom hol vagyok, és mit csinálok én itt, aztán beugrik, hogy ma kéne behoznunk pár tegnap elmaradt cuccot. Eszembe jut a tegnapi nap, a ma hajnal, és hogy reggel jöttünk haza, így nem aludtam semmit. Hiába az Anne-nek tett "ígéret" nem hogy időben nem, de később se aludtunk, ha egyikünk elszundított a másik felébresztette, kölcsönösen ébren tartottuk a másikat, nehogy elvesztegessük az időt holmi alvással. Ezt nyilván mostmár bánom, mert amint haza értünk indulhattunk is.
A fotel kezd kényelmetlen lenni és megfájdult a nyakam, ezért muszáj lesz felkelni félig éber állapotomból. Mikor épp nyitnám fel fáradt szemhéjaim, a hangok az agyamig is eljutnak.
- Innentől nincs pihenő, kaptok egy kis időt, a turné előtti nap, hogy elbúcsúzzatok akiktől kell, most pedig irány Joséhoz! - komoly 3 nap van a tutnéig, vagyis holnap utáni után este már fellépünk Ausztráliában.
Feltápászkodunk a helyünkről, aztán elindulunk valamerre, én csak követem az ismerős alakokat, mert elég homályosan látok, és kicsit szédelgek. Valaki hirtelen elkapja a karom.
- Hol voltál tegnap? -sziszegi a fülembe Alan.
- Semmi közöd hozzá - rántom ki magam a szorításából. Ha nem lennék ennyire kimerült...
- Vigyázz a szádra! Még jó hogy van közöm és ha kiderül, hogy Harryvel voltál... bajban leszel.
- Ő a családjával volt, rémlik?
- Amikor a házatoknál jártam ma korán reggel, csak ti ketten hiányoztatok, a fiúk pedig nem tudták megmondani hol vagytok, csak ti késtetek. Csak figyelmeztetlek -komoly tekintettel mered rám, aztán sarkon fordul - Most is késésben vagy Tomlinson -veti oda, mielőtt eltűnik az egyik ajtó mögött a vén fasz.
Harry szemszöge *pár nappal később*
Leparkolok anyáék háza előtt, és próbálom rávenni magam, hogy kiszálljak. Ma egy jó időre el kell búcsúznom tőlük, amit már megszoktam, csak ... nem most.
Gemma már tegnap átjött hozzánk egyik esti szabad fél óránkban és egyesével ránk ugrott, majd közölte, hogy már vett VIP jegyet az egyik koncertünkre, szóval nem fog sírva búcsúzkodni. Ma nincs is a városban, szóval csak ezen kell túl esnem. De nem csak el kell búcsúznom, hanem véget kell vetnem a kapcsolatunknak Keillával, két fontos dolog miatt, egyik Louis, és a vele való múltam, ami az együtt töltött nap óta folyton előjön, a másik a turné.
Kiszállok és lezárom a kocsit.
Inkább a kulcsomat használom ezúttal, a ház csendes belülről. Egyenesen Keilla szobájához megyek, amely üres, de a fürdő ajtaja nyitva van résnyire. Ne, megint! A hangok miatt elszorul a torkom, és hangtalanul az ajtóhoz lépek.
- Keilla...
- H..Ha-rry? -megfordul, eddig a mosdó felé volt görnyedve. Annyira sápadt és vékony - Mi... -alig tud beszélni is, olyan gyengének tűnik.Ujjai görcsösen szorítják a mosdókagylót.
- Te csinálod magadnak, nem igaz? -kérdezem halkan. Mikor az utóbbi hetekben egyre rosszabbul volt, és semmi nem segített rajta, csak feküdt, és rosszul nézett ki, utána néztem a tüneteknek... anorexia, ilyesmik jöttek ki. Most, nem tudom mitől, világossá vált minden, hogy miért viselkedett úgy ahogy, és hogy utálja magát, nem hagyta, hogy orvoshoz vigyük, és állandóan hányt.
- É-én abba a...kartam ha-hagyni... -hunyta le könnyes szemeit.
- Miért nem szóltál nekem? Ezért vagyok... - lépek közelebb hozzá.
- Utáltál volna... -fordította el a fejét. Erre nem válaszolok, csak gyengéden magamhoz húzom a vállánál fogva. Ekkor kezd el sírni.
- Shh.. Keilla én sosem foglak utálni...a bátyád vagyok -észre se veszem, hogy kimondom, a testvére vagyok, akár mennyire is nem vér szerinti, de ő a húgom, és én azért vagyok, hogy megvédjem. Nem engedem, hogy elhúzódjon, csak azt akarom hogy tudja ezt. Megérzem, hogy el akar távolodni, de csak a nyakam köré fonja a karjait.
- Tudom, hogy az vagy Harry -suttogja a mellkasomba -Az vagy...
Ez a csendes mód, ahogy megbeszéltük, mit is jelent ez számunkra. Sosem voltunk többek, én nekem ő volt a menedékem az érzéseim elől, ő volt az a személy számomra, akivel bizonygathattam magamnak, amikor másképp néztem Louisra, hogy nem maradt semmilyen érzésem az exlegjobb barátom felé. "Keilla a barátnőd. Őt szereted." De nem jött össze, vagyis eddig jól ment, de mostanra már rég nem jó. Neki pedig én voltam a védelmező báty, semmi több. Itt az ideje, véget vetni ennek. Nem barátként van rám szüksége, hanem testvérként.
- Rendben vagyunk -nem tudom eldönteni, hogy kérdezi-e, vagy mondja, ezért csak bólintok és egy puszit adok a hajába.
- Rendben vagyunk. Szeretném, ha beszélnénk majd, akkor is mikor a turnén leszek, és szeretném ha felhívnál, ha baj van.
- Oké.
- És -toltam el egy kicsit, hogy a szemébe nézzek -azt is szeretném, ha meggyógyulnál. Ígérd meg, hogy megfogsz, vagy hogy próbálkozol. Kérlek.
- Próbálkozom.
- Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése