8. fejezet

- Ne csináld! –kérlel röhögve, miközben arra vár, hogy beleszóljanak a kaputelefonba. Sarkon fordulok vissza a kocsim felé –Hova mész?

- Azt mondtad ne csináljam, én se akarom, úgyhogy megvárlak itt –dőlök neki az autónak.
- Nem, neee! Úgy értettem ne vicsorogj! –fogja a fejét.
- Így jó? –bámulok magam elé, felöltve a legkomolyabb arcot, amit régebben sokat gyakoroltam.
- Lou, egyszerűen lehetetlen megmondani, hogy melyik a rosszabb –csóválja a fejét, aztán beleszól a kaputelefonba –Louis Tomlinson – a kapu zárja máris kattan, Harold belöki, az ajtót tartva néz vissza rám, szemöldök ráncolva támasztom továbbra is a Chevit.
- Louis Tomlinson? Szerepet cseréltünk? Akkor most Edward Styles vagyok, így már igazán nem kell bemennem –jelentem ki.
- Gyere már! –morogja szemforgatva.
- Legalább azt mondtad volna a telefonba, hogy rendőrség az –adom meg magam puffogva és ellökve testem a kocsitól követem Stylest be a kapun.
Rögtön balra fordulok, beugranak a tegnap esti emlékek, arra van a lift. Megnyomom a hívógombot.
- Nem működik a lift –mondja mögülem, olyan hangon, mint aki olvas valamit. Ja, hogy ki van írva?
- Javítsd meg! –tanácsolom és letelepszem a földre a lifttel szemben hátamat a falnak vetve –Megvárom –teszem hozzá.
- Megjavítanám, -kezdi szarkasztikusan –de sajnos van lépcső is –tájékoztat, mintha nekem nem tűnt volna szembe közvetlenül a lift mellett vezető lépcsősor.
- Kénytelen vagyok én megjavítani –sóhajtom, mintha ez lenne az utolsólehetőségünk, ahhoz hogy feljussunk.
- Hajrá, én úgysem értek hozzá –nem mintha én értenék, de Harold még egy IKEÁS széket sem tud összerakni a részletes útmutató ellenére sem –Nekem megfelel ez a mezei lépcső is. Akkor én most megyek. Sok sikert fenn találkozunk –indul el lassan. Most komolyan itt hagy, én meg végül megúszom Evelynt? Mert, hogy a liftet nem fogom tudni jóra bírni max kinyitni puszta kézzel.

*Harry szemszöge*

Tudom, hogy nem követ, ahogy azt is, hogy előbb utóbb a kíváncsisága győz. Ha mégsem akkor is valahogy elérem, hogy feljöjjön.
- Lou –fordulok meg a lépcsőforduló előtt. Úgy néz rám, mint aki nagyon imádkozik; ne kérjem meg újra, hogy legyen olyan kedves és fáradjon föl velem –Hányadik emelet és hányas lakás?
- Ööö… -összevont szemöldökkel gondolkozik –Kéne tudnom?
- Állítólag te már jártál itt –mutatok rá.
- Nézd Harold, én nem foglalkozom ilyen jelentéktelen dolgokkal, kopogj be az összesbe, egyikben csak benne lesz –ismerteti velem, hogy ő mit tenni. Őszintén ki is nézem belőle –Vagy kérdezd meg!
- Vagy odaadod a telód és megkérdezem Evelyntől –ötletelek.
- Vagy visszamész a kaputelefonhoz.
- Vagy te mész vissza, úgysem halad a liftjavítás.
- Neked kell, nem nekem –von vállat, majd feltápászkodik a földről és szakértő szemekkel vizsgálni kezdi a gombokat –Épp el vagyok foglalva.
- Oké, látom –adom meg magam és lebaktatok hozzá. Egy hirtelen mozdulattal benyúlok a bő melegítőgatyája farzsebébe és kihalászom, a telefonját miközben meggörnyedve ütögeti a gombokat. Akárcsak egy szakember. Tudom, hogy észrevette, komolyan, ki ne venné észre, ha egy ügyetlen nagy kéz eloroz tőle valamit, ezért is lettem tolvaj. De nem szól csak felegyenesedve megtörli kézfejével a homlokát fáradságot mímelve szuszog.
- Sok sikert –vetem oda neki és már a lépcsőn is vagyok. Csak egy SMS-t küldök Evelynnek, amiben megkérdezem tőle melyik a lakása. Óriási „örömömre” a legfelső emeletre kell felszenvednem magamat. Mostmár legalább biztos, hogy nem megy el, a telefonjától nem tud távol maradni. Minél lassabban megyek, annál több időt adok Louisnak arra, hogy utánam jöjjön, de nem teszi. Még. A negyedik emeleten végre megállok az ajtaja előtt, de nincs velem se Louis, se a szemüveg, szóval gyakorlatilag feleslegesen tettem meg ezt az utat.
A kezem önkéntelenül emelkedik fel és kopogtat, mielőtt átgondolhattam volna, hogy hova is. Az üzenetben az állt, hogy 46-os, és ez a 49-es. Gratulálok, Harold, ezért nem voltál jó sosem matekból.
Az arcomat a kezembe temetem. Ez mind Louis hibája. Miatta nem aludtam éjjel –különben nem lennék ennyire fáradt –és amúgy is, feljöhetett volna velem.
A szomszéd lakással szemben van Evelyné, mivel ez az ajtó nem nyílik –pedig bocsánatot kértem volna –arra sétálok.
Kopogásra emelt öklöm megáll félúton a levegőben, mert egyszerre mindkét ajtó kinyílik. Evelyn ajtajában egy lány buksija jelenik meg, ő lehet Evelyn. A másik lakásból egy középkorú, kopasz férfi bámul rám kérdőn.
- Maga keresett? –morogja ellenségesen az idősebb.
- Harry? –kérdezi ezzel egy időben Evelyn.
- Ismerjük egymást? –ezt a férfi teszi fel nekem. Kapkodom a fejem köztük.
- Nem –válaszolok –Elnézést véletlen volt.
- Nagyon ismerős… -vakargatja borostás állát –Tudom már! Maga bámul rám, akárhányszor bemegyek a lányom szobájába.
Csodálatos, csak nekem lehet ekkora „szerencsém”. Nem akarom, hogy bárki is tudjon arról, hogy itt voltam, de már nincs mit tennem.
- Elképzelhető –lépek hátra egyet a 46-os lakás felé –Sajnálom, ha zavartam –amilyen gyorsan csak lehet, vagy amilyen gyorsan tudok, belépek Evelynhez, aki rögtön bezárja mögöttem az ajtót.
- Hol van Louis? –kérdezi.
- Liftet javít –mosolyodok el. Mintha ez egyértelmű lenne. A gondolataim elkalandoznak, ahogy beljebb megyünk. Nincs szükségem pletykákra jelenleg, de nagyon valószínű, hogy a pasas elmondja a lányának. Az az ember felismert, a nevemet pedig simán előkeríti, már a poszterre rá van írva. És Louis… -Figyelj, le kéne mennem Louisért, de őt nehéz felcsalogatni. A telefonja is nálam van. Szóval van ötleted?
- Hát te jobban ismered… -hárítja el a kérdést. „Jobban”. Én ismerem Louist a legjobban, de ez még nekem is kihívás, ha valamiről eldönti, nem csinálja meg, azt bárki bárhogy kérheti, nem ér el semmit. Nagyon makacs a Louis-vér. És az Evelynnel való találkozás benne van a „nem teszem meg” lista top 5 pontjában.
- Amíg eldöntöd, kérsz valamit? –zökkent ki kedvesen. Ha nem hallottam volna a történetét és nem látnám a szemeit, amiben egyszerre látszanak a fáradság, szomorúság és elveszettség jelei, nem lenne, más csak egy tökéletes lányka lenne, tökéletes élettel. Ha valaki látná az utcán, az lenne az utolsó gondolata, hogy tegnap öngyilkos akart lenni. Talán másnaposságát elárulják a karikák a szemei alatt, de minden más normális rajta. És jól néz ki, mindig tudtam, hogy Louis Tomlinsonnak hibátlan ízlése van.
- Nem, köszi. Illetve, használhatnám a mosdót?
- Aha –int a fejével, hogy kövessem. Az otthona kicsi, de rendezett, egy átlagos emeletes ház átlagos lakása.
Alig egy perc múlva vissza is térek, Evelynhez, aki a konyhai bárszéken ül a kezét tördelve.
- Nem akar velem találkozni, igaz? –szólal meg halkan.
- Mi? –lépkedek közelebb, mintha nem hallottam volna, de pontosan tudom, miről beszél.
- Louis –válaszol a kezeit figyelve –Azért nem jött fel, ugye?
- Én ezt nem mondanám –kezdem lassabban, mint ahogy általában beszélek –Ő… csak nem akarja még jobban elrontani az életedet, azt hiszem.
A lány beletúr kicsit gubancos hajába és bólint.
Percekig csendben elmerültünk a gondolatainkban, ő ott ülve, én pedig mellette a pultnak dőlve. Nem vagyok jó a beszédben, nemhogy én kezdeményezzek, úgy értem tudok válaszolgatni, és Louis-val hosszasan kommunikálni, de megfogalmazni és szavakba önteni a gondolataimat az már nehezebb munka. Az oka, pedig amiért csak Louis-val megy ez az egész, az, az hogy ő tudja, mire gondolok anélkül, hogy kimondanám, ezért meg tudom tenni, mert ha elakadnék, kijavít, és nem érzem magam kellemetlenül.
Hirtelen egy ideges és gyors kopogás szakít félbe, Evelyn gyorsabban kapcsol, mint én, ezért mire felnézek, ő már az ajtónál van. Miután megbizonyosodik arról, hogy nem egy kelletlen vendég az beengedi. Louis esik be a bejáraton, szó szerint, ami azért is fura, mert azt mondta nem tudja hányas Evelyn lakása, de nincs időm rákérdezni, mert ő szólal meg előbb.
- Fotósok Harry, miért vannak itt fotósok!?
- Nem én hívtam őket –vonok vállat, valahogy nem lep meg, hogy az a pasi hívta őket –De nézd a jó oldalát, legalább feljöttél –vigyorodok el gonoszul.
- Kapd be –morogja. A tekintete Evelynre téved, de gyorsan visszakapja rám –Miért vagy ilyen nyugodt? Meg kellene lepődnöd vagy valami – húzza össze a szemét gyanakodva.
- Azon, hogy csúnyán beszélsz? Már megszoktam.
- Styles.
- A pasi, aki hívta őket, találkozott velem –mondom neki –Téged láttak?
- Valószínűleg –forgatja meg a szemét –De te hogy vagy olyan szerencsétlen, hogy… ?
- Tudom, Louis, ne fejezd be. Inkább fel kéne hívnunk Alant, hogy mi a francot kezdjünk velük?
- Hívd –ért egyet.
Előveszem az iPhone-om és mielőtt újra végig gondolhatnám, már tárcsázom is a főmenedzserünket.
- Styles? –veszi fel a harmadik csörgésre. Magamban felkészülök mit fogunk vagy fogok kapni és belekezdek.
- Én vagyok. Figyelj, egy… öh lakásban vagyunk Louis-val és… –ez rosszabbul hangzik, mint ahogy elképzeltem, bárcsak olyan lennék, mint Lou és lazán elmondanám, aztán leszarnám, mit mond rá, de én Harry vagyok, és történetesen be kéne fejeznem a mondatom.
Louis átszeli a köztünk lévő távolságot és kikapja a kezemből a mobilt.
- Alan, itt van kurva sok fotós, és nem tudunk mit kezdeni velük.
- Mi??? Ez nem jó poén Tomlinson –a hangja kihallatszik a telefonból –Hol vagytok? És miért vagytok ott ahol? Láttak titeket? Megmondtam, hogy ne mutatkozzatok együtt! De persze mit csináltok? Nincs jobb dolgotok, mint megkeseríteni az életemet? Mi a francért mentetek oda? Hol vagytok? Válaszolj már! –Louis a fülétől eltartva unottan hallgatja a kirohanást, majd higgadtan válaszol.
- Szóval Stylesról nincs kép? –sóhajt Alan, de még ezt is hangosan teszi. Egyértelműen ideges –Oké, akkor Styles nincs ott, nincs bizonyíték, ne is legyen. Tomlinson, te pedig egy csajnál jártál, mint ahogy amúgy is, ez kell a médiának. Szerencsétek van, de remélem, tudjátok, erre még visszatérünk.
- Persze, tudjuk –nyomja ki Louis és a kezembe ejti a mobilt.
- Bocsi, hogy beleszólok, de ez miért olyan rossz? Ha látnak titeket együtt? –szólal meg Evelyn. Zavartan a hajamba túrok és úgy nézek rá. Szinte elfelejtettem, hogy ő is jelen van.
- Minket nem láthatnak együtt –válaszol Tommo nyugodtan.
- Egy bandában vagytok, nem? Állandóan együtt látnak titeket –kapkodja a fejét köztönk.
- Ez annál bonyolultabb –Louis rám néz, és látom a szemében, hogy nem akarja tovább magyarázni, ahogy én sem, így csak egyetértően bólintok.
- Itt maradhatunk, amíg elmennek? Vagyis amíg ki tudunk menni anélkül, hogy meglátnának? –kérdezem óvatosan.
- Persze, nincs dolgom –mosolyodik el kedvesen és egyben kicsit fájdalmasan, hogy miért is "nincs dolga".
- Király –válaszol Lou –Ezért megérdemled a napszemüveged –mosolyodik el, azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amit már elég rég láttam, és átadja a fejéről levett tárgyat.
- Köszönöm, biztos nem kértek semmit?
- Harold udvarias ezért még jó, hogy visszautasítja, de én…
- Louis! –szólok rá.
- Úgy értem, köszi, de nem.
Evelyn nevetve megrázta a fejét. Követtük őt vissza a konyhába, ahol csinált nekünk egy-egy teát.
Órákig beszélgethettünk, mindenféléről, és őszintén nagyon megkedveltem Evelynt. A beszélgetés csak kettőnk közt folyt, Louis mellettünk ült csendben néha próbált beleszólni, de szerintem a felénél bealudt, ha elment volna, azt se vettem volna észre.
Mivel nem érzékeltem az idő múlását és nem is nagyon emlékeztem rá mit kéne csinálnom, vagy, hogy miért is vagyok itt, így csak egy SMS zökkentett ki. Keilla.
- Azt hiszem, megnézem, hogy állnak kinn a dolgok, mennem kéne –mondom Evelynnek, mire Louis is felkapja a fejét –De Louis itt maradhat –vigyorgok rá gonoszul, mire megforgatja a szemét és bólint.
Kinéztem az ablakon és bár volt kinn pár kocsi és ki tudja, hol bujkálhatnak lesifotósok, mégis megkockáztatom, mert Keilla vár.
- Evelyn örülök, hogy megismerhettelek –hajolok oda hozzá, hogy adjak egy puszit, ez egy szokás és én mindig így köszönök. Louis kezébe csak belecsaptam és ijesztő gyorsasággal lementem. Sikeresen eljutottam a kocsimig, nem hallottam vagy láttam volna bárkit, vagy bármit is, szóval ma történt valami szerencsés dolog is.
Még az autóban is a ma reggeli/ délelőtti események játszódnak le a fejemben, újra és újra, de nem hagyom, hogy átvegyék felettem a hatalmat. Fáradt is vagyok, zavarodott és vezetek, ez a kombináció nem sok jót jósol, és nem hiányzik nekem semmiféle közúti baleset, így hát teljes figyelmemet az útnak szentelem. Tegnapi ígéretemhez híven hazafelé tartottam. Túl hamar itt lesz a turné és el kell majd búcsúznom, felkészülni, hogy kábé egy buszban fogok élni vagy egy-egy napra szállodában, úgy fél évig, vagyis tovább, de a szüneteket nem számítom bele. Már megszoktam, hogy nagyon ritkán vagyok otthon. Hogy találkozhatok anyukámmal, azt is annak köszönhetem, hogy vettem neki egy házat Londonban és másfél hét hosszadalmas győzködés után, és hogy minden órában elmondtam neki az előnyeit, végre ideköltözött Keillával, de azért a Holmes Chapeli ház megmaradt, hisz oda köti őt minden. Apropó Keilla… három hónapja, mióta járunk nem volt másfél hétnél hosszabb idő, hogy ne találkoztunk volna. Miután összejöttünk és én visszatértem Londonba, megvásároltam a kis házat nekik és egy és fél hét után beköltöztek. Így láthatom őt, de ez a turné nem hiszem, hogy jót tesz a kapcsolatunknak, nem akarom itt hagyni. Főleg most nem. Egy hét múlva pedig ugye elindulunk egy újabb körútra a világban. Visszagondolva a múlt turnéra… teljesen más volt minden. Rengeteg dolog ment azóta tönkre, de sok mindent kaptunk az élettől. Úgy három hónapja elvesztettem valami nagyon fontosat és kaptam helyébe mást. Nem kell a múlton rágódni, hisz már elmúlt, bár akkor világvégének tűnt, úgy érzem többet kaptam, mint amim volt. Az egész Louisnak köszönhető. Ő a legjobb barát, és amiket túlélt ez a barátság, elmondhatom, hogy ez a legerősebb kapcsolat az életemben, és ahhoz, hogy ezt megkapjam el is kellett őt veszítenem. Három hónapja elsétáltam Lou-tól, de szembejött Keilla… és ez a csodálatos lány segített visszatérnem, hogy megjavítsam azt, ami összetört. Igen, Louis a legjobb barátom, és talán egy nap ő is boldog lesz valakivel. Tudom, hogy mindketten átléptünk a múlton, elhiszem, amikor mondja, de biztosra akarom tudni, hogy kinél van a szív, ami olyan sokáig pihent nálam, míg össze nem törtem, szeretném, ha valaki teljesen összeforrasztaná neki.