11. fejezet

Percekig, órákig álltunk ott. Nem tudom, nem figyeltem. Csak rá, az érintésére, a karjaira. Három hónapja már nem sűrűn ölel meg, ha mégis, azok ilyen rövid haveri ölelések. Ez más. És szeretem. A testét ilyen közel.

Miután elenged, rögtön visszaveszi kezei közé a kaktut és csillogó szemekkel nézi.
- Az lesz a neve… hogy Tommo –jelenti ki.
- Miért nevezed el a kaktut? –vonom össze a szemöldököm.
- Mindegyiknek van neve –forgatja a szemét és bemegy a szobájába, én követem. Lerakja valahová, aztán újra felemeli, és ezt megismétli párszor. Az ajtófélfának dőlve nézem, a mellkasom előtt összefont karokkal.
- Segíthetnél –pillant rám.
- Hogy hova rakd a gyereket?
- Gyerek?! –nevet fel és megint körbe néz a szobában.
- Igen, ő a gyerekünk. Komolyan úgy bánsz vele –nem tudom mi mondatta ezt velem, de egy pillanatra lemerevedett.
- Öhm… ja, biztos vannak érzései –motyogja.
- Biztos –forgatom meg a szemeim gúnyosan –Egy kaktunak…
- Sz –javít ki halkan –Kaktusz –de ezt már megbeszéltük. Kaktu és kész, nem vitatkozom… -Jó, lerakom ide, a kis Tommot –teszi az éjjeli szekrényre.
- Ugye meggyógyul? –próbálok aggódónak hangzani.
- Nem tudom –motyogja –Valahogy, olyan Loui-s az, hogy ilyet vettél… de én meggyógyítom.
- Fiúk! –kiabál Niall, majd lépteket hallunk –Megöl az unalom, nézzünk valamit –javasolja, mikor meglát engem az ajtóban állva.
- Oké, asszem ezután a nap után rám fér-sóhajtok.
- Benne vagyok én is. A kaktu már biztonságban van… úgy értem kaktusz! – mérgelődik Harry, mire hangosan felnevetek. Megfertőztem.
- Mi ez a kaktuzás?
- Lou mániája, hogy a kaktuszokat, kaktunak hívja –legyint Harry –Nem tetszik neki a szó.
- Ja, bocs, Tomlinson megteheti –nevet Niall.
- Én meg –értek egyet. A kaktu sz-szel, nagyon hülyén hangzik.
- Mi van Liammel? –kérdezi H.
Niall vállat von, miszerint nem tudja. Az ajtajához megyünk mindhárman. Halk romantikus zene hallatszik csak. Furcsa. Ma még nem is láttam. Niall kérdőn ránk néz, majd bekopog, de nem jön válasz.
- Leyum! – a kezét a kilincsre teszi, de az nem mozdul. Bezárta.
- Liam, itt vagy? –kérdezi Harry is. Ez már nem vicces. Alszik?! Miért zárkózna be?
- Tudjuk, hogy itt vagy, szóval nyisd ki! –kopog erősebben Niall.
Most már más hangokat is hallottunk, mozgást, mintha felborított volna valamit, de nem válaszolt.
- Szerintetek be tudom törni? –néz ránk, Ni.
- Inkább mondj neki olyat, amire kijön –gondolkozik el Harry összevont szemöldökkel maga elé meredve. Ilyenkor megjelenik a homlokán a két szemöldöke közt az a kis ránc…
- Azt hogy van pizza?!
- Niall ezzel csak téged lehet kicsalogatni… -vigyorodok el.
- Oké, akkor mondj jobbat –sértődik meg.
- Mi az amit Liam szeret?
- Batman –válaszol Niall.
- Sophia –mondja ezzel egy időben Harry.
- Pontosan –nézek az utóbbira.
- Engem is szeret –szól közbe a szőke.
- Tudom, engem is, de nem a lényeg –legyintek gyorsan.
- Jó, jó, értem én, szóval hozzuk ide Soph-ot –bólogat nagy komolyan Niall.
- Nem értem, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni, mond neki, hogy itt van és kijön, ennyi –mondja Harold, és igaza van.
- Oké, bár megtehetnéd te is. Hé Liam –kiabál, hogy a bent lévő fiú is hallja –Gyere már ki, itt van Sophia!
Mindhárman visszafojtott lélegzettel várjuk a választ, ami nem érkezik meg.
- Én megvárom itt, amíg kijön –jelentem ki és leülök az ajtóval szemben a fallal.
- Én is. Addig meséljetek valamit –néz ránk felváltva Niall –Mi van veletek? –nyomja meg a veletek szót, így tudjuk, hogy nem külön-külön érti. De mégis mi lenne velünk? Hagyom, hogy Styles válaszoljon, helyettem is.
- Hogy érted? –vonja össze ismét a szemöldökét Harry és megint csak maga elé bámul.
Niall már nyitja a száját, hogy válaszoljon, de ekkor kulcsfordulást hallunk. Liam feje jelenik meg. Körbe néz a folyosón. Valami más rajta.
- Sophia? –kérdezi.
- Bocs, haver, nincs itt, de másképp nem jöttél ki –magyarázza Niall. Liam teljesen kinyitja az ajtaját. És… és olyan történik, amire azt hittem, sosem fog megtörténni, vagyis sosem hittem, hogy ilyen létezik. Liam arcán lefolyt egy könnycsepp, aztán még egy.
- Úristen, ne már, ezért sírsz? –döbben le Niall és közelebb lép. Liam pedig a nyakába vetette magát.
Harry kérdőn és rémülten rám néz, mintha én tudnám, de csak vállat vonok és felkelek a földről.
- Liam, mi a baj? –simította meg Harry a csendben zokogó fiú hátát.
- S-sophia –szipogja.
- Mi? -tolja el magától Niall egy kicsit, hogy a szemébe tudjon nézni –Szakítottatok?
- N-nem.
- Akkor? Beszélj Li, ne kelljen mindent kihúzni belőled.
- Vitatkoztunk –pár pillanat csend.
Harryből és belőlem egyszerre tör ki a röhögés. Nem tehetek róla. Aztán Niallnek is leesik és csatlakozik. Liam pedig döbbenten és kérdőn mered ránk.
- Leyum, az emberek vitatkoznak –teszem a vállára a kezem.
- De mi még sosem veszekedtünk –Harry és Niall még jobban nevet, én pedig lehunyt szemmel próbálom visszafogni magam. Niall elengedi szegény sértődött barátját és a térdét csapkodja, ahogy szokta röhögés közben.
- Ne már fiúk! Miért nevettek?! Ez nem vicces –már nem folytak a könnyei. Karba tett kezekkel nézett ránk.
- Jó, nem az. Tudjuk, hogy nem az –próbál megkomolyodni Harry, de a szája sarkában ott bújkál a mosoly.
- Te is meghallgatsz minket, szóval mondj el mindent –szólalok meg kis idő után. Már senki nem nevet.
- Tartsunk csajos estét, mint mikor Harry szakított Caroline-nal –csillan fel Niall szeme.
- Csajos este? –nézek rá. Csajos?
- Ja, úgy hívtuk, mert Harry sírt.
- Hagyjál már –kiált rá az említett –Mellesleg Lou, te is ott voltál.
Vállat vontam. Emlékszem, hogy sírt és ezért Niall berakott valami „a szingliség jó” fajta filmet és Harry kibeszélte magát nekünk, aztán felmentünk a szobájába és megvigasztaltam… khm… Másnap pedig, már az sem érdekelte ki az a Caroline.
Lemegyünk a földszinti nappalinkba és két szembe lévő kanapéra ülünk.
- Szóval összevesztetek? –támaszkodott a térdére Harry –Nagyon?
- Amúgy egy kapcsolatban egészséges, ha veszekedtek. Csak meg kell beszélni, mindig beszélni kell róla –bólogatok. Harry oldalra fordítja a fejét felém és különös tekintettel figyel.
- De… összevesztünk és nem tudtam neki mit mondani, ő meg elment.
- Miért nem mentél utána? –kérdeztem csendesen. Alig három hónapja Liam pont ezt kérdezte tőlem. Túl ismerős a helyzet.
- Én… -nézett mélyen a szemembe. A tekintetével válaszolt: ugyanazért amiért én annak idején –Nem akartam tovább rontani a helyzeten –valami ilyesmit mondhattam én is. A mellkasomba a szorító érzés erősödött. Aztán sóhajtottam egy mélyet, ez nem rólam szól, és Harryvel megjavult a helyzetünk.
- Nem akarod felhívni? Tényleg jobb lene, ha megbeszélnétek, szerintem eleget gondolkozott –tanácsolja Harry –Úgy értem, gondolom, minden pillanatban újra gondolja és belemagyaráz dolgokat. Bizonyára várja, hogy felhívd, ő is biztos akarja, de te vagy a férfi. És minél több ideig nem keresed, annál többet töpreng, annál tovább hagyod, hogy bebeszéljen magának dolgokat, és egyszer csak késő lesz. Szóval csak ragadd meg a telefont, mert ő nem fog hívni.
- Nem tudom, mit kéne mondanom. Mi sosem veszekedtünk eddig.
- Liam, te mindig tudod, mit kell mondani –mosolyog rá Liamre.
- Ti mit mondanátok?
- Azt sem tudjuk min vesztetek össze. Tényleg min vesztetek össze?
- Azon, hogy kevés időm van rá, és már nem vagyunk olyanok, mint régen…
- Akkor –kezdi Harry izgatottan – Vidd el egy különleges randira, mutasd meg mennyire szereted. Tölts vele egy egész napot.
- De… minden nap be van táblázva, ma is felhívott Alan, miközben vele voltam. A turnéig pedig, alig van szabad óránk.
- Beszélünk Alannal –bólintok –Amúgy a mai nap szabad volt? Mert én egész nap nem fogtam fel, hogy kötelességeim vannak.
- Én ma voltam stúdiózni Zaynnel –von vállat Niall –De nem hiányoltak titeket.
- Kérjünk Alantól egy napot, ha mind kérjük, megfogja engedni, majd szépen nézünk rá –annak ellenére, hogy ezt mondtam, nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy megengedi. Talán ha Zayn „kéri”, mert ő általában megfenyegeti. Ezt az egész „sztárságot” szerintem Zayn viseli a legrosszabban.
- Gyerünk Liam, hívd fel Sophiát! –sürgeti Niall –Harrynek igaza van mindenben.
Harry vigyorogva dől hátra a kanapén. Liam megdörzsöli az arcát és bólogatva fel áll.
- Mit nézünk? –kérdezi Niall miután a szomorú Payno elhagyja a szobát. Az óriási polchoz sétál, amin több száz, talán ezer DVD sorakozik szép sorrendben, műfaj, azon belül ABC sorrendben.
Niall sorolni kezdi a romantikus filmeket.
- Kérlek, akciót –könyörgök.
- Tudjátok mit?! –Harry is csatlakozik a gyűjtemények mellé, hogy megkeresse, amire gondolt –A sötét lovag –emeli ki diadalmasan, a keresett filmet.
- Liam kedvence –nevet Niall. Ez a film, egy azon kevesek közül, amit mind szeretünk.
Sophia túl messze lakik, ahhoz hogy Li elmenjen oda, kibéküljenek, beszéljenek, és haza is érjen, annyira hogy tudjon aludni hajnali 5-ig. Szóval a telefonbeszélgetés után nagy valószínűséggel lejön.
Berakjuk a filmet, de nem indítjuk még el. Az széles derékszögű kanapénkra telepedünk, ami a TV-vel szemben van, úgy néz ki, mint két ágy összetolva, ezen elférünk öten, még úgy is, ha mindenki fetreng és tele van kajás tálakkal, vagy dobozokkal az egész.
- Kell popcorn –szalad el Niall a konyha felé.
- Nem vagy fáradt? –kérdezem Harrytől –Miattam nem aludtál sokat.
- Ja, nem baj, jól vagyok, legfeljebb a felénél bealszom –vigyorodik el –Lefeküdhetek?
- Mi?
- Az öledbe feküdhetek? Azaz, az öledbe hajthatom a fejem?- kérdezi angyalian elmosolyodva, a hangsúlyától kiráz a hideg, fel sem fogom, mit kérdez, de a szívem már igen, és hevesen pumpálja a vért.
- Ezt miért kérdezted ilyen furán?
- Mert ez egy idézet a Hamletből, de miért is tudnád? Mellesleg komolyan kérdeztem.
- Öhm… ja persze.
Nem nagyon tudom, mibe egyeztem bele, amíg végig nem fekszik a kanapén és a fejét az ölembe rakja, még szélesebben mosolyogva, mint az előbb.
A fejem a kanapé támlájára hajtom, és a plafont bámulom. Rég tett olyanokat, mint ma. Felemelt, megölelt, belehajtja a fejét az ölembe. Most már minden a régi lehet? Mármint teljesen a legjobb barátom. Úgy hogy bármi történik, nem kell utána zavarban lenni, és eltűnődni a múlton. Jó lenne.
10 perc múlva Niall három tállal érkezik meg.
- De jó valakinek –néz le Harryre, aki nem válaszol, és csak remélem, hogy nem aludt el.
Most először érzem úgy, a mai nap, hogy el tudnék aludni. Hajnalig bulizhattunk Evelynnel és szerintem nem töltöttem sok időt az ágyban. A szemem majd’ leragad.
Nem tudom mennyi idő telt el, mire Liam letrappolt hozzánk.
- Na? –kérdeztem gyorsan.
- Azt hiszem, minden rendben… lesz. El kell intéznünk, hogy legyen egy napunk, holnap beszélek Alannal.
- Oké, megpróbáljuk meggyőzni –bólintok –Jössz filmezni?
- Persze, mit nézünk?
- Batmaaaaaaaaan –húzza el a szót Niall és megnyomja a play gombot.
Engem leköt a film, de H tényleg elaludt, a légzése egyenletes és mivel a testétől nem tudom, hova tenni a jobb kezem, a mellkasán pihentetem.
A film felén már túl jártunk, mikor lassan felnyitotta zöld szemeit, és kitöröli belőlük az álmosságot. Nagy nehezen feltornászta magát, majd odasuttog egy bocsit és bekapcsolódik Batman és Joker világába. Ő Batman én meg Joker, de csak ebben a filmben, mert én amúgy Superman vagyok.
A térdemre könyökölve figyelem tovább. Izgatottan, hogy mi fog történni, vagy, hogy mi lesz a vége. Annak ellenére, hogy tudom, mindig bebeszélem magamnak, hogy ez alkalommal másképp lesz. Szinte minden filmnél ezt csinálom, ha nem tenném, nem lenne élvezetes és minden jelenetet előre tudnék.
Harry felém hajol, pontosabban a fülemhez.
- Minek izgulsz annyira? Úgyis tudod mi lesz a vége… - suttogja. Nos, ő az én ötletem nélkül is tudja élvezni, századszorra is.
- Nem, nem tudom –makacskodom –Én Jokernek szurkolok.
- Mindig a jó győz –jelenti ki halkan.
- Majd keresek egy szuperhősös filmet, ahol nem és az lesz a kedvencem –fordulok felé.
- Shh –szól ránk Liam, nem elszakítva a tekintetét a képernyőről.
- Ha nem izgulnék, már bealudtam volna, így jobb, nincs kedvem lefeküdni.
- Pedig kéne. Holnap 5-kor kelünk –mondja halkan.
- Ennyi erővel, neked is kéne –vágok vissza.
- Én az előbb aludtam –mutat az ölembe –Neked viszont tényleg kéne.
- Jó, Harold, most filmezünk –legyintek. Próbálok halkan beszélni, mert nem akarom Liaméket zavarni. Tovább fürkész. Pillantása egyfolytában az arcomon van. Szinte éget.
- Tökre aggódom –suttogja. Mi? –Láttad a tükörképed?
- Igen, szoktam tükörbe nézni, de mindig ugyanazt látom! Eddig sem néztem ki jobban! –kezdek ideges lenni. Azt hittem jól fejeződik be a nap. Csak ne nézne ennyire!
- Fiúk! Lehetne, hogy kinn folytatjátok?! –szól ránk Liam, Harry morog valamit, de visszafordul hozzám.
- Nem azt mondtam, hogy rosszul nézel ki. Csak ki kéne pihenned magad.
- Nagyon aranyos vagy, hogy törődsz velem, de megoldom –mindenhová nézek, csak rá nem. Nem szeretem azt, ahogy kinézek, és tudom, hogy a cigi, a pia és a drog tehet róla, de már késő, ezeket kitörölni. Karikás a szemem, az arcom beesett, olyan a fejem, mint egy halálfej vagy nem tudom, de abbahagytam a drogozást és idővel jobb lesz.
- Bocs, hogy aggódom érted –dől hátra karba tett kézzel.
- Nem, tényleg, köszi –a fejem a vállára hajtom, de ő nem mozdul –Köszönöm Hazz –amint a szavak elhagyják a számat, megremeg. Három hónapja nem hívtam őt így. Csak Styles, vagy Harold, esetleg ritkán Harry.
Bal karjával magához húz, érzem az illatát és ettől elbóbiskolok. Kényelmes a válla és nem érdekelnek tovább a TV-ben játszódó jelenetek. Az álom elér, és magába húz, át egy teljesen más univerzumba, ahonnan nem érzékelem a külvilágot.