2. fejezet

*Louis szemszöge*

Megígértem Styles-nak, hogy felhívom, ha indulok.
Fölugrok érte, mert ilyenkor általában hazamegy ebédre, néha ott is alszik. Igyekszik minél több időt tölteni a családjánál a turné előtt, amíg itthon vagyunk és megteheti.
Hívtam. Nem vette fel. Még egyszer próbáltam. Semmi. Gondoltam elvan. Talán Keillával… de mindegy is. Majd ha odaérek, feldudálok, azt csak észreveszik. Hirtelen elment a kedvem attól, hogy megzavarjam őket. Ráér, ha kicsit később megyek érte, a fiúkkal úgysem beszéltünk meg semmi konkrét időpontot, csak hogy délután mindenki ugorjon be. Az utolsó pillanatban ráfordultam az áruházakhoz vezető lehajtóra. Ott mindig akad egy-két gyorsétterem, ahová leülhetek. Ahogy hajtottam az üzletek labirintusában, felfedeztem egy félreeső kínai éttermet. Pont nekem való, kicsi, kevés vendéggel. Manapság már nem sétálhatok be nyugodtan a KFC-be vagy a SUBWAY-be anélkül, hogy meg ne bámulnának, vagy rohamoznának. Nem azért, szeretem a figyelmet, amibe részesülök. Részben kárpótolja azt, amit apámtól nem kaptam meg.
A csípős-édes szezámmagos csirkémmel lehuppantam az egyik sarokba. Az egész hely üres volt, kivéve a velem szemben lévő asztal. Evés közben azzal szórakoztattam magam, hogy próbáltam felidegesíteni annál az asztalnál ülő fiatal nőt. Kitartóan bámultam, többször találkozott a tekintetünk, végül megelégelte.
- Mégis mit bámul maga rajtam?- vont kérdőre.
- Bocsásson meg, de van valami az arcán. Talán a mártás.
- Hol?- kérdezte ijedten. Mindig megnevettet, hogy a lányok mekkora ügyet csinálnak a kinézetükből, bár a fiúkat se kell félteni, lásd Zayn.
- A szájánál- mutattam a fejére, mire letörölte az egyik oldalt- Nem ott. A másikon- űztem tovább gyerekes játékom. Tudtam, hogy nem sokáig bírom, már ott bujkált a vigyor az arcomon.
- Lejött?- kérdezte idegesen.
- Majdnem, már alig látszik- erre piruló fejjel, hevesen dörgölni kezdte. A nevetés akaratlanul kicsúszott a számon. Ő lefagyott, aztán összehúzta a szemét. Gyorsan előbányázta a telefonját és ellenőrizte.
- Maga! Maga, szemét… - vörösödött el teljesen, mikor leesett neki, hogy semmilyen folt nem volt rajta. Hátradőltem a székemben, úgy szórakoztam. Váratlanul ért a felém repülő tésztacsomó, nem volt időm elhajolni előle. A pulcsimon landolt, majd lecsúszott az ölembe, narancssárga foltot húzva maga után. Egy pillanatig pislogás nélkül, döbbenten néztem rá, ő harcias tekintettel bámult vissza. Gondolkozás nélkül markoltam fel a tésztát és visszaküldtem a gazdájához. Ő ügyesen elhajolt előle, így viszont a repülő kajával, az ablakot találtam el. Mindketten felszisszentünk, főleg mikor megláttuk a csípőre tett kézzel álló kiszolgálónőt. Fülsértő hangmagasságon sipákolt valami érthetetlen nyelven (valószínűleg kínaiul), mire a konyhába vezető ajtóban megjelent egy testesebb kínai férfi, nem túl kedves arckifejezéssel. Felpattantam, a farzsebemben lévő aprót az asztalra szórtam engesztelés gyanánt és karon ragadva a hölgyet futásnak eredtem, magam után ráncigálva őt. Kifulladva álltunk meg az kocsimnál. Körülnéztem, de az autómon kívül nem volt másik a közelben.
- Mivel jöttél…?
- Evelyn- segített ki.
- Louis- hajoltam mag udvariasan- Szóval?
- Metróval. Pár megálló a munkahelyem.
- Elviszlek- ajánlottam fel.
- Úgyis tartozol nekem eggyel- kerülte meg a kocsit.
- Már megkaptam a büntetést…- értetlenkedtem utalva a pulcsimon viruló foltra- Navigálj majd!
- Ó, az semmi! Ahhoz képest, hogy mindennap itt ebédelek. Most meg kereshetek egy másik éttermet- a hangja kissé neheztelő volt- Itt fordulj jobbra!
- Nem is tudom ki kezdett el dobálózni- mutattam rá arra, hogy ha nem vágja hozzám a tésztát, akkor nekem eszem ágában sincs kajacsatázni- Most merre?
- A jelzőlámpa után megint jobbra. Én meg azt nem tudom, ki kezdett el piszkálódni- vágott vissza.
- Jó, jó, de te folytattad.
- Ha nem lett volna mit, nem folytattam volna- tette karba a kezét- De okos enged, szamár szenved- öltötte rám a nyelvét. Természetesen én meg visszaöltöttem rá az enyémet, mire felnevetett- Te jó ég! Milyen rég voltam már ilyen gyerek…
- Tudom, mellettem nem nehéz újra azzá válni- forgattam a szemeimet. Hányszor mondták már ezt mások!
- Állj meg! Már kicsit túl is mentünk, de nem baj, mert itt legalább le tudsz parkolni. El ne menj! Mindjárt visszajövök – fogalmam sem volt, mit akar, de követtem az utasításait. Bement egy irodaépületbe. Az órára pillantottam: sikerült egy órát elütnöm. Styles már biztos keres. Várjunk csak! Dehogy keres. Akkor hívott volna. Sietnem kell. Kipillantottam az autóból, a mellettem parkolónak támaszkodva egy nő cigizett. Megkértem, hogy ha lát egy lányt kijönni az irodaházból, vörös hajjal, akkor adja oda neki ezt: és a kezébe nyomtam a névjegyemet. Azon rajta van a telefonszámom. Kíváncsi vagyok mit akart még, ha fontos, fel tud majd hívni.

*Harry szemszöge*

Keilla elaludt, én pedig hiába bámultam a telefonomra, nem jelentkezett. Majdnem felvettem az éjjeliszekrényről, hogy felhívjam, de aztán meg tudtam állni, hogy ne tegyem. Sok idő van hátra a délutánból és mi csak ebben egyeztünk meg, semmi konkrét. Lehajtottam a fejem a karomra. Keilla világosbarna tincseivel játszottam, közben lassan elnyomott az álom.
Fülsértő hang kúszott az álmomba, fokozatosan kirángatva onnan. Leginkább a dudaszóra hasonlított, kábé mintha valaki ráfeküdt volna. Szitkozódva az ablakhoz botorkáltam. A szememből rögtön kiröppent az álom. Ez Tommo fekete Chevi-je! Felkaptam a telefonom, nyomtam egy puszit a még mindig mélyen alvó lány homlokára és már száguldottam is le a lépcsőn. Mire leértem a dudaszó abbamaradt, gondolom anya jóvoltából. A lehúzott ablakon keresztül kedélyesen társalgott Loui-val. Hátulról átöleltem és egy puszit adtam az arcára- Holnap benézek- ígértem.
- Ajánlom is!- simította meg az arcom. Megkerültem a kocsit és bevágódtam az anyósülésre. Anya integetett utánunk.
- Nem hívtál… - fordultam felé.
- Nem vetted fel- helyesbített.
- De…
- Nézd csak meg!- megnéztem, és tényleg: két nem fogadott hívás. Megnyitottam.
- De hát ezek anyától jöttek- bámultam értetlenül a kijelzőre. Pedig akkor egy házban tartózkodtunk és ő sose csinál ilyet, mindig feljön, ha szeretne valamit.
- Idióta… - löktem meg Louis karját, amikor rájöttem, hogy megint az egyik tréfáját űzte velem. Előszeretettel írja át a barátai névjegyzékét. Egyszer például Zayn telefonját megkaparintotta és az apjának és Perrie-nek a számát felcserélte. Zayn hetekig nem tudta lemosni magáról, hogy közölte apjával: „Szia babe. Csak annyi, hogy kölcsönvettem a szemöldökcsipeszed. Hazafele tudnál nekem venni egyet, szerelmem?”
- Bocsi, hogy nem vettem fel. Keilla rosszul volt- komorultam el. Szemeit végre levette az útról. Ezernyi kérdést láttam benne, úgyhogy folytattam. Elmondtam az egészet, amit tudtam. Egyszer sem szólt közbe. Amikor csak tehette, például a piros lámpáknál, egész figyelmét nekem szentelte.
- Tudom, hogy nem vagy orvos, de ugye nincs semmi komolyabb baja?- Loui ítélőképességében bíztam.
- Harry, csak a te kedvedért, Dr. L.W. Tomlinson rendel- nevetett rám a visszapillantó tükörből- Tételezzük fel, hogy páciensünk Keilla Styles hányt. Ez megmagyarázza az ebédnél való viselkedését- hangját dörmögőre változtatta, tárgyilagosan „állapította” meg a diagnózist. Nem bírtam megállni vigyorgás nélkül. Szeretem, hogy mellette a szürke füst is rózsaszín bárányfelhővé válik- Tehát idáig, úgy vélem gyomorrontásról, vagy vírusos megbetegedésről lehet szó. Ám, - engedte el fél kézzel a kormányt, hogy mutatóujjával figyelmeztetően nyomatékosítsa -most jön a feketeleves. Betegségkor természetes az elgyengülés, de az nem szabad, hogy ájuláshoz vezessen. Ennek okát mélyebben kell keresni.
- Ebben van igazság. Rábeszéltem, hogy menjünk el doktorhoz a biztonságkedvéért -s ezzel lezártnak is tekintettem az ügyet, de Loui-val valami nem volt rendben, mármint láttam az arcán, hogy nagyon töri a fejét. Kissé oldalasan fordulva bámultam rá megbillentett fejjel, hátha megosztja velem gondolatait. Észre is vette, kicsit megrázta a fejét, mintha a gondolatait próbálná elűzni, aztán próbált úgy tenni, mint aki nagyon az útra koncentrál. Nehéz volt, de annyiban hagytam, ám nem sokáig kellet várnom:
- Khmmm… Harry... - hangja rekedtesen hangzott… zavarban volt? Pedig mi egymás előtt nem szoktunk azok lenni, ezért először alig ismertem föl, hogy mi az a valami a hangjában.
- Igen?- sürgettem.
- Csak Keilla valószínűleg hányt és elájult, szóval gyenge…- gyors pillantást váltott velem, mintha tudnom kéne a folytatást.
-Igen, doktor úr?
- Szóval, tudod hányni szoktak az állapotos nők a terhességük elején…- vicces volt, amire célozgatott, arra gondoltam, valószínűleg a bolondját járatja velem. De akkor miért vörösödött el, miközben küzdött a szavakkal? Ez nem rá vall.
- Jaj ne!- borzoltam össze a haját. Komolyan kérdezte- Mi nem…
- Felejtsd el Styles. –vihogott fel louisosan.
Szokásosan a stúdió mögött parkoltunk és a hátsó ajtón mentünk be. Csak akkor vettem észre a pulcsiján terpeszkedő foltot, amikor a liftben velem szemben támaszkodott. Érdeklődve léptem felé és megragadtam a ruhadarabot, amikor hozzáértem lefagyott. Rögtön elengedtem és visszahátráltam. Nekem is leesett. Emlékek, amik egy mozdulathoz tartoznak… Vigyáznom kell ezekkel, hisz örülhetek annak, hogy még azok után is legjobb barátok vagyunk, nem szabad megijesztenem a múlttal. Megilletődötten nevetett, oldva a közénk telepedő csöndet.
- Ebédelni voltam- rántott vállat, pulcsiját húzkodva.
- Disznó- ingattam fejemet mosolyogva. Arra gondoltam, hányszor dobta fel az estémet, mikor az étteremben szerencsétlenkedett, próbált diszkréten enni. A legnagyobb kihívást számára a pizza evés jelentette késsel-villával. A végén feladta, váll húzogatva kézbe vette és meggyőződött róla, hogy rajtam kívül senki sem figyeli. Tízpercnyi szenvedés után, két perc elteltével a pizzának hűlt helye volt.
Már a folyosóról hallani lehetett a zenebonát. Ilyenkor Niall elszabadul és püfölni kezdi a dobokat, miközben Zayn a gitár rejtélyeit próbálja megfejteni, ráadásként mindketten valamelyik rongyosra énekelt slágert kántálják. Liam rendszerint a fülhallgatójában lel vigasztalást. Tommo felismerte a dalt és még be sem léptünk, ő már torokhangon beszállt a kórusba. Fülemet fogva huppantam Liam mellé.
- Gyerekek, - lépett be a zeneszerzőnk, mögötte a többi taggal- Képesek vagytok lenyugodni?
Meg se hallották, vagy csak figyelmen kívül hagyták, kivéve egy dolgot:
- Ki itt a gyerek?- ordította Niall túlharsogva a zenét.
- Hogyan lehet őket elhallgattatni?- fogta José a fejét és leült mellém.
- Fenyegesd meg őket- ajánlottam.
- Vagy zsarold meg- mondta Liam kihúzva füléből a headsetet.
- Vagy ajánlj nekik valamit - nevettem fel, a többi bandatag csatlakozott hozzám.
- Még hogy nem gyerekek…- motyogta José- Hé fiúk! Ha elhallgattok, előbb végzünk és meghívlak titeket egy-egy sörre.
Niall abbahagyta a dobolást.
- És pizzára!- alkudozott.
- Oké- ingatta fejét szegény kifosztott ember- nem mintha nem lenne elég pénzetek…
- De viccesebb, ha meghívnak- vágott vissza Niall.
- Ingyen sörért bármit- rakta félre a gitárt Zayn, Louis egyetértően bólogatott.
- Kösz Harry - hálálkodott a spanyol.
- Cserébe nekem is jár a sör- ingattam mutatóujjam.
- És a pizza!- tette hozzá Niall.

*

  Meglepődtem, amikor kinéztem az ablakon és már besötétedett. Nem kapcsoltunk lámpát, nem volt rá szükségünk, csak néhányunk telefonjának kijelzője világított. A zenélős rész már rég véget ért, körben ültünk. Senki sem ment haza, kivéve a dobosunkat, de ő se haza ment. A sörös és pizzás dobozok között egyik témáról a másikra csapongtunk, még a kockábbak is bele-belefolytak a társalgásba. Nekem ez közelíti meg legjobban az idilli kép fogalmát. Belesüppedtem a kanapé bőrpuhaságába, gondtalan voltam. Hallgattam a többieket, nevettem velük, közben Niall még mindig nem tudott megválni a gitárjától és néha halkan megpendített egy-egy akkordot. Turnéfeelingem lett, nagyon hiányzott ez a része. Nem kell sokat várni, újra útra kelünk mindannyian. Épp Josét ugrattuk, amikor a nevetés, beszéd és gitárhangok közé befurakodott egy oda nem illő negyedik. Louis felpattant, kicsit értetlenül bámulva a kijelzőt. A nyitott erkélyajtón keresztül még hallottam, ahogy kíváncsian beleszól:
- Halló?- szívesen hallottam volna a többi mondatát is, de arrébbsétált, hangja beleveszett a benti zajokba. A beszélgetés fonalát teljesen elvesztettem, ezért hátradőlve, csendben hagytam, hogy elragadjanak saját gondolataim. Nem tartott sokáig, szemem sarkából láttam, hogy a függöny meglebben és Louis beviharzik. Mindent félreraktam, kíváncsian, fél szemöldökömet felvonva próbáltam elkapni tekintetét. A földön heverő pizzás kartonokat átlépkedve tartott az ajtó felé. Egy pillanatra mindenki elhallgatott, kérdőn fordultak utána. Végül én szólaltam meg.
- Loui?- keze a kilincsen volt, de nem nyitotta ki.
- Bocs srácok, sietnem kell - anélkül válaszolt, hogy felénk fordult volna. Hangja türelmetlenül szólt és halvány idegességet is ki lehetett belőle venni. Automatikusan pattantam föl, és nyitottam a szám, de ő megelőzött: -Harry, maradj!- döbbenten torpantam meg, hisz még mindig háttal állt, nem láthatta, hogy indulok. –Majd valaki más hazavisz –tette hozzá halkabban és kérlelőn. Zayn a pólómnál fogva visszarántott maga mellé a kanapéra. Nehezemre esett, de nem mozdultam, amikor kilépett és belökte maga után az ajtót. Az este hátralevő részében végig ott motoszkált a fejemben, hogy valamit nem mondott el nekem.