3. fejezet

 FONTOS hogy a vastag rész a visszaemlékezés és a 2. rész tényleges folytatása!:)

*Louis szemszöge*

Először a fejfájás az egyetlen dolog, ami tudatosul bennem, de az nagyon. Az egész testemet követeli lüktetésével, rögtön felismerem a másnaposság kellemetlen vendégét benne. Nem nagyon vágyakozom kinyitni a szemeimet, de valahogy könnyítenem kell a fejfájáson, ha már az visszaaludni nem enged. Előre érzékelem a szemhéjamon átszűrődő fény alapján, hogy a legtöbb a hunyorgás, amit megengedhetek magamnak. A szoba körvonalai lassan bontakoznak ki, így van időm bevallani magamnak, hogy egyáltalán nem ismerős nekem a helyiség. Pillanatokra megfelejtkezem a fejfájásról, ahogy felvillanyoz az új helyzet, amibe sodortam magam az ital segítségével. A tudatlanság állapota nem tart sokáig. Oldalra fordulok és kis megrökönyödésemre tovább bontakozik a tegnap este története azzal, hogy nem vagyok egyedül az ágyban. Egyelőre csak a vörös hajzuhatag látszódik alvótársamból, de ez is éppen elég ahhoz, hogy kijjebb józanodjam. Reflexből azért imádkozom, hogy legyen rajtam ruha, de ezzel sehogy sem akar megváltozni a tény, hogy még a bokszerem sem választ el az ágyneműtől. Kétségbeesetten próbálok a tegnap esti/éjszakai emlékeimbe kapaszkodni, hátha valami olyan eszembe jut, ami megcáfolja a tényt, hogy Evelynnel olyasmit tettünk, aminek egyikőnk sem volt tudatában, és amit később valószínűleg megbánnánk. Lehűtenek a gondolataim, ahogy fejembe felderengenek a történtek, legelőször is az utóbbiak, hiszen azok aggasztanak: Evelyn és én egy félreeső pincekocsmában. Fura kép, ő sehogy sem illik oda a magassarkújával és a blézerével. Evelyn és én egy-egy üres korsóval. Határozottan jobban illik a leivott blézerével. Evelyn és én különböző méretű és aromájú poharakkal, üvegekkel és dobozokkal. Teljesen ideillik. Félig a pulton fekszik, akármit mondok, röhög, velem együtt hangosan énekli a rádióból ömlő, tucatslágereket. Ha ez lehetséges, nálam is jobban ki van ütve, a kora este elfogyasztott adagja után nem nulláról kezdte. Én még magamnál vagyok annyira, megakadályozom, hogy fölmásszon a pultra, amikor megszólal kedvenc száma, a Wheatrustól a Teenagedirtbag. Nem mintha nem tomboltam volna én is szívesen a pulton táncolva, de több kigyúrt, középkorú, vagy idősebb férfi tartózkodik a helyiségben és nem tudnék felelősséget vállalni azért, hogy Evelyn miniszoknyája és tánca hidegen hagyná őket. Van annyi lélekjelenlétem, hogy a maradék italt felnyaláboljam, ha már egyszer kifizettem. Fogok egy taxit, nagy üggyel-bajjal kiszedjük Evelynből a címét. A házban a lépcső meredek vállalkozásnak tűnik, inkább várunk a liftre. Rossz szinten szállunk ki és mielőtt visszaszállhatnánk, az ajtó becsukódik. Ha iszok, még lobbanékonyabb vagyok, mint alapból, tehát idegességemben az üveghez folyamodok, amit magammal hoztam. Innentől észrevehetően egyre ködösebbek az emlékeim. Újra liftben. Nehezen találunk a zárba, de aztán mégis bejutunk. Már megint szomjas vagyok, ezt nem hiszem el. Iszok. Evelyn szobája nagy. Azt mondja, maradhatok éjszakára, mert kint szörnyek járnak. Nem igazán értem miről beszél. Vitatkozunk a szörnyeken. Még egy kicsi van az üvegben, nem hagyhatom benne…
Hiába erőlködöm, tovább nem terjednek az emlékek. Képszakadás ma reggelig, ha egyáltalán még reggel van.
A fürdőszobaszekrényben találok fájdalomcsillapítót. Várva az enyhülést bekapcsolom a telefonom. Hihetetlen mennyiségű üzenet és nem fogadott hívás Harrytől, felszisszenek. Azzal szórakoztatom magam, hogy végigolvasom mind a huszonnégyet(!!!). Nem túl szórakoztató, mindenesetre leköti a figyelmem. Kikerekedik a szemem, a legutolsó üzenete hajnali hatkor érkezett. Kicsit megnyugszom,amiért az utolsó előtti SMS négy körüli. Biztos aludt valamennyit akkor. Visszatekerek az elsőig: „hívhatlak?”, aztán két percre rá azt írja „hívlak.”, aztán „miért nem veszed fel?”, „hol vagy?”, „mikor jössz haza?”, „odamenjek?”, „csak okosan.”, „érted megyek, ha akarod.”, „Loui???”, „L. W. Tomlinson!!!” stb. az utolsó: „csak gyere haza…” Gyorsan visszaírom, hogy megyek. Megakartam várni Evelynt, hogy felkel, de még meg kell találnom az autómat, amit otthagytam valahol a belvárosban. Úgy döntök, azért cetlit hagyok neki hátra és épp az asztalán keresgélek egy fecni után, amikor dörömbölnek. Nem kopogtatnak, hanem dörömbölnek. Fölkapom az alsómat és gondolkodás nélkül kimegyek ajtót nyitni. A magas, öltönyös férfi ugyanúgy meg van lepődve, mint én. Aztán szemében düh villan, amit sehogy sem tudok hova rakni, ahogy őt sem természetesen. Nem kellett volna Evelyn helyett ajtót nyitnom. Ki tudja, mit pletykálnak majd róla és persze főleg rólam. Ez egészen eddig eszembe sem jutott. Kapok majd még ezért Alantól…
- Tomlinson?- köpi a szavakat a fölém tornyosuló férfi. Tudja a nevem? Sokan tudják a nevem.
- Az volnék engedelmével, uram. – húzom ki magam és mosolyogva próbálom enyhíteni a villogást szemeiben, de valamilyen felfoghatatlan okból az csak növekszik, majd egy ököl társul hozzá. Felkészületlenségemben az ajtónak esem, belökve azt, az előszoba padlóján érek földet. Pillanatokon belül talpon vagyok készen a bunyóra, de az ember már sehol sincsen, csak szavai maradnak utána:
- Üdvözlöm Evelynt!
A felismeréstől felfordul a gyomrom. Ó, Istenem! Ez valószínűleg Dave volt, Evelyn friss exe. Most aztán tényleg elrontottam mindent és tényleg ideje húznom Evelyn életéből, mielőtt még nagyobb bakik csúsznak bele miattam. Ezek után a cetlivel sem törődöm, jobb, ha távol marad tőlem. Visszagondolok az egynapos kapcsolatunkra, nevetnem kell. Egy nap alatt sosem jutottam el senkivel ilyen szintre. Őt láttam gyerekesnek, kétségbeesettnek, láttam sírni, hahotázni (azokra a nevetésszerű reakciókra a kocsmában nem tudok más szót használni), vedelni és főként láttam teljesen magán kívül, ahogy ő is engem. Szép teljesítmény, tartalmas és „hosszú” kapcsolat volt a miénk. Kár, hogy vége. Az utcára érve próbálok eligazodni az utcatáblák és a telefonom segítségével. Metróval lenne legkönnyebb elérni a hídhoz, ahol hagytam a kocsim, az útvonaltervező szerint, de nincs bérletem, természetesen mindig kocsival járok. Evelyn napszemüvegének, amit lenyúltam és a kapucnimnak köszönhetően sikerül észrevétlennek maradnom. A buszút sokkal hosszabb idő, mint a metró lenne és többször is átszállok, de legalább nyugodtan végiggondolhatom a tegnap estét.

- Halló?- vettem fel a telefont. Olyan idegenül hangzott ez a szó a számból, hogy majdnem felnevettem. Rég volt szükségem használni, mindig tudtam ki hív. Most viszont név helyett számok jelentek meg a képernyőn és valljuk be, a számokkal mindig is hadilábon álltam. A sajátomat sem tudom, ezért kínos, mikor valaki az orrom alá dugja tanácstalanul a készülékét, hogy nem ismerős-e nekem az a mobilszám véletlenül. Ilyenkor rendszerint azt válaszolom: annyit tudok, hogy nem a mentőké és a rendőröké, se a tűzoltóké. Ezt is csak onnan tudom, hogy azok kevesebb számjegyből állnak. Tőlem akár az enyémet is mutathatnák, fapofával rávágnám, mit sem sejtve, hogy nem ismerős.
Elképzelésem sem volt róla, ki lehet, egészen addig, míg bele nem szólt egy frissen hallott női hang, kissé torzítva. Hát persze! Teljesen megfeledkeztem a délelőttről. Ám mégiscsak elbizonytalanodtam, amikor ezt hallottam: - Louis? Remélem te vagy az, mert ha nem, soha nem tudnád meg, hogy alig egy órai ismeretség után sikerült tönkretenned az életem…- vontatottan beszélt, rögtön felismertem hangjában az alkoholt. Ez magyarázatot ad arra is, hogy miért hord itt össze ilyen baromságokat. Biztos akartam lenni magamban és leginkább abban, hogy ő tudja-e magáról, hogy kicsoda.
- Ki beszél?
-Eve…Evelyn – motyogta. Még nincs túl a határon, ez jó hír.
- Hogy értetted azt, amit az előbb mondtál?- kérdeztem lassan, direkt artikulálva.
- Hát úgy, hogy Evelyn vagyok. Én vagyok az. Úgy emlékszem… Te kérdezted pedig!- hangja kezdett hisztisbe és türelmetlenbe átcsapni.
- Nem! Nem, tudom ki vagy. Arra vagyok kíváncsi, amit azelőtt mondtál.
- Nem tudom Louis,- törött el a mécses, hüppögve folytatta- csak azt tudom, hogy a Temze vár rám, le kell raknom. Visz…- fogalmam sem volt, miket hord itt össze, és miért csinálja, amit csinál. Igazából arról sem volt túl sok, hogy ki ő, de az ereimben megfagyott a vér.
- Evelyn? EVELYN! –vágtam közbe, hátha megakadályozhatom, hogy letegye.
- Mi van már megint?- kérdezett vissza, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.
- Hol vagy?
- Itt…- jelentette ki értetlen hangsúllyal. Milyen buta is vagyok, hogy erre nem gondoltam…- a hídon.
- Sok híd van, mégis melyiken?
- Nem a nagyon. Ez zöld és nem olyan szép, de vesztőhelynek ugyanúgy megteszi. – rögtön tudtam, melyikre gondol, már csak a maradásra kellett rábírnom.
- Meg tudsz ott várni? –egyáltalán nem voltam biztos a sikerben, főleg mert a szavai keltette rossz sejtéseim a gondolataim közé férkőztek.
- Persze, nem sietek sehová. – hallatszott a hangján a szemöldökráncolása. Máris elfelejtette volna, hogy az előbb még a Temzével akart randizni?
- Jó, megígérted. Most már muszáj lesz megvárnod, ha nem, akkor irtó szomorú leszek…- próbáltam minél jobban bebiztosítani magam és persze őt.
- Oké, elég már, értem- könyörgött hisztisen.
- Sietek.
Siettem is, de tudtam, nem mehetek el szó nélkül. Eszembe jutott, hogy még Harry sem fogja érteni, bár máskor elég egy szó vagy pillantás. De most nem meséltem neki az ebédes „kalandomat” és annyira ő sem zseni, hogy olvasson a fejemben. Nem volt idő a magyarázkodásra, minél gyorsabban le kellett pattintanom. Szerencsére könnyebben megértette, mint gondoltam, hogy most hagynia kell.
Gyorsan vezettem. Szoktam is, de ez más volt, nem szórakozásból feszegettem a korlátaimat. Persze London belsejében a forgalom állandó vendég, nehezebben megy a gyorsulás. Próbáltam kisebb utcák felé elkerülni a jelzőlámpákat. Egy idő után feladtam, kezdtem elveszíteni a fonalat azzal kapcsolatban, hogy kb. hol járok.
Máskor szívesen elszórakoztam volna: eltévedni és onnan kikavarodni. Sosem tartottam GPS-t a kocsimban. Szerettem saját magam irányítani az útjaimat, még ha a cél nem is az lett, ahová jutni akartam/ kellet jutnom. Ilyenkor apró büszkeséggel töltött el, hogy az ismeretlenből akkor is megismertem egy újabb lehetőséget.
Visszakanyarodtam a főútra, épp jókor, mert már túlmentem a zöld hídon. Pár percet elvett az, hogy átsorolni vártam az ellenkező irányba tartók közé. Végül egy autós maga elé eresztett, hálásan intettem neki hátra. A híd közelébe érve lassítottam, hogy jól szemügyre tudjam venni az embereket. Hiába araszoltam a szélső sávban, így is rám-rám dudáltak. Átértem a túlsó oldalra anélkül, hogy Evelynt megpillantottam volna. Úgy döntöttem leparkolok, és gyalog folytatom a keresést. Hívtam, de helyette géphang szólt bele. Nem szokásom aggódni, a gyomrom ebben a pillanatban mégis összeszorult.