4. fejezet

*Louis szemszöge*

Elképzelésem sem volt, hogy ha nincs kikapcsolva és nem is foglalt, akkor miért nem hallom a hangját a vonal másik végéről. A híd ezen oldalán a parkoló mögött volt egy park a víz partján. Lábaim vittek felé, valami azt súgta, hogy talán itt lesz. Beértem a fák közé, amik elég sűrűn álltak ahhoz, hogy tompítsák a forgalom zaját, de ahhoz nem, hogy kirekesszék a város fényeit, így annak ellenére is kellemes volt, hogy nem voltak lámpák az ösvény mentén. Látszólag minden nyugodt, a harmónia tökéletes volt. A homályból néhány pad bontakozott ki, az ösvény kiszélesedő részén, ahol a fák elfogynak. Csalódottságot érzek, mert látszólag minden pad üres. Miért is jöttem erre, mikor azt mondta a hídon van?! Megígérte, hogy ott lesz. Talán azért, mert egy részeg szava eléggé ingatag. Nem is tudom, mennyire jól döntök, azzal, hogy nem fordulok vissza, ha már eddig eljöttem. Bárhol lehet, de azért remélem, nem mászott fel az egyik fára… Szemeim előtt vizuálisan megjelent, önkéntelenül elvigyorodtam, mert abban a ruhában képzeltem el, amiben délután láttam; magassarkúban vicces lehet fára mászni. Az egyik paddal egyre jobban nem stimmelt valami, ahogy egyre közelebb értem hozzá. Háttal volt nekem, így az ülőrészét nem láthattam, de oldalt lelógott róla valami, pontosabban valamik. Két magassarkús láb. A felismeréstől nagyot dobbant a szívem. Az utolsó pár lépést gyorsabban tettem meg, elkaptam a támlát és fölé hajoltam. Ő volt az. Karjaival a feje alatt bámulta az eget, egészen addig, amíg bele nem másztam a képbe.
- Ne már! Kitakarod a csillagokat- tolta el bosszúsan a fejem, de én nem hagytam magam, szerettem volna, ha rám figyel. Elfordította az arcát, hogy lássa az eget, követtem a mozdulatát.  Szemeit végre rám irányította, a gyermeki csillogás kihunyt belőle. Mintha láttam volna már ugyanezt a lelkesedést, tiszta elragadtatást, amit csak a világ véletlenszerű csodái vívhatnak ki. Igen, láttam már sokszor, csak akkor zöld íriszekben, nem feketékben. Harryt is mindig lenyűgözték ezek a… baromságok, illetve természeti jelenségek, még egy sima őszi erdőben is képes órákig fotózni, én pedig csak ülök egy fatörzsében értetlenül. Nem azért mondom, hogy nem szeretem a szép dolgokat, sőt nagyon, mert közben melegséggel tölt el, hogy boldoggá teszi egy kis időre a számomra fontos embereket. Megint Harry-re gondolok… le kéne szoknom arról, hogy mindenről ő jut az eszembe.
- Ember!- hadonászott Evelyn az arcom előtt, hogy kizökkentsen a bambulásból – Most komolyan azért jöttél ide, hogy a maradék jót is elrontsd?
Meghökkentett a szavait kísérő keserűség.
- Nem, dehogy. Elképzelésem sincs, hogy az alatt az egy óra alatt, hogy tudtam hosszútávon belerondítani az életedbe- próbáltam kedves lenni. Fogalmam sem volt, a jelleméről, vagy, hogy, hogy kezeljem. A kedvesség általában jó választás.
- Vicces, nem?- szívből nevetett, alig bírta abba hagyni, csak mikor a röhögőgörcs, köhögésbe fulladt, ülőhelyzetbe rántva őt. Megkerültem a padot, hogy mellé ülhessek.
- Elmondod? Talán jóvátehetném, de ahhoz tudnom kell, miről van, szó- komolynak kell tűnnöm, de nem megy. Képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy túldramatizál valami semmiséget, ami igazából nem is miattam történt, csak valahogy, nagy nehezen visszavezethető hozzám.
- Ne beszélj úgy hozzám, mint egy kisgyerekhez- kétségtelen nem vagyok színésznek való, ha még egy ittast se tudok beetetni.
- Bocsi, de tanácstalan vagyok- tártam szét a karjaimat – Segíthetnél…
Sóhajtva tenyerébe temette az arcát, haja előreomlott. Idegesen próbálta hátrafésülni, de gubancos tincsi fogságba ejtették az ujjait. Kétségbeesetten rángatta, ezzel csak azt érte el, hogy a szemei könnybe lábadtak. Közel volt a tűréshatárhoz anélkül, hogy elmondta volna mi bántja. Ez így nem lesz jó. Odanyúltam kiszabadítottam a kezeit, nagyjából elsimítottam rakoncátlan tincseit. Teste remegett kezem alatt, és erőlködött elfojtani egy szipogást.
- Nézz a csillagokra! – javaslom és lefekszem a pad elé a fűbe, helyet hagyva neki a padon.
- Nem akarok! Úgyis csak irigy lennék rájuk… - hangja alig több reményvesztett suttogásnál- Bárcsak fenn lennék én is, és nem lenne más dolgom csak, hogy világítsak. Jó nekik, olyan állandó minden, ugyanott vannak, megvan a helyük, feladatuk. Mi bezzeg emberek, éppen mikor már kezdjük azt hinni minden oké, rögtön kiderül, hogy semmi sem változott. Még mindig ugyanazok a szerencsétlenek vagyunk. Tudsz egy valakit mondani aki… aki boldog volt hosszútávon és nem volt elcseszett?- bámulta a csillagokat. Én nem irigyeltem őket. Túl távol vannak egymástól. Mielőtt válaszolhattam volna folytatta- Mostanában velem is minden rendben volt: kábé egy éve végre ki tudtam költözni otthonról a saját kis lakásomba, találtam munkát, sőt még egy tartós kapcsolatom is lett- a hangja kezdett józanabb lenni- De most itt sírok egy idegennek, aki akár egy szervkereskedő is lehet- kicsit megrökönyödve kaptam felé a tekintetem, aztán örülök mosolyának, ami egy pillanatra áttöri könnyei függönyét.
- Ajánlom, hogy meglegyen mindkét veséd, nem szeretem fölöslegesen vesztegetni az időm…-„fenyegetésem” beválik, és újra előcsalja a mosolyt, mielőtt folytatná.
- Persze tudom ki vagy… - halkan felnevetett – Ma délutánig azt hittem van három biztos pont az életemben, de aztán kettő hirtelen szertefoszlott. Már csak a lakásom van meg- leesik az állam, amikor végiggondolom mi a másik két pont. Nem tehetek róla, de azonnal a saját életemre gondolok és elképzelem, hogy mindazokat elvesztem amit Evelyn. Bevallom, nem igazán tudom elképzelni, mert egy az, hogy nincs barátnőm, kettő, hogy az én munkám az a banda, amihez már szinte mindenem kötődik, de annyira azért bele tudok gondolni, hogy kirázzon a hideg, és a rokonszenvem mélyebb legyen Evelyn iránt, mint bárki más felé ennyi ismeretség után.
- Kíváncsi vagy mi közöd neked mind ehhez?- a számból veszi ki a szót- A főnököm egyenlő a barátommal, most már ugye mindkettő múlt időben. Amikor kiraktál az irodánál, akkor beszaladtam és hozni akartam valamit, amivel le lehet szedni nagyjából a foltot a pulcsidról. Dave, az exem, már ott ült az asztalomnál. Ezt teszi, amikor unatkozik, szóval elég sokszor. Próbáltam észrevétlenül elmenni a mosdóig, de igazából esélyem se volt… - a hangja kissé elment ő pedig félrenézett. Rossz érzéseket támasztott bennem ez a Dave – Elém állt mielőtt bemehettem volna. Tudod, ő olyan dühös fajta, és nagyon féltékeny. Szinte nem találkozhatok senki mással, aki férfi, és nem ő. Innentől hadd ne kelljen elmondanom- lenézett rám, én pedig már felültem és úgy figyeltem rá.
- Szükségem van egy italra- mondtam neki végül. Én is meglepődtem a hangom komolyságán, és egyáltalán a szavaim jelentésén. Most valami megnyugtatót, vagy vigasztalót kellett volna mondanom, valami bölcset, nem felajánlanom, hogy részegedjünk le együtt, ha már így történt. Evelyn viszont nem ellenkezett, rögtön fel is kelt a padról.
- Nekem is- bólintott csillogó szemekkel- Egy újabb körre. Tudok egy jó kocsmát.

Hát így kerültünk oda ahová. Arra emlékszem, hogy gyalog mentünk oda, de hogy ott mi történt az már elég homályos. Pár részlet megmaradt, de ami a szobájában történt az teljesen kiesett. Talán így jobb, nem hiszem, hogy akarom tudni, hogy mi is történt.
A hídnál hagytam a kocsim, így odamegyek, nem hiszem, hogy túl jó ötlet vezetnem ilyen szörnyű fejfájással, de nem akarom felhívni Harry-t, hogy jöjjön értem, egész úton hallgathatnám. Ha hazaértek talán nem lesz otthon, és pihenhetek. Mivel nem válaszolt az üzenetemre gondolom elfoglalt, vagy alszik. Csodával határos módon a kocsim ott állt ahol tegnap hagytam. Az is a javamra vált, hogy megtaláltam a kulcsaimat a zsebembe. Végre nagy nehezen beszenvedtem magam a kocsiba, és sikeresen bedugtam a kulcsot, elfordítottam, de hiába... nem indult be, próbálgattam, de nem ment. Dühösen ráütöttem a kormányra, ezzel csak ezt értem el, hogy jobban fájjon a fejem. Kit is hívhatnék most? Vagy hagyjam itt az autót? A telefonomat felkapva, gondolkozás nélkül tárcsáztam Harryt. Miközben hallgattam a búgást a szememet lehunytam, és próbáltam kitalálni valami jó indokot, hogy mit is mondjak Harrynek. Egyáltalán miért őt hívtam? Más is haza vihetne. Sőt szerintem le kéne szállnom Harryről... biztosan zavarja, hogy állandóan velem kell foglalkoznia. Egy ilyen szép szombat reggel, biztosan van jobb dolga, mint a másnapos legjobb barátját hazavigye. Éppen készültem letenni, amikor...
- Louis?