5. fejezet

*Louis szemszöge*
- Louis? -Harry hangja türelmetlen, de egyben megkönnyebbült volt -Hol vagy? Baj van? Miért nem reagáltál? Már több, mint tizenöt órája nem hallottam rólad. Miért nem mondasz végre valamit?

- Mert nem hagyod… - morogtam, miközben a szívem tájára kellemes melegség költözött. Jó dolog, ha van valaki, aki törődik az emberrel – Csak az a szitu, hogy nem indul a kocsim…
- Lerobbantál?
- Nem. Nem indul. Beültem, a motor megy, de a kocsi nem mozdul, csak rángatózik.
- Szóval akkor, még mindig a stúdiónál vagy? - kérdezte lassan.
- Harold, te hülye vagy- reagáltam le az abszurd kérdését.
- Nem, a kérdés volt az – kérte ki magának – Szóval, lássuk csak, mi okozhatta a hibát?- vette elő a merengő hangját.
- Mi lenne, ha mondjuk, értem jönnél?- vágtam közbe, mielőtt még elkezd találgatni, én meg itt ragadok estig.
- Jó, jó, indulok. Megyek már!- kapott észbe, légzése szaporább lett a sietségtől. Hirtelen megijedtem, hogy akkor most lerakja.
- Harry! –kicsit hangosra sikeredett, pedig csak gyors akartam lenni.
- Mi, mi van?- hála az égnek itt van még.
- Semmi, - nyomtam el egy sóhajt, mert talán félreérti, így is beijesztettem az ordibálásommal – Csak ne rakd le!
- Miért tenném?- kérdezte szórakozottan- Ugye van benne benzin, vagy, hogy jutottál, oda ahol vagy?- folytatta az eszmefuttatást a problémával kapcsolatban.
- A mutató azt állítja, hogy még jócskán van benne- úgy döntöttem együtt működök vele a „nyomozásban”, addig is vonalban marad velem.
- Egyáltalán, hol vagy?
- A zöld hídnál, van egy parkoló, nem a mi oldalunkon –gyerekesen hangzik, de így a legérthetőbb: csak egy zöld híd van errefelé és a „nem a mi oldalunk” pedig nem a sötét oldalt takarja; hanem egyszerűen a Temzével elválasztott földdarabok másikján lakunk.
- Hogy kerülsz oda?- számítottam erre a kérdésre, illetve tudtam, hogy ez következik.
- A pólómon lévő folt vezetett ide- vágtam rá frappánsan, ugratva őt.
- Varázslat!- suttogta elnyújtott hangon, megbabonázva.
- Úgy látszik a kocsi is bűbáj alatt áll, úgyhogy gyere jótündér, oldd fel és ments meg!
- Jótündér?- kuncogott. Magam előtt láttam a gödröcskéit.
- Lehetsz varázsló is. Gandalf?
- Jól van, kicsi Bilbó, el ne mozdulj! Ne feledd, ellenséges területeken jársz!- mégiscsak sötét oldal lett a város e részéből.
- Ha akarnék, se tudnék mozdulni, a gyűrű fogva tart- panaszoltam síri hangon és akkor még nem is tudtam mennyire közel járok az igazsághoz.
- Addad ide! Eném dhlágasszág, gyelle ide Kollamhosz!- váratlanul ért Harry „átváltozása”, kirázott a hideg, mert meglepően jól csinálta. Miket titkol előlem…
- Nem a tied Kjollam! A kasszdájé, kaszdát szeretjük, kaszda nem pánt minket – szálltam be a játékba. Harrynek eltartott egy ideig, míg válaszol, mert a nevetéstől nem sikerült kellőképp elváltoztatnia a hangját. Többszöri neki futás után végre sikerült kikrákognia Gollamosan ezt az egy szót:
- Kollam!
- Szmíjjagol! –vágtam rá mézes-mázosan nyújtva.
Az egész utat végig telefonáltuk, mire szólt, hogy már a hídon van. Kikászálódtam a kocsiból, hogy észrevehessen. Mikor befordult a parkolóba a fehér kocsijával, még mindig nem raktuk le.
- És íme, ott jő Gandalf! Szürke Gandalf, fehér lovon- sétáltam felé fülemen a telefonnal. Nevetve szállt ki az autóból.
- Nocsak, a kis Zsákos- jött nekem vállal, vigyorogva és zsebre vágta a készüléket- Kóbor Bilbó hazatér- szívatott tovább elérve, hogy ne várjak tovább a bosszúval, hirtelen kitettem elé a lábam, hosszú lábai összegabalyodtak és elesett volna, ha nem rántom vissza a szövet kabátja nyakrészénél fogva.
- Óvatosan Gandalf! Maga kétballábasabb, mint emlékeztem- vágtam vissza. Nem szólt semmit, csak a térdére támaszkodva meredt maga elé. Épp közelebb hajoltam, hogy kizökkentsem a bambulásából, amikor hirtelen egyik kezével elengedte a térdét és nagyot taszított a mellkasomon. Neki tántorodtam a közelben parkoló dzsipnek, ő elégedett vigyorral a fején indult el a kocsim felé, bosszúsan követtem. Bemászva próbálta elindítani, de Gandalf ide vagy oda, ugyanazt tapasztalta. Lehet, hogy csak meg kéne húzatni egy másik járgánnyal, és beindulna.
Amíg ő tovább vizsgálódott belül, még be is préselte magát a vezetőülés előtti kis helyre, hogy láthassa a pedálokat, addig megkerültem a járművet, hátha észreveszek valami rendelleneset. Baszd meg!
- Harry!
- He? – nyögte miután kimászott. A homlokába szökő tincseket igyekezett visszaállítani, hogy rám láthasson a kocsitető fölött. Intettem neki, jöjjön át az én oldalamra az anyósülés felőlire. Kérdőn meredt rám, mire idegesen belerúgtam az elülső kereket fogva tartó fémszerkezetbe.
- A gyűrű, mi?- röhögte el magát.
- De a gyűrűnek, miért pont az én kocsimat kellett megtalálnia?- préseltem ki a fogaim között, tovább rugdosva a kerékbilincset.
- Azért mert Bilbó vagy, és téged nem talált itt, úgyhogy a kocsidat kerítette hatalmába- nevetett saját poénjain- Tommo ne rugdosd azt, attól nem lesz jobb!- rángatott arrább a csuklómra fonódó szorításával- Nyugodj le!- a vállamnál fogva szembefordított magával és szemeit az enyémbe fúrta, hogy kizökkentsen. Nos, szinte rögtön sikerült is neki. Nyugalomhullámokat küldött a testembe, ahogy a bicepszemet dörzsölgette hideg tenyerével. Jó hatással van rám, tökéletes barát. Nem véletlenül a legjobb –Biztosan valamit nem csináltál szabályosan, csak ki kell fizetnünk a büntetést és vihetjük is. Alan gyorsan el is intézi, ne foglalkozz vele, haza megyünk.
Végre észrevettem a szélvédőn a lapot. Az állt rajta, hogy tilos helyen parkolásért és parkolójegy hiányában perkálnom kell.
- Miért állsz a mozgássérültek helyén és miért nem vettél jegyet?- ráncolta a szemöldökét Harry, vállam felett olvasva a papírt.
- Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy figyeljek, arra ki parkolhat itt és ki nem. Szabad volt ez a hely, én le akartam parkolni, ez esett a legközelebb- vonogattam a vállam- Amúgy este nyolctól nem kell jegyet fizetni- zsebre gyűrtem a lapot, lezártam a kocsit és Harryé felé vettem az irányt.
- Igen, de most már másnap dél körül van, egész délelőtt ingyen élt a kocsid.

*Harry szemszöge*

Nem engedtem neki, hogy ő vezessen. Nem azért mert kérdés nélkül ült a kormány mögé. Ez már csak így működik, ha ketten vagyunk, mindegy ki kocsijában, ő vezet, kivéve kivételes alkalmakkor. Louis élvezi ezt az egész gyorsulás izét, tisztára izgalomba jön tőle, meg mindig azt mondja, kikapcsolja az agyát, viszont ez nekem nem működik, jobban oda kell koncentrálnom, nem elég a szemem, az agyam nagyobbik fele is kell hozzá. Azért én vezettem, mert láttam rajta, hogy másnapos. Nagyon. Hálát adtam az égnek, hogy a kocsiját elkapták, lehetetlenné téve, hogy ő maga navigáljon haza egyedül.
Szóval helyet cseréltünk, fura, ellenkezés nélkül átmászott a váltón az anyósülésre, míg én megkerültem a járgányomat. Apró növésűek előnyben, még soha nem kíséreltem meg átmászni ezekkel a hosszú lábakkal ülések között.
Amikor beültem már Alant tárcsázta. Lebeszélte vele, hogy ugorjon be az őrsre és rendezze el. Alan a kocsit is elhozta volna, viszont Lou abból nem engedett. Sokszor nem értem mi ez a kötődés közte és a Chevi közt. Nem indultam el, az után se, hogy letette. Kérdőn pillantott rám.
- Nem megyünk?
- Nem mondanád el végre mi a fenét műveltél az éjszaka?- fogalma sincs mennyi energiámba telt eddig kivárni a választ. Konkrétan egész éjjel, kisebb bóbiskolásokkal figyeltem a telómat, és próbáltam fenn maradni, hogy el ne mulasszam, ha jelez: ír, hív, vagy bármi. De nem tette, úgyhogy hajnalban, már-már reggel küldtem az utolsó üzenetet és kidőltem. A hívása keltett, kakaskukorékolás zavart be az álmaimba, ráadásul az a fajta, amit ébresztőnek lehet beállítani. Erre az agresszív kakasra esküszöm lehetetlen tovább aludni. Most az egyszer megúszta, mert örülök, hogy átállította csengőhangom és most itt lehetek vele, de ez nem azt jelenti, hogy nem állítom vissza a Look after you-t, Louis verziójában. Tudom, hogy utálja, mert az egész számban csak a „hülye orrhangját” hallani, de én szeretem hallgatni a „hülye orrhangját”. Minden számhoz egységesen ez van beállítva, hátha megszólal, mikor ő is velem van. Na jó, talán megérdemeltem a kakast.
- De akkor soha nem érünk haza!- fintorgott.
- Leszarom mikor érünk haza. Egész éjjel arra vártam, hogy eszedbe jussak, a legjobb barátodként, esetleg csak tudni akartam, hogy hol vagy. Egy „minden ok” SMS is megtette volna. Küldtem vagy tízet…
- Huszonnégyet- javított ki. Hupsz.
- A lényeg, hogy egyre sem válaszoltál. Most végre itt vagyunk és még mindig nincs semmi mondanivalód számomra…
- Oké, oké – tette fel védekezően a karjait- Akkor itt megvárjuk a felmentő sereget- hátradőlt az ülésben, neki készülve, hogy ez hosszú lesz- Szóval Evelynnel voltam- ugrott fejest, gondolom a közepébe, mert fogalmam sem volt arról, hogy az ki.
- Evelyn- ismételgettem motyogva, hátha beugrik valaki, akit Louis legalább egyszer említett.
- Nem ismered- röhögött ki- Nyugi én se, vagyis csak egy napja.
- Loui…- ingattam a fejem sokat sejtő vigyorral. Közben igyekeztem elgörgetni a szívemre nehezedő súlyt. Nem akartam elhinni, hogy ezért hagyott ott minket. De sajnos nagyon jól ismerem a spontaneitását és hát az egyéjszakás kalandok elég spontánok.
- Nem, Styles, - lökött meg- ez nem az, amire gondolsz. Ez annál sokkal bonyolultabb- sóhajtott gondterhelten. Louis gondterhelt? Jó bonyolult egyéjszakás kalandnak kellett lennie.
- Hol szedted fel azt az Eugeniát?- kérdeztem a kelleténél kicsit durvább hangon.
- Evelyn. Styles, tudod, hogy Evelyn- persze, hogy tudtam- És ebédnél szedtem fel, amikor is megdobott tésztával- mutatott a pulcsijára.
- Hű- ráztam meg a fejem értetlenül. Néha magasak nekem ezek a Lou-sztorik.
- Nem ő kezdte. Unatkoztam és szegény Evelyn volt ott egyedül rajtam kívül a kínaiban, úgyhogy ő esett áldozatomul. Semmi komoly csak próbáltam felidegesíteni a bámulásommal- ó az a nyughatatlan Lou vér…- aztán beadtam neki, hogy azért nézem, mert maszatos az arca – még mindig nagyon szórakoztatónak találhatta, mert szája széle rángatózott- Persze a végén kiderült, hogy csak basztatom, és kicsit túlreagálta- nézett újra a pulcsijára. Vegye már le- Aztán jobbnak láttuk húzni, mert a tulajok nem nézték jó szemmel a kajacsatát. Visszavittem a munkahelyére és megadtam neki a telószámom- mi? Miért adta meg? Ő hívta az este? Ha tudom, hogy ennyire szeret kajacsatázni, én is megdobálom, nem kell fölszednie, hozzá semmilyen Esmeraldát.
- Miért nem mesélted el ezt a liftben?- végül a sok kérdés közül a fejemben, a leglényegtelenebbet tettem fel. Ez az Harold!
- Mert… - köszörülte meg a torkát - mert… fogalmam sincs miért- tudtam, hogy van fogalma, és hogy épp próbálja palástolni a zavartságát. Ha zavart mindig bereked. Hogy őszinte legyek direkt hoztam fel a liftes kérdést, csak azt nem tudom mi okból. Fura vagyok néha. De ő kihozza belőlem, hogy ne tegyem- Mert nem hittem, hogy lesz belőle valami, minek említsem meg? Harry, sok ember járkál ki és be az életünkbe, szinte percenként. Nem terveztem vele sem második percet- jutott eszébe egy magyarázat, miután visszanyerte a hangját.
- Nem terveztél?- ráncoltam a homlokom hitetlenkedve- Louis, te így nem tervezel, hogy megadod a számod?
- Ja, csak miután kiraktam szólt, hogy várjak, mindjárt jön, de aztán láttam, ideje elugrani érted, úgyhogy eljöttem és ott hagytam a névjegyem, hátha valami fontosat akart- rángatta a vállát. Mindjárt jobban hangzik.
- Szóval valami fontosat akart.
- Nem, csak a pulcsimat letörölni- mosolygott szemtelenül. Élvezi, ahogy szinte kirángatom belőle a részeket. Oké, Louis én türelmes vagyok.
- Akkor miért hívott?
- Ki mondta, hogy ő volt?- nos, azt se mondta senki, hogy mellette is türelmes tudok lenni.
Előrefordultam, megragadtam a kormányt, elfordítottam a kulcsot és kitolattam- Mit művelsz?- kíváncsiskodott az anyósülésről. Csak kipróbálom, hátha egyszer nekem is kikapcsolja az agyam a vezetés.
- Kocsikázzunk- néztem a szemeibe egy pillanatra mosolyogva. Ál mosolyogva.
- Hé, Styles megijesztesz- nézett félre és hátradőlt az ülésben.
- Akkor ajánlom, fogd vissza magad Tomlinson!- dörmögtem- Csatold be magad!- tettem hozzá.
- Minek? Mínusz kettővel mész, ha akarnánk, se szenvedhetnénk balesetet- elérte. Elérte, hogy a jéghideg vérem pillanatok alatt felforrjon. Beletapostam a fékbe. Én sem számítottam rá, megleptem saját magam, de az öv megfogott. Louis már nem volt ilyen szerencsés, nekicsapódott a műszerfalnak. A kormányt szorongató fehér ujjaim, tülkölő autók, a torkomban dobogó szívem. Mit tettem?
- Mi a tököm?- hallom meg tompán a hangját és az élet újra visszagyorsul. Kezeim elengedik a kormányt, szívem lassul, és végre oldalra merek nézni. Az orra elé tartja a kezét, de ujjai között hamar utat törnek a vérpatakok. Nem foglalkozik vele, döbbenten néz engem. A bűntudat a szívemet préseli.
- Bocsáss meg!- suttogom. Tudomást sem veszek arról, hogy könnyek marják a szemeim, gyorsan félreállok és leállítom a motort. Nem bírom nézni, ahogy az ölébe csöpög a vér, de az én kocsimban semmi sincs, ami segíthetne, még csak zsepi se. Befedem kezeimmel az övéit és elhúzom. Tenyerén egy bolhányi hely sincs, ami ne vöröslene. Vissza akarja rakni a kezeit, mert a vér megindul az állán.
- Maradj nyugton, csak megnézem mennyire vészes a helyzet –utasítom, mire szemet forgat, de hagyja, hogy kézfejemmel letöröljem az orrát. Szisszenés nélkül tűri, én pedig nem látok ferdülést az orrán, csak mintha kicsit nagyobb lenne. És hogy kerül lila folt a szeme alá? Közelebbről nézve nem is annyira tűnik a fáradság és a másnaposság jelének- Próbáljuk meg elállítani oké?- hülye kérdés. A pulcsija aljáért nyúlok-, Ennek már úgyis mindegy- magyarázom, mire egyik kezét a magasba lendíti, a másikkal az orrát fogja, így oldalanként hámozom le róla a ruhadarabot, aztán gombócba gyűrve az orrához nyomom.
- Kösz- motyogja az anyag mögül és finoman eltolja a kezem- Kösz mindent, ezentúl bekötöm magam - szemrehányó, de cinikus, tehát minden rendben. Lenyugszom, hagyom, hogy fél kézzel becsatolja magát.
- Hazaviszlek- és végre egyet értünk.
Nem szól pedig már vagy három perce megyünk. Normális esetben kiélvezném, hogy nem jártatja a száját, de most zavar a csend, tudom, hogy haragszik. Arra számítottam kiabál majd: Mi a faszt érzek ilyenkor? Nem tette, pedig jól is esett volna.
- Verekedtél?- köszörültem meg a torkom. Még mindig nem feledkeztem meg a tartozásáról.
- Mi?- kapta fel a fejét döbbenten.
- Miért lila a szemed alatt?
- Mert Evelyn exével összefutottam reggel…- ködösített. Most rajtam a sor, jogosan, hogy megdöbbenjek. Még mielőtt saját teóriákat gyártok, jobb lesz, ha elmond mindent.
- Lou, kérlek szépen magyarázd el- könyörögtem szó szerint. Aztán nem bírtam megállni, kicsúszott a számon:- Lefeküdtetek?- fene a kíváncsiskodásomat.
- Én és Evelyn exe?- egyszerűen nem bír komolyan venni.
- Te és Esmeralda?- na jó nem hibáztatom, én se tudnám komolyan venni magamat.
- Nehezen, nem ismerek semmilyen Esmeraldát.
- Te és Evelyn? – adom meg magam.
- Nem…- miért ilyen bizonytalan?- tudom. Nem tudom - ismétli meg halkabban. Csendben maradok, a vezetésre figyelek, tökéletesen veszem be a kanyart. Nincs jogom hozzá, hogy a felelősségről prédikáljak neki, pont én, Harry Styles, a nőcsábász? Amúgy is idősebb nálam és fiatal. Azt tesz, amit csak akar. Pár perc és magától beszélni kezd. Talán csak ez kellett neki, csend meg türelem.
- Igen, ő hívott. Igen, elmeséltem volna az ebédet, mert tudom, hogy tetszett volna és hobbim megnevettetni téged. El akartam mondani, hova megyek, de sietnem kellett. Komolyan, ez most nem csak kifogás- emelte fel nyomatékul kezeit. Hittem neki, amúgy is szoktam. Bízom benne – Megijesztett…- megijeszt, hogy megijesztették. Megijeszt, mert látom a szemeiben, még mindig annak hatása alatt van –Érted, felhív, és a fejemhez vágja, hogy elrontottam az életét. Először persze csak röhögtem az egészen, mert alig pár órája találkoztunk először, meg aztán a hangján eléggé hallatszott az alkohol, gondoltam az beszél belőle. De aztán olyanokat mondott, hogy most lerakja, mert várja a Temze, meg olyan hívogatóak a habok… Basszus, öngyilkos akart lenni –túr bele a hajába, mint aki még csak most fogja föl. Sajnálni kezdtem Evelynt és bűntudat pislákol bennem, minden rossz miatt, amit gondoltam róla –Soha nem voltam még ilyen helyzetben azelőtt, Harry, mármint rohadt hirtelen ért a felismerés, hogy mire célozgat. Csak arra tudtam fókuszálni, hogy gyorsan kell cselekednem. Uff, nagyon berezeltem, mi van, ha nem sikerül megmentenem, vagy segítenem rajta? A telefon volt az egyetlen esélyem, csak a szavaim számítottak. Nem lehettem ott, hogy lefogjam. Mi van, ha leteszi? –Lou hangját ezelőtt soha nem éreztem ennyire megindultnak.
Megtört volt Loui. Az én Louim. Ez engem is megtör, őt ilyennek látni, őt a csupa-élet-fiút. Jelezni akarom neki, hogy vele vagyok, meg minden ilyesmi, de hirtelen nem tudom, hogyan tehetném. Végül fél kézzel, nagyon kicsit megborzolom a haját, aztán visszasimítom. Puha –Ott van egy lány, tök egyedül a világ ellen és rajtam áll vagy bukik. Megpróbáltam rábeszélni, hogy várjon meg ott, ahol van, aztán beleegyezett. A remény Harry, olyan jó dolog a remény –igen Lou, jó dolog. Életadó–Szóval siettem, de meg is kellett találnom, mert nem láttam ott ahol ígérte, hogy lesz. És tudod még mi a jó érzés? –mi?- A megkönnyebbülés, hisz rátaláltam –az öröm szemeiben átérezteti velem is a felszabadulást. Körözni kezdünk a házunk körüli utcákon, az orrvérzése elapadt. Kis csend következik, mindketten a gondolatainkat szedegetjük az ismerős utcákon bolyongva.
- Beszélgettünk és beigazolódott, hogy lehetséges tönkretenni valakinek az életét, akit csak futólag ismersz- folytatta szemöldök ráncolva, mint aki még mindig nem hiszi el. Na, erre én is kíváncsi leszek –Dave –bökött szórakozottan a szeme alatti lila részre –Evelyn barátja, és főnöke is múlt időben, elég beteg egy csávó –meghiszem, ennek a nyoma rajtad is látszik Lou –Miután kiraktam, Evelyn felment az irodába, hogy hozzon valamit, ami kiszedi nagyjából a zsírfoltot a pulcsimból. David ott várta az asztalnál és nem akarta elengedni főleg, hogy nem tudott semmi elfogadható magyarázatot adni, mert félt tőle. Nem mondhatta neki az igazságot, már volt szerencséje tapasztalni milyen betegül féltékeny a pasi, ha a barátnője bármilyen kapcsolatban kerül egy másik férfival. Nem beszélve arról, hogy nekem még a kocsimban is ült –arcát véres kezeibe temette –Képzeld csak el a reakcióját ezek alapján a névjegykártyára, amit otthagytam Evelynnek… - röhög kínjában a tenyere alatt.
- Megkeresett és bevert neked? –tudtam, hogy ennél rosszabb, bár elég rossz nekem ez is.
- Én se tudom pontosan, gondolom jól kiakadhatott, mert, hogy Evelynnel szakított az fix. Alaposan beletaposhatott és sajnálom az elúszott reggeli lehetőséget, amikor beverhettem volna a pofáját –morogja a szélvédőnek.
- Akadt már jobb ötleted is Lou –hűtöttem le.
- Mi bajod ezzel? –hangja kihívó, mégsem sikerült lehűtenem.
- Feltételezem magasabb nálad.
- Honnan tudtad? –húzza össze szemeit.
- Lou… - nevettem ki –nem olyan nehéz magasabbnak lenni nálad.
- Jó, jó ez igaz –teszi karba a kezeit –de erősebbnek lenni már sokkal, de sokkal nehezebb –teszi hozzá, mint egy mellékesen a bicepszeit vizsgálva.
- Persze, persze –forgatom szemeimet –meg magabiztosabbnak is nehéz lenni –motyogom.
- Styles a fülemet azért nem vertem be.
Újra befordultunk az utcánkba.
- Ugye most már megállunk? Mert ha nem, kiugrom –nyúlt a kilincsért.
- Mintha kényszerítettelek volna… - háborodtam fel.
- Nem arról van szó. Szédülök –kap drasztikusan a fejéhez. Igazat adok neki, hisz párszor megtettük ugyanazt a kört autóval.
- De nem végeztünk –kiáltok utána, miután kipattan a falhajtóra, otthagyva engem. A fürdőben keresem, de nincs ott, a szobájában van. Körben mindenhol szétdobált cuccok a padlón, pl.: kajásdobozok, ruhadarabok, DVD-k, flakonok, papírok, papírgalacsinok, a két játékkonzol, könyvek… várjunk csak! Ezen az utóbbin meglepődtem. Loui és a könyvek, könyvek és Loui. Nem is hangzik olyan rosszul, pedig két külön univerzum. Egy szobában. Fura. Az egész emlékeztet arra, amikor még együtt éltünk, úgy értem egy házban. Ketten.
- Mit szeretnél még tudni? –hanyatt fekszik, karjaival feje alatt az ágyán, ami szigetként emelkedik ki a rumliból. Miért nem mosakodott meg? Összekeni a takarót.
- Még mindig ugyanazt. Hol voltál éjszaka? –az ajtófélfát támasztom, kezemben a véres pulcsija.
- Leittuk magunkat. Én, azért mert sok volt, amit hallottam, és amúgy is rég ittam, úgy igazán, Evelyn azért mert sok volt, ami történt vele, meg már amúgy is ivott.
- Jók vagytok –emelem fel a hüvelykujjam mosolyogva.
- Aztán mikor kezdett bevadulni és mielőtt táncolt volna a színpadon, elrángattam. Fogtunk egy taxit a házáig… maradnom kellett, mert félt a szörnyektől… Ne kérdezd! –forgatja a szemeit –Még ott is ittam valamennyit, úgyhogy a reggel volt a következő biztos pont. Dave csöngetett, ajtót nyitottam boxerben…
- Bevert neked –szúrom közbe bólogatva.
- Ja. Másnaposan nem jók a reflexeim –magyarázta ki magát –szóval szerencséje volt, hogy eltűnhetett mielőtt kiütöm. K.O. –kiveszi feje alól kezeit és párszor a levegőbe boxol, szájával ütéshangokat imitálva. Miért kérdőjeleződik meg bennem ennyiszer, hogy idősebb nálam?
- Mi lenne, ha megmosakodnál? –vetettem fel, mert úgy látszik erről megfelejtkezett.
- De a fiúk még nem is látták –ül fel.
- Nincsenek itthon.
- Akkor megvárom őket –dől vissza.
- Véresen? –ráncoltam a homlokom.
- Aha, tök menő. Tuti beveszik, hogy véresre vertem valakit – Jézusom! Ezt most értenem kéne? Tuti nem, mert ez is egy Louis-dolog.
- Nem fogják –röhögöm ki.
- Fogadjunk? –hív ki. Sértem az önérzetét.
- Fogadok abban, hogy ha nem vagy a fürdőben tíz másodpercen belül, nem viszlek vissza a kocsidhoz, hanem szólok Alannak intézze el mégis – a slusszkulcsainkat pörgetem a mutatóujjamon–Tíz… kilenc…
- Szemét vagy Styles –indul a mosdó felé. Mikor elhalad, mellettem hirtelen kinyúl, és egy hajszálon múlik, hogy megkaparintsa, de szerencsére végig rajta volt a szemem, így idejében feltartom a kulcsokat, elérhetetlenné téve számára azokat. A vesztesek grimaszával boxol a vállamba. Abban a pillanatban jövök rá, hogy mégiscsak szerencséje volt annak a Dave gyereknek.
- De a szemem alatti foltot nem tudod lemosatni rólam –vigyorog elégedetten. Komolyan, mindig megtalálja, aminek örülhet, csupa-élet-fiú. Ez nagy különbség közte és köztünk, többi ember között. Bárcsak olyan lehetnék, mint ő!
Utána indulok, hogy berakjam a gépbe a pulcsiját, amit még mindig a markomban szorongatok, de hátam mögött a szoba csendjét felveri az Eins, zwei, polizei, Louis csengőhangja. Igen, Lou tud németül. Egy dolgot, de azt végig, és ez a MO-DO dal.
- Evelyn hív –emelem fel a készüléket az éjjeliszekrényről, és kiáltok át neki a folyosón. Nem válaszol, így utána viszem. A kezei alig látszanak ki a habból, ahogy próbálja levakarni a rászáradt „nyomokat”, a nagy koncentrálásban kikandikál a nyelve hegye.
- Evelyn keresett. Visszahívod? –válaszolom kérdő pillantására, mert persze közben elhallgatott MO-DO.
- Nem. Nem fogom –reagált tök természetesen, magától értetődően.
- Miért?
- Az exe látott alsóban ajtót nyitni, amikor valószínűleg azért jött, hogy visszakönyörögje magát, mert rájött, hogy az egyetlen ember, aki képes vele járni, az Evelyn –magyarázza feszengve a tükörből.
- És Evelyn erről még nem is tud… - sütöm le a szemem, amint megértem. Ő csak vállrándítással igazol.
- Gyáva vagy –mondom ki rekedtes suttogással. Csalódtam. Bedobom a felsőt a mosógépbe és sarkon fordulok.
- Nem, Harry –szól utánam –csak már így is elcsesztem neki a lehető legtöbb dolgot. Mi lenne, a tovább maradnék vele? –lehet, hogy elrontottad, de utána megmentetted az életét- teszem hozzá magamban. Képes otthagyni egy lányt egyedül a szarban, aki ráadásul ennyire instabil? Pedig a kocsiban majdnem elhitette velem, hogy vannak érzései.
Újra a szobájában vagyok, visszatenném a mobilt, amikor megint felharsan. Gondolkodás nélkül húzom el a hívás fogadás gombját.