6. fejezet

Áldás, békesség, figyelem!
A vágányon új rész halad át, a blog utasai a vágány mellett kérjük, vigyázzanak. Szíves megértésüket köszönjük a késés végett.
Kérjük, készítsék elő kommentjeiket, mert a kijáratnál ellenőrizzük.
R&L

*Harry szemszöge*

-Igen? –szólok bele, mert ő nem teszi.
- Louis? –hallok egy női hangot.
- Majdnem, de nem –mosolyodok el és leülök Loui ágyára –Harry Styles vagyok.
Csendben maradt, úgy tűnt mintha lerakta volna, de hallom, ahogy lélegzik.
- Komolyan? –kérdezi végül lassan –Harry Styles-szal beszélek?
- Ja, én vagyok –a mosolyom kiszélesedik. Szóval tudja, hogy ki vagyok. Ilyen reakciót váltok ki belőle, mikor állítólag lefeküdt Louis-val. Tetszik.
- Oké… én Evelyn vagyok.
- Tudom –a hangom önkéntelenül lett mélyebb. Ez a „csajozós” hang, de emlékeztetnem kell magamat, hogy nem ez a feladatom –Bocsi, Lou most elfoglalt, de ha szeretnéd, átadhatom neki az üzeneted.
- Öhm… oké, csak annyit akartam, hogy elvitte a napszemüvegemet és szükségem lenne rá –mondja ki. Óriási probléma. Én is ezzel foglalkoznék, ha lefeküdtem volna, részegen Louval, és ott hagyna. Ja, nem.
- Nem láttam, hogy lett volna nála szemüveg –gondolkozok el –Vagy ha mégis, azóta már nyoma veszhetett a kocsiban, vagy a szobájában –nézek közbe –Ne tudd, meg mi van itt.
Halkan felnevetett, de nem válaszolt, így folytattam.
- Esetleg vesz neked egy újat.
- De nekem az kell –hangsúlyozta ki az „az” szócskát –Párizsból van.
- Hmm, az más –megértem. Nekem is vannak dolgaim, amihez ragaszkodom, és ha elveszteném őket, pótolhatatlanok lennének.
- Akkor?
- Talán a kocsijában van, de az most nincs itt… de ha megtaláljuk, ígérem, Louis visszaadja.
- Köszönöm –sóhajtja, érzem a hangjában a megkönnyebbülést.
- Szívesen.
- És… -kezdi. Lou pont ezt az időpontot választja, hogy belépjen –Semmi.
- Oké, majd visszahívlak –mondom gyorsan, közben Lou fogva tartja a tekintetem és felvont szemöldökkel néz a szemembe. Kinyomtam és magam mellé dobtam a telefont.
- Mióta bonyolítod a hívásaidat az én számomon?
- Evelyn volt.
- Mielőtt visszahívnád, emlékeztetlek, hogy nem osztozkodunk.
- Nem… -mivel a hangja gúnyos, inkább csak figyelmen kívül hagyom –A napszemüvegét akarta.
- A kocsimban van –von vállat és felém sétál.
- Megígértem, hogy visszaviszed neki –néztem fel rá.
- Talán majd te. Biztos nagyon jóban lettetek –Most féltékeny? Azt hittem nem érdekli Evelyn.
- Megígértem, te pedig vissza fogod neki adni.
- Nem vagy jó az ígéreteid megtartásában…
- Louis!
- Most hirtelen az anyám lettél?
- Mi a bajod?
- Miért kellett felvenned? Mondtam, hogy nem akarok beszélni vele, se találkozni, se semmit –mondja lassan és elfordul –Kábé elbasztam az életét.
- Pontosan és most nincs semmije. Nem hagyhatod ott.
- Mégis hogy segíthetnék neki? –Lou elbizonytalanodott? Komolyan? A mai nap csupa meglepetés.
- Először is találjuk meg a napszemcsit és vidd, neki vissza, mert Párizsból van és kötődik hozzá.
- Mint te a takaródhoz? –nevet ki. Tudom, hogy a gyerekkori plédemre gondol, amit majdnem mindenhova magammal viszek, hogy azzal aludjak.
- Hagyjál Lou –lököm meg a karját.
- Vigyél a kocsimhoz –indul kifelé. Magabiztosan, hogy követem. Fuck, persze hogy követem.
- Viszlek… -tápászkodtam fel és nagyokat lépve hamar utolértem, még a földszintre vezető lépcső előtt. Mikor már majdnem a sarkán taposok, váratlan mozdulattal a zsebébe süllyesztett karjai és oldala közé csúsztatom kezeimet, bekerítve a hasát.

*Louis szemszöge*

Tudtam, hogy követ, ha nem az se baj, tudom, hol tartja a pótkulcsot. De erre úgyse lesz szükség, túl friss a bűntudata az orrom miatt. Azon gondolkoztam, hogy akkor most komolyan vissza kell mennem Evelynhez. Azaz visszamegyünk Harryvel? Ez egyértelműen nem jó ötlet, a csaj tuti teljesen odalenne, hogy Harry Styles, így meg úgy, és ahh stb. És Louis Tomlinsonnal mi van? Az nem izgatta, először azt se tudta honnan vagyok ismerős neki, aztán egy „aha, ja, tényleg, hol a testőröd?”-del lerendezte. Oké értem én, hogy Harold magas, sármos és van egy kisugárzása, amire ugranak a lányok/nők. Meg a fürtjei. Rendben, azok tényleg ellenállhatatlanok, egyszerűen nem tudod megállni, hogy ne babrálj velük. Meg a zöld íriszek, olyan ritkák, és a gödröcskék milyen bájosak blabla. Értem én, nekem ilyenek nincsenek, de… WTF? –épp a gondolatmenetem izgalmas részéhez érnék, amikor fölsorolnám a figyelemre méltó tulajdonságaimat, de egy szívroham megszakít. A fejemben kavargó dolgok elnyomták Hazz lépéseit, nem észleltem, hogy már a sarkamban van, így a szívem dübörögve megugrik, amint két kar átfog a hasamnál és egy test simul a hátamhoz. Automatikusan lendítettem hátra a lában, hogy sípcsonton rúgjam támadómat, de kibillent egyensúlyomból és felemel.
- Mit művelsz? – a lábaimmal kalimpálom a levegőt, Harry pedig ennek ellenére, megpróbál tenni velem néhány lépést.
- Viszlek, ahogy kérted –nyögi két lépcsőfok között.
- Oké, oké Harry elengedhetsz –kiáltom gyorsan, mert eléggé furcsa pózban emelt fel, plusz, mert rossz a háta és nem kéne terhelni.
- Biztos engedjelek el? –áll meg, de még mindig tart.
- Tegyél le! –parancsolok rá erélyesebben. Érzem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, de elég nehezen, mivel a hátam neki nyomódik. Lassan leenged, én pedig rögtön megfordulok. Egy lépcsővel feljebb áll, mint én és amúgy is magasabb, így fel kell néznem rá.
- Nehéz vagyok? –vigyorodom el.
- Nehezebb –beletelik egy pillanatba, míg mindketten felfogjuk ennek a jelentését. Gyorsan elkapja a tekintetét, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom. Bárcsak elfelejthetném a múltat, bármit megadnék érte. Kiballagunk a kocsihoz. Mintha nehezebben menne a mozgás a mellkasomat szorongató hirtelen kedvtelenségtől és megmagyarázhatatlan hiányérzettől. Magamhoz akarom szorítani Harryt, hogy enyhítsek a fojtogató feszültségen és eltereljem a gondolatait, de nem teszem. Sok mindent nem teszek. Legalább ő elfelejthetné, és beszélhetne hozzám az emlékek közbeszólása nélkül.
Tudom, hogy ezt most át kell hidalnom, ha nem akarom, hogy tönkrevágódjon a hátralévő egész együtt töltött időnk. Francba, pont ilyenkor nem jut eszembe semmi hülyeség, ami megnevettetné. Szükséghelyzetben ez az egy tehetségem is cserben hagy.
- Amúgy Harry –köszörülöm meg a torkom.
- Igen? –néz rám zavartan. Aztán kinyitja az anyósülés felöli ajtót, mert nem tud mit kezdeni a kezével, de el is engedi és megkerüli a járművet, hogy beszállhasson. De még nem teszi, vár a válaszomra.
- Úgy emlékszem, ma haza akartál menni, szóval… -kezdem lassan. Ő is mindig úgy szokta mondani, hogy „haza”, pedig az, az anyukája háza, de végülis megértem, hogy azt nevezi otthonnak, és nem ötünk közös lakását. Amiben alig lakunk, főleg, hogy Zayn sokszor van Perrievel, Liam Sophiával, és mindünknek van saját háza is, de én például még nem aludtam a sajátomban, jobb nekem, ha nem vagyok egyedül.
- Hazamegyek, miután elintéztük –előz meg a válasszal. Hálás vagyok, mert szerintem nem sikerült volna értelmes mondatot kihoznom ebből –Illetve –szól hirtelen –Addig maradok, amíg szükséged van rám.
Magamban kínosan nevetek. Erre mit válaszolhatnék, úgy hogy ne hazudjak?
- Köszi –beszállok a járgányba, mire ő is követ. Miközben a kulccsal babrál, majd beindítja a motort, azon gondolkozom, még mit is mondhatnék, de ő szólal meg előbb.
- Komolyan elvetted Evelyn szemcsijét? –nevet fel hitetlenül.
- Most esett le? –mosolyodok el.
- Ja… mármint, hogy gondolom női –vonja fel a fél szemöldökét.
- Igen, de nem rózsaszín és csillogós, hanem normális, tök jól néztem ki benne.
- Ebben biztos vagyok –mosolyogva néz ki a szélvédőn. Lehet, hogy mégsem kéne erőltetnünk ezt a beszélgetést… de legalább neki elterelték a gondolatatait, ha már én itt szenvedek. Ez csak azért szar, mert nem szoktam a múltra gondolni, csak kivételes alkalmakkor… ez a mostani is az, és ezek csak akkor jönnek elő, amikor Harry van olyan kedves, hogy emlékeztet, nem tudatosan, de mindig elszólja magát. Valami olyasmi felé kell, tereljem a figyelmét, amiről szeret beszélni és biztosan semmi közöm hozzá. Kevés ilyen dolog van, mert szinte bármiről képes vagyok beszélni, főleg vele. Szinte! Egy ilyen kivétel a könyvek témája, ami viszont Stylest eszméletlenül lázba hozza. Ő majd lelkesen magyaráz, én meg alhatok. Legutoljára valami Shakespeare gyűjteményt láttam nála, szinte kötelességének érzi bedarálni a hazai irodalmat, mint alap műveltség részét. Mintha még mindig suliba járna. Későn kezdi a stréberkedést, mintha még számítana, ilyenekkel már rég nem kell foglalkoznunk. Egyszer engem is megkörnyékezett egy Arthur Conan Doyle kötettel, hogy együtt találgathassuk a gyilkos kilétét, aztán együtt csodálhassuk Arthur összetett zsenialitását, amivel annyiszor meglepett már milliókat. Én inkább leültettem a Benedict Cumberbatch féle Sherlock elé és így minden megerőltetés nélkül sikerült teljesítenem vágyait, közben mellesleg én is élveztem. A részek közben csomószor belestoppoltunk, hogy megvitassuk egymás teóriáit, fogadtunk a gyilkosra, majd arra, hogy Benedict végül hogyan mászik ki a szarból. Sokszor túllicitáltuk egymást képtelenebbnél képtelenebb összeesküvés elméletekkel. Aztán a rész végén mindig megengedtem neki, hogy párhuzamokat vonjon Arthur egy-egy kötete és az epizódok, illetve a könyvbeli és a kicsit modernizált cselekmény közé. Aztán, hogy újra és újra felkiáltson: „Boo gondoltad volna? Eskü őrá gondoltam volna utoljára! Sherlock bezzeg megoldotta, azaz Doyle. Zseniális. Egyszerűen zseniális!” És így tovább. Ő a kanapén terült el, én a földön, kanapénak dőlve néztem, ahogy homlokára tapasztott kézzel lenyűgözve bámulja a plafont… na, jó kicsit eltértem a témától. Szóval Shakespeare.
- Hogy megy Shakespeare? –gondolataiból riasztom pár perc csend után.
- Mi? –úgy pillant felém, mintha legalábbis azt kérdeztem volna, hogy mennyi az USA átlag gázfogyasztása per év a gyök alatt a negyediken. Pedig szimpla kérdés volt.
- Shakespeare született Stradford-upon-Avon-ben, későbbi színész és drámaíró. Felesége Anne Hathaway… -daráltam monoton hangon azt a pár adatot, amire emlékszem még irodalomból.
- Loueh, tudom ki Shakespeare, jobban mit te –hűt le a mondat közben, vagy inkább a végén, mert több dolog nem jutott volna eszembe amúgy sem. –Azt nem tudom, hogy jön ő ide –oké, ezért nem hibáztatom.
- Egyik nap láttam nálad azt a vastag drámagyűjteményt, amit lenyúltál a szennyes tartómból. Azért nem szóltam, mert azt hittem olvasni búrtad el, nem pedig a szennyes tömörítési technikámat irigyelted meg.
- Fiú, ez nem vicces! Mosnod kéne néha ahelyett, hogy kilós lexikonokat dobsz a szennyesed tetejére, hogy minél több beleférjen. Azok könyvek, az meg mosnivaló –engedi el a kormányt mindkét kezével kétkarú mérlegként szemléltetve a különbséget –Nem hozhatod őket össze, főleg nem így. Főleg nem Shakespearet! –nevetségesen fel tudja paprikázni magát néhány hülyeségemen.
- Szóval akkor tetszik –következtetek a „főleg nem Shakespearet”-ből.
- Ühümm –lágyulnak el a vonásai. Harry mégsem lenne jó paprikának, ahhoz túl rövid ideig csíp, sokkal inkább fahájra hasonlít. Én meg költőibb vagyok, mint ’speare maga –Újraolvastam a Hamletet –hála a jó égnek nem a Rómeó és Juditkát, az még Shakespeari mércével is értelmetlen. Legalább ne félreértésből haltak volna meg, hanem valami kevésbé röhejes okból. –Emlékszem gimiben nem szerettem a drámákat, mint műfajt. Olyan távol áll tőlem ez a párbeszéde forma, szinte nulla magyarázattal, kimondatlan gondolatok nélkül. De elhatároztam, hogy most pár évvel később újra megküzdök vele és megszeretem.
- Hé, erről nem is tudtam, azt hittem szereted, mert mindig védted Rómeót és Júliát, hogy a békéért haltak meg, pedig ez nem igaz. Előre nem tudhatták, hogy szüleik kibékülnek, sőt ez lehetetlen volt. Egyedül azért haltak meg, mert azt hitték a másikról, hogy halott. Röhejes! –csak akkor veszem észre, mennyire hevesen gesztikulálok, amikor beverem a kezem a kesztyűtartóba. Harold vigyorog, valószínűleg azon, hogy egy könyvről próbálok vele vitatkozni. Francba, tényleg. Megfeledkeztem arról, hogy aludni akartam mialatt áradozik, de közben nem hagyom áradozni, hanem megtámadom olyan területen, amin ő otthon van én meg vendégégben alig.
- Oké, lehet, hogy nem kifejezetten a békéért haltak meg, de biztos, hogy nem is fölöslegesen. Miattuk békült ki a két ősellenség család, megelőzve még több ember halálát. Egymásért haltak meg Lou, mert a másik nélkül nem találták volna a helyüket a világban. Ilyen az igaz szerelem, nem tudnak egymás nélkül lélegezni –félrebillentett fejjel bámulom profilból az arcát, az utat figyeli.
- Oh, Styles, naiv vagy! Hányszor hallottad már, hogy ez a maszlag, csak a költők, írók és rendezők szüleménye, ez a cukros, rózsaszín szerelem? Az, hogy nem találnák a másik nélkül a helyüket idelenn az egy dolog. Egy olyan dolog, ami nem a szerelemhez kötött, inkább olyan emberhez, akivel a legtöbb időt együtt töltöd, aki a legjobban ismer. Ez inkább a lelki-társadra vonatkozik.
- Igen, igen, szerintem is, pontosan. De miért ne lehetne a szerelmünk a lelki-társunk? Szerintem ott már baj van, ha nem ő ismer a legjobban, idővel persze, és ha nem ő ért meg a legjobban, ha nem hozzá kötődsz a legjobban. Honnan veszed tehát, hogy Rómeó és Júlia nem voltak lelki társak?
- Azt nem mondtam. Arról van szó, hogy „nem tudnak egymás nélkül lélegezni”. Csillogós baromság! –forgatom szemeim –A szerelem túldramatizálása. A tüdőnk nincs kapcsoltban a szívünkkel. Meghal a szerelmünk? Fáj. Lehet, hogy nem tudunk soha teljesen túllépni, de lélegezni tudunk, a tüdőnk automata, szóval az élet megy tovább. Újabb emberekkel találkozunk, megszeretünk és a sebek összehúzódnak egyre kisebbre. Tudom –teszem föl a kezem, mielőtt közbe vágna –a heg mindig ott lesz, hogy emlékeztessen. Akármilyen pici, nem tűnik el –és ekkor megint másra gondolok, mint kéne. Hiába, ugyanez érvényes minden sebre. Az enyém Harrytől van és mivel ő a lelki-társam mindig itt van, hogy emlékeztessen a hegre. Próbáltam- Isten látja- olyan témát keresni, amiben nem jön elő, de mintha ez a heg a szemhéjamon lenne, és ahányszor lehunyom, pislantok, kénytelen vagyok meglátni.
- Jaj, Louis, nem kell mindent szó szerint venned, nézz kicsit a dolgokon túl. Nézz el a fa mellett, hogy meglásd az erdőt! Akkor inkább úgy mondom, hogy nem akartak egymás nélkül lélegezni. És tudod mit? Ez inkább a szerelem, hogy tudtak volna, de a másik nélkül nem akartak –már a parkolóban állunk újra.
- Na, látom téged sikeresen megnyert magának ’speare –paskolom meg a karját csipkelődve.
- Miért becsülöd alá ennyire a szerelmet? Szinte erről énekelsz az összes dalban te is –szemei szomorúak és komolyan tartják fogva az enyémeket. Tudom, hogy sokat ad a véleményemre, nem kellett volna így beállítanom a dolgokat, attól még, mert valamit elrontottam és félreértettem. Ő bizonyára nem hitte, hogy az szerelem ami „valami sokkal fontosabb”.
- Nem becsülöm alá –mondom magabiztosan és megtoldom egy mosollyal. Hazz mégis ráncolja a szemöldökét, úgyhogy kijavítom magam –azaz alábecsültem. Mármint úgy hangzott, de nem gondolkozok ennyire durván. Csak… a szerelem fontosabb volt nekik, mint maga az élet?
- Hát persze –ránt vállat –az élet értelme fontosabb az életnél.
-A szerelem lenne az élet értelme? –gondolkoztam hangosan.
- Tudsz jobbat? –vág vissza.
- Hát talán. Mármint, hogy az értelme nem a szerelemre mutat, hanem magára az életre, hogy hozz ki belőle minél többet és akkor ebbe benne van a szerelem is. Sokan vannak, akiknek nem adatik meg és akkor most ők maradjanak céltalanok? –nem válaszol, sikerült elgondolkoztatnom. Elveszem a műszerfalról a kocsi kulcsom és átszállok az immár szabad Chevybe.