25. fejezet

Louis az ágyán fekszik, abban a ruhában és cipőben, amit a repülőn is viselt, a kezében a telefonjával, és fel se néz mikor bemegyek.
Megköszörülöm a torkomat, egyrészt, hogy fel hívjam magamra a figyelmet, másrészt mert nem tudnék beszélni. Azonnal felkapja a fejét, a telefonja pedig az ölébe esik. Felül.
- H-Harry, nem számítottam rád -motyogja.
- Én... nos...
- Alan azt mondta... de persze, hogy hazudott -dörzsöli meg az arcát, a tenyerével.
- Mit mondott? -kérdezem, óvatosan közelebb lépve.
- Hogy elvisz orvoshoz...
- Nem hazudott, el fog vinni...
- Oké...-túr a hajába. Túl sok a pótcselekvés...valami tuti nem oké. -Na, mesélj, mit akart az öreg?
- Öhm... arról inkább ne beszéljünk -hajtom le a fejem, miközben az ágy szélére ül, nem ér le a talpa a padlóig, amitől mintha zavarban lenne, ezért felhúzza a lábait törökülésbe. Újra már alakját vesztett hajába túr -Mi a baj? -kérdezem végül az egyik kérdést a sok millió közül, ami megfogalmazódott a fejemben.
- Arról inkább ne beszéljünk -válaszol gúnyolodva, de látom halvány mosolyát a szája szegletében.
- Ahogy kívánod.
- Ahogy kívánod -utánozza a hangom, vagyis gondolom hogy azt akarja -Komolyan, ki beszél így!?
- Én? -kérdezem félénken -Nem tudok mit mondani, pedig én eldöntöttem hogy fogok valamit...
- Most épp mondasz valamit -néz fel rám szemtelenül.
- Jójó muszáj megzavarnod? -közelebb lépek, mert ehhez le kell ülnöm. Nem vagyok biztos abban, mit fogok mondani, de a közelsége nyugtató hatással van rám. Ártatlanul felteszi a kezét, a kérdésemre, én pedig mellé ülve folytatom -Szóval... csak 15 percünk van, illetve már csak 13.
- Igen? És aztán csak egy év múlva beszélhetünk ismét? Király. Gondoltam hogy ez lesz.-forgatja meg szemeit Louis.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Az élet sem egyszerű Harold. Eddig is túl éltük valahogy. Ezután is menni fog.
- De ez most más.
- Miért más? - Tudom, csak azt akarja hogy kimondjam, ne neki kelljen.
- Oké, szóval megcsókoltalak.
- Oké?- vonja fel szemöldökét.
- Mit gondolsz erről?
- Kicsit pszihológusnál érzem magam -motyogja, megdörzsölve a tarkóját és előre tudom, hogy nem fog rendesen válaszolni - Az a kérdés, hogy te mit gondolsz.
- Tekintve hogy én csókoltalak meg...
- Részegen... -szúrja közbe
- Ja attól még én voltam. A válasz szerintem egyértelmű.
- Szerintem nem. Komolyan, nem vagyok gondolatolvasó és nyilvánvalóan már nem ismerlek annyira, nem tudom megmondani a gondolataidat.- ez fájt- És barátnőd van, miért csinálnál ilyeneket?
- Nincs barátnőm. De hogy mondhatod hogy nem ismersz?
- Mi? Miért nincs?-látom, hogy próbálja leplezni döbbenetét.
- Már nincs, ennyi.
- Azt hittem szereted.- bárcsak beleláthatnék most a fejébe...
- Persze, hogy szeretem -felállok - mint a húgomat.  Komolyan Louis, neked is tudnod kellett volna, hogy ő csak figyelem elterelés. Hogy mondhattad hogy nem ismersz? Ha te nem ismersz, akkor ki?
- Nyugi már, kamuztam. Ismerlek, oké? -válaszol gyorsan -De néha bonyolult vagy. Nincs barátnőd, mióta?
- Amióta rájöttem hogy te feléd többet érzek.
-... 2010?
- Louis. Ez így nem fog menni.
- Figyelj Harry, nem tudom ezt kezelni, ugye tudod? Új életformám van és én, ahogy gondolom te is, megváltoztam. Tök jó ez az arc, amit mutatok, és nem akarok újra olyan lenni mint rég, ez nem az érzéseimről szól, hanem hogy csak így, ahogy most vagyok, csak így tudom túlélni ezt az egészet, leginkább érzések nélkül, baszki bármivel zsarolhatnak, sokkal, de sokkal egyszerűbb így. És nem tudok megváltozni, nem tudok olyan lenni, mint rég.
- És nem is kell. Én nem akarom hogy megváltozz.- miért nem érti? Olyan egyszerű. Mindig is azt fogom szeretni, aki ő, bárki legyen is az.
- Nos én pedig nem hiszem hogy a mostani Louis egyáltalán megérdemelne téged.-rázza a fejét hitetlenül.- De ezen kívül, én nem vagyok semmi, ami jó lenne neked, semmi amire szükséged van.- soha nem tévedtél még ekkorát Louis. -Nézz rám, nézd meg miket csinálok mostanában, nem tudom ezt elmagyarázni, de annyira egyértelmű, hogy ez nem menne. Semmiképp. Már megszoktam, hogy nem törödők semmivel, senkivel, és nem mutatom ki az érzéseim, csak vagyok függetlenül a legtöbb dologtól, amit akarok. Úgy gondolom, meg tudnál gyógyítani, de ennek ellenére nem akarom ezt tehernek neked, hisz van elég bajod, főleg most. És az csak rátesz egy lapáttal, hogy nem engedik.
- Én ezt értem. Az egészet. Annak ellenére, hogy nem értek veled egyet. De hallgass meg.
- Oké.- végre a szemembe néz.
- Nem vagy teher nekem. És nekem te vagy minden amire szükségem van. Úgy ahogy most vagy.
- Nem látod át. -ingatja a fejét lemondóan.-Szerintem gondold végig az egészet, én már megtettem. Még csak kezelni se tudom a saját érzéseimet, hogy tudnám a tiedet?
- Csak... nem tudom Lou. De együtt kitalálnánk.
- Harry. Figyelj, én... még most is csak olyanok jutnak eszembe hogyan tudnám ezt az egészet elviccelni, annyira nem tudom ezt csinálni, és nekem idő kell. Csak, hadd gondoljam végig. Újra. Én... megpróbálom. Miattad. Ígérem.
- Megteszek bármit. Ha... ha muszáj... én békén hagylak. Ha úgy könnyebb.-csak ezt ne, kérlek Lou!
- Dehogy. Ezt nem mondtam. Még csak nem is gondoltam erre. Isten ments! Főleg, hogy szabályokat áthágni a legjobb dolog. És persze a világért se engednelek el újra. Egyszerűen csak nem tudom azt nyújtani, amit most szeretnél.
- Ez asszem jobb annál, amit vártam.- komolyan, nincs miért csalódott legyek, de nem tudok magamon segíteni, csalódott vagyok. Nem is, inkább elveszett.
- Nem akarom tudni mit gondoltál. Figyelmen kívül tudod hagyni ezt a beszélgetést?
- Persze, de attól még emlékszem az ígeretedre.
- Remélem is -kacsint. Tudom, hogy nem akar többet beszélni erről, főképp nem ma, de három hónap alatt, ez volt a legőszintébb beszélgetésünk. Annyi tehertől szabadultam, az agyam annyi felesleges kombinálástól, most végre tisztán látom mi van az ő lelkében.
- Menned kell? -kérdezi rövid idő után.
- Igen, jön valami orvos -húzom el a szám.