21. fejezet

Nem törődök a ruháinkkal, se a magunk után hagyott szeméttel, csak összeszedem a fontos cuccainkat, és lekapcsolom a villanyokat, meg a fűtést.
Bekapcsolom a szokásos dalt, amire Harryt mozgatni lehet, miközben alszik, csak a falhoz döntöm, hogy kinyithassam az ajtót.
Az eső még szemerkél és hűvös van, de a vihar már tovább állt. Bedobálom a dolgainkat és a pizzát a kocsiba, az utóbbit majd valaki megeszi otthon.
Mikor már indulásra készen áll és csak Harry hiányzik, akkor megyek vissza hozzá. Félre rúgom a kendőjét, minél gyorsabban el kéne jutni a kocsiig, még nedves a haja és amúgy is beteg, az kén még hogy rosszabbul legyen.
- Harry -suttogom a füléhez hajolva -Harry! -félig felébred és ez pont elég -Hazamegyünk!
Fél kézzel Harryt tartom, aki alig van magánál és folyamatosan remeg, a másikkal pedig bezárom az ajtót. Pár percet vesz igénybe, hogy berakjam és elrendezzek mindent annyira, hogy indulni tudjunk. A kocsi melegét élvezve megengedem magamnak, hogy gyönyörködjek benne. Nagyon sápadt, a keze jéghideg, a homloka viszont tűzforró.
Alan ki fog nyírni. Nem csak a telefon beszélgetés miatt, hanem mert "nem vigyáztam eléggé a legjobb pénzforrására". De igazság szerint rohadjon meg Alan, mert kurvára nem érdekli Harry igazából. És leszarom, az a fontos jelenleg, hogy Hazz meggyógyuljon.
- Lou -leheli, mikor felmordul a motor hangja, nem vagyok biztos benne, hogy álmában, vagy nem, de melegséggel tölt el.
Fél óra alatt hazaérünk, mivel semmi kedvem, hogy megállítsanak száguldozásért, arról nem is beszélve, hogy ittam ma.
- Hazza -parkolok le a házunk előtt -Megjöttünk.
- Hol vagyunk? -nyögi lehunyt szemmel.
- Otthon -kiszállok, hogy megkerülve az autót neki is segítsek. Legalább tud járni, igaz belém kapaszkodik és mindenhová néz homályos tekintetével, csak maga elé nem.
A közös nappalink nagyobb, mint a házamban, és valami kicsit más... Ja, megvan, a közepén egy dühös Alan áll. Fasza.
- Mi történt vele? -szemei szikrát szórnak.
- Ha nem látnál a szemedtől megsúgom: beteg.
- Mitől? Mit csinált? Mit csináltál?
- Szerinted Alan mitől lesz az ember beteg!? -forgatom a szemeim -Kérhetsz telefonos segítséget.
- Ne beszélj te így velem! -dörren rám -Ma nagyon elengedted magad.
- Hát ma ilyen nap van.
- Ajánlom fogd vissza magad! És magyarázatot kérek.
- Na jó. Próbálom kedvesen elmondani. Harry beteg lett, mert kinn volt az esőben. Sajnálom, máskor jobban vigyázok rá -hadarom unottan, még mindig tartva Harryt -És most rosszul van, ezért jelenleg nem érzem szükségét, hogy végig hallgassalak, de hidd el, ha majd vágyom rá, felhívlak. Viszont, ha megbocsátasz. Harrynek pihennie kell -kikerüljük őt és a lépcső felé indulunk.
- Ezt nem úszod meg! Holnap este koncert! Holnap! Mit fogunk mondani a rajongóknak, ha Styles nem énekel!? Így nem lehet megtartani.
- Ha jól tudom, azért kapod a fizetésed, hogy az ilyen, és ehhez hasonló dolgokat, megmagyarázd és kitalálj meséket. Végezd a munkád. Jó éjt.
Figyelmen kívül hagyom, hogy jön utánam és dumál, mert most tényleg nincs erre szükségem. Kis idő után megunja és hagy engem, hogy felvigyrm Harryt a szobájába. Gyakorlatilag alszik, miközben megyünk.
Betakarom Harryt a paplanjával és egy plédet is terítek rá, mostmár minden rendben lesz. Indulnék ki mikor a nevemet hallom erőtlen suttogásként. Talán csak képzelődök, de ez visszahúz hozzá. Mellé ülök és kisimítok pár tincset a homlokából. Hogy lehet egyszerre olyan gyerekes arcú de mégis férfias és gyönyörű.
Ma megcsókolt. Az ajkait még érzem a sajátomon. Egyik felem, ami jóval a másik felett áll, azt bánja hogy nem csókoltam több ideig, a kisebbik részem pedig örül, hogy nem történt több.
Valahol mélyén tudtam, hogy ez is el fog jönni és nem menekülhetünk állandóan. Végre elég bátorságot érzek ahhoz, hogy beszéljek vele rólunk. Még gyakorlatilag gyerekek voltunk, mikor legutóbb csókolóztunk.
Holnap remélem készen áll arra, hogy beszéljünk, előttünk az egész repülőút. De ha elveszítem azt nem élem túl. Ez biztos. De mi van vele? Csak saját magamra gondolok és hogy nekem mi szar. De mi van vele? Már nem nagyon tudom kiolvasni és fogalmam sincs mit érez, mert végülis ő bonyolult, akárcsak én.
Végig simítom az állának élét ujjaimmal, majd nagyon gyengéden az ajkait. Mielőtt kimennék, adok wgy puszit az arcára közvetlenül a szája mellé. Bármennyire szeretnék nem aludhatok vele. Úgy nem, hogy nem tudom, hogyan érez ezzel kapcsolatban.

*Harry szemszöge*

Egyik pillanatban fázom a másikban melegem van. Hullámvasúton száguldozom, sikítani akarok, de valami nem engedi a torkomban. A gyomrom liftezik, szédülök és kiver a víz. Alig kapok levegőt a forróságtól, az orrom se működik. Mindenem lüktet, kivéve a lábam, azt megbénította valami jéghideg. Hiába szorítom össze szemeimet nem tudom eltűntetni a végtelenbe vesző, tekergőző, hullámzó sínpárt. Minden erőmet megfeszítve próbálom túl kiabálni a torkomat elzáró fájdalmat, hogy ki akarok szállni, állítsák meg. A hullámvasútat persze nem lehet megállítani a közepén. Louis hangját hallom tompán, mégis közvetlenül magam mellől. Elmondom neki, hogy melegem van, megkérem, hogy szedje le a jeget a lábamról és felsorolok neki mindent ami fáj. Ettől eltűnt a száguldás, már csak sötétség marad. Minden jobb lesz amikor a homlokomra helyez valamit, ami hideg és nedves. Aztán beszél hozzám. Elmesélem a hullámvasútat, panaszkodom, hogy túl gyors volt. Nem kell felülnöm mégegyszer -ígéri. Az esőről beszél meg arról, hogy mennyire hülye vagyok, de megnyugtatott,hogy azért még szeret.
Egy idő után megkérdezi elolvadt-e a jég a lábamról. Igazából már réges rég, úgyhogy bevallom neki. Betakar, de csak ahol korábban fáztam. Megengedem, hogy elhagyjon egy teafőzés erejéig. Igen, tea az jól esne, főleg az övé. Kevés dolgot tud főzni, de a teája az első osztályú. Addig is megpróbálom elkerülni a vidámpark közelét is. Louisra gondolok. Ez segít. Megpróbálom magam elé képzelni az összes jellegzetes apró mozdulatát. Vékony csuklóját, ahogy vizet ereszt a forralóba. Ahogy lábujjhegyen nyújtózkodik, hogy elérje a fölső szekrényben a bögréket. A kócos haját, amit néha automatikusan kisimít a homlokából. Apró kezeiben az óriási telefonját, miközben arra vár, hogy a víz felforrjon. Az izmait fedő agancsok mozgását a karján, ahogy a vizet bögrébe tölti. Sűrű szempilláit, mikor csukott szemmel szagolgatja a filtereket, illat alapján kiválasztva a megfelelőt. Nyelve hegyét, ami kikandikál a nagy koncentrálásban, nehogy a tej vagy a méz mellécsöppenjen.
De a méz mégis mellécsöppen. Louis lefagy, a méz egyre csak folyik a mézcsorgatóról.
Figyelmeztetem, de nem reagál. Az arca kifejezettem hasonlít a viaszbábujáéhoz.
Lehetetlen, hogy annyi méz legyen egy üvegben, nemhigy egy kanálon, amekkora tócsa pillanatokon belül összegyűlt a konyha kövezetén. Lomhán folyik felém, és Louis nem figyel mikor kiáltok. A szirupos anyag körülfogja a lábaimat. Kirá a hideg, mikor Louis szemébe nézek, illetve annak helyére, de a kékségnek nyoma sincs. Minden ami valaha ő volt, most egy bőrszínű festékpaca. Megérzem a mézet a bőrömön, forró sziruppá nő körülöttem. Nem engedi, hogy odamenjek Louishoz, aki menthetetlenül halványul. Próbálok újra kiáltani, de a fájdalom már megint eldugítja a torkom. Dühödten tiltakozom a méz ragadós fogása ellen. Kétségbeesetten nézem végig ahogy ő teljesen eltűnik a képről, csak a táj marad a festményen és ontja magából a folyadékot, ami kilépve a keretből hömpölyög. Kapálózom. De a talaj eltűnt lábam alól és mikor a méz kezd mocsárra hasonlítani minden mozdulatomnál mélyebbre süllyeszteni, már nem tart meg. Öklendeznem kell a forró kocsonyás valamitől, ami már a mellkasomig ér. Olyan érzés mintha a fejemet szorongatná. És a torkomat, a dobhártyámat és az orrnyílásaimat. Számon keresztül kapkodom a levegőt. Aztán valami hűvös végre megcsapja az arcomat, automatikusan szívnám be, de az orrom be van dugulva. A pillanatnyi oxigén hiánytól felköhögök. Nagyon hangosn, mintha valami vihar keletkezne a torkomban. A köhögés ülő helyzetbe ránt és kipattintja a szemeim. Hunyorgok, mert bánt a lámpa fénye. A szobámban vagyok, sehol egy csepp méz sem, csak Louis áll az ágyam mellett, és hirtelen nem tudja eldönteni melyiket nyújtsa előbb: a papírzsepit vagy a bögrét. A zsepi győz és végre kicsit beszívhatok abból, ami a nyitott ablakon özönlik a szobába.
A tea finom, már amennyit letudok erőltetni a torkomon. Louis pulcsija szürke kapucnis, gyűrött az alvástól és túllóg a kézfején mikor a bögrémért nyúl. Megborzong.
- Fázol? -suttogom.
- Le kell vinni a lázad -válaszol. Milyen válasz ez?
- Gyere ide -tárom ki a karjaim. Nem érti -Nekem szükségem van a nyitott ablakra, mert forró vagyok. Neked szükséged van rám, mert fázol.
- Meg kell mérnem a lázad -jelenti ki. Nem érti, pedig elmagyaráztam neki. Nem érti,hogy fel tudnám melegíteni. Fázik abban a vékony pulcsiban, ami alatt nincs semmi. Milyen szokás ez egyáltalán, hogy itthon pulcsit használ pólónak? Mindegy. El kell neki magyaráznom, hogy most olyan vagyok mint egy kályha, hogy csak hozzám kéne bújnia és nem fázna. De nem hagyja, hogy elmondjam. Lázmérőt hoz. Miközben megmérjük a lázam, elmagyarázhatnám, de őt csak az érdekli, hogy mi az ami fáj. Ha kíváncsi rá, egye fene, újra felsorolom az összeset. Elszalad cukorkáért. Csipog a lázmérő. Nem veszem ki, majd Loulu, 3s akkor végre rájön, hogy én vagyok maga a Merkúr és ő nem fána a Merkúr mellett. Babzsákot hoz a fülemnek, azt mondja felmelegítette és ez majd segít ha odatartom. Oké, ezt tudja, de azt vajon tudja-e, hogy ha idefeküdne, az meg rajta segítene? Épp rákérdeznék, amikor megint magamra hagy. Ki se vette a lázmérőt
Valakivel telefonál. Aztán tablettákat hoz, ott az ideje megragadni az alkalmat.
- Kiveszed a lázmérőt?
- Jelzett már?
- Ó réges rég, még Krisztus előtt -nem nevet, pedig próbálkozom. Biztosan annyira fázik, hogy a torkára fagyott a nevetés.
- Akkor miért nem szedted ki? - veszi el a karom alól. Úgy gondolom, felesleges válaszolnom, mert mindjárt rájön, hogy én vagyok a Merkúr és végre hozzám bújik. De ehelyett újra eltűnik, miután megnézte a lázmérőt. Sorba lenyelem, meg elszopogatom a gyógyszereket, ahogy ígértem neki. Közben azon gondolkozom, hogy kivel telefonált az éjszaka közepén. Fogalmam sincs hány óra, milyen nap és hogy kerültem ide, de az ablakon túl sötét van és csendes a ház, kintről sem szűrődik be zaj.
- Kivel beszéltél? -szegezem neki a kérdést, mihelyst újra felbukkan.
- Mikor? Mindenki alszik.
- Telefonon.
- Ja, anyával. Hogy milyen gyógyszereket adjak neked.
- Szép! Nem hívod kitudja meddig, aztán egyszer csak az éjszaka közepén.
- Nyugi, ma ő az ügyeleten a kórházban -csitít.
Egy lepedőt tart a kezében. Azt mondja boxerre kell vetkőzzem. Szó nélkül megteszem, bár jobb lenne, ha segítene, mert éppen beteg vagyok, lázas. Én vagyok a Merkúr. Becsukja az ablakot, de a hűvöset nem tudja kizárni, még mindig szüksége lehet rám. Mikor kihámozom magam az idegen ruhadarabokból, rám teríti a lepedőt. Hideg és vizes, szinte érzem az anyag és a bőröm közt dúló harcot. Belém diktálja a bögre tartalmát mind az utolsó cseppig. Elmegy újratölteni, zsepkendőket halmoz az éjjeli szekrényre a tea mellé. Aztán érdeklődik az állapotom felől és hogy tudnék-e aludni. Szomorúan bólogatok, mert arra gondolok, hogy lekéstem. Így már biztosan nem fog mellettem aludni, hiszen egy csuromvíz lepedőbe vagyok csavarva. Már azzal sem érvelhetek, hoy Merkúr vagyok.
Leoltja a lámpát, aztán ad egy puszit a homlokomra a sötétben,mielőtt kimegy.
Ritka szarul érzem magam a hideg nedvességben fekve, nélküle. Reménykedem, hogy a gyógyszerek és Jay módszerei megakadályozzák, az újabb hányingerkeltően bizarr lázálmokat. A sötétbe bámulva igyekszem felidézni a nap történéseit. Az eső, amitől megfáztam, vagy inkább a hülyeségem amitől megfáztam. Ha még dramatikusabbak akarunk lenni, Louis Tomlinson a probléma gyökere, akkor az is akitől megfáztam. Viccelek, ő jó fiú. Elvitt a házába, ahol sosem jártam azelőtt. Elvitt, mert nem akartam hazajönni. Próbált felmelegíteni, túl remekül ment neki, lázas is lettem. A kettő közt valahol biztosan kiütöttem magam, mert utoljára valami filmet néztünk a kanapé előtt, de most ez már 100% hogy nem az a kanapé, még csak kanapé sem.
Mezítláb léptek, felismerem őket. Nyílik az ajtóm, csukódik. További néhány lépés. Süllyed az ágy mellettem.
- Azt hittem nem éjszakázol mellettem, csak sorsomra hagysz, egy vizes lepedőben,mint aki jól végezte dolgát -súgom.
- Ne hidd, hogy nem úgy lenne, ha maradt volna más választásom -morogja az óriás paplan alól -Amúgy kimászhatsz abból a lepedőből, nincs szükség rá.
- Honnan gondolod?
- Onnan, hogy már nem zagyválsz a szokásosnál is többet össze-vissza.
- Zagyváltam? -le dobom a földre a vizes anyagot.
- Az nem kifejezés -a Merkúrosra gondol? Pedig azt hangosan ki se mondtam.
- Lou, vizes az ágy...
- Terítsd magad alá az ágytakarót többször összehajtva,aztán majd reggel elrendezem -motyogja félálomba. Teszem amit mond. Igaza van, lejjebb ment a lázam, úgyhogy el kel egy jó meleg takaró. Befészkelem magam a két pléd közé, így hallgatom Louis lélegzeteit. Nyugodt légzése gyorsan álomba ringat, de ezúttal nincs lázas rémálmom, se rémes lázálmom, csak sötét és Louis.

A képzeletvilágomba valami rock zene kúszik, először egész halkan, majd egyre hangosabban szól. Hol vagyok először is?
- Harooooold, nem lesz időd belőni a hajad -kiáltja egy mély hang. Zayn. Mit keres itt? Sercegő hang, majd erős fény, ami következményeként fejemre húzom a takarómat. Máris reggel lenne? -Louis szívélyesen megkért, hogy ébresszelek fel, vagyis azt mondta szétrúgja a tököm, ha nem teszem. Valaki bal lábbal kelt.
- Hol van? -nyöszörgöm, a hang alig fér ki fájó torkomon, ami kábé kétszeresére duzzadt.
- Louis? A szobájában. Gyerüüünk! Mondta, hogy beteg vagy, és nem sokat aludtál éjszaka, de indulnunk kell nem sokára. Szóval kelj fel most és aludhatsz a repülőn. Ha nem teszed, hívom Niallt, hogy rád ugorjon és tudod, hogy megtenné, már felajánlotta.
- Hagyj -takarom el az arcom újra, mivel mondandója közben lerántotta rólam a paplant. Jelenleg élni sincs erőm.
- Oké. Niall! NIAAALL! Dolgod van! -ordibál Z és hallom, hogy kimegy.
Hol van Louis? Miért nincs itt? Este itt volt nem? És miért van rossz kedve?
- Hahó -hallom az ír akcentust -Jól vagy?
Beazonosíthatatlan hangokkal válaszolok.
- Louis...
- Louis? Szóljak neki?
- Ne -végre kinyitom a szemem, de rögtön könnyezni kezd a fényektől. Látom Niall homályos alakját közelebb jönni.
- El kell készülnöd. Kajálnod kéne valamit, beszedni a gyógyszert. A repülőn aludhatsz, a koncerten is végig ülhetsz -hangja csendes és megnyugtató.

- Jó -dörzsölöm meg az arcom szenvedve. Ahogy lassan felülök, visszatér belém az élet, és ezzel együtt a fájdalom is.
- Van valamire szükséged? Vagy boldogulsz? Segítsek? -megrázom a fejem, ami csak lüktetést okoz. Halványan elmosolyodom felé köszönetképp és eltámolygok a fürdőmig, akárhányszor megbotlok kinyújtja a kezét felém, de minden alkalommal biztosítom, hogy jól vagyok/leszek.
Bezárom a fürdőszobát magamra és akkor veszem észre, hogy egy szál boxerben vagyok, addig oké, hogy általában így alszok, de nem emlékszem mikor vettem le a ruháim. Az a gond, hogy alig emlékszem bármire is. Miért nem volt velem Louis reggel? Talán csak készülődik. Vagy tettem volna valamit ami miatt nem akar látni? De velem töltötte az éjszakát. Elméletileg. Az egész olyan zavaros.
A meleg víz jól esik, és maradnék órákig, de a gyomrom ezt másképp gondolja és korgással jelzi, hogy nem ért egyet.
Zuhanyzás után a szekrényem elé lépek valami ruháért, de elég hiányos a tartalma. Megfordulok körülnézni és meg is találom a választ, egy táska van az ágyam lábánál, bele dobálva néhány cucc, a hangsúly a 'dobálván' van, de nincs időm ezzel foglalkozni mert leköti a figyelmem egy cetli a ruhahalmazon. "Szívesen x" csak ennyi, de szélesen elmosolyodom, ahogy megismerem az írást. Louis... Louis... Louis. Szóval összepakolt nekem? Miket meg nem tett értem az utóbbi pár napban. Már ettől a tudattól sokkal jobban lettem. Nem törödve azzal mit kapok magamra, felöltözök, és elhagyom a szobám.
Lentről, a földszintről nevetés hallatszik, úgyhogy ott lesznek a többiek.
A bejárati ajtó előtt látom Zayn és Liam táskáit, és pár biztonságit, akikkel kezet fogok, mielőtt a konyha felé venném az irányt.
Mind a négyen benn vannak. Zayn a pultnak dőlve müzlit önt a szájába, Liam szendvicset készít, Niall és Louis pedig az asztalnál ülnek. Az előbbi tömi magába az előtte lévő rántottát. Lou pedig... nos Lou csak ott ül a maga tökéletességében, amitől minden pillanatban újra és újra eláll a lélegzetem, és egy bögrét szorongat. A tekintetünk összekapcsolódik, fáradt tekintetében, annyi érzelem van, hogy nem tudok olvasni benne.
- Hogy érzed magad? - kérdezi Liam felpillantva, mire vállat vonok.
- Kár, hogy a szöszke nem ugrott rád - húzza el a száját Zayn, mire Niall felröhög, a fekete pedig müzlit doba tojásba.
- Hé, örülj, hogy megvannak a golyóid!
A lényeg, hogy elvannak. Miközben körülnézek végig érzem Louis tekintetét, így mellé ülök.
- Kérsz? - tartja felém Liam a szendvicses tálat. Nos, tény, hogy Li csinálja a legjobb szenyákat közülünk.
- Kösz -biccentek.
- Várj! -kiált rám Niall -A gyógyszert evés előtt kell bevenni! -fél kézzel hátra nyúl a fiókba,hogy előkotorja nekem.
Kibírnám az összes többi fájdalmat,ha legalább a fojtogató érzéstől megszabadulhatnék. Beveszem a tablettát és neki kezdek a kajámnak. Még mindig érzem Louis tekintetét, de nem tudok mit mondani. Egész éjjel ápolt és velem volt, felhívta az anyukáját, amit sosem tett volna saját akaratából, összevissza beszélhettem, kitudja mit mondtam ki neki hangosan.
Amit észre vettem, hogy általában Louis hangjától zeng minden, most viszont meg se szólalt.
- Nah gyerekek én megyek és felhívon Perriet -motyogja Zayn a telefonjára nézve.
- Ausztráliába szeretek a legjobban utazni -jelenti ki Ni hátra dőlve - Az olyan mint egy idő utazás.
- Ja kábé egy nap oda az út -ért egyet Liam.
Pár másodperc múlva Niall felpattan, mondván, hogy még van pár cucc amit össze kell szednie.
- Hogy vagy? -fordul felém hirtelen egész testével Louis.
- Jól -mondanám, de csak suttogásra futja. Kiröhög.
- Liam nem jössz? -kérdezi Niall hangosan.
- Nem, én már...
- Jó, akkor kísérj már el! -Liam értetlenül bólogat, majd elhagyják a konyhát.
- Reméltem is, hogy nem hiába áldoztam fel az éjszakám.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám és nem hagytad, hogy hülyeséget csináljak, amíg nem voltam magamnál, miután kiütöttem magam. Vicces, hogy az utolsó emlékem a házadból a whiskeys üveg, meg valami film és egy pokróc -azt akarom, hogy tudja mennyire értékelem és ennyi év után sem veszem természetesen, hogy a hülyeségeim következményeit segít hordozni, mèg akkor is mikor előtte figyelmeztet. Ezért simítom meg a combját. Na jó, nem csak ezért, de van benne valami. A szemei olyanok mintha összezavarodott volna és hirtelen kiesett volna a szerepéből, de az egész pár másodpercig tartott, szinte észre sem lehetett venni. Először ez nem is szerep mármint önmaga, csak kicsit rájátszik.