29. fejezet

Újra vele fekszem, vele ébredek. Igaz, hogy ébredés után, ahogy az lenni szokott az álom szertefoszlik.
Kezdődik a szokásos rohanás: interjú interjú hátán, ausztrál rádiók, újságok, tvk teszik fel az untig ismételt kérdéseiket, amikre már kívülről fújjuk a helyes választ. Mivel a fiúkkal még turnékkal ezelőtt úgy döntöttünk, hogy jobb egy teljesen szabad nap és egy teljesen munkanap párosítás, mint a két munkanap, így jól is példázza ezt a tegnapi és a mai nap. Tehát mivel Louis és én tegnap egész nap csak az ágyban fetrengtünk, a többiek meg a városban kószáltak, ma egy fél óra szünetünk sincs. Az ebédet is az interjúk közti sminkigazítás alatt kell falatonként magunkba adagolnunk. Nekem pl majdnem egy óráig tartott elfogyasztani a subwayből hozatott szendvicsemet. Az más kérdés, hogy Niall akkor már a negyediknél tartott...
A sajtóroham után mehettünk is át a koncerthelyszínre, ami ugyebár nem volt új, három showt nyomunk itt le egyhuzamban.
Beéneklés, hangcsekk, megbeszélés, meet&greet, jópofizás hírességek protekciós gyerekeinek... egyszóval semmi Louis. Illetve persze, végig ott volt, de egyszer sem ülhetett mellettem, sőt, amikor Alan ezt a szabályt reggel köszönés nélkül lefektette, ő nem hadakozott, csak elment mellette és nyikkanás nélkül beszállt a furgonba. Egész nap ugyanabban a szobába voltunk, ugyanazon a színpadon énekeltünk, de összesen, ha két mondatot váltottunk, beleszámítva a reggelt, amikor próbáltam kiszedni az ágyból. Egy levegőt szívtunk, hallgattam a hangját, nevettem az élcelődésein, ahogy húzta a műsorvezetők agyát. Néha, mikor elment mellettem éreztem az illatát. Olyan közel volt. Ez mégis más volt mint a többi, mint a múltkori turné, amikor megkértek minket, hogy kicsit vegyünk vissza a nagy barátságból a nyilvánosság előtt. Az más volt, akkor a csönd nem volt ilyen mély és nehéz. Akkor inkább tartottam izgalmasnak, hogy Louisval van egy titkunk, egy feladatunk, amit ki kell bírnunk, egy közös megpróbáltatás, egy színjáték, egy hazugság. Izgalmasnak tartottam, mert jókat szórakoztunk az egészen, gyakran versengtünk, hogy melyikőnk csinálja hitelesebben a közömbös haverkodást. Élveztem, mert ő közben végig tartotta velem a kapcsolatot, vagy tizedmásodpercnyi szemkontaktusokban, vagy a jelbeszédünkben, vagy gesztusokban, vagy halvány érintésekkel. Milyen naiv voltam. Azt hittem ez ideiglenes, játéknak vettem, és lám, itt vagyunk. Kicsivel nagyobb a kihívás: teljesen ignorálnunk kell a másikat. Kibírnám? Nevetve. Ha közben érezném őt. De ma valahogy minden néma és kietlen volt a közös világunkban, ahová régebben ilyenkor elbújtunk. Most csak én voltam ott, hiába vártam, ő nem jött el.
Persze próbálkoztam, elkapni a tekintetét, akkor menni mosdóba, mikor ő, egy kocsiba ülni... de azonkívül, hogy mindahányszor megkérdeztem, jól van-e, ő pedig egy pillanatra teljesen rám fókuszálva, mint akinek előbb kicsit gondolkodnia kell, hogy ki is vagyok, mindannyiszor udvariasan nyugtázta, hogy remekül van. Aztán visszafordult Zaynhez és tovább röhögött vele valamin.
Az egész testemben feszültség volt a felgyülemlett kellemetlen érzésektől: a hiányától, és régi barátomtól az elkeseredettségtől, amit aztán a nap végén a koncerten kitomboltam, de úgy, mint még soha: kontrolálhatatlan voltam, pörögtem ezerrel. Ráztam magam, locsoltam, ugráltam, futottam, kiabáltam, parancsolgattam a tömegnek. A színpadról lejövet majdnem összecsuklottak alattam a lábaim. Hihetetlenül erőtlen voltam, Niallre támaszkodva hagytam el a helyszínt. Addig mégsem nyugodtam, míg ki nem harcoltam, hogy a protokoll helyett ezúttal mindannyian menjünk oda, ahova Louisék szándékoznak. Tudtam, hogy valószínűleg félálomban fogok bóbiskolni majd valami random ember vállán, de a tudat, hogy ezt a közelében teszem, kárpótol a bevetett ágyért. Hogy mekkorát tévedtem!
Egy elég privát helyre megyünk, ahol senki sem bámul meg minket, toleráns, egyedül csak egy jó partira vágyó felsőosztályúak közé.

Liam nem hagyja, hogy elaludjak. Unatkozik így most, hogy "meg van" kötve Sophia miatt, nem csajozhat. Zayn szivatásainak ellenére ("pórázon tart az asszony?" vagy "ha ránézel egy csajra, a fakanál vár haza?") konokul tartja magát a "Sophia- nélkül-nem-bulizom" elvéhez. Sőt, ma este megkísérelte meggyőzni Zaynt, hogy jobban tenné, ha inkább ő is követné a példáját. Mivel ez már nem tetszett annyira Znek, mint a saját gúnyolódása, s szemmel láthatóan már a második szónál unta Li prédikációját, legyintve felállt az asztalunktól és eltűnt a tömegben.

Próbálom ráébreszteni Liamet, hogy Sophia biztosan nem várja el tőle, hogy ha nincs jelen a barátnője, egész nap csak üljön. Annyira azért ismerem Sophot, hogy tudjam nem ilyen, éppen ezért rá akarom venni Lit, hogy mulasson egy kicsit. Végül Niall is feltűnik az asztalnál és kitalálja, hogy ha már táncolni nem hajlandó Liam, akkor legalább igyon. Ebbe viszont gondolkodás nélkül megy bele. Úgyhogy mindhárman iszunk, de nem ám csak úgy a vakvilágba, korlátok nélkül. Vannak szabályaink, amiket lefektetünk: csak akkor ihatsz, ha előtte megteszed azt, amire a többiek kérnek. Így történik, hogy Niall szteppel egy tuc-tuc számra, szteppel egy népes társaság asztalán (amit meglepően elnézően fogadnak az ott ülők, sőt még partnere is akad), szteppel a bejáratnál álldogáló faarcú biztonságinak, aki kivételesen nem hozzánk tartozik. Mindezt természetesen három pohárka felesért teszi. Liam bemászik egy egymással elmélyülten foglalkozó párocska asztala alá és megcsikizi a lábukat (szétrebbennek, a csaj sikoltozva szívrohamot kap, ennek következtében a lovagias csávója szitkok áradatát szerencsétlen barátunkra zúdítva fenyegetőzik, de természetesen túl részeg ahhoz, hogy fel is emelje a seggét.) Ezek után azt hiszem érthető, hogy a terem túlsó végében folytatjuk önnön kis szórakoztatásunk. Rám például olyan feladatokat sóznak, mint pincérnek kiadni magam. A fogadtatás nem is rossz, megkapom a rendelést, amit hiteles eszköz híján a telefonomba írok fel. Itt abba kéne hagynom és többet fel sem tűnnöm az áldozat-asztalnál, mert a kettő szerint az úgy vicces, ha egész éjszaka az italukra várnak. Én máshogy gondolom, úgyhogy inkább befejezem pincéri küldetésem: kiszolgálom őket a kért italokkal, s amikor fizetni akarnának, elfutok. Tetszik ez a hely, az emberek simán beveszik, hogy Harry Styles itt dolgozik pincérként részmunkaidőben. Niall nem akarja megadni azt, ami nekem jár a megpróbáltatásért cserébe. Szerencsére Liam nincs vele egy véleményen és valljuk be én sem vagyok a saját szomjúságom ellen, úgyhogy kettő győzi az egyet, végül ihatok. 

Jó ez a játék, jobban lefoglalja az agyam Louis elől, mint az alvás tenné. Említettem már, hogy gyakran szerepel az álmaimban? Igaz nem olyan gyakran, vagyis nem mindig, mint az álmaimban. Mert álom és álom között különbség van! Az első az a fajta ami úgy történik, hogy csak rám van hatással, az én képzeletem szüleménye. A másik pedig a tudatos álom, amit én irányítok ébren, amit én tervezek, ami az én titkos sóvárgásom. Az egyik álom szerepelhet a másikban és fordítva is lehetséges. 

Rég láttam. Illetve most éppe nem látom. Az előbb még ott skandálta  a DJ által megremixelt verzióhoz igazodni próbálva az egyik agyonjátszott slágert, hangját szintén kiereszteni vágyó csoporttal körülvéve. Már másik dal megy ő pedig nincs a tánctéren. Eddig sikerült szemmel tartanom hellyel-közzel a cigi- és pisiszünetei kivételével. Ni és Li elmentek valami következő baromságot végrehajtani. Tudom, hogy csalás, de soron kívül felhajtok a tálcáról két kupicával. Úgyse veszik észre, csomót idehalmoztunk. Aztán felkelek, elérkezettnek találom az időt arra, hogy megkeressem Louist, mert kezd hiányozni.

Átfurakszom a rángatozó testek között Louis buksija után kutatva, de nem látok senkit 172 cm magasságban csapzott barna hajjal a sörét magasba tartva kurjongatni. Benézek a mosdóba, két pár megzavart, szemrehányó tekintet fogad, úgyhogy ugyanazzal a lendülettel amivel bejöttem, ki is hátrálok. 

A következő lehetőség a  vészkijárat. Két épület hátsó, vakolatmentes fala között, a szemeteskonténerek társaságában füstölög egy csapat bagós. Akit keresek nincsen közöttük. Már fordulnék is sarkon, de egy ismerős hang megakadályoz.

-Harry!- Zayn válik ki a sötétbe burkolózott csapatból- Ne siess már ennyire!-  hozzám dülöngél, hogy haverosan átkarolja a vállam- Gyere szépen, hadd mutassalak be ezeknek a kedves embereknek itt!- a bagósok felé terelget, miközben igazából ő támaszkodik rajtam.

-De Zayn, meg kell keresnem Lout- jelentem ki határozottan, mire ő erőltetetten felnevet.

-Ezt jobb ha elfelejted. Nem vagy már az apja és ami azt illeti, sosem voltál az.- mondja szórakozottan miközben a mellkasomat bökdösi- Nagy fiú már, nincs rád szüksége.

Szavai hallatán mintha elvágtak volna valamit a testemben. Nem tiltakozom, vakon, süketen és némán hagyom, hogy odarángasson az új szerzeményeihez. Kezembe nyomnak egy sört, cigivel kínálnak és úgy kérdezősködnek, mintha régi jó barátok lennénk. Elfelejtik, hogy még az is, amit ők ismeretségnek vélnek köztünk, nos egyoldalú. Mindenki tudja a nevem én viszont senkiét. Kivéve természetesen Zaynt, pedig őt abban a pillanatban szívesen letagadnám. 

Azt mondta nincs szüksége rám. És az a helyzet, hogy nem érezném magam ilyen kutyául, ha tudnám, hogy ez nem így van. De hogy mondhatnám ezt a mai nap után? A tegnapi után mondhattam volna. Egy éjszaka múlik, feljön a nap, s aki naplememtekor még számított, az a sötét elmúltával már nem kell. Ennyit ér egy nap, 24 jelentéktelen kis órácska. Mégis az első óráiban fent járok a fellegekben, mert valaki, méghozzá nem is akárki, hanem a Minden ott fekszik mellettem, belélegzem a puha szuszogását. Most pedig, az utolsó órákban csak az emlékével állok a hátsó kijáratnál, ott ahová a kidobott dolgok valók. Én sört, sör után, gondolatot gondolat után nyelek. A körülöttem lévők cigit cigivel, cigire szívnak, mostanra már nem hozzám beszélve. Megkedvelem őket habár még mindig névtelenek, s a gyér utcai világításnál még arctalanoknak is mindhatók. Toleránsan veszik, hogy remélt szórakoztatójuk helyett árnyékuk lettem. Amint kiürül az egyik üveg, a következő máris a markomban landol. Az elfogyasztott sörmennyiséggel egyenes arányosságban vált számomra egyre bonyolultabbá megérteni, hogy most akkor hányadán állunk Louisval. Az egésznek semmi értelme nem volt, legalábbis az éppen már gyógyuló félben lévő kapcsolatunkkal való kegyetlen játszadozásnak biztosan nincs. Nem fogom hagyni, ebben a hajóban ketten utaztunk. Ha a viharban egyikőnk elengedi az életet jelentő hajóroncsot, a másik nem hagyja, hogy az ár elnyelje társát. Megragadja őt és tartja még az utolsó erejével is.

Különben meg amíg az ő szájából nem hallom, hogy nincsen rám szüksége, addig Z mondhat bármit.

Hirtelen elvesztegetettnek érzem az időt, amit odakinn töltöttem. Beledobom a melettem bűzlő kukába a utoljára kihörpintett dobozt és már futnék is vissza megkeresni Lout, ha az alkoholtól meggyengült egyensúlyom cserben nem hagyna. Így egészen szerencsétlen módon az aszfalton kötök ki, a kis csoport lábainál. Kínomban elkezdek nyöszörögve röhögni és nem tudom abbahagyni. A többiek megszakítják a beszélgetést és mindannyian értetlenül bambulnak le rám, míg Zayn végre kapcsol és megpróbál kimenteni szorult helyzetemből. Káromkodva igyekszik félkézzel talpra kényszeríteni. A másik kezében rendületlenül parázslik a cigi. A világért el nem dobná, nemhogy Harry Stylesért, aki becsiccsentve fetreng lábainál, indokolatlan röhögőgörccsel küzdve. Végül miután az egyik sikertelen kisérlete során majdnem ő is sorsomra jutott, végre beugrik neki a megoldás. Rárivall a bámészokra, s rögtön hét másik kéz nyúl értem, Zayn pedig dolgavégezetten szívhatja tovább a megkezdett cigijét. Ám arra még futja neki, hogy miközben ismét a bejárat felé tartok, immár emberibb/részegebb tempóban, mínusz egy röhögőgörccsel, elkapja a karom, a mai napon sokadjára megakadályozva tervemet.

-Hova, hova?

-Louishoz- nos van az az idegesítő tulajdonságom, hogy alkohollal a véremben hajlamos vagyok az igazság gondolkodás nélkül való kimondásához.

-Figyu Harry, tudom hogy nem most volt, hanem már legalább tíz perce, hogy mondtam...de te süket vagy bro?- néz rám, abszolút nem dühösen, leginkább szánakozva. Szóval ő tényleg elhiszi magának, hogy a jót szolgálja, ez esetben  pedig Louis érdekeit.- Ok, nem baj, még egyszer elmondhatom- von vállat és érzem, hogy a szájbarágós rész következik.- Louisnak. Nincs...

-Zayn!- jé, ez az én hangom. Valaki az én hangomon kiabál.-Lehet, hogy te így gondolod és én tiszteletben tartom a véleményed. De én másképp gondolom, úgyhogy most te jössz, hogy tiszteletben tartsd az enyémet- megleptem, szó se róla, bár igyekszik e tényt palástolni. Lustán a levegőbe fújja a füstöt, hosszan bámulva utána.

-Zayn- szólalok meg ismét visszatérve a megszokott, nyugodt hangszínemhez- Hol van?

-Benn- ennyit ad válaszul, de elégedett vagyok vele. Legalább tudom, hogy nem hiába keresem, nem csavargott el. Feltéve, ha bejelentené Z-nek, hogy kilép az utcára.

Fullasztó érzés újra belépni az addigra már felforrósodott terembe. Pillanatok alatt halálosan szomjas leszek, úgyhogy  első utam a bárpulthoz vezet.

Ott ül, nekem háttal az egyik bárszéken. Vele szemben a pultos fiú harsányan nevet. Akaratomon kívül is megtorpanok. Nekidőlök a legközelebbi oszlopnak és próbálom befogadni őt. Hirtelenjében ért, akármennyire is őt kerestem. Egy pillanatig nem rá gondoltam, hanem a szomjúságra és tessék, ő máris felbukkan a semmiből, akarva-akaratlanul megakadályozva, hogy rajta kívül mással is törődjek.

Magas bárszékről kalimpál lábaival, a pultra könyököl, előre hajolva tartja szóval a túlságosan is lelkes pincérszerűséget. Louis mindig is szeretett ingyen italokra utazni, mikor unatkozott. Legyen szó lány, vagy fiú bárpultosról, ő igyekezett olyannyira elbűvölni őket, hogy meghívják őt egy ingyenes körre. Ahányszor sikerül neki, több napig képes ezzel dicsekedni és azzal a számmal, ami az ilyen sikeres eseteket mutatja. Mintha mi is múltbeli ismerőseink, osztálytársaink, barátaink közül valók volnánk. Azt hiszem ezért nem szóltunk rá komolyan dicsekvései közepette. Mert ilyenkor elhitette velünk, hogy amik lettünk és amit továbbtanulás helyett csinálunk, az normális. Hogy attól még, mert nálunk pont fordítva működnek a dolgok (anyagilag szinte bármit megtehetünk, egyéb területeken pedig korlátozottabbak vagyunk, mint egy tőgyeszegett tehén), attól még ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek.

Igazság szerint elnézegetném őt  így halálom napjáig, ha kellene, de szerencsére oda is mehetek hozzá. Az alkohol némiképp lendített a lelkiállapotomon, ígyhát a csomó félelmem közül csak a visszautasítástól való maradt meg, de az nagyon. Viszont cserébe eléggé inspirált a kacarászó csapos lehűtése. Úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha pár székkel odébb ülök le, így magamhoz hívva, egy időre lecuppanthatom Louisról.

Meg is teszem, a fiú pedig kelletlenül bár, de teljesíti kötelességét. Mikor felém közeledik, Louis végre felpillant. Talán csak, hogy utána nézzen, talán mert érezte, hogy én vagyok az, de tekintete mindenesetre az enyémben landol. Még mielőtt kiélvezhetném a ma talán második alkalommal felém irányuló figyelemfoszlányát, elfordítja a fejét, illetve a fiú is türelmetlenül várja rendelésem. Miközben az extrajeges mojitómat készíti, látom, hogy valami nagyon nem fér a fejébe.

-Minden oké?

-Persze- von válat mosolyogva, de aztán rögtön kiböki- Ti nem bandatársak vagytok?- biccent Louis felé. Tekintetemmel követem az irányt, mintha eddig nem tudtam voltna ki ül ott.

-De- bólintok végül, mert nem jut eszembe jobb válasz.

-Aha...-nyugtázza, de ettől csak még furábban méreget.

-Arra gondolsz, hogy oda kéne ülnöm hozzá?-találgatok.

-Mondjuk...-helyesel.

-Igazad van- tápászkodok fel, miután kezembe nyomja a poharat. Mindketten Louis felé sétálunk, csak ő a pult belső oldalán, én a külsőn. Ezúttal közvetlenül mellé ülök:

-Az úr- biccentek a fiú felé- úgy gondolta, hogy illene melléd ülnöm, ha már ismerjük egymást. Állítólag egy bandában éneklünk...

-Büszke vagyok rád, hogy megpróbálod Harry Stylest udvariasságra tanítani- hajol keresztül a falapon, hogy megveregesse büszkesége tárgyának vállát.

-Hé- horkantok fel- arra célzol, hogy ez lehetetlen?

-Semmi ilyesmit nem mondtam- tartja fel védekezőn a kezeit, de akkor már késő.

-Szerinted én nem tudok udvariasan viselkedni?- kelek ki magamból, nem kiabálva, inkább hisztis hangon.- Akkor te minek nevezed azt, amit te csinálsz? Amikor egész nap átnézel a haverodon (ha az vagyok neked egyáltalán)?

-Nem vagy az- motyogja, de nincs szerencséje, mert most elég kiélezett állapotban vagyok ahhoz, hogy leolvassam a szájáról. Hülyén érzem magam, és azt hiszem a pincér is, mert elég kínosan feszeng a pult másik oldalán.

-Szóval hol is tartottunk?- kérdezi   

Louis, de nem tőlem.

-Ott, hogy reggel felkeltettelek- válaszolom, mielőtt még a fiú tudna. Abban a pillanatban nem gondolok arra, hogy ilyeneket nem szabadna publikusan mondanom, nemhogy vele érintkeznem. Egy mezei pincérfiú nem gondol olyasmira, hogy egy ágyban aludtunk az éjszaka. Azért annyira nem vagyok paranoiás, hogy féljek, valaki erre következtet.

-Nem hiszem...nem beszéltünk rólad- ráncolja Louis a homlokát. Sajnos akármennyire is viccesnek szoktam találni, amikor a hülyét tetteti, most csak egyre messzebb visz.

-Én sem magamról beszélek, hanem rólunk.

-Ezzel egyedül vagy- hagyja rám, miközben erőteljesen szugerálja a pultost, végre szólaljon már meg, de amaz csak megszeppenve álldogál.- Azt hiszem valamin nagyon nevettél, úgyhogy biztosan a mai bakimról meséltem- viszi tovább Lou a szót, jobb híján. A fiú megfeledkezve némasági fogadalmáról, minden figyelmeztetés nélkül újra röhögésben tör ki. Louis elégedetten mosolyog. Nekem pedig az alkoholtól felfokozódott érzelmi állapotban pityereghetnékem támad. Említettem már minnyire meg tudok kergülni egy konyakmeggytől is?  Ilyenkor valami szélsőséges érzelem határozza meg egyhangúan viselkedésem és ez általában a szünet nélküli, gyerekes hülyülés, ám a mai nap után azt hiszem érthető, hogy a mutató a kedvezőtlen statisztika ellenére is az elkeseredettségnél akadt ki.

Dübörög a zene, állati melegem van. Louis és egy baristafiú kedélyesen beszélgetnek a munkájuk során elkövetett bakikról, nekem csak könnyek patakzanak az arcomról. Megpróbálok a mojitos pohár mögé bújni, de Louis így is észreveszi. Megakad a mondandójában, aztán elnézést kér a csávótól, megragadja a csuklómat és maga után húz.