2016. június 21., kedd

30. fejezet

Utálja, ha sírok.
Nem enged el míg ki nem érünk oda, ahol az előbb még Zaynék voltak, addigra már híre-hamva sincs egy léleknek sem. Csak mi és a kukák. Szembefordul velem:
-Neked meg mi a franc bajod van?- a hangsúly, az ér a nyakán...Ideges. Vajon miattam? Hülye kérdés Harry, ki más idegesíthette föl az elmúlt tíz perceben?
-Ittam pár pohárral meg dobozzal- dörzsölöm meg a szemeim.
-Jó akkor így kérdezem: mi a francról beszéltél odabenn?
-Rólunk- válaszolom felettébb értelmesen.
-Igen, ezt már egy ideje hangoztatod, de nem lehetne konkrétabban? Nem vagyok egy kibaszott gondolatolvasó- gesztikulál elnagyolt, túlzó mozdulatokkal.
-Arról beszélek,- mély levegő, mert ha itt elkezdem nincs visszaút- hogy te és én...-nehéz úgy kipakolni, hogy közben pislogás nélkül vizslatja az arcom- a semmiből végre újra valamik vagyunk. És én ennek örülök...
-Akkor mi itt a baj?- nem bírja ki, hogy ezt ne szúrja bele a csendbe, amíg összeszedem a gondolataim.
- Hogy nem hagyod, hogy örüljek, mert úgy, mint ma, néha kedved támad keresztülnézni rajtam.- látom, hogy közbeszólna, de ezúttal nem hagyom, inkább feljeb emelem a hangom- Vágod ez rohadt szar és az is, hogy te nem veszed észre. Egyik nap majdhogynem olyan mint "rég" aztán a másik olyan mint "azután". A francba is, de néha úgy érzem ez rosszabb így, mint akkor volt, nélküled.
-Ha jobb volt akkor tessék, csináld vissza- ő nem beszél hangosan, se hevesen, a falnak dőlve kémleli az eget.
-Ennyi?
-Nem Harry, nem ennyi.
-Akkor mennyi Louis?- közelebb lépek hozzá, mintha ezzel fel tudnám rázni a közönyből.- Mennyit ér neked ez az egész?
Hatásszünet.
-Én csak azt tudom, hogy nem akarom újra nélküled, mégha sokszor gondolok is arra, hogy az jobb lenne. Tudom, hogy nyíltan beszélnünk kéne a múltról, mert amíg nem tesszük, nem lesz lezárva.
-Jobb lenne neked nélkülem, hidd el- nevet fel.
-Te így gondolod? Mert nincs igazad, basszus. Hogy gondolhatod ezt azok után, hogy te voltál a mindenem?- folynak a szavak, felszabadult buborékként repülnek kis a számból- Jól tudod, hogy te voltál az egyetlen, aki ismert, aki meghallgatott, aki erőt adott. Ott voltál minden egyes másodpercében szükségeimnek. Tényleg nem világos, hogy mindent neked adtam magamból? És még mindig nálad van, örökre nálad is marad, bárhogy alakulnak majd a dolgok- tudom, hogy elkeseredetten hangzom, de Louis az akivel őszinte vagyok, tehát elkeseredett.
-Harry...ezek mind múlt idők. Arra gondolj, hogy most mi van. Mert hogy most semmit sem tudok neked adni, az több mint biztos- tárja szét karjait tehetetlenül. Nem érti, nem értem...
-Igen, múlt idők, amikre építhetünk, amire építhetnénk a jelent. A másik pedig, hogy miért kéne nekem adnod bármit is? Szerinted nem elég a halló füled, látó szemed, beszélő szád és a dobogó szíved? Azonkívül igazad van, éppen itt az ideje, hogy én adjak neked.
-A múlt amire építhetünk??? Te ezt most komolyan gondolod? Félek , hogy különböző múltakra emlékszünk.- csóválja a fejét- Nekem a múltunk annyi, hogy végre elégedett voltam, lenyugodtam és meletted nem akartam mindig többet és többet. De elbasztam. Harry nem hunyhatsz ilyen könnyelműen szemet a hibáim felett, mert egyszer tönkre foglak tenni. Elbasztam akkor, fölösleges próbálkoznunk az újrakezdéssel, a múlt nem változik tőle és főleg én nem változom. Ha most úgy tennénk, mintha nem történt volna meg, akkor max két hétig talán minden rózsaszín lenne megint. De lehetetlen úgy tenni és nem is akarom, hogy elfelejtsd, mert amikor két hét után újra elbaszom, neked ugyanúgy fog fájni, mint az első.
-Lou...-suttogom, magamban könyörögve valamiért, ami enyhülést hoz arra, ami belülről éget.
-Kérlek ne mond így a nevem,- sóhajtja leszegett fejjel- nem érdemlem meg.
-Lou- úgy mondom ki újra, mintha ez lenne az egyetlen szó amibe még kapaszkodhatok- Azt mondtad nem kellett több, hogy elég voltam- ha tudná milyen érzés ezt viszonthallani tőle, mennyi ideig vártam, hogy elmondja mennyit jelentek neki... Soha nem voltam képes átérezni a keserédes szót, de most már tudom, hogy pokolian éget.- Akkor Lou, miért mentél el vele mégis?
Szeretném, ha végre hozzám beszélne, nem a földnek vagy az égnek. Akarom, hogy a szemembe mondja a teljes igazságot.
-Azért Harry,- az álla alá nyúlok és felemelem a fejét. A bőre tűzforró, a kezem jéghideg. Nézünk és most tudom, látjuk is egymást. Beszélünk a dolgokról, kimondjuk őket úgy, ahogy vannak.- mert ez vagyok. A jó nekem nem való, nem tudok megfelelően bánni vele. Nekem az elég nem elég, nem tudom értékelni. Engem az elég annyira megijeszt, hogy kevesebbé teszem, összetöröm az egészet.
Végig látom őt és a szomorúságot. Bőgök miatta, mert nem tudtam mivel harcol, mert nem tudtam megelőzni, mert nem tudta velem leküzdeni. Bőgök a kudarc miatt, életem legnagyobb kudarca miatt, mert tudom, hogy mi veszett el vele és mert nem tudom elképzelni most először azt, hogy mi lett volna ha... Tudom, hogy nincsen olyan, hogy "ha", előbb utóbb összeomlik a kártyavárunk. Bőgök, mert érzem az elvesztegetett idő súlya nehezedik rám, az időé, amíg hallgattunk abban a hiszemben, hogy mi az igazság kimondása nélkül is meg tudjuk oldani.
-Harry megijesztettél. Főleg azzal, hogy megijesztettél, mert én semmitől sem félek- nevetve megrázza a fejét, mint aki nem hiszi el  saját lehetetlenségét. A szája nevetett, de minden másnak olyan súlya volt, hogy hangjától a dolgok egy árnyalattal sötétebbnek tetszettek.- Tudod jól, hogy nekem soha senki sem volt, aki vigyázzon rám. Amióta az eszemet tudom én  vagyok otthon a "férfi", én vigyázok a lányokra, rám hárult az apa szerep, de úgy, hogy nekem magamnak nem volt.- tudom jól.
Tudom, hogy az első osztályos Louis iskola után bevásárolni járt, aztán rohant haza, mert Jay nem tudott felkelni a szülés után majdnem egy egész hónapig. Tudom, hogy az újdonsült férj éppen Amerikában hajszolta a pénzt és először három hónapos korában látta a kis Lottiet.- Eljöttem ide, hogy kiszakadjak otthonról, hogy kicsit a magam útját járjam. Anya rátalált Danre, aki helyben dolgozott, szerette a gyerekeket és hajlandó volt feleségül venni a többszörösen elhagyott anyámat. Kihasználtam a pillanatot és gondolkodás nélkül ragadtam meg a kitörési lehetőséget. -mennyiszer hallottam ennek a történetnek a részleteit, mégis sosem volt ennyire tiszta és egyértelmű -Lehet, hogy úgy tűnik nem vettem/nem veszem ezt az egészet komolyan. Annyi igaz, hogy igyekszem nem komolyan venni a dolgokat, de az is igaz, hogy pillanatnyilag ez látszott az én egyetlen nagy lehetőségemnek arra, hogy végre elkezdjem élni az életem, a gyereksírás, játszóterek és bugyuta gyerekmesék nélkül, távol ezektől.- kis szünetet tart. Ellöki magát a faltól, hogy felnyúljon és letörölje hüvelykujjával csordogáló könnyeimet, amik a mozdulattól csak még jobban megerednek.
-Minden olyan gyorsan történt, tudom ebben mind az öten egyet értünk. Csak sodródtam az árral és végre azt tehettem, amihez igazán értek: a pillanatnak éltem. De jöttél te, aki az áradatban sziklaszilárdan álltál és mosolyogtál. Az első pillanatban tudtam, hogy nekem rád van szükségem.- szavak, amiket majd három év elteltével most hallok először. Szavak, amik belül égő sebeimet hűsítően, lágyan simogatják.- Naiv voltál, a szemed tisztaságtól csillogó. Azt hittem csak még egy futó, elérhetetlen álomkép vagy.- újra érzem, hogy szavaival megkötöz, pontosabban magához láncol és be kell valljam, élek-halok ezért az érzésért.
-Amikor egy bandába kerültünk, komolyan másra sem tudtam gondolni mint, hogy a szerencse mániákusan üldöz engem.- túr a hajába úgy, mint aki még mindig alig hiszi el a tehetségkutatóban történteket.- És onnantól kezdve ott voltál nekem. Az első olyan ember az életemben, aki nem várt el tőlem semmit. Nem vártad el, hogy játszam a férfit, az apát, vagy éppen a vakmerő havert és gátlástalan falkavezért, ami a gimiben Stanéknek voltam. Csak lehettem úgy, ahogy vagyok. Engedted, hogy érezzek. Hat éves korom óta először lehettem szomorú, fáradt, mérges, szenvedélyes, naiv, boldog, szabad, bátor vagy éppen gyenge.- elkapja tekintetét az enyém fogságából és újra leszegi a fejét. Megérinteném, de a mélységes tisztelet az eddigieknél még nagyobb, soha senki iránt nem tapasztalt erővel önt el, és lebénítja az egész testem.
-Emlékszem, amikor először megöleltél. Nem akartalak elengedni, mert olyan új érzés volt, és hű, de még milyen jó érzés!- rövid időre felpillant rám, hogy eleresszen egy félmosolyt- Biztonságot éreztem, életemben először éreztem azt, hogy haza érkeztem. Végre valahára, 18 évesen valaki nekem is otthont nyújtott. A fejedet a vállamba fúrtad, a fürtjeid csiklandozták az arcomat, én pedig egyre csak éreztem és éreztem.- újra engem néz, szemeivel hálásan mosolyogva.
-Megtanítottál érezni, érzéseket váltottál ki belőlem és ráébresztettél, hogy így érdemes csak élni, átéléssel.- még egy hosszú pillanatig tekintetünk ölelkezik, majd ő kibontakozik a szemkontaktusból és ismét a földet választja.- De én hosszú távon nem tudtam elfogadni, hogy gyenge vagyok, nem akartam kimutatni az érzéseimet, utálni kezdtem, hogy egyre érzékenyebbé váltam és többé már nem tudtam átsiklani mindenen olyan könnyedén, mint azelőtt. Emberré tettél Harry, de én sokszor hittem, hogy egyszerűbb volt az, mikor csak úgy végigtrappoltam az életen. Idegesített a fájdalom, a féltékenység, a bűntudat, a megbánás és minden ilyen apró érzelem, amivel nem tudtam mit kezdeni, csak nyűgöt okoztak és sokkal jobb volt nélkülük. Újra férfi akartam lenni, azaz a "férfi" amiről azt hittem olyannak kell lenni ahhoz, hogy annak mondhassam magam.
Csend. Kicsit beszivárog a külvilág, az épületben elfolytottan dübörgő zene, a fejünk felett elhaladó repülő távoli berregése, a kukákból áradó bűz és az éjszakai levegő.
Mennyire nem voltam tisztában azzal mi megy végbe benne. Persze sosem beszélt komolyabban az érzéseiről, én pedig meg voltam nyugodva azzal, hogy a lényegesebbekről úgyis tudok. Mennyire elhittem magamról, hogy ismerem őt szóról szóra. Abban a hitben ringattam magam, hogy elég, ha mindent együtt csinálunk, ha mindenből gúnyt űzünk és ha mindennél jobban szeretem őt. Azt hittem ennyi elég ahhoz, hogy a lelkébe lássak. Tévedtem.
-De még mindig nem mondtam el azt, ami a legjobban megijesztett.- végre beszél, három év alatt először hosszan szavakba önti a benne zajló tényeket.- Nos az az volt, amit a legeslegintenzívebben éreztem.- zavarba jön, és egyszerre látom rajta az idegességének eddig megszokott, összes jelét: fél kézzel a haját birizgálja, a másikkal a bőrdzsekije zipzárját matatja. Egyik lábáról a másikra helyezi át testsúlyát, a szemeit nyugtalanul járatja a kihalt égbolton, így jó rálátást biztosítva a nyakán kidagadó érre. A szavakat keresi, nekem pedig fogalmam sincs hogyan lehetnék a segítségére, úgyhogy szimplán csak várok, közben a bőgéstől bedugult orrom fújásával lefoglalva magam, amit gyorsan be is rekesztek, mihelyts zavartan megköszörüli a torkát. Ez azt jelzi felkészült, úgyhogy elfogom a tekintetét és biztatóan rámosolygok.
-Szóval ez az az érzés amit a legintenzívebben éreztem és nos...-újabb hajigazítás illetve mindenhova nézés csak Harryre nem- hát... ez egyben ugyanaz, amit a legintenzívebben kiváltottál belőlem.
A szívem reflekszből félreüt, mert elérkeztünk a tárgyhoz, a csomóponthoz, ami a múltat és a jelent összeköti, minket pedig szétválaszt.
-Jesszusom Louis, hiszen te remegsz- hadarom remegő hangon és gondolkodás nélkül megragadom mindkét kezét.
-Ne, így rosszabb- nyüszít fel nevetve és kirántja mancsait szorításomból.
-Akkor, hogy lenne jobb?- tárom szét karjaim tehetetlenül, miközben már az ájulás határán vagyok, amit igen, foghatnék az alkoholra, de a szívem biztosan nem attól veri félre a ritmust és szorítja ki tüdőmből az összes levegőt.
-Ha tudnád, ha kitalálnád, valami... ajj, hát nem egyértelmű?- járkál fel- alá idegesen.
-Ne Louis, ne most add fel, amikor már ilyen közel vagyunk ahhoz, hogy tisztázzuk a dolgokat!- fogom könyörgőre.
-Oké -torpan meg kényszerítve magát, hogy mindene egyhelyben maradjon. -Szóval - szorítja össze szemhéját, majd kifújja a levegőt hosszan, s végül nyitott szemei a sötétben rajtam állapodnak meg.
-Egy idő után észrevettem, hogy nem csak a hülyülést akarom veled, meg az éjszakába nyúló beszélgetéseket, meg az országról országra való utazgatást... Észrevettem, hogy az összes kedvenc dolgom veled kapcsolatos: a reggelik amiket készítesz, a berögzült hülyeségeid, hogy mindent elnevezel a kávéfőzőtől elkezdve a fogkeféden át a növényekig. A bőröd...amikor az enyémhez ér, a hangod minden mennyiségben: hajnalban, náthásan, fáradtan, futás után, dúlolva, rekedten, énekelve, kiabálva, nevetve, vagy csak szimplán, amikor beszélsz. A szemed közelről, a füleid, amiket utálsz, nekem valahogy mégis hihetelenül teszenek. Az összes porcikád, tulajdonságod és szokásod, mind szépen lassan belopta magát a szívembe és a legkedvesebb dolgokká váltak számomra. 
Ezután már az esti jóéjszakátokat is nehezen viseltem, hogy egy másik szobában vagy reggelig. Ezért mesterkedtem hát azon, hogy valahogy mindig egyikőnk a másik ágyában aludjon el. Így átölelhettelek akkor is, amikor két külön világba vittek az álmaink.
Soha nem tapasztalt élvezetemet leltem a neked való örömszerzésben. Ahányszor megláttam valamit, aminek tudtam, hogy örülnél, muszáj volt megvennem. Gyűjtöttem a szar poénokat, mert imádtam, ahogy hátravetett fejjel kacagsz rajtuk, sőt többször is próbáltam rendbeszedni a lakást, mikor elmentél valahová és csak négyen maradtunk otthon. Igaz, hogy ezekből a próbálkozásaimból nem látszott meg sokminden, még azután sem adtam fel a takarítást, hogy egyszer sem vetted észre a változást.
Görcsbe rándult a gyomrom és elkedvtelenedtem, ha más csalt mosolyt az arcodra, ha más ölelt át.
Fizikai fájdalmat okozott, ahányszor eltűnt a derű az arcodról, ahányszor az ölemben ülve ringattalak, ha bánat ért, ahányszor elkaptál valami betegséget, ahányszor tudomást szereztem róla, hogy valaki, valahol rosszat mondott vagy írt rólad.
Többé már nem volt elég, hogy te vagy az én otthonom, hanem én is a tiéd akartam lenni.
Ugyanakkor néha, mikor ezen érzések valamelyikét éreztetted velem, megijedtem, annyira erősek voltak, élénkek és egyértelműek.
Világossá vált számomra hogy akarlak téged testestül-lelkestül, életreszólóan.

Lélegzetvisszafolytva hallgatom végig, mohón iszom a vallomást amikre éveket vártam. Igyekszem memorizálni minden egyes szót, az összes lélegzetvételt, hangbicsaklást és szemlesütést, mert tudom, hogy szükségem lesz rájuk. Hogy újra és újra le tudjam játszani a fejemben, hogy újra és újra érezhessem a forróságot, azt az euforikus mámort, amit Louis keltett bennem.
Ezután nem a csók jön, nem a nagy egymásra találás, mert Louis a múltról beszél és a félelemről, amit végső soron én keltettem benne.
Ezután némaság következik, a szavak ízlelgetése, utóhatása. Aztán az én rekedtes hangom:
-Köszönöm, hogy elmondtad.
Aztán Louis biccentése.
-Érted már?- néz fel rám reménykedve.
-Hogy miért mentél el Eleanorral miközben engem akartál életreszólóan?- kérdezem keserűen. Csak egy szemlesütés a válasz.- Nem Lou, én azt hiszem egyre kevésbé értem.
-Jó nem kell megértened- von vállat- Én sem értem magam. Elég, ha azt megérted, hogy megcsaltalak.- kimondja, egyenesen a szemembe mondja, könyörtelenül. El akarja érni, hogy utáljam. Lehet, hogy röhejes, de eddig mindig mentegettem őt magamban, hogy nem is voltunk együtt, akkor az nem számít megcsalásnak. Azaz ha nem mondjuk ki, hogy együtt elköteleződünk, csak úgy viselkedünk mintha, akkor az nem számít. Sőt röhögtem magamon, amiért elhittem, hogy Louisnak is az a vágya, ami nekem. Sírtam, mert azok után, hogy csókolóztunk és aznap este egymás kezét szorongatva sétáltunk órákig kinn a sötét bicikliúton, a mellkasán aludtam el, miközben a hajamat puszilgatta, azok után ő mégis elhagyott. Sírtam, mert olyan sokáig vártam a pillanatot, ami a múlt télen végre elérkezett, de két röpke napig tartott. Sírtam, mert ő a szülinapomon elment Eleanorral. Sírtam, mert miután visszajött és én tárt karokkal vártam, ellökött magától. A fejemhez vágta, hogy buzi vagyok és hogy ő nem az.
-Hozzám ne érj, kis buzi- fenyegetett. Én nem értettem, hogy mi a franc van és vissza akartam kapni a régi Louist, azt aki éjszaka átölelt és aki soha nem kiabált még velem. Úgyhogy bőgve, a könnyeimtől alig látva estem neki, ütöttem, ahol értem. Azt akartam, hogy észhez térjen és jó erősen magához szorítson. Hogy bocsánatot kérjen, hogy mindent folytassunk ott, ahol előző este abbahagytunk, elfelejtve a szavakat, amik úgy megsebeztek, mint még soha, senki. Vicces, hogy az az ember bánthat a legjobban, akitől a legtöbb szeretet várod.
Nem szorított magához, hanem viszzaütött, a meglepetéstől hátraestem. Azt hiszem így ért véget a hosszantartó kapcsolatunk.  Berohantam a házba, ő pedig elhajtott. Mielőtt hazaért volna leléptem, anyáékhoz utaztam és ott töltöttem egy kis időt. A mostohatestvérem, Keilla szeretetébe menekülve éltem túl azt az időszakot. Hazaérve nem volt harag bennem, sem csalódottság, csak vágy és hiány Louis iránt. Aztán csak sajnálat, amikor rátaláltam romokban heverve a szobájában. Zayn volt az új Harryje, csakhogy egészen másképp: buliról bulira, vedeléstől hányásig, a drog okozta műmámortól a depresszióig. Én kívülről néztem végig, dührohamokkal küzdve, éjjeleket átimádkozva. Aztán megtörtént a csoda, váltottunk pár szót, aztán mondatot, aztán beszélgettünk, próbáltam kihúzni a gödörből. Újra együtt lógtunk, de a múltat elnyomtuk. Egészen a mai napig.
-Megcsaltál- ismétlem sóhajtava- és azt kiabáltad, hogy buzi vagyok és ne merjek hozzád érni még egyszer.
-Tudom, Harry- szorongva néz rám- légyszíves ölj meg, ha legközelebb ilyet mondok, vagy legalábbis tépd ki a nyelvem.
-Ezt vegyem bocsánatkérésnek?- teszem karba kezeim szigorúan.
-Nem szeretném ha valaha is megbocsátanál- ölti fel a legszigorúbb arckifejezését, amire képes.
-Már késő- mosolygok akaratlanul is önmarcangoló próbálkozásain.
-Miért nem tudsz utálni csak egy kicsit is?
-Mert bírlak- rántom meg a vállam lazán.
-Azt nem szokás bírni, aki megcsal, ocsmányságokat ordibál rád, egyszóval hátba döf majd' három év barátság után.
-De nem szokás utálni az alacsony törpeembereket, akik mégis megengedik, hogy az ölükbe ülj, hiába vagy kétszer akkora. Nem szokás utálni azokat, akiktől a fél kincsestárad való. Nem szokás utálni azokat, akik viccesek, spontánok és puha a hajuk, különleges a hangjuk és egy egész Földgömb lapul az íriszeikben. Nem szokás utálni azt, aki felnevelte a négy kishúgát és akihez most életed összes élménye fűződik. Meg  kell bocsátani neki azt az egy hibát, amit vétett, emlékezve a többi milliárd csodálatos dologra, amivel előtte és utána egyfolytában bearanyozza a legszürkébb napjaidat is.
-De ha ez az ember egy részeges, nikorintfüggő roncs, aki...- és keresné, sorolná a kifogásait, amik miatt nem kéne vele szóba állnom, ám az ajtó kipattan mellettünk és egy zilált Niall jelenik meg a nyílásban.
-Skacok! Indulunk.- siet oda hozzánk és átkarolva mindkettőnk vállát befele húz.
Mielőtt még beszállnánk két különböző furgonba, (felsőbb utasításra természetesen) mégis sikerül lezárnom a Louis és köztem történteket, legalábbis ma estére. Ne legyünk telhetetlenek, ez tökéletes volt egy megfogalmazhatatlan kapcsolat gyógyulási folyamatának igen nagy mérföldköveként. Legalábbis sokkal több volt, mint arról én valaha álmodni mertem volna.
Ennyit súgok végül még a fülébe aznap hajnalban, a bulit elhagyva:
-Itt az ideje, hogy TE bocsáss meg magadnak.

2 megjegyzés:

  1. ah :3
    "Többé már nem volt elég, hogy te vagy az én otthonom, hanem én is a tiéd akartam lenni." Ez gyönyörű :(
    Szóval ez történt a múltben. Oh. Remélem ez az őszinte vallomás jó irányba tereli mostmár a dolgokat!

    Alig várom a kövit!!:)

    VálaszTörlés
  2. Úristen..
    Fogalmam sincs, hogy mit írhatnék, de az tuti, hogy még nagyon sokszor el fogom olvasni ezt a részt.
    Nagyon sok dolgot, mondatot vagy részt kiemelnék ebből a fejezetből, mert egyszerűen gyönyörű volt.
    Szinte teljesen magamat látom Louis-ban, és sajnos tudom, hogy ha nem tudod magadat elfogadni, akkor azt sem, hogy mások szeretnek téged.
    Gyönyörű rész lett, és csak reménykedni tudok, hogy ezek után kicsit javulni fognak a dolgok.

    VálaszTörlés