32. fejezet

Osaka

Ázsia mindig is a kedvenc helyeim közé tartozott: alacsony emberek, végre magasnak érezhetem magam. Említésre méltó a gasztronómia, ahogyan a különböző aromákat ötvözik; az édeset a csípőssel. Aztán a szokatlan épületek, amik kirántanak a megszokott európai és amerikai építészeti stílus kliséiből. Mintha valami más világban lennék, ahol az az életem, a mindennapok nem is léteznek. Jobban tetszik ez az énem; szabadabb, örömtelibb az ázsiai Louis.

Osaka 2

A francba. Hazudtam.
Nincs ázsiai Louis. Itt is ugyanaz vagyok, a fiú az 1D-ből. Se több, se kevesebb. Koncert, interjú, bájolgás, kamerák. Ez még mindig ugyan az a szar ember ugyanazzal a szar élettel.

Tokyo

Zayn szerint is minden szar. Kitűnően megértjük egymást, egyikőnknek sem jutott több a hamis élvezeteknél és egymásnál, azaz a bűntársnál. Vigyázunk egymásra vagy mi.

Tokyo 2

Azt hiszem rájöttem valami fontosra, ami talán előremozdítja a dolgokat... Vagy nem.
Szerintem mi várunk valamire. Mármint én és Zayn, na meg a hasonszőrűek. Az a hézag, hogy megfeneklettünk, márpedig azt sokféleképpen lehet. Tegyük fel valakinek elege lesz valamiből. Amit csinál, akikkel csinálja, amiért csinálja és főleg abból, akit lát reggelente a tükörben. Meg este. Meg akárhányszor tükörbe néz. Vagy ezekből mind egyszerre van elege. De ez csak egy példa. Az biztos, hogy valaminek a hiánya idézi elő ezt a tehetetlen állapotot. Tehát várunk valamire. Én és Zayn, Zayn és én várunk valamit.
Ezt megyek és elmondom neki.

Tokyo 3

Zayn azt mondta az elméletem, miszerint várunk valamire, hülyeség, a megváltás sosem fog eljönni. Inkább ittunk pár pohárral, ahogy mindig tesszük, hogy ignoráljunk dolgokat.

Szingapúr

A fények. Utálom a fényeket. Nem lehet elbújni előlük a színpadon és igazán máshol sem nagyon. Nehéz bevallanom, de rettentő érzés a feketeségnek énekelni, főleg úgy, hogy tudom engem mindenki lát, tudja a nevem és csomó baromságot hisz rólam, azaz a saját Louis Tomlinsonjáról, amit a koholt, vagy szándékosan beadott hamis hírmorzsákból tákolt össze tetszése szerint. Azt hiszik arra vagyok, hogy szórakoztassam őket és cserébe nem várok semmit a pénzen kívül. Azt hiszik leszarom az arcokat, a neveket, a történeteket amik a morajló tömeget alkotják. Nos ez igaz is, de igenis nem fair, hogy ők a sötétből lesnek ránk, mint cirkuszi majmokra, miközben mi a beidomított attrakció cserébe csak színpadradobált melltalrtókat meg banánokat kapunk a lámpák túloldaláról. Banán a majmoknak.

Bangkok

Felvetettem Alannek, hogy unalmas koncertsorozatunkba vihetnénk  akár egy kis színt. Esküszöm soha nem érdekeltem még ennyire. Felvette a morgó telefonját, de szemeit közben rajtam tartotta és mint később kiderült mind az egész fél fülét is. Előálltam hát neki a különleges koncertötlettel. A reflektorok ezúttal nem rajtunk, hanem a rajongókon. Az egész színpad koromsötét, s mi végre énekelhetünk úgy, hogy csak a hangunk és a zene számítson (legyen bàrmilyen szar is) és ne az, hogy Harry mellkasán meddig van legombolva az ing. És tudjunk valakiknek énekelni, tudjuk kiknek éneklünk. Arcoknak, mosolyoknak, az apró visszajelzéseknek.
Hatásszünet. Eltartja mocskos szájától a telefont és agresszívan suttogó hangon, anyát emlegetve  kiküld az 1D tanácsról.
Megérte, mert egyébként kibaszott unalmas az a kupaktanács és csak hogy tisztázzuk az egyetlen kupak itt Alan, aki már csak a kész tényei elé állít. Alan ezt szeretné... Alan azt nem szeretné, Alan azt megtilja.
Megérte, mégha a többiek kínos csendben kapkodták is fejüket köztem és közte,
mert Zayn hangosan röhögve szórakozott az ötletemen.
Egy baj van. Hogy én komolyan gondoltam... de mindegy. Ideje visszatérnem a komolytalan dolgokhoz, azok jobban álltak nekem és jobban is sültek el.

Hong Kong

Top 10 dolog ami szar by Louis W. Tomlinson
1. Hogy seggrészeg vagyok a nap nagyrészében
2. A maradékban pedig használhatatlanul fetrengek valahol
3. Ettől még nem úszom meg a koncerteket
4. Nem akarok józan lenni soha többé
5. Már hetek óta nem ölelt meg senki
6. Kivéve részeg szerencsétleneket
7. Hiányzik valami
8. Nem hiányozhatna ez a valami
9. Azért iszom, hogy ne hiányozzon
10. Harry ez a valami
+1 Harry sajnálata
+2 Listát írtam a top10 szar dologról

Fülöp-szigetek, Manila

Top10 jó dolog by Louis W. Tomlinson
1. Nem mehetek meet&greetre mert Alan szerint szánalmas vagyok
2. Alan szerint szánalmas vagyok
3. Szerintem is
4. Újságok írnak arról, hogy mennyire szánalmas vagyok
5. Mégsem szánom meg magam
6. Lefogytam
7. Anya végre felhívott
8. Aggódik
9. A barca kikapott a reáltól
10. Ignorálom Harryt.

Manila 2

Bemutattam egy csajnak. Nem azt mondom, hogy még sohasem esett meg korábban, de ez rajta van a koncertszabályzatunk tiltólistályán. Bármi történjék mi tűrünk és mosolygunk. Néha kibaszott gésának érzem magam, most pedig jól esett Louisnak lenni, aki ember, vannak jogai és jelzi, ha valami nem tetszik neki. Hogy máshogy jelezhetném hatásabban onnan föntről a színpadról egy szám közepén? És még ők vannak felháborodva, hogy nem nevetek együtt a tömeggel a "Harry te kurva megbasználak" táblán. Az azt jelenti, hogy végleg elmosódtak a határaim, ha simán lebunyóztam volna a csajt, lány rétére, holott köztudott, hogy lányokat nem illik bántani? Ha Alberto nem néz rám szúros tekintettel már vége lenne az OneDirection nevezetű szenvedésemnek. Miért is nem tettem meg?

Indonézia, Jakarta

Szokásommá vált beinteni, természetesen minél diszkrétebben és burkoltan. Hányok tőlük. És magamtól is, aki ezelőtt tűrte a megalázó, szexista kommenteket.

*Harry szemszöge*

Egy teljes hónap telt el, koncertek felfoghatatlan gyorsaságú váltakozásával, időnk se volt fellélegezni, mikor leléptünk egy színpadról, rögtön jött a következő előadás. Ha nem énekeltünk, akkor aludtunk, legalabbis én.
Több, mint egy hónapja történt, de mintha tegnap beszéltünk volna Louisval a bulihely hátsóudvarán a szemeteseknél. Azokban az őszinte percekben kimondta az érzéseit, másnapra viszont egy új még kiszámíthatatlanabb és közönbösebb Louist hozott létre.
Az egyszavas "ühüm" "aha, tényleg?" "ja" "leszarom" és "nem" válaszokon kívül nem kaptam mást, csak az unott arckifejezését. Hiába próbálkoztam, nem nézett rám, amint a közelében voltam, szemével keresett valamit, ami kifogásként szolgálhat, hogy ott hagyjon, általában ez Zayn volt. A fekete hajú fiú előszeretettel jött oda, amikor beszélgetni próbáltam vele, ilyenkor Louis rögtön átfordult hozzá.
Fájt az elutasítása, fájt, hogy nem tehetek ellene semmit.
Azt gondoltam csak időre van szüksége, hogy átgondolja, amit mondtam neki... de rá kellett jönnöm, hogy már rég elhagyta a gondolkozást, a szerek amikkel tömte magát meghülyítették, elvették a józan eszét, állandóan fetrengett és nem volt önmaga.
Végignéztem, ahogy visszacsúszik, ismét tehetetlen könnyekkel, hogy nem fogadja el a segítséget, se az enyémet, se másét, se az Alan által felajánlott pszihológust. Az utóbbit meg is értem, a főnők olyan hangsúllyal adta elő, hogy szakmabelivel kéne találkoznia... Louis ordított vele, hogy nem fogja dilidokihoz küldeni, és húzzon az anyjába, mert minden miatta van. Ott Louis kiakadt, végre látszottak érzelmek, de annyi volt, kifáradva dőlt a kanapéra, folytatva amit a kitörése előtt művelt, vagyis az üres tekintettel bámulást.
Egyértelmű és nyilvánvaló volt, hogy Louis és Zayn húzzák egyre lejjebb egymást a szakadékban. Nem maradt kapaszkodójuk.
Ugyanott vagyunk, ahol februárban és márciusban. Ugyanaz a beesett arc Louisnak, ugyanaz az üres tekintet, ugyanaz a kitágult pupilla, ugyanaz a borostás, ápolatlan arc, "leszarom mit veszek fel" ruhák, vékony test, és a nevetés. Sosem az a vidám nevetés, sokkal inkább artikulálatlan és erőltetett, bármi történt is.
Annyiszor próbáltam beszélni vele ezekről, de ilyenkor jött a "leszarom" válasz, vagy eleinte az erőteljes "nem", de később már dönteni se volt képes, semmi iránt nem mutatott érdeklődést.
Annyira kétségbeestem, mikor egyik nap, Louis lement hányni a színpadról többször is egy koncert alatt, hogy felhívtam Jayt. Az egyetlen és utolsó reményem, annak ellenére, hogy nincsenek jóban. Előtört belőle az anyai ösztön, ami mondjuk előbb is megmutatkozhatott volna, de sosem késő.
Egy másik ázsiai(sosem tudom épp hol vagyunk, akkora a rohanás) koncert után, a félórás pihenő alatt Louis elaludt a kanapén, Zayn pedig kis időre feladta a kéretlen és felesleges gardedámozást és lelépett cigizni. Többiek is elhúztak.
Louist nehéz egyedül találni mostanában, mindig keres valakit, hogy állandóan társasága legyen, mondván akkor nem unatkozik, de én tudom az igazságot, ő bárki mellett unatkozik. Miattam nincs egyedül, nem akar velem beszélni, látom a tekintetén, ha néha rajtam hagyja és én elkapom a pillantását. Azok a rövid másodpercek, mikor bizonytalanságot vélek felfedezni a zavaros, kék íriszekben.
Én mellé ültem, és néztem elgyötört arckifejezését, miközben álmában motyog. Erőszakkal kellett visszafognom magam, nehogy megsimítsam az arcát, ilyen állapotban a legkisebb érintéstől felriadhat. Szüksége volt az alvásra, az legalább kicsit lehúzza a szeme alatti táskákat.
Ordítani tudtam volna a tehetetlenségtől, mert ez a legrosszabb. Végignézni.
Csendesen ültem mellette, hallgattam a nyöszörgését, figyeltem az összeszorított szemeit, és vártam. Hogy mire? Arra, hogy kisimuljon az arca, és halvány mosoly költözzön az ajkaira.
Az a baj, hogy álomvilágban élek.
Ez nem fog megtörténni.
Egyre rosszabb lett, mintha az álmok zavaros víze egyre veszélyesebb helyekre sodorná.
Erősebben szorította le szemhéjait, én pedig közelebb hajoltam.
Nem akartam, hogy baj érje, mégha az csak az álma, de legalább ott megtudnám védeni.
- Louis -suttogtam. Minden figyelmem rá összpontosult.
Olyan fájdalmasan apró, ahogy még jobban összehúzta magát. Kín tükröződött az egész testén.
- Lou -tenyeremet óvatosan a karjara simítottam, majd fel a  vállára, aztán a hátát simogattam. Figyeltem, ahogy megnyugszik az érintésem alatt, ahogy vonásai rendeződnek, a homloka sima lesz és az ajkai elnyílnak. Szüksége van rám. Tudom, hogy van.
Nem hagytam abba a mozdulataim, annyira jó volt látni, hogy végre rendben van, legalább egy kicsit.
És ennyi.
Folytatódott minden ugyanúgy, mert ő nem tudott róla, én pedig nem akartam zaklatni.