Kicsit bólintok. Harry már kábé fél órája visszaaludt, szóval remélem nem zavarja alvás közben, ha magára hagyom pár percre. Majdnem eldől, mikor felállok, de az ülésnek támasztom.
Követem Zaynt egy kisebb helyre, ami mintha homályba burkolózott volna.
- Na mi van? -kérdezem, de nem válaszol, csak előveszi a cigis dobozát.
- Kérsz? -tartja felém a dobozt, miközben egy szálat a foga közé rak.
- Milyen? -meg se kéne kérdeznem.
- Füves -röhög - De ha bárki kérdezi, normális dohány.
- Alan kiszagolja -nézem gondolkozva a dobozt -Oké, kell ez nekem mielőtt beszélüni? Egyáltalán mit akarsz?
- Előtte talán nem kell -von vállat és elteszi a dobozt, mielőtt meggyújtja a csikket és beszívja a füstöt, pár másodperc múlva lassan fújja ki. Ideges?
- Mi van Harryvel? -szólal meg pár perc után.
- Beteg!? - most komolyan Harryről fogunk beszélni?
- Ne bassz fel, tudod, hogy nem úgy értem.
- Fejtsd ki - dőlök a bezárt ajtónak. Úgy érzem kelleni fog az a joint.
- Szóval... úgy értettem mivan Harryvel... és veled? -mélyebbet szív, mint eddig, letüdőzi, de nem tartja benn elèg ideig, hogy hatást váltson ki belőle, szóval még józan akar maradni, ez csak lenyugtatja. Nagy barna szemeivel rám néz.
- Hogy érted? Semmi extra -csak csókoloztunk múlt éjjel.
- Tomlinson, nem fogom végig kérdezni az életed. Nem vagyok vak, nem kell hazudnod.
- Jó, add ide -nyúlok a cigiért, visszafojtott mosollyal adja a kezembe. Egy slukk után érzem a hatását, megnyugtat.
- Mi... -kezdem -Azt hiszem... jóban vagyunk? Nézd, nem tudom, mire vagy kíváncsi. Fura erről beszélni. Kicsit kínos -összeszorított ajkakkal elnézek.
- Rég láttalak vele, úgy értem, hogy egymáshoz érnétek... úgy értem... szóval mi van? Miért vagy vele? Mond, hogy nem...
- Nem, Zayn, ez bonyolult. De ez jó is, mert nem utáljuk egymást -próbálom elmagyarázni.
Oké, ez a te életed, de... újra ne kövesd el ugyanazt a hibát.
- Aggódsz értem? -mosolyodok el, ahogy a füst elhagyja a szám.
- Faszt. Nem! Mi a franc? Azt csinálsz amit akarsz, de én láttalak akkor... Jó, igen, aggódom baszki. ÉN láttalak, oké? És nem tetszett. Amikor szarul voltál, ő sehol nem volt, érdekelted őt? Mert nem úgy tűnt. Mostmár jól vagy, és ő újra itt van.
- Mindig ott volt Zayn -mondom halkan.
- Hát baszki én nem láttam, pedig szinte mindig együtt voltunk.
- Nem úgy. Haragudott rám, és én is rá, ennyi, de a harag elmúlik.
- Mit akarsz tőle?
- Őszintén, amit akarok, amit szabad és ami van, három különböző dolog.
- És ő mit akar tőled? -húzza össze a szemeit. Mit akar? Megcsókolt. De hisz részeg volt, nem is emlékszik rá.
- Ő... Zayn, barátok vagyunk. Miért ne lehetnénk? Mindketten túlléptünk -túl fogok. Kiveszi a kezemből a csikket és idegesen beleszív.
- Engedd meg, hogy én legyek az első, aki ezt mondja: Ti sosem voltatok barátok.
- Mi a f...? Miért ne lettünk volna? -kezdek ideges lenni, gyorsan visszaveszem tőle a cigit, hogy még több füstöt fújjak, a már így is fullasztó kis térbe.
- Bocs, úgyértem, sosem voltatok csak barátok. Mindig ott volt valami több. Ezt tudom én, tudja Liam és baszd meg még Niall is tudja.
- Nem tudtok semmit. Mi TÉNYLEG barátok voltunk, talán nem olyanok, mint amilyennek te képzelsz egy barátságot, de azok voltunk, és azok vagyunk újra. Ami egy jó dolog, örülnöd kéne. Tudunk barátok lenni.
- Oké, bizonygasd magadnak, ha ettől jobban alszol, talán még el is hiszed. Viszont -megáll egy kicsit és a szemembe nézve folytatja - nemhiszem, hogy Harry is ezt érzi, úgy értem ő nyilvánvalóan meleg vagy biszex és egyszer már...
- Ne, Zayn! Nem ismered őt! -mondom kicsit hangosabban, mint akartam. "Úgy értem ő nyilvánvalóan meleg vagy biszex" Sosem... vagyis persze gondoltam már rá, de Harry... igazából sosem mondtuk ki mik vagyunk? Mert én azt vallom, hogy mindegy a szexualitás, nem melegek léteznek, meg leszbikusok, hanem szerelmesek. Ez csak ennyi. Az emberek szerelmesek lesznek.
- Ne nézz így rám -túr bele a hajába - Minta újat mondtam volna. Csak a pillantása,ahogy a fiúkra néz és nem a lányokra. De tök mindegy a szexualitása, semmi nem változtat a tényen, hogy szerelmes volt beléd.
- Nem, nem volt.
- Hülye vagy, Tomlinson, te is tudod. És mivel az volt, a helyedben csak megtartanám a távolságot, mi biztosítja,hogy ez elmúlt? És ha nem, minden újra megtörténik.
Valahogy már nem érzem az idegességet amit kéne. Ő nem ismeri Harryt. Az én Harrymet, senki nem ismeri.
- Még jó, hogy nem vagy a helyemben, tudom mit csinálok -nem, nem tudom -És barátok vagyunk -igaza van Zaynnek, talán sosem voltunk -Harry nem akar semmit, ahogy én se -csak megcsókolt és azóta nem tudok másra gondolni -Barátnője van egyébként is. Olyan fasz vagy. Úgy beszélsz róla, mintha valami beteg lenne és undorodnom kéne tőle. Semmivel sem vagyok több nála, se jobb. Sőt, ezerszer rosszabb. Tudom, hogy láttál a legrosszabb időkben, de magamnak csináltam. Ő nem az, akinek te látod.
- Barátnője!? Úgy érted, a csaj, aki amúgy a húga!? Előbb mondanám magamat szerelmesnek Harrybe, mint Harryt Keillába - a szavai már összemosódnak, kicsit zavaros minden. Újabb cigiket gyújt meg és nekem adja az egyiket.
- Zayn...
- Hm...?
- Ugye nem vagy szerelmes Harrybe? -csúszok le a fal mellé.
- Nekem van csajom -motyogja kábán.
- Jó, mert az enyém.
- Tudom, baszki.
- Szóval megengeded?
- Dehogy -kuncog -Igazából nem érdekel.
- Legyünk komolyak és mondjuk el egymásnak kibe vagyunk szerelmesek!
- Én Liambe -röhög artikulálatlanul.
- Oké, én Eleanorba, tökre hasonlítasz rá most hogy így nézlek. Baszd meg, te Eleanor vagy -mutatok rá.
- Látom, hat ez a szar -néz a kezében tartott szálra, majd lefekszik a puha szőnyegre. Csatlakozom hozzá, olyan nyugodt vagyok és vidám -Azt se tudom már, ki az az Eleanor.
Összevissza beszélünk, éneklünk, vagyis inkább hamisan ordibálunk, röhögünk és szívjuk magunkba a füstöt.
Minden olyan tökéletesnek tűnik, amíg nem kopog valaki.
- Tommo nyisd ki -mondja hangosan, majd a szájára csap.
- Elfogja rontani a kedvem akárki az -mosolygok.
Újabb kopogás.
- Foglalt! -kiáltok ki, Zayn pedig bélhangokat ad ki a szájával. Az ajtó kinyílik és pont a fejemnek koppan.
- Helen! -kiáltja Zayn -Ja nem ez Lima. Lima, betörted Louis fejét.
- Úristen! Vérzik! El fogok vérezni -fogom a fejem.
- És kajak vérzik -röhög Zayn a padlót csapkodva, ahogy felül -Lima megölted Louist.
- Dehogy vérzik -zárja be maga mögött az ajtót Liam.
- De én látom - üt a combjára Zayn.
- Betéptetek? Gratulálok.
- Hé -könyöklök fel -Nem is nyertünk semmit, és gratulál.
- Csak azért jöttem, hogy szóljak, kicsit hangosak vagytok!
- Jaj, Helen meg fogja hallani -kerekedik ki Zayn szeme, óriásira, akár a rajzfilmekbe. Annyira groteszk, ilyen óriási szemekkel.
- Alan, szerencsétekre messze van, de ha megtudja, hogy füvet hoztatok fel...
- Ez nem fű, dohány, ha bárki kérdezi, de te nem vagy Bárki, szóval eláruljuk, csak psssszt, ne hangoztasd, Bárki a közelben leselkedhet -teszem a mutató ujjam sejtelmesen a szám elé.
Egy "komoly" és mélyre ható tarsalgás után érzem, hogy a hatás egyre múlik, amitől Zayn Liam vállán köt ki. Eskü Zayn sose sír, csak ha be van tépve, ez ilyen egyedi hatás nála, hogy amint letelik a kábé másfél órás hatás depresszióba zuhan és sír.
Miközben Zayn kiönti a szívét Liamnek én magukra hagyom őket, az ülések felé véve az irányt. A támlákba kapaszkodok, kicsit még szédülök.
Harry a helyén ül és komoly arckifejezéssel figyel.
Király.
Nagyot sóhajtva ülök le mellé.
*Harry szemszöge*
- Louis, én szeretlek!
- Oké, Harry, én is téged.
- De nem érted, én SZERETLEK.
Hirtelen nagyon közel van az arca. A szeme csillog. Tudod milyen mikor egy tükörtiszta, egyenes felszínű tó vízébe, nyáron, egy követ dobsz és a víz felcsobban? Nah, Louis szemébe nézni pont olyan, mint az a csobbanás. Szinte látni ezt a jelenséget, ahogy a fények játszanak a pupillájában és az íriszében, még a színek is hasonlóak, csak Lou árnyalata szebb kék.
Lesüti ezt a két gyönyörűséget, hosszú szempillái egy pillanatra elrejtik, de gyorsan ismét felveszi a szemkontaktust. A fejem kissé oldalra biccentem, úgy hajolok egyre közelebb hozzá. Nem fogom megszakítani a tekintetünk egybeolvadását, mégis egyre közelebb van hozzám.
Mintha nem mernénk megtenni, pedig már szinte érzem szájának az ízét. Lenézek, hogy megpillantsam vékonyívű ajkait, amik elnyíltan várnak az enyémeire, közelebb van, mint gondoltam.
- Haz - a légzésem felgyorsul, a szívem elfelejti a dolgát, a szemem lecsukódik, reflexszerűen hajolok előrébb a hangjától...
A szemeim ijedten pattannak ki, tenyerem a szívemre szorítom és igyekszem rendezni a légzésem. Körül nézek, teljesen egyedül vagyok a repülő legnagyobb területű részében. Ez volt életem legvalósághűbb álma. Mintha... mintha emlék lenne. De Louis úgy nézett ki benne, mint a mostani énje, és nem úgy mint az akivel csókolozhattam. Szóval nem lehet emlékkép... de mégis, olyan ismerős.
Próbálom lenyugtatni testem reakcióit. Csak egy álom volt. Tekintve, hogy tegnap bevallottam magamnak... Tegnap...
Ujjaimat az ajkaimhoz érintem. Lehetetlen, de érzem Louist. Szinte biztos vagyok abban, hogy mostanában... csókolóztunk??? Mikor??? Hogy?
Kínosan lehunyom a szemeim.
Tegnap részeg voltam. Nem is emlékszem, mi történt a házában... Jézusom! Mintha hirtelen minden világossá válna. Louis ma olyan furcsa volt, az érzelmek a szemében, hogy máshogy viselkedik, a fájdalom a tekintetében, mikor elmondtam, hogy nem emlékszem kábé semmire. Mindennek lenne így értelme. Valóban megcsókoltam volna őt... vagy ő engem? Valószínűleg én voltam. Istenem! Az utolsó csókunkat, amit lehet, hogy sosem érzek többé, képes voltam elfelejteni? Nem, nem, biztos nem történt semmi, ennyire nem vagyok felelőtlen.
Az ajtó nyílik szemben velem. Louis botladozó alakja közeledik felém. A szívem felgyorsul, de igyekszem megtartani a póker arcomat.
Nagyot sóhajtva dobja le magát mellém.
Nem szólal meg, és én se merek. Egy ideig engem fürkész, majd körbe néz, aztán ki az ablakon. Úgy tűnik, nem akar beszélgetést kezdeményezni.
- Hol voltál? - kérdezem kissé remegő hangon.
- Malikkal dumáltunk -motyogja, végre a szemembe nézve. A pupillájából meg tudom mondani, hogy nem csak beszélgetés volt. Nem szeretem, hogy ezt teszi magával, tudom, hogy nem bírja se a hírnevet, se ezt az egész felfordulást, plusz Alan utálja, ami csk nehezebbé teszi és velem se volt minden rendben... igazából, megértem. Ennek ellenére szeretném, ha meg tudnám gyógyítani, csak engednie kell. Hiába érzi jó dolognak ezt, ez szörnyű hatással van rá és nem fogom végig nézni, ahogy újra a mélybe taszítják őt ezek a szenvedélyek.
- Kérdezhetek valami nagyon fontosat? -suttogom.
- Aha -vonja fel a szemöldökét, várva a kérdésem.
- Mi... mi volt tegnap, amíg részeg voltam? -kimondom, túl sok probléma lett a ki nem mondott szavakból, nem fogok kertelni, nincs értelme.
Várom, hogy megértse a kérdésem, feszülten figyelem a reakcióit, ő pedig igyekszik nem kimutatni az érzéseit, de látom,hogy ez sok erőfeszítésbe kerül neki.
- Miért? -csak ennyit nyög ki.
- Csak... mert minden olyan homályos, és nem vagyok biztos a dolgokban.
- Például? -feszül meg az állkapcsa.
- Épp azért akarom tudni, mert nem biztos, és nem akarom,hogy kiröhögj.
- Nem ez lenne az első alkalom - egy kis ideges mosoly játszik az ajkain, mielőtt megnedvesíti őket hegyes kis nyelvével. És én követen ezt a tettet a szememmel.
- Szóval -rázom meg a fejem -Csináltam valami rosszat?
- Semmi rosszat.
- Kérlek, mond el mit csináltam -túrok bele a hajamba.
- Csak... -nyel egyet -...megcsókoltál.
2016. február 19., péntek
2016. február 18., csütörtök
22. fejezet
- Ne érj hozzám, elkapom a leprád -húzodik el, közben játékosan felcsillan a szeme, de észre veszem, ahogy elcsuklik kicsit a hangja és hogy igyekszik valamit elrejteni. Vagy csak fáradt, de ezt mindenképp meg kell tudnom. Csak nem most.
- Késő -nevetek, de köhögés lesz a vége.
- Persze, hogy késő, ha a képembe ugatsz -utal a rohamomra morogva, de közben a hátamat paskolja -Szóval nem emlékszel a csodás filmélményünkre?
- Az ízlésedet tekintve, szerintem jobb is- dörzsölöm meg a nyakam.
- Ja.
- Te már bepakoltál? -kérdezem kis idő múlva, miután a kaparás a torkomban alábbhagy.
- Be, nem láttad?
- Úgy értem, magadnak.
- Ja, persze, elraktam minden fontosat -ez gyanúsan hangzik.
- Ruhát raktál be?
- Upsz -húzza el a száját. Na tessék, erről beszéltem -De Harry, már nincs hely a ruháknak.
- Majd én csinálok -pattanok fel határozottan és meglepően energikusan. Csengetnek. A srácok hárman egyszerre kiáltanak le az emeletről, hogy nyissa ki valaki. A biztonságiak már valószínűleg a kocsinál vannak, a táskákkal, így Louishoz fordulok.
- Bepakolok neked, míg beereszted a végzeted -ajánlom.
- Oké, de ha bármelyik FIFA hiányzik... -rázza felém mutatóujját, miközben szemmel láthatóan valami fenyegetésen töri a fejét -... akkor, a Scrabble betűit a szemed láttára fogom egyenként lenyelni.
- Értettem,főnök - hajtom meg a fejem, visszatartott mosollyal, aztán felimbolygok a lépcsőn.
Louis szobája. Benyitok, azzal a lendülettel rámdől és betemet a káosz. Pedig mintha a minap raktam volna rendet. Vagyis ez túlzás, inkább kupacokba rendeztem a kupit. Legalább a táskáját könnyű megtalálni, ott trónol a szoba közepén az Adidas legújabb sporttáskája, amibe gyakorlatilag maga Louis is belefér. Rossz sejtéseim támadnak, hiszen mégis fullon van. Lentről kiabálás hallatszik. Mély levegőt veszek, majd neki állok kipakolni. A játékgyűjteményének felét elpakolta, azt a felét, amit ő csak úgy becéz, hogy túlélő csomag. Kiemelem a PC-dócot, aztán a DVD-ket, aztán a 2 konzolt. Alattuk... Scrabble doboza??? Biztos valami mást tárol benne,ezért majd még számolunk. Legalul ott a hangszórója, de nem ám az a kicsi fajta, hanem amit lekapcsolt a stereóról. Perszrz, mert máshol nincs olyan jó, mint az övé. A hangfal mellett a laptop táskástul. Azt is kiveszem, majd viszi külön. Helyére berakom az összes FIFÁt, a többi játèk közül a felét teszem csak vissza, mellé a konzolokat. Szerintem ideje se lesz használni őket, de csak a tudat, hogy vele vannak, jó érzéssel tölti el.
Lentről sürgetőn kiáltoznak, Louis jelenik meg az ajtóban.
- Nem akarlak megzavarni,de a végzet siettet - a végzet alias Alan és kompániája.
- Nem kellett volna beeresztened őket.
- Ne félj, nem ingyen jöttek, előbb még baszogattam őket kicsit - na azért, nem csalódtam.
- Gondoltam, hogy nem jókedvükből ordibálnak,mint a fábaszorult féreg.
- Először azt játszottam, hogy a gyanakvó nagymamám vagyok, aki azt hiszi, hogy a betörő csönget.
- Muti a nagyi hangod!
- Ja hát olyanom nincs. Azaz van, de kísértetiesen egybevág a natúr hangommal.
- Nemár, nem változtattad el? -"háborodok" fel.
- Minek? A családban mindenki azt hajtogatja mennyire hasonlítunk.
- Bárcsak ismerhettem volna... - szomorodom el egy kicsit azon, hogy már meghalt.
- Nyugi majd mutatok róla videókat.
- Videók? -rökönyödöm meg kicsit, közben lentről újra kiabálnak - Add a ruhákat, amiket hozni szeretnél -sürgetem.
- Vicces hölgy volt a javából, Stan mindig nyaggatott, hogy menjünk már át hozzá. Néha videózta a nagyit is, mert tudod, volt a nagy videózós korszaka -magyaráz, miközben a szoba különféle pontjairól dobálja nekem a ruháit. Csak tudnám honnan szedi ezeket a lehetetlen boxereket, mint példaul a"Little me" feliratút, amit az előbb vágott hozzám. Talán mar ezt is felirhatjuk a hobbijai végtelennek tűnő listájára.
- Na, de aztán nem vették be a nagyimat, pedig szerintem nem is mondtam nekik, hogy meghalt. Úgyhogy, megpróbálkoztam a vámszedéssel. Sajnos nem tudtam rávenni őket, hogy az ajtó alatt becsúsztassanak fejenként egy kis zsét. Kezdek elkeseredni, hogy már sosem fogom megszedni magam.
- Miért akarod ennyire? Ráérsz papa korodra pocakot ereszteni -vágom rá. Sajnálom, még mindig nem tudom megfelelően kontrolálni a szar poénjaimat. Gránáttá váltak, amiket többé nem irányithatok, csak elég egy kis inger és már robban is.
- Hát a szar poénjaidat mind megkéne ennem, biztos megszedném magam -reagál visszakézből. Lentről ismételt kiáltás,Niall az ajtóban.
- Sracok tudnátok turbóban?
- Épp ott vagyunk - morogja Louis az ágy alól.
- Oké. Csak Alan...
- Alan bekaphatja -vág közbe még mindig az ágy alól.
- Oké, átadom -fordul sarkon Nell röhögve.
- Nem fér több -suttogom nemsokára, a dobálózás abbamarad -és mindezt úgy, hogy a fele PC-d kinnrekedt.
- Felőlem, ennek úgyis te iszod meg a levét -von vállat. Hát persze, már alig várom Louis nyughatatlan ötleteit a turné unalmas óráira. Csak remélni tudom,hogy valakinek néha lesz jó ötlete és mindennapos alá csökken a "ráérünk, de nincs mit csinálni, menjünk el inni Zaynnel" című programpontja Louisnak.
- Ja és ez a Scrabble is kimaradt.
- Pedig azt neked raktam be -görbíti le az ajkait -Megnyugtathatlak nem kell velem összeveszned rajta, még mindig Louis vagyok.
- Megnyugtattál -nyugtatom meg -Egyébként nálam van hely, természetesen elviszem.
- Bezzeg ha a stukkerem lenne venne... -csóválja a fejét.
- Bezzeg, ha lenne olyasmid emlékeztetem a szomorú valóságra -Viszont fogkeféd, tusfürdőd, fogkrémed tudtommal van.
- Azt hittem te hozol.
- ...hozok és adhatok is belőlük, ha nagyon szépen megkérsz, de jó lenne ha legalább fogkefét hoznál - Alan közelebbről kiabál.
- Oké, te csak menj le, mindjárt kész vagyok én is -tűnik el a fürdőben.
Sietek. Cuccostul fordulnék ki a szobámból, amikor eszembe jut Tommo, a kaktu. Ott üll az ablakban,láthatóan jobb színben, mint kapcsolatunk hajnalán. Alan léptei a lépcsőn. Irtózunk attól, hogy feljön, az már tényleg bizonyítaná a magánéletünk nem létezését. Az a lépcső képezi a külvilág és a biztonságos otthon közötti határt. Így is épp elè szomorú, nem az egész ház az otthonunk és ide is követnek a hírnév velejárói. Felkapom kaktut, magamban bocsánatért esedezve fajtársai felé. Mégcsak elköszönni sincs időm a növényeimtől. Èppen a lépcső tetején feltartóztatom Alant.
- Jó reggelt! -hajolok a füléhez.
- Miért suttogunk? -hőköl vissza. Vállrángatás, showbiz-mosoly.
- Mehetünk, Louis is mindjárt jön -súgok a fülébe újra.
- Tőlem aztán maradhat, a lényeg, hogy te megvagy -suttogja vissza. Kiráz a hideg és minden eddigi pozívitásom kioson a házból. Nem akarok ezzel az emberrel együtt lenni szinte mindennap. Statisztikáim szerint lehetetlen kijönnöm egy olyan lénnyel, aki így vélekedik Louisról.
- Én nélküle nem vagyok meg -mondom rekedten, de ígyis teljes erőmből, majd kikerülöm és levágtatok a lépcsőn. Lenn testőrök és sofőrök egy része fogad. Kijár mindegyiküknek egy szoros kézfogás és egy haveri ölelés. Megkérdezik, hogy vagyok, amit egy feltartott hüvelykujjal el is intézek, elkerülve a megszólalás lehetőségét, úgyhogy folytathatják a diskurzust valamelyikük új fűnyírójáról.
Louis nem sokkal utánam toppan be, taps és üdvrivalgás fogadja. A bazinagy táskától nehézkesen, de meghajol. A zajra felbukkannak a hianyzó láncszemek is a garázsajtóban, úgy látszik már mind túl vannak a kocsiba rámoláson.
- Valóban ünnepelni való tény, hogy késésben vagyunk, úgyhogy Styles és Tomlinson sürgősen becuccol és beletaposunk a gázba -rendelkezik Tudjukki tenyereit összecsapva, aztán mindenkit a garázs irányába terel. Alberto átveszi Loutól a táskát. Ő az egyetlen, akinek megengedi, de neki is csak azért, nehogy fölöslegesnek érezze magát testőrként, hisz ezért fizetik.
- Te fiú, mi van ebben? -kerekedik el a szeme, miközben átveti vállán a táska pántját.
- Csak a legszükségesebbek -nevet ra Louis.
- Ha esetleg lezuhanunk, az miattad lesz, ugye tudod -rójja meg kedvesen, a turné első Alberto féle hajborzolás kíséretében.
- Hallom Tomlinson, rád férne egy táskamustra -hát persze, hogy nem hagyhatja szó nélkül a dolgot Tudjukki -Főleg így, hogy Malik már egy karton cigarettával rövidebb, hála a megérzésemnek, ami arra késztetett, hogy bepillantsak a cókmókjába.
Zayn felénk fordulva bocsánatkérően húzza el a száját. Louis csak vállatránt, köztudott, hogy Ausztráliában is terem cigaretta.
- De tényleg -folytatja Louishoz intézve szavait, mikor a kocsijához érünk (hát persze,hogy már csak nála maradt hely) -téged össze kéne kötni az arabbal. Egy zarándokló méretű hátizsákot hozott, tele a festékeivel -ezt most békülő megjegyzésnek szánta? Egy biztos, rohadt jó lesz vele az út a reptérig.
- Az a koró is jön? -bök a kezemben tartott kaktura.
- Az a VIRÁG él és lélegzik és igen érzékeny az ilyen megjegyzésekre, akár szúrhat is -veszi védelmébe a kaktut Lou, aztán bemászik hátra.
- Ezt igennek veszem -vonja meg a vállát Alan és lecsapja a csomagtartót.
London gyönyörű felülről, de ma nincs szerencsénk. Pedig talán elvonná a figyelmem a fejemet belülről feszegető erőről, ami a fülemtől indul ki. A felhők egyetlen szürke halmazt alkotnak elválasztva minket a várostól. Nem túl érdekes látvány, még úgy sem, hogy a tükörképem belefolyik
Az ablak legalább hűti a homlokom. Hiába kértem Nialltól rágót, ez nem a sima füldugulás. Legalább Louis itt lenne. Még valahol a reptéren elkallódott mellőlem, mert Zaynnel és Lilivel mindenkit ráakartak venni egy felhőkfölötti pókerpartira. El akarom mondani neki, hogy fáj és akkor segítene. De most nem lehet, nincs mellettem. Valahol hátrébb van. A füldugulásomon keresztül is kihallom a nevetését, ami néha-néha köhögésbe fullad. Ha most odamennék hozzá, megmondanám, hogy valaki tombol a fejemben, és fűrészeli a halántékomat, akkor először kiröhögne, aztán maga mellé ültetne, hagyná, hogy az ölébe hajtsam a fejem, aztán simogatná a hajam. Beszélne a többiekhez, kigúnyolná őket, de senki nem venné zokon tőle, csak nevetnének. Ő meg egyre csak simogatná a hajam azokkal a kis kezeivel. Ez jobbá tenne mindent, megölné azt a valamit a fejemben.
- Alszik? -ez ő.
- Nem hiszem, az előbb kért rágót.
- Ó, ő tud rágóval a szájában is aludni.
- Félek,hogy nincs jól -az előbb mondtad Ni, hogy nem alszom, szóval hallok.
- Ne félj,inkább menjél, a többiek várnak pókerezni.
- Maradsz? -nem érkezik válasz, de érzékelem a mozgolódást magam mellett. Helyet cserélnek. Szinte érzem a csípőjét, majdnem az enyémhez ér.
- Tudom, hogy nem alszol -mondja egy kis idő után -úgyhogy akár csinálhatnánk is valamit. Főleg, mert lemondtam a pókerezést. Értékelhetnéd -nem reagálok, még annyit se, hogy akkor menjen vissza, nem kértem, hogy idejöjjön.
- Oké,akkor legalább elmondhatnád mi fáj -vált kedvesebb hangra, úgyhogy elmondom. Hisztis kislánynak nevez, aztán leszid, amiért nem szóltam senkinek. Szerez gyógyszert, elkergeti az intézkedő Alant, aki sopánkodik és utasításokat osztogat nekem, hogy pihentessen a hangom, meg ne merjek szólalni. Beszélgetünk, többnyire lényegtelen dolgokról, amíg hat a gyógyszer, aztán elalszom a vállán.
Nem tudom hány óra múlva kelek rázkódásra, és hangos nevetésre.
- Niall, ha még egy krumplit lopsz a tányéromról, ledugom a torkodon a karom és visszaveszem -szivárog be az álmaimba Zayn röhögése.
- Neked finomabbat hoztak és elfogyott a ketchupom.
- Nekem maradt -hallom Liamet.
- Kend Harry hajába -ajánlja Z.
- Fasz vagy -nevet Louis. Realizálom, hogy a vállán van a fejem, de nem akarom felnyitni a szemem, se felkelni, még mindig lehetetlenül fáradt vagyok.
- Lehetnétek halkabban -jegyzi meg Li, ezzel elnyom egy -valószínűleg -poént Zayntől, amin Niall és Lou is hangosan röhög -Ne már! Harry...
- Nyugi, már úgysem alszik -mondja Louis és megrántja a vállát, amin a fejem fekszik. Nem akarok felkelni! Elmozdìtom a fejem, hogy elrejtsem az arcom a vállába. Már fáj a nyakam, hogy kitudja meddig ugyanúgy állt, de olyan jó itt. Louis illata az egyetlen amit érzek és nem akarom, hogy fel kelljen kelnem.
- Harry, nem vagy éhes? -kérdez Niall, csak egy ellenkező nyöszörgéssel válaszolok, amit elnyel a pamutpulcsi anyaga.
- Jól van, aludj -simítja meg a hajam bal kezével Louis, mert a másikat szinte meg se tudja mozdítani, ahogy magamhoz ölelem a karját.
Az elmúlt hónapokban nem viselkedett ìgy velem mások előtt, nem is beszélt ilyen lágy hangon velem, hisz mások ezt a Louist nem is ismerik. De most újra. Visszatértünk?
*Louis szemszöge*
- Louis, majd beszélünk? -kérdezi Zayn furán. Mintha kellemetlenül érezné magát, hogy ilyet kérdez. Mi nem vagyunk azok a lelkizős legjobb barátok, vagyis persze néha dumálunk komoly dolgokról, de sosem egymáshoz megyünk,ha van valami. Olyankor mindenki Liamhez megy, ez már megszokott. Félnem kéne?
- Késő -nevetek, de köhögés lesz a vége.
- Persze, hogy késő, ha a képembe ugatsz -utal a rohamomra morogva, de közben a hátamat paskolja -Szóval nem emlékszel a csodás filmélményünkre?
- Az ízlésedet tekintve, szerintem jobb is- dörzsölöm meg a nyakam.
- Ja.
- Te már bepakoltál? -kérdezem kis idő múlva, miután a kaparás a torkomban alábbhagy.
- Be, nem láttad?
- Úgy értem, magadnak.
- Ja, persze, elraktam minden fontosat -ez gyanúsan hangzik.
- Ruhát raktál be?
- Upsz -húzza el a száját. Na tessék, erről beszéltem -De Harry, már nincs hely a ruháknak.
- Majd én csinálok -pattanok fel határozottan és meglepően energikusan. Csengetnek. A srácok hárman egyszerre kiáltanak le az emeletről, hogy nyissa ki valaki. A biztonságiak már valószínűleg a kocsinál vannak, a táskákkal, így Louishoz fordulok.
- Bepakolok neked, míg beereszted a végzeted -ajánlom.
- Oké, de ha bármelyik FIFA hiányzik... -rázza felém mutatóujját, miközben szemmel láthatóan valami fenyegetésen töri a fejét -... akkor, a Scrabble betűit a szemed láttára fogom egyenként lenyelni.
- Értettem,főnök - hajtom meg a fejem, visszatartott mosollyal, aztán felimbolygok a lépcsőn.
Louis szobája. Benyitok, azzal a lendülettel rámdől és betemet a káosz. Pedig mintha a minap raktam volna rendet. Vagyis ez túlzás, inkább kupacokba rendeztem a kupit. Legalább a táskáját könnyű megtalálni, ott trónol a szoba közepén az Adidas legújabb sporttáskája, amibe gyakorlatilag maga Louis is belefér. Rossz sejtéseim támadnak, hiszen mégis fullon van. Lentről kiabálás hallatszik. Mély levegőt veszek, majd neki állok kipakolni. A játékgyűjteményének felét elpakolta, azt a felét, amit ő csak úgy becéz, hogy túlélő csomag. Kiemelem a PC-dócot, aztán a DVD-ket, aztán a 2 konzolt. Alattuk... Scrabble doboza??? Biztos valami mást tárol benne,ezért majd még számolunk. Legalul ott a hangszórója, de nem ám az a kicsi fajta, hanem amit lekapcsolt a stereóról. Perszrz, mert máshol nincs olyan jó, mint az övé. A hangfal mellett a laptop táskástul. Azt is kiveszem, majd viszi külön. Helyére berakom az összes FIFÁt, a többi játèk közül a felét teszem csak vissza, mellé a konzolokat. Szerintem ideje se lesz használni őket, de csak a tudat, hogy vele vannak, jó érzéssel tölti el.
Lentről sürgetőn kiáltoznak, Louis jelenik meg az ajtóban.
- Nem akarlak megzavarni,de a végzet siettet - a végzet alias Alan és kompániája.
- Nem kellett volna beeresztened őket.
- Ne félj, nem ingyen jöttek, előbb még baszogattam őket kicsit - na azért, nem csalódtam.
- Gondoltam, hogy nem jókedvükből ordibálnak,mint a fábaszorult féreg.
- Először azt játszottam, hogy a gyanakvó nagymamám vagyok, aki azt hiszi, hogy a betörő csönget.
- Muti a nagyi hangod!
- Ja hát olyanom nincs. Azaz van, de kísértetiesen egybevág a natúr hangommal.
- Nemár, nem változtattad el? -"háborodok" fel.
- Minek? A családban mindenki azt hajtogatja mennyire hasonlítunk.
- Bárcsak ismerhettem volna... - szomorodom el egy kicsit azon, hogy már meghalt.
- Nyugi majd mutatok róla videókat.
- Videók? -rökönyödöm meg kicsit, közben lentről újra kiabálnak - Add a ruhákat, amiket hozni szeretnél -sürgetem.
- Vicces hölgy volt a javából, Stan mindig nyaggatott, hogy menjünk már át hozzá. Néha videózta a nagyit is, mert tudod, volt a nagy videózós korszaka -magyaráz, miközben a szoba különféle pontjairól dobálja nekem a ruháit. Csak tudnám honnan szedi ezeket a lehetetlen boxereket, mint példaul a"Little me" feliratút, amit az előbb vágott hozzám. Talán mar ezt is felirhatjuk a hobbijai végtelennek tűnő listájára.
- Na, de aztán nem vették be a nagyimat, pedig szerintem nem is mondtam nekik, hogy meghalt. Úgyhogy, megpróbálkoztam a vámszedéssel. Sajnos nem tudtam rávenni őket, hogy az ajtó alatt becsúsztassanak fejenként egy kis zsét. Kezdek elkeseredni, hogy már sosem fogom megszedni magam.
- Miért akarod ennyire? Ráérsz papa korodra pocakot ereszteni -vágom rá. Sajnálom, még mindig nem tudom megfelelően kontrolálni a szar poénjaimat. Gránáttá váltak, amiket többé nem irányithatok, csak elég egy kis inger és már robban is.
- Hát a szar poénjaidat mind megkéne ennem, biztos megszedném magam -reagál visszakézből. Lentről ismételt kiáltás,Niall az ajtóban.
- Sracok tudnátok turbóban?
- Épp ott vagyunk - morogja Louis az ágy alól.
- Oké. Csak Alan...
- Alan bekaphatja -vág közbe még mindig az ágy alól.
- Oké, átadom -fordul sarkon Nell röhögve.
- Nem fér több -suttogom nemsokára, a dobálózás abbamarad -és mindezt úgy, hogy a fele PC-d kinnrekedt.
- Felőlem, ennek úgyis te iszod meg a levét -von vállat. Hát persze, már alig várom Louis nyughatatlan ötleteit a turné unalmas óráira. Csak remélni tudom,hogy valakinek néha lesz jó ötlete és mindennapos alá csökken a "ráérünk, de nincs mit csinálni, menjünk el inni Zaynnel" című programpontja Louisnak.
- Ja és ez a Scrabble is kimaradt.
- Pedig azt neked raktam be -görbíti le az ajkait -Megnyugtathatlak nem kell velem összeveszned rajta, még mindig Louis vagyok.
- Megnyugtattál -nyugtatom meg -Egyébként nálam van hely, természetesen elviszem.
- Bezzeg ha a stukkerem lenne venne... -csóválja a fejét.
- Bezzeg, ha lenne olyasmid emlékeztetem a szomorú valóságra -Viszont fogkeféd, tusfürdőd, fogkrémed tudtommal van.
- Azt hittem te hozol.
- ...hozok és adhatok is belőlük, ha nagyon szépen megkérsz, de jó lenne ha legalább fogkefét hoznál - Alan közelebbről kiabál.
- Oké, te csak menj le, mindjárt kész vagyok én is -tűnik el a fürdőben.
Sietek. Cuccostul fordulnék ki a szobámból, amikor eszembe jut Tommo, a kaktu. Ott üll az ablakban,láthatóan jobb színben, mint kapcsolatunk hajnalán. Alan léptei a lépcsőn. Irtózunk attól, hogy feljön, az már tényleg bizonyítaná a magánéletünk nem létezését. Az a lépcső képezi a külvilág és a biztonságos otthon közötti határt. Így is épp elè szomorú, nem az egész ház az otthonunk és ide is követnek a hírnév velejárói. Felkapom kaktut, magamban bocsánatért esedezve fajtársai felé. Mégcsak elköszönni sincs időm a növényeimtől. Èppen a lépcső tetején feltartóztatom Alant.
- Jó reggelt! -hajolok a füléhez.
- Miért suttogunk? -hőköl vissza. Vállrángatás, showbiz-mosoly.
- Mehetünk, Louis is mindjárt jön -súgok a fülébe újra.
- Tőlem aztán maradhat, a lényeg, hogy te megvagy -suttogja vissza. Kiráz a hideg és minden eddigi pozívitásom kioson a házból. Nem akarok ezzel az emberrel együtt lenni szinte mindennap. Statisztikáim szerint lehetetlen kijönnöm egy olyan lénnyel, aki így vélekedik Louisról.
- Én nélküle nem vagyok meg -mondom rekedten, de ígyis teljes erőmből, majd kikerülöm és levágtatok a lépcsőn. Lenn testőrök és sofőrök egy része fogad. Kijár mindegyiküknek egy szoros kézfogás és egy haveri ölelés. Megkérdezik, hogy vagyok, amit egy feltartott hüvelykujjal el is intézek, elkerülve a megszólalás lehetőségét, úgyhogy folytathatják a diskurzust valamelyikük új fűnyírójáról.
Louis nem sokkal utánam toppan be, taps és üdvrivalgás fogadja. A bazinagy táskától nehézkesen, de meghajol. A zajra felbukkannak a hianyzó láncszemek is a garázsajtóban, úgy látszik már mind túl vannak a kocsiba rámoláson.
- Valóban ünnepelni való tény, hogy késésben vagyunk, úgyhogy Styles és Tomlinson sürgősen becuccol és beletaposunk a gázba -rendelkezik Tudjukki tenyereit összecsapva, aztán mindenkit a garázs irányába terel. Alberto átveszi Loutól a táskát. Ő az egyetlen, akinek megengedi, de neki is csak azért, nehogy fölöslegesnek érezze magát testőrként, hisz ezért fizetik.
- Te fiú, mi van ebben? -kerekedik el a szeme, miközben átveti vállán a táska pántját.
- Csak a legszükségesebbek -nevet ra Louis.
- Ha esetleg lezuhanunk, az miattad lesz, ugye tudod -rójja meg kedvesen, a turné első Alberto féle hajborzolás kíséretében.
- Hallom Tomlinson, rád férne egy táskamustra -hát persze, hogy nem hagyhatja szó nélkül a dolgot Tudjukki -Főleg így, hogy Malik már egy karton cigarettával rövidebb, hála a megérzésemnek, ami arra késztetett, hogy bepillantsak a cókmókjába.
Zayn felénk fordulva bocsánatkérően húzza el a száját. Louis csak vállatránt, köztudott, hogy Ausztráliában is terem cigaretta.
- De tényleg -folytatja Louishoz intézve szavait, mikor a kocsijához érünk (hát persze,hogy már csak nála maradt hely) -téged össze kéne kötni az arabbal. Egy zarándokló méretű hátizsákot hozott, tele a festékeivel -ezt most békülő megjegyzésnek szánta? Egy biztos, rohadt jó lesz vele az út a reptérig.
- Az a koró is jön? -bök a kezemben tartott kaktura.
- Az a VIRÁG él és lélegzik és igen érzékeny az ilyen megjegyzésekre, akár szúrhat is -veszi védelmébe a kaktut Lou, aztán bemászik hátra.
- Ezt igennek veszem -vonja meg a vállát Alan és lecsapja a csomagtartót.
London gyönyörű felülről, de ma nincs szerencsénk. Pedig talán elvonná a figyelmem a fejemet belülről feszegető erőről, ami a fülemtől indul ki. A felhők egyetlen szürke halmazt alkotnak elválasztva minket a várostól. Nem túl érdekes látvány, még úgy sem, hogy a tükörképem belefolyik
Az ablak legalább hűti a homlokom. Hiába kértem Nialltól rágót, ez nem a sima füldugulás. Legalább Louis itt lenne. Még valahol a reptéren elkallódott mellőlem, mert Zaynnel és Lilivel mindenkit ráakartak venni egy felhőkfölötti pókerpartira. El akarom mondani neki, hogy fáj és akkor segítene. De most nem lehet, nincs mellettem. Valahol hátrébb van. A füldugulásomon keresztül is kihallom a nevetését, ami néha-néha köhögésbe fullad. Ha most odamennék hozzá, megmondanám, hogy valaki tombol a fejemben, és fűrészeli a halántékomat, akkor először kiröhögne, aztán maga mellé ültetne, hagyná, hogy az ölébe hajtsam a fejem, aztán simogatná a hajam. Beszélne a többiekhez, kigúnyolná őket, de senki nem venné zokon tőle, csak nevetnének. Ő meg egyre csak simogatná a hajam azokkal a kis kezeivel. Ez jobbá tenne mindent, megölné azt a valamit a fejemben.
- Alszik? -ez ő.
- Nem hiszem, az előbb kért rágót.
- Ó, ő tud rágóval a szájában is aludni.
- Félek,hogy nincs jól -az előbb mondtad Ni, hogy nem alszom, szóval hallok.
- Ne félj,inkább menjél, a többiek várnak pókerezni.
- Maradsz? -nem érkezik válasz, de érzékelem a mozgolódást magam mellett. Helyet cserélnek. Szinte érzem a csípőjét, majdnem az enyémhez ér.
- Tudom, hogy nem alszol -mondja egy kis idő után -úgyhogy akár csinálhatnánk is valamit. Főleg, mert lemondtam a pókerezést. Értékelhetnéd -nem reagálok, még annyit se, hogy akkor menjen vissza, nem kértem, hogy idejöjjön.
- Oké,akkor legalább elmondhatnád mi fáj -vált kedvesebb hangra, úgyhogy elmondom. Hisztis kislánynak nevez, aztán leszid, amiért nem szóltam senkinek. Szerez gyógyszert, elkergeti az intézkedő Alant, aki sopánkodik és utasításokat osztogat nekem, hogy pihentessen a hangom, meg ne merjek szólalni. Beszélgetünk, többnyire lényegtelen dolgokról, amíg hat a gyógyszer, aztán elalszom a vállán.
Nem tudom hány óra múlva kelek rázkódásra, és hangos nevetésre.
- Niall, ha még egy krumplit lopsz a tányéromról, ledugom a torkodon a karom és visszaveszem -szivárog be az álmaimba Zayn röhögése.
- Neked finomabbat hoztak és elfogyott a ketchupom.
- Nekem maradt -hallom Liamet.
- Kend Harry hajába -ajánlja Z.
- Fasz vagy -nevet Louis. Realizálom, hogy a vállán van a fejem, de nem akarom felnyitni a szemem, se felkelni, még mindig lehetetlenül fáradt vagyok.
- Lehetnétek halkabban -jegyzi meg Li, ezzel elnyom egy -valószínűleg -poént Zayntől, amin Niall és Lou is hangosan röhög -Ne már! Harry...
- Nyugi, már úgysem alszik -mondja Louis és megrántja a vállát, amin a fejem fekszik. Nem akarok felkelni! Elmozdìtom a fejem, hogy elrejtsem az arcom a vállába. Már fáj a nyakam, hogy kitudja meddig ugyanúgy állt, de olyan jó itt. Louis illata az egyetlen amit érzek és nem akarom, hogy fel kelljen kelnem.
- Harry, nem vagy éhes? -kérdez Niall, csak egy ellenkező nyöszörgéssel válaszolok, amit elnyel a pamutpulcsi anyaga.
- Jól van, aludj -simítja meg a hajam bal kezével Louis, mert a másikat szinte meg se tudja mozdítani, ahogy magamhoz ölelem a karját.
Az elmúlt hónapokban nem viselkedett ìgy velem mások előtt, nem is beszélt ilyen lágy hangon velem, hisz mások ezt a Louist nem is ismerik. De most újra. Visszatértünk?
*Louis szemszöge*
- Louis, majd beszélünk? -kérdezi Zayn furán. Mintha kellemetlenül érezné magát, hogy ilyet kérdez. Mi nem vagyunk azok a lelkizős legjobb barátok, vagyis persze néha dumálunk komoly dolgokról, de sosem egymáshoz megyünk,ha van valami. Olyankor mindenki Liamhez megy, ez már megszokott. Félnem kéne?
2016. február 17., szerda
21. fejezet
Nem törődök a ruháinkkal, se a magunk után hagyott szeméttel, csak összeszedem a fontos cuccainkat, és lekapcsolom a villanyokat, meg a fűtést.
Bekapcsolom a szokásos dalt, amire Harryt mozgatni lehet, miközben alszik, csak a falhoz döntöm, hogy kinyithassam az ajtót.
Az eső még szemerkél és hűvös van, de a vihar már tovább állt. Bedobálom a dolgainkat és a pizzát a kocsiba, az utóbbit majd valaki megeszi otthon.
Mikor már indulásra készen áll és csak Harry hiányzik, akkor megyek vissza hozzá. Félre rúgom a kendőjét, minél gyorsabban el kéne jutni a kocsiig, még nedves a haja és amúgy is beteg, az kén még hogy rosszabbul legyen.
- Harry -suttogom a füléhez hajolva -Harry! -félig felébred és ez pont elég -Hazamegyünk!
Fél kézzel Harryt tartom, aki alig van magánál és folyamatosan remeg, a másikkal pedig bezárom az ajtót. Pár percet vesz igénybe, hogy berakjam és elrendezzek mindent annyira, hogy indulni tudjunk. A kocsi melegét élvezve megengedem magamnak, hogy gyönyörködjek benne. Nagyon sápadt, a keze jéghideg, a homloka viszont tűzforró.
Alan ki fog nyírni. Nem csak a telefon beszélgetés miatt, hanem mert "nem vigyáztam eléggé a legjobb pénzforrására". De igazság szerint rohadjon meg Alan, mert kurvára nem érdekli Harry igazából. És leszarom, az a fontos jelenleg, hogy Hazz meggyógyuljon.
- Lou -leheli, mikor felmordul a motor hangja, nem vagyok biztos benne, hogy álmában, vagy nem, de melegséggel tölt el.
Fél óra alatt hazaérünk, mivel semmi kedvem, hogy megállítsanak száguldozásért, arról nem is beszélve, hogy ittam ma.
- Hazza -parkolok le a házunk előtt -Megjöttünk.
- Hol vagyunk? -nyögi lehunyt szemmel.
- Otthon -kiszállok, hogy megkerülve az autót neki is segítsek. Legalább tud járni, igaz belém kapaszkodik és mindenhová néz homályos tekintetével, csak maga elé nem.
A közös nappalink nagyobb, mint a házamban, és valami kicsit más... Ja, megvan, a közepén egy dühös Alan áll. Fasza.
- Mi történt vele? -szemei szikrát szórnak.
- Ha nem látnál a szemedtől megsúgom: beteg.
- Mitől? Mit csinált? Mit csináltál?
- Szerinted Alan mitől lesz az ember beteg!? -forgatom a szemeim -Kérhetsz telefonos segítséget.
- Ne beszélj te így velem! -dörren rám -Ma nagyon elengedted magad.
- Hát ma ilyen nap van.
- Ajánlom fogd vissza magad! És magyarázatot kérek.
- Na jó. Próbálom kedvesen elmondani. Harry beteg lett, mert kinn volt az esőben. Sajnálom, máskor jobban vigyázok rá -hadarom unottan, még mindig tartva Harryt -És most rosszul van, ezért jelenleg nem érzem szükségét, hogy végig hallgassalak, de hidd el, ha majd vágyom rá, felhívlak. Viszont, ha megbocsátasz. Harrynek pihennie kell -kikerüljük őt és a lépcső felé indulunk.
- Ezt nem úszod meg! Holnap este koncert! Holnap! Mit fogunk mondani a rajongóknak, ha Styles nem énekel!? Így nem lehet megtartani.
- Ha jól tudom, azért kapod a fizetésed, hogy az ilyen, és ehhez hasonló dolgokat, megmagyarázd és kitalálj meséket. Végezd a munkád. Jó éjt.
Figyelmen kívül hagyom, hogy jön utánam és dumál, mert most tényleg nincs erre szükségem. Kis idő után megunja és hagy engem, hogy felvigyrm Harryt a szobájába. Gyakorlatilag alszik, miközben megyünk.
Betakarom Harryt a paplanjával és egy plédet is terítek rá, mostmár minden rendben lesz. Indulnék ki mikor a nevemet hallom erőtlen suttogásként. Talán csak képzelődök, de ez visszahúz hozzá. Mellé ülök és kisimítok pár tincset a homlokából. Hogy lehet egyszerre olyan gyerekes arcú de mégis férfias és gyönyörű.
Ma megcsókolt. Az ajkait még érzem a sajátomon. Egyik felem, ami jóval a másik felett áll, azt bánja hogy nem csókoltam több ideig, a kisebbik részem pedig örül, hogy nem történt több.
Valahol mélyén tudtam, hogy ez is el fog jönni és nem menekülhetünk állandóan. Végre elég bátorságot érzek ahhoz, hogy beszéljek vele rólunk. Még gyakorlatilag gyerekek voltunk, mikor legutóbb csókolóztunk.
Holnap remélem készen áll arra, hogy beszéljünk, előttünk az egész repülőút. De ha elveszítem azt nem élem túl. Ez biztos. De mi van vele? Csak saját magamra gondolok és hogy nekem mi szar. De mi van vele? Már nem nagyon tudom kiolvasni és fogalmam sincs mit érez, mert végülis ő bonyolult, akárcsak én.
Végig simítom az állának élét ujjaimmal, majd nagyon gyengéden az ajkait. Mielőtt kimennék, adok wgy puszit az arcára közvetlenül a szája mellé. Bármennyire szeretnék nem aludhatok vele. Úgy nem, hogy nem tudom, hogyan érez ezzel kapcsolatban.
*Harry szemszöge*
Egyik pillanatban fázom a másikban melegem van. Hullámvasúton száguldozom, sikítani akarok, de valami nem engedi a torkomban. A gyomrom liftezik, szédülök és kiver a víz. Alig kapok levegőt a forróságtól, az orrom se működik. Mindenem lüktet, kivéve a lábam, azt megbénította valami jéghideg. Hiába szorítom össze szemeimet nem tudom eltűntetni a végtelenbe vesző, tekergőző, hullámzó sínpárt. Minden erőmet megfeszítve próbálom túl kiabálni a torkomat elzáró fájdalmat, hogy ki akarok szállni, állítsák meg. A hullámvasútat persze nem lehet megállítani a közepén. Louis hangját hallom tompán, mégis közvetlenül magam mellől. Elmondom neki, hogy melegem van, megkérem, hogy szedje le a jeget a lábamról és felsorolok neki mindent ami fáj. Ettől eltűnt a száguldás, már csak sötétség marad. Minden jobb lesz amikor a homlokomra helyez valamit, ami hideg és nedves. Aztán beszél hozzám. Elmesélem a hullámvasútat, panaszkodom, hogy túl gyors volt. Nem kell felülnöm mégegyszer -ígéri. Az esőről beszél meg arról, hogy mennyire hülye vagyok, de megnyugtatott,hogy azért még szeret.
Egy idő után megkérdezi elolvadt-e a jég a lábamról. Igazából már réges rég, úgyhogy bevallom neki. Betakar, de csak ahol korábban fáztam. Megengedem, hogy elhagyjon egy teafőzés erejéig. Igen, tea az jól esne, főleg az övé. Kevés dolgot tud főzni, de a teája az első osztályú. Addig is megpróbálom elkerülni a vidámpark közelét is. Louisra gondolok. Ez segít. Megpróbálom magam elé képzelni az összes jellegzetes apró mozdulatát. Vékony csuklóját, ahogy vizet ereszt a forralóba. Ahogy lábujjhegyen nyújtózkodik, hogy elérje a fölső szekrényben a bögréket. A kócos haját, amit néha automatikusan kisimít a homlokából. Apró kezeiben az óriási telefonját, miközben arra vár, hogy a víz felforrjon. Az izmait fedő agancsok mozgását a karján, ahogy a vizet bögrébe tölti. Sűrű szempilláit, mikor csukott szemmel szagolgatja a filtereket, illat alapján kiválasztva a megfelelőt. Nyelve hegyét, ami kikandikál a nagy koncentrálásban, nehogy a tej vagy a méz mellécsöppenjen.
De a méz mégis mellécsöppen. Louis lefagy, a méz egyre csak folyik a mézcsorgatóról.
Figyelmeztetem, de nem reagál. Az arca kifejezettem hasonlít a viaszbábujáéhoz.
Lehetetlen, hogy annyi méz legyen egy üvegben, nemhigy egy kanálon, amekkora tócsa pillanatokon belül összegyűlt a konyha kövezetén. Lomhán folyik felém, és Louis nem figyel mikor kiáltok. A szirupos anyag körülfogja a lábaimat. Kirá a hideg, mikor Louis szemébe nézek, illetve annak helyére, de a kékségnek nyoma sincs. Minden ami valaha ő volt, most egy bőrszínű festékpaca. Megérzem a mézet a bőrömön, forró sziruppá nő körülöttem. Nem engedi, hogy odamenjek Louishoz, aki menthetetlenül halványul. Próbálok újra kiáltani, de a fájdalom már megint eldugítja a torkom. Dühödten tiltakozom a méz ragadós fogása ellen. Kétségbeesetten nézem végig ahogy ő teljesen eltűnik a képről, csak a táj marad a festményen és ontja magából a folyadékot, ami kilépve a keretből hömpölyög. Kapálózom. De a talaj eltűnt lábam alól és mikor a méz kezd mocsárra hasonlítani minden mozdulatomnál mélyebbre süllyeszteni, már nem tart meg. Öklendeznem kell a forró kocsonyás valamitől, ami már a mellkasomig ér. Olyan érzés mintha a fejemet szorongatná. És a torkomat, a dobhártyámat és az orrnyílásaimat. Számon keresztül kapkodom a levegőt. Aztán valami hűvös végre megcsapja az arcomat, automatikusan szívnám be, de az orrom be van dugulva. A pillanatnyi oxigén hiánytól felköhögök. Nagyon hangosn, mintha valami vihar keletkezne a torkomban. A köhögés ülő helyzetbe ránt és kipattintja a szemeim. Hunyorgok, mert bánt a lámpa fénye. A szobámban vagyok, sehol egy csepp méz sem, csak Louis áll az ágyam mellett, és hirtelen nem tudja eldönteni melyiket nyújtsa előbb: a papírzsepit vagy a bögrét. A zsepi győz és végre kicsit beszívhatok abból, ami a nyitott ablakon özönlik a szobába.
A tea finom, már amennyit letudok erőltetni a torkomon. Louis pulcsija szürke kapucnis, gyűrött az alvástól és túllóg a kézfején mikor a bögrémért nyúl. Megborzong.
- Fázol? -suttogom.
- Le kell vinni a lázad -válaszol. Milyen válasz ez?
- Gyere ide -tárom ki a karjaim. Nem érti -Nekem szükségem van a nyitott ablakra, mert forró vagyok. Neked szükséged van rám, mert fázol.
- Meg kell mérnem a lázad -jelenti ki. Nem érti, pedig elmagyaráztam neki. Nem érti,hogy fel tudnám melegíteni. Fázik abban a vékony pulcsiban, ami alatt nincs semmi. Milyen szokás ez egyáltalán, hogy itthon pulcsit használ pólónak? Mindegy. El kell neki magyaráznom, hogy most olyan vagyok mint egy kályha, hogy csak hozzám kéne bújnia és nem fázna. De nem hagyja, hogy elmondjam. Lázmérőt hoz. Miközben megmérjük a lázam, elmagyarázhatnám, de őt csak az érdekli, hogy mi az ami fáj. Ha kíváncsi rá, egye fene, újra felsorolom az összeset. Elszalad cukorkáért. Csipog a lázmérő. Nem veszem ki, majd Loulu, 3s akkor végre rájön, hogy én vagyok maga a Merkúr és ő nem fána a Merkúr mellett. Babzsákot hoz a fülemnek, azt mondja felmelegítette és ez majd segít ha odatartom. Oké, ezt tudja, de azt vajon tudja-e, hogy ha idefeküdne, az meg rajta segítene? Épp rákérdeznék, amikor megint magamra hagy. Ki se vette a lázmérőt
Valakivel telefonál. Aztán tablettákat hoz, ott az ideje megragadni az alkalmat.
- Kiveszed a lázmérőt?
- Jelzett már?
- Ó réges rég, még Krisztus előtt -nem nevet, pedig próbálkozom. Biztosan annyira fázik, hogy a torkára fagyott a nevetés.
- Akkor miért nem szedted ki? - veszi el a karom alól. Úgy gondolom, felesleges válaszolnom, mert mindjárt rájön, hogy én vagyok a Merkúr és végre hozzám bújik. De ehelyett újra eltűnik, miután megnézte a lázmérőt. Sorba lenyelem, meg elszopogatom a gyógyszereket, ahogy ígértem neki. Közben azon gondolkozom, hogy kivel telefonált az éjszaka közepén. Fogalmam sincs hány óra, milyen nap és hogy kerültem ide, de az ablakon túl sötét van és csendes a ház, kintről sem szűrődik be zaj.
- Kivel beszéltél? -szegezem neki a kérdést, mihelyst újra felbukkan.
- Mikor? Mindenki alszik.
- Telefonon.
- Ja, anyával. Hogy milyen gyógyszereket adjak neked.
- Szép! Nem hívod kitudja meddig, aztán egyszer csak az éjszaka közepén.
- Nyugi, ma ő az ügyeleten a kórházban -csitít.
Egy lepedőt tart a kezében. Azt mondja boxerre kell vetkőzzem. Szó nélkül megteszem, bár jobb lenne, ha segítene, mert éppen beteg vagyok, lázas. Én vagyok a Merkúr. Becsukja az ablakot, de a hűvöset nem tudja kizárni, még mindig szüksége lehet rám. Mikor kihámozom magam az idegen ruhadarabokból, rám teríti a lepedőt. Hideg és vizes, szinte érzem az anyag és a bőröm közt dúló harcot. Belém diktálja a bögre tartalmát mind az utolsó cseppig. Elmegy újratölteni, zsepkendőket halmoz az éjjeli szekrényre a tea mellé. Aztán érdeklődik az állapotom felől és hogy tudnék-e aludni. Szomorúan bólogatok, mert arra gondolok, hogy lekéstem. Így már biztosan nem fog mellettem aludni, hiszen egy csuromvíz lepedőbe vagyok csavarva. Már azzal sem érvelhetek, hoy Merkúr vagyok.
Leoltja a lámpát, aztán ad egy puszit a homlokomra a sötétben,mielőtt kimegy.
Ritka szarul érzem magam a hideg nedvességben fekve, nélküle. Reménykedem, hogy a gyógyszerek és Jay módszerei megakadályozzák, az újabb hányingerkeltően bizarr lázálmokat. A sötétbe bámulva igyekszem felidézni a nap történéseit. Az eső, amitől megfáztam, vagy inkább a hülyeségem amitől megfáztam. Ha még dramatikusabbak akarunk lenni, Louis Tomlinson a probléma gyökere, akkor az is akitől megfáztam. Viccelek, ő jó fiú. Elvitt a házába, ahol sosem jártam azelőtt. Elvitt, mert nem akartam hazajönni. Próbált felmelegíteni, túl remekül ment neki, lázas is lettem. A kettő közt valahol biztosan kiütöttem magam, mert utoljára valami filmet néztünk a kanapé előtt, de most ez már 100% hogy nem az a kanapé, még csak kanapé sem.
Mezítláb léptek, felismerem őket. Nyílik az ajtóm, csukódik. További néhány lépés. Süllyed az ágy mellettem.
- Azt hittem nem éjszakázol mellettem, csak sorsomra hagysz, egy vizes lepedőben,mint aki jól végezte dolgát -súgom.
- Ne hidd, hogy nem úgy lenne, ha maradt volna más választásom -morogja az óriás paplan alól -Amúgy kimászhatsz abból a lepedőből, nincs szükség rá.
- Honnan gondolod?
- Onnan, hogy már nem zagyválsz a szokásosnál is többet össze-vissza.
- Zagyváltam? -le dobom a földre a vizes anyagot.
- Az nem kifejezés -a Merkúrosra gondol? Pedig azt hangosan ki se mondtam.
- Lou, vizes az ágy...
- Terítsd magad alá az ágytakarót többször összehajtva,aztán majd reggel elrendezem -motyogja félálomba. Teszem amit mond. Igaza van, lejjebb ment a lázam, úgyhogy el kel egy jó meleg takaró. Befészkelem magam a két pléd közé, így hallgatom Louis lélegzeteit. Nyugodt légzése gyorsan álomba ringat, de ezúttal nincs lázas rémálmom, se rémes lázálmom, csak sötét és Louis.
A képzeletvilágomba valami rock zene kúszik, először egész halkan, majd egyre hangosabban szól. Hol vagyok először is?
- Harooooold, nem lesz időd belőni a hajad -kiáltja egy mély hang. Zayn. Mit keres itt? Sercegő hang, majd erős fény, ami következményeként fejemre húzom a takarómat. Máris reggel lenne? -Louis szívélyesen megkért, hogy ébresszelek fel, vagyis azt mondta szétrúgja a tököm, ha nem teszem. Valaki bal lábbal kelt.
- Hol van? -nyöszörgöm, a hang alig fér ki fájó torkomon, ami kábé kétszeresére duzzadt.
- Louis? A szobájában. Gyerüüünk! Mondta, hogy beteg vagy, és nem sokat aludtál éjszaka, de indulnunk kell nem sokára. Szóval kelj fel most és aludhatsz a repülőn. Ha nem teszed, hívom Niallt, hogy rád ugorjon és tudod, hogy megtenné, már felajánlotta.
- Hagyj -takarom el az arcom újra, mivel mondandója közben lerántotta rólam a paplant. Jelenleg élni sincs erőm.
- Oké. Niall! NIAAALL! Dolgod van! -ordibál Z és hallom, hogy kimegy.
Hol van Louis? Miért nincs itt? Este itt volt nem? És miért van rossz kedve?
- Hahó -hallom az ír akcentust -Jól vagy?
Beazonosíthatatlan hangokkal válaszolok.
- Louis...
- Louis? Szóljak neki?
- Ne -végre kinyitom a szemem, de rögtön könnyezni kezd a fényektől. Látom Niall homályos alakját közelebb jönni.
- El kell készülnöd. Kajálnod kéne valamit, beszedni a gyógyszert. A repülőn aludhatsz, a koncerten is végig ülhetsz -hangja csendes és megnyugtató.
Bekapcsolom a szokásos dalt, amire Harryt mozgatni lehet, miközben alszik, csak a falhoz döntöm, hogy kinyithassam az ajtót.
Az eső még szemerkél és hűvös van, de a vihar már tovább állt. Bedobálom a dolgainkat és a pizzát a kocsiba, az utóbbit majd valaki megeszi otthon.
Mikor már indulásra készen áll és csak Harry hiányzik, akkor megyek vissza hozzá. Félre rúgom a kendőjét, minél gyorsabban el kéne jutni a kocsiig, még nedves a haja és amúgy is beteg, az kén még hogy rosszabbul legyen.
- Harry -suttogom a füléhez hajolva -Harry! -félig felébred és ez pont elég -Hazamegyünk!
Fél kézzel Harryt tartom, aki alig van magánál és folyamatosan remeg, a másikkal pedig bezárom az ajtót. Pár percet vesz igénybe, hogy berakjam és elrendezzek mindent annyira, hogy indulni tudjunk. A kocsi melegét élvezve megengedem magamnak, hogy gyönyörködjek benne. Nagyon sápadt, a keze jéghideg, a homloka viszont tűzforró.
Alan ki fog nyírni. Nem csak a telefon beszélgetés miatt, hanem mert "nem vigyáztam eléggé a legjobb pénzforrására". De igazság szerint rohadjon meg Alan, mert kurvára nem érdekli Harry igazából. És leszarom, az a fontos jelenleg, hogy Hazz meggyógyuljon.
- Lou -leheli, mikor felmordul a motor hangja, nem vagyok biztos benne, hogy álmában, vagy nem, de melegséggel tölt el.
Fél óra alatt hazaérünk, mivel semmi kedvem, hogy megállítsanak száguldozásért, arról nem is beszélve, hogy ittam ma.
- Hazza -parkolok le a házunk előtt -Megjöttünk.
- Hol vagyunk? -nyögi lehunyt szemmel.
- Otthon -kiszállok, hogy megkerülve az autót neki is segítsek. Legalább tud járni, igaz belém kapaszkodik és mindenhová néz homályos tekintetével, csak maga elé nem.
A közös nappalink nagyobb, mint a házamban, és valami kicsit más... Ja, megvan, a közepén egy dühös Alan áll. Fasza.
- Mi történt vele? -szemei szikrát szórnak.
- Ha nem látnál a szemedtől megsúgom: beteg.
- Mitől? Mit csinált? Mit csináltál?
- Szerinted Alan mitől lesz az ember beteg!? -forgatom a szemeim -Kérhetsz telefonos segítséget.
- Ne beszélj te így velem! -dörren rám -Ma nagyon elengedted magad.
- Hát ma ilyen nap van.
- Ajánlom fogd vissza magad! És magyarázatot kérek.
- Na jó. Próbálom kedvesen elmondani. Harry beteg lett, mert kinn volt az esőben. Sajnálom, máskor jobban vigyázok rá -hadarom unottan, még mindig tartva Harryt -És most rosszul van, ezért jelenleg nem érzem szükségét, hogy végig hallgassalak, de hidd el, ha majd vágyom rá, felhívlak. Viszont, ha megbocsátasz. Harrynek pihennie kell -kikerüljük őt és a lépcső felé indulunk.
- Ezt nem úszod meg! Holnap este koncert! Holnap! Mit fogunk mondani a rajongóknak, ha Styles nem énekel!? Így nem lehet megtartani.
- Ha jól tudom, azért kapod a fizetésed, hogy az ilyen, és ehhez hasonló dolgokat, megmagyarázd és kitalálj meséket. Végezd a munkád. Jó éjt.
Figyelmen kívül hagyom, hogy jön utánam és dumál, mert most tényleg nincs erre szükségem. Kis idő után megunja és hagy engem, hogy felvigyrm Harryt a szobájába. Gyakorlatilag alszik, miközben megyünk.
Betakarom Harryt a paplanjával és egy plédet is terítek rá, mostmár minden rendben lesz. Indulnék ki mikor a nevemet hallom erőtlen suttogásként. Talán csak képzelődök, de ez visszahúz hozzá. Mellé ülök és kisimítok pár tincset a homlokából. Hogy lehet egyszerre olyan gyerekes arcú de mégis férfias és gyönyörű.
Ma megcsókolt. Az ajkait még érzem a sajátomon. Egyik felem, ami jóval a másik felett áll, azt bánja hogy nem csókoltam több ideig, a kisebbik részem pedig örül, hogy nem történt több.
Valahol mélyén tudtam, hogy ez is el fog jönni és nem menekülhetünk állandóan. Végre elég bátorságot érzek ahhoz, hogy beszéljek vele rólunk. Még gyakorlatilag gyerekek voltunk, mikor legutóbb csókolóztunk.
Holnap remélem készen áll arra, hogy beszéljünk, előttünk az egész repülőút. De ha elveszítem azt nem élem túl. Ez biztos. De mi van vele? Csak saját magamra gondolok és hogy nekem mi szar. De mi van vele? Már nem nagyon tudom kiolvasni és fogalmam sincs mit érez, mert végülis ő bonyolult, akárcsak én.
Végig simítom az állának élét ujjaimmal, majd nagyon gyengéden az ajkait. Mielőtt kimennék, adok wgy puszit az arcára közvetlenül a szája mellé. Bármennyire szeretnék nem aludhatok vele. Úgy nem, hogy nem tudom, hogyan érez ezzel kapcsolatban.
*Harry szemszöge*
Egyik pillanatban fázom a másikban melegem van. Hullámvasúton száguldozom, sikítani akarok, de valami nem engedi a torkomban. A gyomrom liftezik, szédülök és kiver a víz. Alig kapok levegőt a forróságtól, az orrom se működik. Mindenem lüktet, kivéve a lábam, azt megbénította valami jéghideg. Hiába szorítom össze szemeimet nem tudom eltűntetni a végtelenbe vesző, tekergőző, hullámzó sínpárt. Minden erőmet megfeszítve próbálom túl kiabálni a torkomat elzáró fájdalmat, hogy ki akarok szállni, állítsák meg. A hullámvasútat persze nem lehet megállítani a közepén. Louis hangját hallom tompán, mégis közvetlenül magam mellől. Elmondom neki, hogy melegem van, megkérem, hogy szedje le a jeget a lábamról és felsorolok neki mindent ami fáj. Ettől eltűnt a száguldás, már csak sötétség marad. Minden jobb lesz amikor a homlokomra helyez valamit, ami hideg és nedves. Aztán beszél hozzám. Elmesélem a hullámvasútat, panaszkodom, hogy túl gyors volt. Nem kell felülnöm mégegyszer -ígéri. Az esőről beszél meg arról, hogy mennyire hülye vagyok, de megnyugtatott,hogy azért még szeret.
Egy idő után megkérdezi elolvadt-e a jég a lábamról. Igazából már réges rég, úgyhogy bevallom neki. Betakar, de csak ahol korábban fáztam. Megengedem, hogy elhagyjon egy teafőzés erejéig. Igen, tea az jól esne, főleg az övé. Kevés dolgot tud főzni, de a teája az első osztályú. Addig is megpróbálom elkerülni a vidámpark közelét is. Louisra gondolok. Ez segít. Megpróbálom magam elé képzelni az összes jellegzetes apró mozdulatát. Vékony csuklóját, ahogy vizet ereszt a forralóba. Ahogy lábujjhegyen nyújtózkodik, hogy elérje a fölső szekrényben a bögréket. A kócos haját, amit néha automatikusan kisimít a homlokából. Apró kezeiben az óriási telefonját, miközben arra vár, hogy a víz felforrjon. Az izmait fedő agancsok mozgását a karján, ahogy a vizet bögrébe tölti. Sűrű szempilláit, mikor csukott szemmel szagolgatja a filtereket, illat alapján kiválasztva a megfelelőt. Nyelve hegyét, ami kikandikál a nagy koncentrálásban, nehogy a tej vagy a méz mellécsöppenjen.
De a méz mégis mellécsöppen. Louis lefagy, a méz egyre csak folyik a mézcsorgatóról.
Figyelmeztetem, de nem reagál. Az arca kifejezettem hasonlít a viaszbábujáéhoz.
Lehetetlen, hogy annyi méz legyen egy üvegben, nemhigy egy kanálon, amekkora tócsa pillanatokon belül összegyűlt a konyha kövezetén. Lomhán folyik felém, és Louis nem figyel mikor kiáltok. A szirupos anyag körülfogja a lábaimat. Kirá a hideg, mikor Louis szemébe nézek, illetve annak helyére, de a kékségnek nyoma sincs. Minden ami valaha ő volt, most egy bőrszínű festékpaca. Megérzem a mézet a bőrömön, forró sziruppá nő körülöttem. Nem engedi, hogy odamenjek Louishoz, aki menthetetlenül halványul. Próbálok újra kiáltani, de a fájdalom már megint eldugítja a torkom. Dühödten tiltakozom a méz ragadós fogása ellen. Kétségbeesetten nézem végig ahogy ő teljesen eltűnik a képről, csak a táj marad a festményen és ontja magából a folyadékot, ami kilépve a keretből hömpölyög. Kapálózom. De a talaj eltűnt lábam alól és mikor a méz kezd mocsárra hasonlítani minden mozdulatomnál mélyebbre süllyeszteni, már nem tart meg. Öklendeznem kell a forró kocsonyás valamitől, ami már a mellkasomig ér. Olyan érzés mintha a fejemet szorongatná. És a torkomat, a dobhártyámat és az orrnyílásaimat. Számon keresztül kapkodom a levegőt. Aztán valami hűvös végre megcsapja az arcomat, automatikusan szívnám be, de az orrom be van dugulva. A pillanatnyi oxigén hiánytól felköhögök. Nagyon hangosn, mintha valami vihar keletkezne a torkomban. A köhögés ülő helyzetbe ránt és kipattintja a szemeim. Hunyorgok, mert bánt a lámpa fénye. A szobámban vagyok, sehol egy csepp méz sem, csak Louis áll az ágyam mellett, és hirtelen nem tudja eldönteni melyiket nyújtsa előbb: a papírzsepit vagy a bögrét. A zsepi győz és végre kicsit beszívhatok abból, ami a nyitott ablakon özönlik a szobába.
A tea finom, már amennyit letudok erőltetni a torkomon. Louis pulcsija szürke kapucnis, gyűrött az alvástól és túllóg a kézfején mikor a bögrémért nyúl. Megborzong.
- Fázol? -suttogom.
- Le kell vinni a lázad -válaszol. Milyen válasz ez?
- Gyere ide -tárom ki a karjaim. Nem érti -Nekem szükségem van a nyitott ablakra, mert forró vagyok. Neked szükséged van rám, mert fázol.
- Meg kell mérnem a lázad -jelenti ki. Nem érti, pedig elmagyaráztam neki. Nem érti,hogy fel tudnám melegíteni. Fázik abban a vékony pulcsiban, ami alatt nincs semmi. Milyen szokás ez egyáltalán, hogy itthon pulcsit használ pólónak? Mindegy. El kell neki magyaráznom, hogy most olyan vagyok mint egy kályha, hogy csak hozzám kéne bújnia és nem fázna. De nem hagyja, hogy elmondjam. Lázmérőt hoz. Miközben megmérjük a lázam, elmagyarázhatnám, de őt csak az érdekli, hogy mi az ami fáj. Ha kíváncsi rá, egye fene, újra felsorolom az összeset. Elszalad cukorkáért. Csipog a lázmérő. Nem veszem ki, majd Loulu, 3s akkor végre rájön, hogy én vagyok maga a Merkúr és ő nem fána a Merkúr mellett. Babzsákot hoz a fülemnek, azt mondja felmelegítette és ez majd segít ha odatartom. Oké, ezt tudja, de azt vajon tudja-e, hogy ha idefeküdne, az meg rajta segítene? Épp rákérdeznék, amikor megint magamra hagy. Ki se vette a lázmérőt
Valakivel telefonál. Aztán tablettákat hoz, ott az ideje megragadni az alkalmat.
- Kiveszed a lázmérőt?
- Jelzett már?
- Ó réges rég, még Krisztus előtt -nem nevet, pedig próbálkozom. Biztosan annyira fázik, hogy a torkára fagyott a nevetés.
- Akkor miért nem szedted ki? - veszi el a karom alól. Úgy gondolom, felesleges válaszolnom, mert mindjárt rájön, hogy én vagyok a Merkúr és végre hozzám bújik. De ehelyett újra eltűnik, miután megnézte a lázmérőt. Sorba lenyelem, meg elszopogatom a gyógyszereket, ahogy ígértem neki. Közben azon gondolkozom, hogy kivel telefonált az éjszaka közepén. Fogalmam sincs hány óra, milyen nap és hogy kerültem ide, de az ablakon túl sötét van és csendes a ház, kintről sem szűrődik be zaj.
- Kivel beszéltél? -szegezem neki a kérdést, mihelyst újra felbukkan.
- Mikor? Mindenki alszik.
- Telefonon.
- Ja, anyával. Hogy milyen gyógyszereket adjak neked.
- Szép! Nem hívod kitudja meddig, aztán egyszer csak az éjszaka közepén.
- Nyugi, ma ő az ügyeleten a kórházban -csitít.
Egy lepedőt tart a kezében. Azt mondja boxerre kell vetkőzzem. Szó nélkül megteszem, bár jobb lenne, ha segítene, mert éppen beteg vagyok, lázas. Én vagyok a Merkúr. Becsukja az ablakot, de a hűvöset nem tudja kizárni, még mindig szüksége lehet rám. Mikor kihámozom magam az idegen ruhadarabokból, rám teríti a lepedőt. Hideg és vizes, szinte érzem az anyag és a bőröm közt dúló harcot. Belém diktálja a bögre tartalmát mind az utolsó cseppig. Elmegy újratölteni, zsepkendőket halmoz az éjjeli szekrényre a tea mellé. Aztán érdeklődik az állapotom felől és hogy tudnék-e aludni. Szomorúan bólogatok, mert arra gondolok, hogy lekéstem. Így már biztosan nem fog mellettem aludni, hiszen egy csuromvíz lepedőbe vagyok csavarva. Már azzal sem érvelhetek, hoy Merkúr vagyok.
Leoltja a lámpát, aztán ad egy puszit a homlokomra a sötétben,mielőtt kimegy.
Ritka szarul érzem magam a hideg nedvességben fekve, nélküle. Reménykedem, hogy a gyógyszerek és Jay módszerei megakadályozzák, az újabb hányingerkeltően bizarr lázálmokat. A sötétbe bámulva igyekszem felidézni a nap történéseit. Az eső, amitől megfáztam, vagy inkább a hülyeségem amitől megfáztam. Ha még dramatikusabbak akarunk lenni, Louis Tomlinson a probléma gyökere, akkor az is akitől megfáztam. Viccelek, ő jó fiú. Elvitt a házába, ahol sosem jártam azelőtt. Elvitt, mert nem akartam hazajönni. Próbált felmelegíteni, túl remekül ment neki, lázas is lettem. A kettő közt valahol biztosan kiütöttem magam, mert utoljára valami filmet néztünk a kanapé előtt, de most ez már 100% hogy nem az a kanapé, még csak kanapé sem.
Mezítláb léptek, felismerem őket. Nyílik az ajtóm, csukódik. További néhány lépés. Süllyed az ágy mellettem.
- Azt hittem nem éjszakázol mellettem, csak sorsomra hagysz, egy vizes lepedőben,mint aki jól végezte dolgát -súgom.
- Ne hidd, hogy nem úgy lenne, ha maradt volna más választásom -morogja az óriás paplan alól -Amúgy kimászhatsz abból a lepedőből, nincs szükség rá.
- Honnan gondolod?
- Onnan, hogy már nem zagyválsz a szokásosnál is többet össze-vissza.
- Zagyváltam? -le dobom a földre a vizes anyagot.
- Az nem kifejezés -a Merkúrosra gondol? Pedig azt hangosan ki se mondtam.
- Lou, vizes az ágy...
- Terítsd magad alá az ágytakarót többször összehajtva,aztán majd reggel elrendezem -motyogja félálomba. Teszem amit mond. Igaza van, lejjebb ment a lázam, úgyhogy el kel egy jó meleg takaró. Befészkelem magam a két pléd közé, így hallgatom Louis lélegzeteit. Nyugodt légzése gyorsan álomba ringat, de ezúttal nincs lázas rémálmom, se rémes lázálmom, csak sötét és Louis.
A képzeletvilágomba valami rock zene kúszik, először egész halkan, majd egyre hangosabban szól. Hol vagyok először is?
- Harooooold, nem lesz időd belőni a hajad -kiáltja egy mély hang. Zayn. Mit keres itt? Sercegő hang, majd erős fény, ami következményeként fejemre húzom a takarómat. Máris reggel lenne? -Louis szívélyesen megkért, hogy ébresszelek fel, vagyis azt mondta szétrúgja a tököm, ha nem teszem. Valaki bal lábbal kelt.
- Hol van? -nyöszörgöm, a hang alig fér ki fájó torkomon, ami kábé kétszeresére duzzadt.
- Louis? A szobájában. Gyerüüünk! Mondta, hogy beteg vagy, és nem sokat aludtál éjszaka, de indulnunk kell nem sokára. Szóval kelj fel most és aludhatsz a repülőn. Ha nem teszed, hívom Niallt, hogy rád ugorjon és tudod, hogy megtenné, már felajánlotta.
- Hagyj -takarom el az arcom újra, mivel mondandója közben lerántotta rólam a paplant. Jelenleg élni sincs erőm.
- Oké. Niall! NIAAALL! Dolgod van! -ordibál Z és hallom, hogy kimegy.
Hol van Louis? Miért nincs itt? Este itt volt nem? És miért van rossz kedve?
- Hahó -hallom az ír akcentust -Jól vagy?
Beazonosíthatatlan hangokkal válaszolok.
- Louis...
- Louis? Szóljak neki?
- Ne -végre kinyitom a szemem, de rögtön könnyezni kezd a fényektől. Látom Niall homályos alakját közelebb jönni.
- El kell készülnöd. Kajálnod kéne valamit, beszedni a gyógyszert. A repülőn aludhatsz, a koncerten is végig ülhetsz -hangja csendes és megnyugtató.
- Jó -dörzsölöm meg az arcom szenvedve. Ahogy lassan felülök, visszatér belém az élet, és ezzel együtt a fájdalom is.
- Van valamire szükséged? Vagy boldogulsz? Segítsek? -megrázom a fejem, ami csak lüktetést okoz. Halványan elmosolyodom felé köszönetképp és eltámolygok a fürdőmig, akárhányszor megbotlok kinyújtja a kezét felém, de minden alkalommal biztosítom, hogy jól vagyok/leszek.
Bezárom a fürdőszobát magamra és akkor veszem észre, hogy egy szál boxerben vagyok, addig oké, hogy általában így alszok, de nem emlékszem mikor vettem le a ruháim. Az a gond, hogy alig emlékszem bármire is. Miért nem volt velem Louis reggel? Talán csak készülődik. Vagy tettem volna valamit ami miatt nem akar látni? De velem töltötte az éjszakát. Elméletileg. Az egész olyan zavaros.
A meleg víz jól esik, és maradnék órákig, de a gyomrom ezt másképp gondolja és korgással jelzi, hogy nem ért egyet.
Zuhanyzás után a szekrényem elé lépek valami ruháért, de elég hiányos a tartalma. Megfordulok körülnézni és meg is találom a választ, egy táska van az ágyam lábánál, bele dobálva néhány cucc, a hangsúly a 'dobálván' van, de nincs időm ezzel foglalkozni mert leköti a figyelmem egy cetli a ruhahalmazon. "Szívesen x" csak ennyi, de szélesen elmosolyodom, ahogy megismerem az írást. Louis... Louis... Louis. Szóval összepakolt nekem? Miket meg nem tett értem az utóbbi pár napban. Már ettől a tudattól sokkal jobban lettem. Nem törödve azzal mit kapok magamra, felöltözök, és elhagyom a szobám.
Lentről, a földszintről nevetés hallatszik, úgyhogy ott lesznek a többiek.
A bejárati ajtó előtt látom Zayn és Liam táskáit, és pár biztonságit, akikkel kezet fogok, mielőtt a konyha felé venném az irányt.
Mind a négyen benn vannak. Zayn a pultnak dőlve müzlit önt a szájába, Liam szendvicset készít, Niall és Louis pedig az asztalnál ülnek. Az előbbi tömi magába az előtte lévő rántottát. Lou pedig... nos Lou csak ott ül a maga tökéletességében, amitől minden pillanatban újra és újra eláll a lélegzetem, és egy bögrét szorongat. A tekintetünk összekapcsolódik, fáradt tekintetében, annyi érzelem van, hogy nem tudok olvasni benne.
- Hogy érzed magad? - kérdezi Liam felpillantva, mire vállat vonok.
- Kár, hogy a szöszke nem ugrott rád - húzza el a száját Zayn, mire Niall felröhög, a fekete pedig müzlit doba tojásba.
- Hé, örülj, hogy megvannak a golyóid!
A lényeg, hogy elvannak. Miközben körülnézek végig érzem Louis tekintetét, így mellé ülök.
- Kérsz? - tartja felém Liam a szendvicses tálat. Nos, tény, hogy Li csinálja a legjobb szenyákat közülünk.
- Kösz -biccentek.
- Várj! -kiált rám Niall -A gyógyszert evés előtt kell bevenni! -fél kézzel hátra nyúl a fiókba,hogy előkotorja nekem.
Kibírnám az összes többi fájdalmat,ha legalább a fojtogató érzéstől megszabadulhatnék. Beveszem a tablettát és neki kezdek a kajámnak. Még mindig érzem Louis tekintetét, de nem tudok mit mondani. Egész éjjel ápolt és velem volt, felhívta az anyukáját, amit sosem tett volna saját akaratából, összevissza beszélhettem, kitudja mit mondtam ki neki hangosan.
Amit észre vettem, hogy általában Louis hangjától zeng minden, most viszont meg se szólalt.
- Nah gyerekek én megyek és felhívon Perriet -motyogja Zayn a telefonjára nézve.
- Ausztráliába szeretek a legjobban utazni -jelenti ki Ni hátra dőlve - Az olyan mint egy idő utazás.
- Ja kábé egy nap oda az út -ért egyet Liam.
Pár másodperc múlva Niall felpattan, mondván, hogy még van pár cucc amit össze kell szednie.
- Hogy vagy? -fordul felém hirtelen egész testével Louis.
- Jól -mondanám, de csak suttogásra futja. Kiröhög.
- Liam nem jössz? -kérdezi Niall hangosan.
- Nem, én már...
- Jó, akkor kísérj már el! -Liam értetlenül bólogat, majd elhagyják a konyhát.
- Reméltem is, hogy nem hiába áldoztam fel az éjszakám.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám és nem hagytad, hogy hülyeséget csináljak, amíg nem voltam magamnál, miután kiütöttem magam. Vicces, hogy az utolsó emlékem a házadból a whiskeys üveg, meg valami film és egy pokróc -azt akarom, hogy tudja mennyire értékelem és ennyi év után sem veszem természetesen, hogy a hülyeségeim következményeit segít hordozni, mèg akkor is mikor előtte figyelmeztet. Ezért simítom meg a combját. Na jó, nem csak ezért, de van benne valami. A szemei olyanok mintha összezavarodott volna és hirtelen kiesett volna a szerepéből, de az egész pár másodpercig tartott, szinte észre sem lehetett venni. Először ez nem is szerep mármint önmaga, csak kicsit rájátszik.
- Van valamire szükséged? Vagy boldogulsz? Segítsek? -megrázom a fejem, ami csak lüktetést okoz. Halványan elmosolyodom felé köszönetképp és eltámolygok a fürdőmig, akárhányszor megbotlok kinyújtja a kezét felém, de minden alkalommal biztosítom, hogy jól vagyok/leszek.
Bezárom a fürdőszobát magamra és akkor veszem észre, hogy egy szál boxerben vagyok, addig oké, hogy általában így alszok, de nem emlékszem mikor vettem le a ruháim. Az a gond, hogy alig emlékszem bármire is. Miért nem volt velem Louis reggel? Talán csak készülődik. Vagy tettem volna valamit ami miatt nem akar látni? De velem töltötte az éjszakát. Elméletileg. Az egész olyan zavaros.
A meleg víz jól esik, és maradnék órákig, de a gyomrom ezt másképp gondolja és korgással jelzi, hogy nem ért egyet.
Zuhanyzás után a szekrényem elé lépek valami ruháért, de elég hiányos a tartalma. Megfordulok körülnézni és meg is találom a választ, egy táska van az ágyam lábánál, bele dobálva néhány cucc, a hangsúly a 'dobálván' van, de nincs időm ezzel foglalkozni mert leköti a figyelmem egy cetli a ruhahalmazon. "Szívesen x" csak ennyi, de szélesen elmosolyodom, ahogy megismerem az írást. Louis... Louis... Louis. Szóval összepakolt nekem? Miket meg nem tett értem az utóbbi pár napban. Már ettől a tudattól sokkal jobban lettem. Nem törödve azzal mit kapok magamra, felöltözök, és elhagyom a szobám.
Lentről, a földszintről nevetés hallatszik, úgyhogy ott lesznek a többiek.
A bejárati ajtó előtt látom Zayn és Liam táskáit, és pár biztonságit, akikkel kezet fogok, mielőtt a konyha felé venném az irányt.
Mind a négyen benn vannak. Zayn a pultnak dőlve müzlit önt a szájába, Liam szendvicset készít, Niall és Louis pedig az asztalnál ülnek. Az előbbi tömi magába az előtte lévő rántottát. Lou pedig... nos Lou csak ott ül a maga tökéletességében, amitől minden pillanatban újra és újra eláll a lélegzetem, és egy bögrét szorongat. A tekintetünk összekapcsolódik, fáradt tekintetében, annyi érzelem van, hogy nem tudok olvasni benne.
- Hogy érzed magad? - kérdezi Liam felpillantva, mire vállat vonok.
- Kár, hogy a szöszke nem ugrott rád - húzza el a száját Zayn, mire Niall felröhög, a fekete pedig müzlit doba tojásba.
- Hé, örülj, hogy megvannak a golyóid!
A lényeg, hogy elvannak. Miközben körülnézek végig érzem Louis tekintetét, így mellé ülök.
- Kérsz? - tartja felém Liam a szendvicses tálat. Nos, tény, hogy Li csinálja a legjobb szenyákat közülünk.
- Kösz -biccentek.
- Várj! -kiált rám Niall -A gyógyszert evés előtt kell bevenni! -fél kézzel hátra nyúl a fiókba,hogy előkotorja nekem.
Kibírnám az összes többi fájdalmat,ha legalább a fojtogató érzéstől megszabadulhatnék. Beveszem a tablettát és neki kezdek a kajámnak. Még mindig érzem Louis tekintetét, de nem tudok mit mondani. Egész éjjel ápolt és velem volt, felhívta az anyukáját, amit sosem tett volna saját akaratából, összevissza beszélhettem, kitudja mit mondtam ki neki hangosan.
Amit észre vettem, hogy általában Louis hangjától zeng minden, most viszont meg se szólalt.
- Nah gyerekek én megyek és felhívon Perriet -motyogja Zayn a telefonjára nézve.
- Ausztráliába szeretek a legjobban utazni -jelenti ki Ni hátra dőlve - Az olyan mint egy idő utazás.
- Ja kábé egy nap oda az út -ért egyet Liam.
Pár másodperc múlva Niall felpattan, mondván, hogy még van pár cucc amit össze kell szednie.
- Hogy vagy? -fordul felém hirtelen egész testével Louis.
- Jól -mondanám, de csak suttogásra futja. Kiröhög.
- Liam nem jössz? -kérdezi Niall hangosan.
- Nem, én már...
- Jó, akkor kísérj már el! -Liam értetlenül bólogat, majd elhagyják a konyhát.
- Reméltem is, hogy nem hiába áldoztam fel az éjszakám.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám és nem hagytad, hogy hülyeséget csináljak, amíg nem voltam magamnál, miután kiütöttem magam. Vicces, hogy az utolsó emlékem a házadból a whiskeys üveg, meg valami film és egy pokróc -azt akarom, hogy tudja mennyire értékelem és ennyi év után sem veszem természetesen, hogy a hülyeségeim következményeit segít hordozni, mèg akkor is mikor előtte figyelmeztet. Ezért simítom meg a combját. Na jó, nem csak ezért, de van benne valami. A szemei olyanok mintha összezavarodott volna és hirtelen kiesett volna a szerepéből, de az egész pár másodpercig tartott, szinte észre sem lehetett venni. Először ez nem is szerep mármint önmaga, csak kicsit rájátszik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)